Day: September 2, 2013

Felnémeti lecsófesztivál

Hjaj. Kerülgetem, mint macska a forró kását, de csak nem tudom megkerülni.

Szóval Lecsófesztivál, Felnémeten.

Aki esetleg nem lenne képben, gyerekkoromban Felnémet még önálló település volt Eger mellett. Aztán egyszer csak hozzácsatolták a városhoz. Egy ideig még látszódott a határ, de aztán a két település közti senkiföldjét elfoglalták a bevásárlóközpontok, így most már határvonal sincsen.

Én ugyan ténylegesen Egerben születtem, de húszéves koromban kiköltöztünk Felnémetre, gyakorlatilag a város és a Bükk találkozási pontjára, a Pásztorvölgybe. Itt, a pásztorvölgyi iskola udvarán került megrendezésre a nagy lecsófeszt.

Tavaly még nem voltam lent, de idén meghívtak, nekem pedig megtetszett az ötlet. A családi csapat a Juh Ászok. A csapat gerincét sógornőm és a testvérei alkotják, de nem szabad megfeledkezni a többi családtagról és a család barátairól sem. Öcsém tavaly szóvivőként hajlott el már kora délelőtt (nehéz szakma), idén besegítettem neki, magamra vállaltam a dokumentátor szerepet: kamerákkal, fényképezőgéppel felszerelve igyekeztem dokumentálni mindent, amit csak lehet. Úgy terveztem, hogy életképek, műsor, interjúk.

Megragadom az alkalmat és már előre szeretnélek ellátni egy jótanáccsal: ha akárcsak egy hangyafütyi esélye is van, hogy csacsi módra be fogsz rúgni, akkor ne, hangsúlyozom, ne használj fejkamerát. Higyjél nekem.

De most még csak ott járunk, hogy péntek estefelé beestem a családi házhoz, majd lementem az iskolaudvarra, ahol az előkészületek folytak.
– Ekkora felhajtás egy lecsóért? – kérdeztem az öcsémet.
– Csak egy lecsó? Meg egy étterem. Meg egy kocsma. Meg egy verseny – korrigált.

Aztán este lazítás. A férfinépségnek. A lányok kockázták a több köbméter paradicsomot, paprikát, hagymát. A mennyiségről elég annyit mondanom, hogy miután lehozták a vödröket az autóáthajtóba, a hagyma szaga fejbevágta, laposra verte, majd kirugdosta a garázsajtón az addig domináns szivarszagot.

Fél egy körül fekvés. Reggel hatkor kelés. Kell még többet mondanom?

Birtokba vettük a terepet, a férfiemberek fát vágtak, pakolásztak, beröffentették a technikát. Jocó vasreszelékkel felpolírozta a masina (sparhelt) főzőlapját. (Ilyen ráncfelvarrást sem láttam eddig.) Megjöttek a csajok, elindult az étterem részleg berendezése. Anyagbeszerzés, ide-oda rohangálás. Még jó, hogy este megegyeztünk az öcsémmel, hogy pálinkát, azt nem. Nem akarunk túl gyorsan leamortizálódni. Így végül csak negyedóránként csúszott le egy stampó.

From Lecsofesztival 2013

Nej elszaladt kóláért.
– Volt olyan címke, hogy Juh Ászok?
– Nem.
– Kár.

Ekkor kaptuk az első övön aluli ütést. Átjött a szomszédból egy szolíd fiatalember, aki valami igen finom muskotályos aszútörköly pálinkával próbálta meg minél hamarabb kiiktatni a konkurenciát. Feláldoztam magamat. Én végül is csak a kameraman vagyok, főzni mások főznek.

Megnyitó. A szereplők, élükön a lóáldozattal (tombola főnyeremény) bevonultak.

Hogy mit kezd a nyertes a pónilóval? Rejtély. A legizgalmasabb tipp az volt, hogy halászlét főz belőle.

From Lecsofesztival 2013

A rendezvény motorja – Felnémet fertálymestere, királyi főszakács – szónokolt.

Megint egy kis történelem. A középkorban a városokat negyedekre osztották, ezek voltak németesen a vierteil-ek, melyeket jó magyar módra fertályra egyszerűsítettek. A fertály vezetője volt a fertálymester. Akadt olyan hely, ahol komolyabb szerepük volt, de akadt olyan város is, ahol csak reprezentáltak. Végül a hivatal kihalt. Tudomásom szerint jelenleg egyedül Egerben ápolják a hagyományt, azaz él a rang – de már minden hatalom nélkül. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne kulturális küldetésük.)

Ha esetleg átnézted a linkelt weblapot, találhattál rajta még egy furcsa elnevezést. Eger bizonyos részeit hóstyáknak nevezik. A név szintén német eredetű, a hochstadt szóból származik.

Aztán némi vallási körítés, majd a kenyér megáldása. Hogy ettől lett-e olyan finom, nem tudom, de ritka jó zamata volt.

From Lecsofesztival 2013
From Lecsofesztival 2013

Innentől viszont nem volt megállás. A megnyitó volt egyben a startpisztoly dörrenése is, beindultak a fakanalak, sorra gyúltak a tüzek a bográcsok, katlanok alatt, illetve nálunk magában a masinában is.

From Lecsofesztival 2013
From Lecsofesztival 2013

Jocó, a főszakács bekapta az utolsó pálinkáját, aztán csak a munka, csak a hajsza. A többiek pedig kiszolgálták, tették a keze alá a matériát. Aztán sűrűsödött a feladat, kezelni kellett mind a két bográcsot, na meg a masinát is, szóval égett a társaság keze alatt a munka.
Eltekintve az én kezemtől. Ha éppen arra jártam, akkor azért csak megfogtam ezt-azt, de a legtöbbször csak bolyongtam, mint izgága lélek a temetőben. Ezzel nem is lett volna baj – hiszen pont ezt terveztem. A gond az volt, hogy a mellettünk lévő sátorban az a nagyon finom pálinka valahogy meghekkelte a fizikát és a gravitációs erejével rendszeresen bevonzott. Aztán a saját sátrunknál is csak kellett inni valamit. Enni meg a nagy kavarodásban elfelejtettem.

From Lecsofesztival 2013
From Lecsofesztival 2013

Persze egy ideig még nagyon jól ment minden. Történtek események, szinte mindenhol ott voltam – nagy bánatára a hivatalos fotósnak, mert mire betelepült a szerencsétlen az állványával, meg a belőtt fényviszonyaival, én valahogy mindig bekotnyeleskedtem magamat elé a magam mobil felszerelésével. Ekkor még az interjúknak is volt értelme. Aztán… aztán elkezdtek összefolyni a dolgok.

From Lecsofesztival 2013

Megjelent egy csomó ember, akik állításuk szerint a gyerekkori jóbarátaim. Csak remélem, hogy ez a barátság még most is tart. Az egyik srácon, aki fiatalkorában éppen a vadságáról volt híres, de mostanra egy abszolút lehiggadt, túlságosan is leszedált családapa lett, annyira kiakadtam, hogy mindenáron fel akartam bosszantani. A részleteket hagyjuk. A kamera mindenesetre felvette.

Délután kettőre kellett mindenhol befejezni a szakácsmunkát.

From Lecsofesztival 2013

A szakmai zsűri már korábban körbement, a társadalmi zsűri – megfejelve Benke Laci bácsival – ekkor kezdte mustrálni a mesterdarabokat.

From Lecsofesztival 2013

Hozzánk olyan három óra tájban értek el. A csapat nagy szerencséje, hogy én ekkor már csak a sleppnek magyaráztam, miről is szól a történet. Utána bejött a tömeg: hivatalosan a fizetővendégek leülhettek bármelyik asztalhoz és kóstolgathatták a versenyzőket. Mármint az ételeket. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy mindenhol az aktuális haveri kör gyűlt össze, aztán dzsembori. Ekkorra a csapatunkból hárman már igencsak vidáman láttuk a világot. Én már interjúztam mindenkivel. Soha nem látott vénemberekkel dumáltam, mintha puszipajtások volnánk. (Ott azok is voltunk.) Tudom, mert a kamera felvette. Mindenki jó arc volt. Elmentem Kadlott Karcsi koncertre. Még ő is jó arc volt.
Időnként szürreális képek villantak be. Pótkerék koncert. Idős, hosszú ősz hajú, ősz szakállú rocker nyomta a bluest.
– Mit hoztál, Apa?
– Lófaszt, fiam.
Énekelte, miközben előtte apró gyerekek motoroztak, kerékpároztak fel-alá. Le se tojták a kriptaszökevényeket a színpadon. Totál szürreál. De a kamera ezt is rögzítette. Bárzenész, Máté Péter szám, Azért Vannak A Jóbarátok. A nézők között totális elérzékenyülés, egymás ölelgetése. Aztán spontán körtánc, a felszentelt kenyeret őrző dédmama korú menyecske úgy illegette magát, hogy még a fiatalok is csak pislogtak. Én csak vigyorogtam kábán, de a kamera ezt is felvette. Az egyik népviseletbe öltözött nagymama elé betérdeltem, vette a lapot, jó kép lett.

From Lecsofesztival 2013

Ja, közben eredményhirdetés.

From Lecsofesztival 2013

A társadalmi zsűri a Juh Ászok alkotását hozta ki elsőnek.
Akkor már essen szó a vizsgadarabról is: lecsó (naná, nem is akármilyen) bográcsban, benne kakas felsőcomb, tálaláskor masinán sütött cukitócsniba tekerve, az egész répaágyon.

Nem, nem én voltam. A tócsnit már sokkal korábban választották ki, mint ahogy én irkáltam róla. Egyébként is, ez cukitócsni volt, ahol a krumpli helyett cukkinit használtak.

(A csapat egy része a nyereménnyel.)

Aztán a portyázások között vissza a saját sátorhoz. Ahol már megint ott volt egy csomó ismeretlen ember, akik szintén azt állították, hogy gyerekkorból ismerjük egymást. Nagy ölelés. Rég láttalak, hogy vagy? Igyunk valamit.
Időnként körbenéztem. Öcsém hol hiperaktív volt, hol belezuhant egy székbe aludni pár percet.
És ez így ment, órákon keresztül. Végül már működött a természetes szelekció, már a kamerát sem tudtam bekapcsolni, de túl sokat nem nyertem vele, mert kikapcsolni sem, szóval hol vett, hol nem. Azaz pont akkor vett, amikor olyan dolgok történtek, amelyekől még abban az állapotban is úgy gondoltam, hogy talán nem kellene felvenni. Végül olyan öt és hat óra körül éreztem úgy, hogy talán most már elég volt a szórakozásból, valami utolsó felvillanással még összeszedtem az összes szanaszét szórt kütyüt és hazasétáltam. Jó hosszú séta volt, pedig nem lakunk messze. Közben besötétedett, hazaértek a többiek is. Habár eredetileg már csak aludni akartam, de indult az esti program: koncert a Gödörben, ahol fellép a Dryva is. (Írtam már, öcsém nagyfia tépi a zenekarban a húrokat.) Hát, ezt nem lehet kihagyni. Megadóan bólintottam, valamennyire összeszedtem magamat.
És a kamerát.
Folytassam? Én még jámbor voltam. Beálltam a küzdőtér szélére, jó stabilan, a pogózó fiatalok sem tudtak felborítani, aztán füligérő szájjal vettem a műsort. A koncert végére már kitisztult a fejem, de az elpárolgó alkohol valószínűleg máshol csapódott le, mert… hát szóval mások bejátszották rendesen a küzdőteret. Nem tudom, manapság egy énekest hányszor illik lerángatni a színpadról, aztán súlyzózni vele, majd visszadobni a színpadra, de itt talán még a srác is meglepődött. Pedig nem egy meglepődős tipus.
Aztán a koncert végén a lányok hazafuvarozták a megfáradt legényeket. Jó hosszú nap volt. Mindenkinek.

És akkor térjünk vissza pár mondat erejéig erre a kamerás dologra. Hacsak a pszichológusod nem javasolja önértékelési sokkterápiaként, te soha ne csinálj ilyet.
Képzeld el: beállt a God mode, már kora délután, amikor mások még éppen az első fröccsnekvalóhoz csavarják ki a szódát az ásványvizes palackból. Azaz
– Biztosan tudod, hogy nem fog a golyó. Bármennyit ihatsz, nem árt meg. Enni meg csak a lúzerek esznek.
– Mindenhez hozzá tudsz szólni. Aki mindenható, az mindent tud. Mindent jobban.
– Minden, amit mondasz, az egyben szellemes is. Ez triviális.
A körülötted lévő emberek pedig alattomosak és aljasok. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy ‘berúgtál, öreg, menjél haza’, nem, ahelyett mosolyognak és úgy csinálnak, mintha az a mondat tényleg szellemes lett volna. Ezt úgy hívják irányítástechnikában, hogy pozitív visszacsatolás. A folyamat vége pedig rendszeresen egy durva nagy divergencia.
De még ebből sincs baj. Az ember másnap felkel, visszaemlékszik az események egy tizedére, később, amikor lehetősége van, elnézést kér az érintettektől és az élet megy tovább.
Ebbe rondít bele a kamera. Emlékszik az egészre. Kegyetlenül megmutatja, hogy amire úgy emlékeztem, hogy mennyire bravúros eszmefuttatás volt… hát, nem volt az. Amivel persze megint nincs baj, ha mindenki be van csiccsentve… de itt nem ez volt a felállás. (Másnap kérdeztem Nejt, hogy más sátraknál is voltak-e megroggyant emberek. – Nem – közölte vigyorogva – ebben is a Juh Ászok jártak az élen.)

Akkor még némi vasárnapi sztorizgatás. Viszonylag korán keltünk, jöttünk haza. Van Dógom, a holland üzletember. Nézegettem a felvételeket. Nem volt egyszerű, kellett hozzá némi sör, hogy megacélozzam a lelkemet. Aztán a szívemhez kaptam és lefordultam a székről. A gopro kamerán csak 15.00 utáni anyagok voltak. Amikor az igazán jó felvételek még délelőtt, illetve dél körül keletkeztek. A 15.00 utáni anyagok pont azok voltak, amelyekre _egyáltalán_ nem voltam kíváncsi. Hogyan történhetett?
A kamerának van olyan üzemmódja, hogy continuous recording, ilyenkor vesz, mint a gép, aztán ha elfogy a hely, akkor törli az első felvételeket. Ez nálam alapból ki van kapcsolva, viszont van egy ún. protune üzemmód, mely ignorálja ezt a beállítást. Azt viszont nem tudtam kinyomozni, hogyan ignorálja: bekapcsolja vagy kikapcsolja? Komolyan, feltúrtam a netet, elolvastam egy csomó – szakmailag igen komoly – cikket, de erről az apróságról egyik sem írt. Össze voltam törve.
Aztán eszembe jutott, hogy pár héttel ezelőtt vettem egy másik 32gb-s microSD kártyát. Kicseréltem volna? Na, ne. Abban az abszolút nomád környezetben, délután háromkor, az én virsli ujjaimmal, hogy én meg tudok fogni egy microSD kártyát, ki tudom venni a gépből, megtalálom és be tudom rakni a másikat, mindezt állva, tömegben? De még csak nem is emlékeztem a mozdulatra, márpedig a tartalékkártya elég ravaszul záródó dobozban van. Na, mindegy, nézzük. Már elsőre látszott, hogy jó nyomon járok. Az SD adapter üres volt, nem volt benne a tartalék microSD kártya. Aha. Tehát akkor ami most a kamerában van, az lehetett a tartalék, melyet valahogy mégiscsak bele tudtam rakni a kamerába, viszont amit kivettem… az eltűnt. Kieshetett a kezemből, bele a homokba. Egy olyan kis hangyafütyi kártya, simán el tud veszni. Ajjaj. Gondolkozzunk, hol is cserélhettem? A fal mellett volt egy műanyag szék, azon volt a cuccom. Valószínűleg afölött szerelgethettem. Mi lehetett a kezem alatt? Lehet, hogy a Nikon gép táskája? Kipakoltam belőle mindent, semmi. Fejre fordítottam, megfogtam a fülénél, majd jó erősen megráztam. És igen, halk koppanás a parkettán: kiesett belőle az eredeti kártya.
Szóval lehet, hogy egy sunyi mókamester az őrangyalom, de a komoly dolgokban azért figyel.

Mi van még? Ja, igen. A nyers felvételek. Körülbelül 5 óra videó gyűlt össze, olyan 70 GB környékén. Még nem reklámoztam nagyon, de már most is komoly ajánlatok jöttek, miszerint szeretnék a teljes nyersanyagot. Na, ez az, ami soha nem fogja elhagyni a gépemet. Bocs, fiúk, lányok, de nem. Összevágok a nyersanyagból egy vállalható videót, a többi pedig megy a kukába. El sem tudok képzelni olyan szituációt, hogy én ezeket a felvételeket szabad akarotomból még egyszer végignézzem.

Ja, hogy mikorra lesz megvágva? Nem tudom. Rengeteg anyag, a sok-sok szemét között megbúvó gyöngyszemekkel. Lassú munka lesz.

Végül a fényképek:
Felnémeti Lecsófesztivál 2013 slideshow
 

Hétköznapok

Nem tudom, mely mitológiai személy lett megbízva a szórakoztatásommal, de a múlt héten igencsak kitett magáért. Nem, nem írom le az egészet, csak mazsolázgatok a kisebb-nagyobb szopatások közül. (A kedvencem a hajnali fél kettőkor szerelgetett mozgásérzékelős lámpa volt. Sötétben. Létráról. Áramtalanítás nélkül.)
Na mindegy, pénteken már azt hittem, hogy vége. Volt még a cetlimen egy-két tétel (elromlott Kindle, ne tudd meg, mekkora adminisztrácós őrület, mire végigtolod az ingyenes cserét), meg hasonlók. Habár a kert még mindig vádlón néz rám, és ősz is van, ráadásul pont kellemes az idő is, de a kertimunka egyelőre halasztva.
Szóval péntek. Némileg kapkodva, mert délután már Egerben van jelenésem. Felnémeti Lecsófesztivál, nagy erőkkel felvonulva. De erről majd úgyis írok később.
Hazajöttem a boltból, összepakoltam, gyors ebéd, kocsi lemosva – mi van még? Kerékpárfestés.
Ugyanis hülye voltam. Pontosabban, tapasztalatlan. Alsóőrsre az utánfutóval vittük le a bringákat és mivel ez volt az első alkalom, nem jól kötöztem ki őket. Így a fiam 40 kilós kerékpárja rámászott az én 9 kilós bringámra és egész úton rajta ugrált. Viszonylag olcsón megúsztuk az aktust, lett egy nyolcas a hátsó kerékben és a szerelő szerint a kevlár villáról lekopott festéket is minél hamarabb pótolni kell, mert a nap kiszívja, utána meg törik, mint a ropi.
A festék és az ecset már napok óta ki volt készítve az étkezőasztalra (ott szem előtt van, de legalábbis hajlamos lelkiismeretfurdalást gerjeszteni), a héten mindenképpen meg akartam csinálni, pár négyzetcentiről van szó, még simán belefér a pénteki indulás előtt. Ez volt a koncepció.
De beleszólt a macska.
Ha több napra üresen marad a ház, akkor a macskák értelemszerűen kilakoltattatnak. Sőt, már jócskán az indulás előtt beáll a macskastop, azaz innentől minden ajtónyitásnál figyelünk arra, hogy egyik se jöjjön be.
Valamiért Picúr most úgy döntött, hogy ha a fene fenét eszik is, de akkor is bejön. Mindenáron. Hát, megkapta.
Kitoltam a kerékpárt a teraszra, nekitámasztottam az asztalnak, beléptem a nappaliba a festékért és az ecsetért. A macska ezt a pillanatot választotta ki, hogy messziről, nagy lendülettel berohamozzon a lakásba. A kezeim tele voltak, felrúgni pedig nem tudtam, mert ügyesen átugrott a lábam felett. Futottam utána a lakásba és láttam, hogy megy föl az emeletre. Éreztem, hogy baj lesz, mert nyitva maradt a hálószobánk ajtaja, márpedig ha oda bemegy, napokig nem lehet kizavarni. (Tesztelve.) A macska már a lépcsőn volt, én még lent, egy esélyem volt: hozzávágni valamit, ami megállítja. Keresgélni már nem volt időm, így hozzávágtam azt, ami a kezemben volt: a festéket. Nem találtam el, a doboz visszapattant a korlátról, majd vidám pukkanással levált a teteje és a trutyi kifolyt a nappali közepére, a parkettára. Két deci fekete, magasfényű Trinát zománcfesték. Dühös pillantás a macskára, az ugyanolyan dühösen pillantott vissza. – Még számolunk! – fenyegettem meg, aztán nekiálltam megmenteni a nappalit. Ne tudd meg. Hígító, az nem volt itthon, tehát amilyen gyorsan csak lehetett, bevetettem mindent, hogy felszedjem. Egy tekercs Sylvia, egy guriga vécépapír, egy mosogatószivacs és egy műanyag tál fogyott el, mire végeztem. Könyékig fekete volt mind a két kezem. Feltúrtam a fészert és egy zsák alján szerencsére találtam pár csepp hígítót, azzal kipucoltam a parketta fugáit, majd lemosdottam. Egy lendülettel lekentem a bringát is – tényleg csak pár mozdulat volt – aztán még egy utótakarítás, és kész.
Huh. Jöhetett a macska.
Kisétáltam a konyhába, felkaptam egy másfél literes ásványvizet, meg egy kést. A kést belevágtam a palack kupakjába, teszt: jól spriccolt, messzire is ment sugár, meg permetezett is rendesen.
Felmentem. Lokalizáltam a dögöt. Aztán indult a rémálom: a cicc sorra végigpróbálta a jól bevált búvóhelyeit, én meg mindenhová bespricceltem. Nem keveset. Aztán leszorítottam az emeletről. Pár kört futottunk a nappaliban, végül a macska ordítva rohant ki a kertbe.
Indulás előtt még raktam ki nekik ennivalót. Már csak ketten jöttek enni.

ps.
Nyugi, vasárnapra Picúr már kiheverte a sokkot.