Mivel nem először jön elő, úgy döntöttem, hogy rászánok a témára egy posztot.

Rendszeresen megkapom azoktól, akik a blog olvasása után ismernek meg személyesen, hogy csalódtak. Elképzeltek valamilyennek és nagyon nem olyan voltam az életben.

Ez bizony így van.

Nézzük először az – IRL – valóságot. Az alap probléma az, hogy én soha nem érzem azt társaságban, hogy dominálnom kellene – miközben mindig van egy, két, esetleg több személy is, akiknek viszont mindennél fontosabb, hogy ők legyenek a központban. Ilyenkor hagyom őket, nem nyomulok, nem versengek. Ennek is megvan az előnye: üldögélek, szivarozgatok, figyelem a társaság viselkedésének dinamikáját és mind pszichológiai, mind szociológiai megfigyeléseket végzek, fejben jegyzetelve. A témákhoz egyébként sincs értelme hozzászólni, ritka kivételektől eltekintve meglehetősen sekély szokott lenni a viták íve.

Aztán a blog, azaz az URL világ. Na, ez teljesen más. Ezt ugyanis én rendezem be. Minden írás alapszituációja az, hogy egy elképzelt jóbaráttal ülünk kettesben egy kocsmában, előttünk sör és a jóbarát éppen megkérdezte valamiről a véleményemet. Ketten vagyunk, tehát nincs zaj, nincs dominanciára való törekvés. Mivel a jóbarát tényleg kíváncsi a véleményemre, így bátran elmondhatom, tetszőleges mélységben, sőt, egyéni stíluselemekkel is színezhetem, hiszen tudom, hogy a barátom szereti az ilyesmit.
Te, mint blogolvasó, ebbe a beszélgetésbe hallgatózol bele a szomszéd asztaltól.

Persze, hogy más a két egyéniség.
Nem mondom, nagyon ritkán előfordul, hogy a kettő összeér. De az ilyesmi tényleg nagyon ritka, és az kell hozzá, hogy olyan baráttal beszélgessek, akivel már korábban kialakult egy intim viszonyunk. Nyilván idegenekkel ez nem megy.

Azaz én vagyok a társaságban az a pocakos, szótlan faszi a sarokban. Csakhogy mire idáig eljutsz, addigra nekem már komplett pszichológiai profilom van mindenkiről az asztal mellett.