De nem vagyok tőle boldog.

Úgy kezdődött, hogy végre-valahára elszakadtam otthonról és lementem a dunaharaszti csónakházba, bevizezni a kajakot. Úgy folytatódott, hogy pont egyszerre értem a stéghez egy ötvenfős társasággal, akik éppen akkor indultak hét kenuval vizitúrázni. Aki látott már ilyen indulást, az tudja, hogy legalább egy félóra, mire mindent elpakolnak az összes hajóba, kialakul az ülésrend – és felszabadul a stég. Figyeltem, mint a kobra, aztán amikor bejött egy lyuk, gyorsan betoltam a kajakot a stég mellé, belepattantam, és eliszkoltam.
Csakhogy így pont az egyik leglényegesebb dolog maradt el: a kajak indulás előtti ellenőrzése. Már a vízen vettem észre, hogy nincs kormányom… de nagyon nincs. A pedálok csoffadtan előredőltek, a madzagokat hiába húzkáltam, semmi. – Annyi baj legyen – legyintettem – menni fog ez kormány nélkül is, aztán majd a parton megnézem, mi történt.
A Kvassay zsilipet lőttem be célpontnak, 25,5 kilométer, bő négy óra. (Kamerával, kajaszünettel.) Tulajdonképpen semmi érdekes nem történt, igaz, sikerült megzavarnom egy evezősversenyt, de csak egy picit.
Aztán jött a visszafelé menet. Addig is éreztem, hogy erős a szembeszél, de amikor hátulról jött, és ebéd után olyan jól belekezdett, no, akkor már kellett kapaszkodnom. Ezt értsd szószerint: a Kajner péklapát evező volt nálam, mely egy nagyon jó lapát, nagy a felülete, gyorsan lehet vele haladni – csakhogy a nagy felületbe a szél is derekasan bele tud kapni. Amikor egy kicsit ritkult a parti fasor, rögtön be is köszönt hátulról féloldalasan a viharos széllökés. Beköszönt? Elkezdte propellerként forgatni a kajakot a tengelye körül. A szél miatt az evezőlapátot nem bírtam magasra emelni (egyszer megtettem, olyan erővel vágta rá a GPS-re, hogy azt hittem, betört az üvege), zsebből, alacsonyan evezve meg nem bírtam akkora erőt kifejteni, hogy egyenesben tudjam tartani a kajakot. Szépen nekiálltam pörögni. Pontosabban nekiálltam volna, hogyha nem kezdek el egyből szörfözni. Tudom, ezt hullámon szokták, de itt is pont jó volt. Lapát hátra belógatva, megfelelő szögben elforgatva, aztán a szél meg az áramlás kisodort a kellemetlen zónából. Így evickéltem jó egy órán keresztül haza.
Persze ha lett volna kormányom, akkor csak vigyorogtam volna az egészen. Ha lett volna. De lásd fent.

ps.
Ja, hogy mi is történt a kajakkal? Valami barom a csónakházban szétbarmolta a madzagolást. Amikor kiszálltam, próbáltam visszakötözgetni, de aztán hagytam a francba az egészet: a szél elsodorta a parton fekvő kajakot. Nem a legjobb alkalom madzaghúzkálásra.