Én már szörföztem a Dunán

De nem vagyok tőle boldog.

Úgy kezdődött, hogy végre-valahára elszakadtam otthonról és lementem a dunaharaszti csónakházba, bevizezni a kajakot. Úgy folytatódott, hogy pont egyszerre értem a stéghez egy ötvenfős társasággal, akik éppen akkor indultak hét kenuval vizitúrázni. Aki látott már ilyen indulást, az tudja, hogy legalább egy félóra, mire mindent elpakolnak az összes hajóba, kialakul az ülésrend – és felszabadul a stég. Figyeltem, mint a kobra, aztán amikor bejött egy lyuk, gyorsan betoltam a kajakot a stég mellé, belepattantam, és eliszkoltam.
Csakhogy így pont az egyik leglényegesebb dolog maradt el: a kajak indulás előtti ellenőrzése. Már a vízen vettem észre, hogy nincs kormányom… de nagyon nincs. A pedálok csoffadtan előredőltek, a madzagokat hiába húzkáltam, semmi. – Annyi baj legyen – legyintettem – menni fog ez kormány nélkül is, aztán majd a parton megnézem, mi történt.
A Kvassay zsilipet lőttem be célpontnak, 25,5 kilométer, bő négy óra. (Kamerával, kajaszünettel.) Tulajdonképpen semmi érdekes nem történt, igaz, sikerült megzavarnom egy evezősversenyt, de csak egy picit.
Aztán jött a visszafelé menet. Addig is éreztem, hogy erős a szembeszél, de amikor hátulról jött, és ebéd után olyan jól belekezdett, no, akkor már kellett kapaszkodnom. Ezt értsd szószerint: a Kajner péklapát evező volt nálam, mely egy nagyon jó lapát, nagy a felülete, gyorsan lehet vele haladni – csakhogy a nagy felületbe a szél is derekasan bele tud kapni. Amikor egy kicsit ritkult a parti fasor, rögtön be is köszönt hátulról féloldalasan a viharos széllökés. Beköszönt? Elkezdte propellerként forgatni a kajakot a tengelye körül. A szél miatt az evezőlapátot nem bírtam magasra emelni (egyszer megtettem, olyan erővel vágta rá a GPS-re, hogy azt hittem, betört az üvege), zsebből, alacsonyan evezve meg nem bírtam akkora erőt kifejteni, hogy egyenesben tudjam tartani a kajakot. Szépen nekiálltam pörögni. Pontosabban nekiálltam volna, hogyha nem kezdek el egyből szörfözni. Tudom, ezt hullámon szokták, de itt is pont jó volt. Lapát hátra belógatva, megfelelő szögben elforgatva, aztán a szél meg az áramlás kisodort a kellemetlen zónából. Így evickéltem jó egy órán keresztül haza.
Persze ha lett volna kormányom, akkor csak vigyorogtam volna az egészen. Ha lett volna. De lásd fent.

ps.
Ja, hogy mi is történt a kajakkal? Valami barom a csónakházban szétbarmolta a madzagolást. Amikor kiszálltam, próbáltam visszakötözgetni, de aztán hagytam a francba az egészet: a szél elsodorta a parton fekvő kajakot. Nem a legjobb alkalom madzaghúzkálásra.

Fizika

Esik. És mióta kiültem a teraszra, azóte egyre jobban esik. Szerencsére a szél nem fúj, így többé-kevésbé védve vagyok. Meg a laptopom is. Meg a két mobiltelefonom is. Ja, meg a szivar is.
Pontosabban… a mobiltelefonok nem annyira. Van egy felfeslett varrás a napernyőn, azon becsepeg a víz és pont úgy toccsan az asztalon, hogy a cseppek ráfröccsennek a mobilokra. Arrébb már nem tudom húzni egyiket sem, így is az asztal szélén vannak. Ha nem lennék botrányosan lusta, most bemennék egy szivacsért és odatenném a csöpögés alá… de hoppá, itt van a kávéspohár. Szuper. Első csöppenés… ugyanúgy fröcsög. Jó kis tökölős feladat: belőni, hogy a csepp pont a pohár ívelt oldalának belső felén landoljon. De megvan ez is, probléma megoldva.
Egy ideig. Ugyanis ahogy telt a pohár, egyszer csak elérte a vízszint a becsöppenés magasságát – és csak azt vettem észre, hogy ez egyik csöpp után akkora cunami fröccsent szét a pohárból, hogy nem csak a mobiltelefonokat, de a laptop billentyűzetét is beterítette. Elég csúnyán néztem a pohárra.
Aztán kiborítottam belőle a vizet, és most úgy gépelek a teraszon, mint ahogy régen a titkárnők szoktak az írógépeken: gépel, gépel, sor vége, pofon a karnak, carriage return (esc-13). Csak éppen a ‘kocsi vissza’ helyett nálam ‘pohár kiborít’ van.

Thasszosz

Megfogadtam, hogy ilyet – videó után rögtön megint videó – nem csinálok, de most pont húzásra jött a lehetőség.

Nem tudom, mennyire közismert dolog, hogy egy jó értelemben vett őrült – Végvári Tamás – úgy döntött, hogy budapesti indulással körbeevezi Európát. (A Dunán le a torkolatig, aztán az óramutató járásával egyezően körbe, fel Nordkinnig.) Tavaly kezdte el, de a Fekete-tengeren belefutott egy kitartó viharba, és a pénze is elfogyott. A kajakot otthagyta, idén pedig leutazott, hogy folytatja. A mostani próbálkozásról blogot is vezet, imhol.
A blog szerint most jár Thasszosz szigeténél. Idézem:

A szigettel majdnem szemben végre elérem a legnagyobb folyó torkolatát. Időközben a szél is tutulgat. Hátulról szerencsére, de a végén eltűnök a hullámok közt. Kétméteresek takarják ki Thasszosz hegyeit. Az átjáróban megbolondul a víz, tornászni kell, de szerencsére hamar túljutok rajta. Kanyarodok vissza a hegyes partvidék felé, vége a deltának. Az biztos, ez a sziget is megérne egy külön túrát :)

Én viszont – micsoda véletlen – éppen tegnap este raktam össze egy négyperces montázst a 2011-es szigetkerülésünkről. Tamás utolsó mondatánál jobb végszót keresni sem lehet, szóval hölgyeim és uraim, ez itt a Thasszosz sziget kerülése:
 

P.s.
Úgy látszik, ma van a nemzetközi Thasszosz nap, mert ma jelent meg a fapadbarát blogon is egy írás a szigetről.
link

Grand Canyon

Egy újabb sorozat a régmúltból. 2009-ben Attilával Arizónát fedeztük fel. A legnagyobb falat a Grand Canyon volt. (Bár a Monument Valley sem volt piskóta, de arról majd máskor.)

Amikor Nej volt kint és mesélt a Nagy Gödörről, megütközve néztem rá: – Még csak le sem mentetek az aljáig?
Magyarázkodott a szerencsétlen, hogy azért az kúúúrva mély, de én csak néztem hitetlenkedve.

Természetesen mi lementünk. Viszont már értem Nej reakcióját.

Lefelé 1500 méter, felfelé 1400 méter szintkülönbség. Nem kifejezetten egy egydélutános séta. És bármennyire is furcsa, a lefelé menet sokkal rosszabb. Ma már biztos fordítva csinálnám, és az 1400 méteres Bright Angel túraúton mennék le – ahol ráadásul még vízet is lehet vételezni – és az 1500 méteres South Kaibab ösvényen jönnék fel, mely igaz, hogy magasabb és igaz, hogy egy gramm víz sincs rajta… de megmaradna a lábam. A South Kaibab ugyanis gyakorlatilag végig sziklába vágott lépcső, nekem pedig már párszáz méter szint után kinyiffant a térdem. Olyan volt, mintha minden lépcsőfoknál késsel döfködték volna. A Bright Angel ezzel szemben rendes túraút, igaz, emelkedik, de lehet rajta gyalogolni.

Link:
A kapcsolódó írás

P.s. csak Zso-nak:
A háttérzene Klaus Maria Westernhagen… ha mond még ez valamit. :)

Olvasgatok

Készült 2012-ben egy diplomamunka. Merész koncepcióval azzal foglalkozik, hogy mi lenne, ha az egészséges környezetet választanánk az autóbűz és a zaj helyett? Magyarul, mi lenne, ha a teljesen felesleges és pusztán rövidtávú előnyökkel bíró Külső Keleti Körút helyett egy zöldgyűrű épülne ki: azaz egy Újpesttől Soroksárig tartó erdős, parkos egybefüggő terület. A tervezet logikája egyszerű: a KKK a pesti periféria _összes_ zöldterületét kinyírná, cserébe jelentős autóforgalmat (pl. az M0 rövidítési lehetőségét) vinné be a kertvárosba, mindezt rövidtávú előnyökért (logisztikai központok, bevásárlóközpontok) – márpedig _a város_ mindenképpen jobban járna ennél egy 40 kilométer hosszú parkerdővel. Sajnos csak hosszabb távon, ráadásul a parkerdőben nincsen pénz, nincs mit ellopni, szóval nem is kérdéses, politikusaink melyik változat mellett fognak dönteni. De a diplomamunka érdekes gondolatkísérlet volt.
A szerzője azóta Svájcba költözött.

A pesti zöldgyűrű koncepciója

Termodinamika. Kettes.

Az megvan minden gyakorló szülőnek, hogy az apró gyerek ott áll tátott szájjal a nyitott hűtőajtóban? Kánikulában?
– Mit csinálsz, te nagyon hülye?
– Itt olyan jó.
– Mert ennyi eszed van. Nem tudod, hogy amennyi hideget itt kieresztel, ugyanannyi meleg fog bejönni a konyhába a hűtő mögül?
– Tényleg?
– Tényleg.
– Bocs, Apa.

Aztán amikor bejön egy ilyen 37 fokos, könyörtelen kánikula, és ki kell menned a konyhába összedobni egy szendvicset vagy egy salátát (főzni? istenments!), még arra az öt percre is kinyitod a hűtőajtót. Mert az ott és akkor hideg, amikor kint vagy. Simán leszarod, hogy a konyha fel fog melegedni. Amikor már nem vagy ott.

A gyereknek egyszerűen igaza volt.

ps.
Csak sikerült addig halogatnom a megjelentetést, mire lehűlt a levegő. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy fázom.

Feedly, a francba

Tényleg a frászt hozta rám. Ugye közel a július 1. határidő, a Feedly-nél mindenkit migrálnak át a saját felhőjükbe.
Ebből aztán szép galibák lesznek.

Eddig ugyanis – habár látszólag már a Feedly-t használtam – valójában csak egy aggregáló oldalt láttam, mely mögött a Google Reader volt. Én kábé egy hónapja használom, igen aktívan, azaz dobok ki feed-eket, veszek fel újakat, formálom a struktúrát. Aztán ma átmigráltak. amikoris egy gép restart után megdöbbenve láttam, hogy minden változtatásom eltűnt. Valahogyan – fogalmam sincs, hogyan – de a felhőbe a Google Reader tartalmam akkori állapotát migrálták, amikor a Feedly-re váltottam. Azaz az utolsó egy hónap minden változtatása elveszett.

Nem írom le, miket mondtam, mindent ez a blog sem bír el.

Szerencsére még van Google Reader, visszaléptem és ott még megvolt a legfrissebb állapot. Kiléptem a Feedly-ből, visszaléptem, ekkor felajánlotta, hogy átmigrálja a cuccomat a Google Reader-ből. Megtörtént, így innentől már csak azokat a feed-eket kellett kitakarítanom, melyeket az utolsó egy hónapban töröltem. Meg a későbbi olvasásra félrerakott írásokból kellett az utolsó hatot újra félretetetnem. Szóval végülis olcsón úsztam meg, de csak azért, mert még működik a Google Reader.
Ha nem akarsz hülyén járni, akkor igyekezz te is a felhőre váltást addig lezongorázni (csík az oldal tetején), amíg még van Google Reader.

A torzsás

Kezdődött azzal, hogy ébredés után, még nyújtózkodás közben, kinéztem az ablakon – és egyből felébredtem. A kert dísze, a harmincéves, óriási ecetfa megcsoffadt. Már korábban is voltak gyanús jelek: itt-ott elszáradt levelek a lombkorona tetején. De úgy voltam vele, hogy biztosan a hőség, aztán majd magára talál. Ez egy óriási nagy fa, az ecetfa egyébként is híresen nagy túlélő, ezzel is megbirkózik valahogy. Nos, nem. Amitől egyből átizzadtam a pizsamámat, az az a látvány volt, hogy a fa tetején lévő levelek egy éjszaka alatt elszáradtak.
A XXI. századi ember ilyenkor gyorsan főz egy kávét és nekiáll guglizni. Hasonló kérdéseket sok helyen találtam, értelmes választ csak egy helyen: le kell vágni egy kisebb ágat és elvinni a növényvédőszeres boltba.
Ezzel nálunk annyi a baj, hogy nincs értelmes bolt. Kókler kókler hátán. Van három üzlet, kettőt már kipróbáltam, borzalmas eredménnyel. Keressünk tovább. Hoppá. Kispest, gazdabolt, azt írják magukról, hogy óriási tapasztalat, szakirányú végzettségből van a kerítés, vállalnak tanácsadást is. Reggeli után vágtam egy gallyat, aztán hajrá.
Kezdődött úgy, hogy az egyik eladó rögtön lecserszömörcézte a torzsás ecetfa ágát. A másik őszintébb volt, közölte, hogy a dísznövényeket nem ismerik, de van egy univerzális gombaölőjük, vegyek belőle. Vettem. Jó drága volt. Hazafelé pont a harmadik, eddig nem tesztelt környékbeli bolt mellett vitt az utam, gondoltam, benézek.
Na, itt tényleg volt szakértelem. A pacák átvizsgálta nagyítóval az ágat, megvágta, nézegette, majd közölte a verdiktet: szép fa lehetett, kár érte. Bármennyire is fura, nem omoltam egyből össze. Ha valaki ilyen markáns véleményt mer mondani, akkor legalább pontosan tudja, mivel állunk szemben. Ez egy bakteriális fertőzés – magyarázta a férfi – és attól gyilkos, hogy a tápanyagszállító ereket támadja. Azaz ha megjelenik és nem veszik egyből észre, akkor pillanatok alatt végigfertőzi a fát. Mutatta is, az ág külső gyűrűje barnára szineződött.
Na, addig kell vágni az ágakat, amíg már nem lesz meg a barna gyűrű. Utána pedig gombaölővel alaposan lepermetezni a maradékot. Ha marad.

Ez volt a mai program. A tűző napon kimentem a kertbe és egy fűrésszel nekiálltam gallyazni a fát. A könnyeim összekeveredtek az izzadtsággal. Ez a jó hatméteres fa volt a kert fő dísze. Végül a gömb alakú koronából a felső négy métert teljesen le kellett vágni, az alsó rész még nem volt fertőzött. Ne tudd meg, hogy néz ki most a szerencsétlen. Ráadásul ez egy olyan fertőzés, mely simán továbbmegy más növényekre is, így átnéztem mindent, és ahol csak egy kicsit is gyanús volt egy ág, már vágtam is. Közben persze folyamatosan létrára fel, létráról le, mivel a fűrészt minden vágás után domesztosszal fertőtleníteni kellett.

Utána egy kis pihenő. Ekkor a banki kölcsöneinket néztem át – pihenésként – és stratégiát terveztem, hogyan szabaduljunk a mostanra borzalmassá váló kondícióktól. De ebbe most nem mennék bele, jó kis móka lesz ez is.

Az eladó szerint permetezés előtt érdemes jól belocsolni a fát, hogy kitáguljanak a pórusai. Persze a locsolással meg kell várni, míg hűl egy kicsit az idő. (Arra a jövő hét közepéig várhatunk – morogtam magamban.) Fél kilenc körül locsoltam, kilenc körül felvettem a hosszúujjú, hosszúszárú permetezős ruhámat és az immár harminc fokra lehűlt időjárásban elkezdtem permetezni. Mondtam már, hogy számomra egyszerűen felfoghatatlan, hogy itt, a XXI. században még mindig ilyen hihetetlen elmebeteg, rosszindulatú eszközzel kell bírkózni, ha permetezni akarunk? Majd egy órát küzdöttem, közben többször eldugult minden, ami eldugulhatott, kiakadt a pánt, leesett a tartály, leszakadt a dugattyú – a végén pedig több méreg volt rajtam, mint a fán. Egész idő alatt a “nem vagyok ideges, fő a nyugalom” dalt dúdoltam magamban és nálam ez már közvetlenül a cafard előtti állapot.

Egyből a mosógépbe vetkőztem, higgadtan felsétáltam az emeletre zuhanyozni, aztán este tíz körül végre át tudtam nézni a szokásos köreimet a neten. Mit mondjak, ma sem én voltam a sztahanov.

Azt hiszem, troll vagyok

Persze ehhez otthon kell lenni a Pratchett univerzumban. A troll ugyanis szilíciumalapú életforma. Az agyuk hidegben működik normálisan, azaz minél melegebb van, annál inkább bárgyúak, használhatatlanok.

Amióta már megint 35 fok feletti hőhullám van, ugyanúgy viselkedek, mint egy troll. Egész nap csak tengek-lengek a lakásban, még arra is képtelen vagyok, hogy rávegyem magamat némi szellemi munkára. Aztán persze ráveszem, de látom, hogy milyen borzalmasan rossz a hatásfoka. Ebéd után nem is erőltetem tovább a dolgot, inkább alszok egyet. Aztán a borzalmas, izzadt ébredés, kinlódás este nyolcig. Még ekkor sem jó, de legalább már kezdem magam körül felfogni a külvilágot. Olyan tíz körül találok magamra, hajnali egyig, kettőig végre ismét tudok gondolkodni. Meg még reggel, kábé kilencig. A többi néma csend. Legszívesebben befeküdnék egy hűtőkamrába és áthibernálnám magamat ezeken a napokon.

Hozzáteszem, hogy a technika sincs valami jól. A nappaliban lévő összes gép ventillátora folyamatosan pörög. A NAS reakcióideje kábé olyan, mint az enyém. Hétfőn egész nap nem volt internet, mert a T-online-nál is lerohadt valami és mivel a mobilnetem is náluk van, az sem volt valami acélos. Kész szerencse, hogy egyébként is képtelen voltam dolgozni.
Világmegváltás elhalasztva.

Kelj fel, Jancsi

Ha valaki esetleg úgy képzelné, hogy a kajakozás nem más, mint önfeledt lapátolgatás mindenféle idilli tájakon, akkor javaslom, tekintse meg az alábbi két, rövid videót. Évente egyszer le szoktunk menni a Velencei tóra és gyakorolgatjuk, mit is lehet kezdeni egy-egy vízbeborulás után. Felhívom a figyelmet, hogy ezek még igencsak a kezdeti lépések, egy profi ennél már sokkal ügyesebben mozog.

2010 szeptember:

2011 szeptember:

2012-ben már én is beálltam borulgatni, de akkor senki nem készített felvételeket. 2013-ban viszont nem tudtam lemenni, így az kimaradt.

Az arcnélküli ember

Középiskolás koromban más volt a zenéhez való viszonyunk, nagyon más. Akinek rádiós kazettás magnója volt, az már nagy királynak számított. Mi még tuhel (sic!) kábellel járkáltunk át egymáshoz, a kétkazettás magnó olyasmi – nemlétező – vágyálom volt, mint manapság a vezeték nélküli áram.(1)
És ha egy kedvenc magyar zenekar előrukkolt egy új lemezzel… az valami elmondhatatlan közösségi élmény volt(2). Kíváncsian hallgattuk az első Karthágó lemezt. Szorongva hallgattuk az első P. Box lemezt(4): lesz-e olyan jó, mint a P. Mobil?
Emlékszem, amikor kijött az Omega 9. A Gammapolis. Addigra már megbarátkoztunk az űrrock stílussal, nem is volt az olyan rossz. Ott ültünk – szorongtunk – a koleszes szobámban vagy tízen. Valakinek sikerült megszereznie kazettán, nekem pedig volt magnóm. Feszülten hallgattuk. Szurkoltunk, hogy jó legyen.
Majd elérkeztünk az Arcnélküli Emberhez. Szemek gúvadtak egy pillanat alatt. Aztán amikor lecsengett a szám, úgy néztünk egymásra, mintha átszaladt volna a szobán a gyorsankefélő farkas.

(1) A Boney M – egyébként betiltott – Rasputin lemezét autómagnóról (ez is eszméletlen királyság volt, még ha a szülők autójában volt is) vettem át mikrofonnal. Még ezzel is király voltam.

(2) Ez a közösségi “lemez-első-meghallgatás” sokáig élt. Még az egyetemen is így ültük körbe a lemezjátszót az ‘István a Király’-nál(3), de még Hobó Vadászatánál is.

(3) Nagyon nem tetszett. Ahogy szobatársam, a lipcsei Thomas megjegyezte az ő sajátos akcentusával: “Pepe, ez nagyon gáz!”. Igaza volt.

(4) Na, azért a digidagi is kiverte rendesen a biztosítékot.

Hiszel-e a konspirációs elméletekben?

Na, ez egy ritka barom kérdés. Mégis időnként felteszik az embernek.

Hiszel-e a világegyetemben? Hát, izé…

Ugyanúgy értelmetlen. Konspirációs elmélet rengeteg van. Van, amelyikben hiszek, van, amelyikben nem. De nem ez a lényeg.

A valódi kérdés úgy néz ki, hogy hiszel-e a konteós gondolkodásban? Ezt már érdemes körbejárni.

Mit is nevezünk konteós gondolkodásnak? Röviden összefoglalva azt, hogy amíg nincs egyértelmű bizonyíték arra, mi is történt valójában, addig az összes szóbajöhető megoldást mérlegeljük, legyenek azok bármilyen vadak is. Nem elégszünk meg Occam borotvájával, hanem esélyt adunk még az igen kicsi valószínűségű magyarázatoknak is. Persze így képbe kerülnek tipikus toposzok (nagy zsidó/náci összeesküvés, földönkívüliek, titkos társaságok) is, emiatt sokan komolytalannak tartják ezt a megközelítést. Egy konteós természetesen semmit sem tart komolytalannak, legfeljebb nagyon-nagyon kicsi valószínűséget rendel a hipotézishez. Ezt viszont azok nem értik, akik könnyen váltanak logikus elképzelésről érzelmi megközelítésre.
Az emberek többsége ugyanis nem járja végig a hipotézis – nyomozás – értékrendelés utat. Sokkal egyszerűbb a hipotézis – érzelmi mérlegelés – döntés útvonal.

Nézzünk egy konkrét példát. Amerika, hetvenes évek eleje. A választók több, mint fele szavazott Nixonra. Aki rá szavazott, az már csak a kognitív disszonancia miatt sem hitte el sokáig, hogy fülig benne volt a Watergate nevű lehallgatási botrányban. Érzelmileg közelítették meg és esélyt sem adtak annak a lehetőségnek, hogy az elnök erkölcsileg ennyire züllött lehet. A konteós felsorolt húsz egyéb lehetőséget, ebből tizennyolcnak az együttes valószínűsége sem érhette el az 1%-ot, de józan gondolkodással (cui prodest) nagyobb számot rendelt a “bűnös” konteó mellé. Mert nem érzelmi alapon döntött, hanem utánajárt, mérlegelt. De: figyelemben tartotta az 1% alatti megoldásokat is.
Vannak esetek, amikor ez még markánsabban kijött. Tiboru összeszedett néhány történetet, amikor azok a megoldások jöttek be, melyeknek csak a konteósok adtak esélyt. És nyilván ennél sokkal több volt, amikor a – tapasztalaton alapuló – érzelmeknek volt igaza.

El is értünk oda, ahová ezzel az írással ki akartam lyukadni. Hogy Mérőnek is és Panglossnak is igaza van: ez tényleg egy jól berendezett világ, ahol az emberiség képes megfelelni a nagy problémák kihívásaira. Nem, nem agymunkával. Hová gondolsz. Összetétellel. Azzal, hogy különféleképpen gondolkodunk, különféleképpen viselkedünk és valahogy mindig úgy alakulnak az arányok, hogy átvészeljük a zűrös szituációkat.

Nem lenne jó, ha mindenki konteósan gondolkodna. A bizalom fontos dolog, a tapasztalat, az érzelmi döntések szintén. A legtöbb embernek nincs is szellemi kapacitása minden lehetőséget megvizsgálni. De jó, ha – megfelelő arányban – vannak olyanok, akik a hipotézisállításban a teljességre törekednek és figyelemmel kísérik az apró valószínűségűeket is.

Ha berakok egy szelet csokit a hűtőbe, kijövök a konyhából, bemegy a gyerekem, aztán nem sokkal később én is, és nem lesz ott a csoki, akkor a legtöbb ember biztosra veszi, hogy a gyerek ette meg. De mi van, ha a gyerek azt mondja, hogy a plafonon keresztül megjelent egy űrlény és az ette meg? Természetes emberi reakció, hogy lecsesszük a gyereket, mert hazudott. De kellenek olyan emberek is, akik megfontolják a gyerek magyarázatát – az űrlényeket ugyanis ők fogják megtalálni.

Mein Rose ist waschutier

Egy üde, rövid klipp a 2006-os évből. Az akkor még pici és gömbölyded fiúgyermek éppen váltókezelő volt a Szabadság-hegyen, mi pedig Nejjel gonoszul meglátogattuk és rögzítettük, mit is csinál. A srác ma már közel két méteres, jól megtermett fiatalember – de a vasút még maradt. Ifivezetőként terelgeti a kölyköket, meg szervezi a programokat.

De valamikor még így mentek a dolgok.


 

Olvasgatok

Na, itt van, amiről állandóan beszélek. Hogy a pénz önmagában képlékeny, a bizalom adja a gerincét.
Az alábbi írásban egyértelműen ott van az ok, hogy
– Miért vált olyan súlyossá a 2008-as válság?
– Miért követett el az ország mostani vezetősége – konkrétan Orbán Viktor és jobbkeze – durva rendszerszintű hibákat?

Gyerekkori olvasmányélményeim közül az egyik, ami leggyakrabban előjön, az egy Mikszáth novella, amelynek alap története, hogy a kis Mikszáth egyik házifeladatát úgy oldotta meg, hogy saját fogalmazás helyett kimásolt egy történetet a Kincse kalendáriumból. Tanára elolvasta, és ugyan nem hitte el, hogy ő írta, de nagyon megdícsérte érte, és azt mondta neki, hogy ezek után ennél rosszabbat nem írhat.

Ez nálam pont fordítva történt. Amikor felolvastam a házifeladatot, a tanár irgalmatlanul leszidott, hogy volt pofám lemásolni a könyv hivatalos ismertetőjét – és amikor ragaszkodtam hozzá, hogy ezt én írtam, még gátlástalan hazudozónak is nevezett. Nem is lett belőlem Mixát.

Egy igen jó írás a bizalomról

Nyári hajnal

Egyébként megvan ennek is a hangulata. 3.30-as ébredés, egy kis autókázás, egy érzékeny búcsú, aztán hajnali ötkor kiülni egy vizespohár kávéval a teraszra, kikeresve előtte egy extra gyenge Oliva lonsdale (connecticut shade) szivart és hallgatni, hogyan ébredezik a természet.
Oké, közben adtam enni a macskáknak, mert egyébként megöltek volna.

Ilyen még nem volt

Írtam már párszor, mennyire élvezem, hogy a világ végén lakunk. Ahová mások már kirándulni járnak.

Sajnos ennek megvan a kellemetlen vonzata is. Egy csomó emberformájú tizen/huszonéves paraszt is ide jön ki, ha már nem bírja a civilizációt. Mert itt lehet ordítozni, dübörgö zenét hallgatni, spontán bunkónak lenni. Hiszen itt már alig laknak. Gyakorlatilag csak mi. Ebből következően naponta átlag három ilyen társaság is megjelenik és ha már nagyon elviselhetetlenek, akkor kimegyek, ordítozok velük, de másnap újra jönnek. Lehet, hogy ugyanazok, lehet, hogy mások… a lényeg, hogy pont az ablakom előtt vernek tanyát. Vagy a terasz mellett.
A fura az, hogy amikor rájuk szólok, akkor komolyan látom, hogy meglepődnek. Egyszerűen eszükbe sem jut, hogy bárkit is zavarnának. Hiszen itt alig lakik valaki. Az alig meg gyakorlatilag azt jelenti számukra, hogy senki.

Na, ennek a mentalitásnak láttam ma egy meglepő példáját. A teraszon tologattam az egeret, amikor olyan fura hangokat hallottam a kerítés mellől. Kisgyerek? Fáj neki valami? De akkor miért nem hagyja abba? Nincs vele szülő? Valami itt nem stimmel.
Gondoltam, odaosonok a kerítés mellé, látszólag ribizlit szedni, aztán megnézem, mi történik.
Ja. Dugtak egy autóban.