Apróhirdetés

Szerény díjazásért cserébe vállalom, hogy bármelyik, bevásárlóközpontban kirakott árujának forgalmát jelentősen, akár tízszeres mértékben is feldobom. Teljesen mindegy, hogy milyen terméket forgalmaz, lehet akár vízilófogkőtisztító kefe, vagy biociroktea, az általam alkalmazott módszer egészen biztosan működik. A módszer többéves megfigyelésen alapszik és eddig minden alkalommal tökéletesen bizonyított. Nincs szükség másra, csak arra, hogy a saját bevásárlókosaramat az Ön terméke mellé parkoljam pár percig, amíg elmegyek vásárolni eztmegazt. Mire visszatérek, garantáltan hatalmas tömeg veszi körül a kosaramat, és a vásárlók – azok a vásárlók, akik korábban még csak nem is hallottak az Önök termékéről – kezüket-lábukat törik, hogy a hatalmas tumultusban közelebb kerülhessenek az addig méltatlanul elhanyagolt polchoz.
Ne tétovázzanak, a kapacitásom véges. Az első tíz ajánlatra 10% kedvezmény, maximum ötven ajánlatot tudok elfogadni.

Maradok tisztelettel,

Életkép

Ülök a teraszon, éppen egy szakcikket olvasgatok. Egyszer csak elsuhan egy fekete csík a kerítés előtt, majd szorosan a nyomában három kutya. A következő pillanatban Gizi már itt liheg a lábam mellett. A három kutya pedig vágyakozva pislog befelé a kertkapun.

Mérés és értékelés

Általános jótanács – orvosoktól is – hogy ne mérjük naponta a súlyunkat. Az indoklás az, hogy az ember súlya meglehetősen sztochasztikusan viselkedik, sok mindentől függ a pillanatnyi érték. Azt mondják, bőven elég hetente egy mérés.

Ekkora marhaságot.

Némileg előnyben vagyok, mert tanultam mind analóg, mind digitális méréstechnikát, de józan ésszel is belátható, hogy minél sztochasztikusabb egy mérni kívánt érték, annál többet kell mérni. Aztán rátenni egy görbét a mérési diagrammra, és a továbbiakban már csak a szőröktől független trendet figyelni. Ha érdekel a napon belüli dinamika, akkor óránként mérek. Ha érdekel a héten belüli dinamika, akkor naponta mérek, lehetőleg ugyanakkor, hogy a napon belüli dinamika ne zavarjon bele. Magas szórású változónál heti egy érték gyakorlatilag nem mond semmit.

Oké, ennyire nem vagyok hülye, sejtem, miért mondják. Hogy csökkentsék a kudarcélményt. Ha valaki életmódot változtat és várja a hatását, nagyon lehangoló tud lenni, ha mondjuk három hét alatt leadott egy kilót, aztán egy nap alatt visszakap kettőt. Írtam is róla, engem is zavart. De nem a heti mérés a megoldás. Képzeljük el, hogy egyik héten pont egy normális értéket mér az illető, a következő héten meg egy felfelé történő kilengést. Mi történik ilyenkor? Nem egy napig, hanem egy egész hétig lesz elkeseredve, és csak utána fog értesülni róla, hogy ez egy pillanatnyi kilengés volt, nem trend. Aki naponta mérekezik, az maximum egy napig lesz rosszkedvű.
És ezt is lehet csökkenteni: értelmes felvilágosító munkával. El lehet magyarázni az embereknek, hogy a súly simán ingadozhat pluszminusz egy kilót, tehát ne tessék elkeseredni, ha hirtelen sokkal többet mértek, mint ahogy attól sem kell a plafonig ugrani, ha egyik nap váratlanul alacsony értéket mutat a mérleg. A trendet tessék figyelni: precízebb mókusok írják bele Excel táblába, aztán rajzoltassák ki.
És szigorúan csak a trendeket kell nézni, nem a szőröket.

From MiVanVelem

Kertész leszek

A kertészkedés értelme, a legfőbb jutalma az az érzés, amikor a jómunkásember kiül a késő délutáni szürkületben a teraszra, pipára gyújt és gyönyörködik az elvégzett munkájában, az egyre csinosabb kertben.

Na, ez van most nálam, két napi munka után. Ahhoz képest, hogy ha nem lett volna kerítés, azt sem tudtam volna meddig tart az udvar, úgy be volt nőve fűvel és gazzal, most határozottan csini lett. (A macskák nem is nagyon találják a helyüket. Pedig egy csomó feketerigó jön a frissen nyírt fűre.) Volt egy roham a metszőollóval is, így egy időre vége a kontrolálatlan burjánzásnak. Van valami eszementen invazív fafajta a környéken, csak abból kitermeltem pár köbméter nyesedéket. Leszámoltam a gyökerekkel is. Régebben a kert végében volt egy óriási méretű cserje, aztán amikor meghalt, benthagytam a gyökerét. Csakhogy most pont ide terveztem a fügefát, így ásó, csákány, nagyharang, kitermeltem.
Apropó, fügefa.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nem, nem vagyok függő fügefa rajongó, így alakult. Volt egy fügefánk – pontosabban bokrunk – mely minden őszre megnőtt 50 centisre, aztán télen eltűnt, tavasszal újrakezdte és őszre megint 50 centis lett. Gondoltam, nem egy hidegtűrő fajta. Tavaly ősszel egy haverom igért hidegtűrő fügét. Nekem közben bevillant egy ötlet: télire nylonba tekertem a meglévő fügefát. Bejött. Tavasszal már 50 centiről indult, májusban már termése is van. Közben persze megérkezett a másik fügefa, így a környéken immár kifejezetten fügenagyhatalomnak számít az udvarunk.

Amiben még nagyhatalom vagyunk: a huszoniksz éves torzsás ecetfa minden évben hajt vagy 50-60 sarjat. Ezeket irtom, mert ha hagynám, rövid időn belül nem lenne udvarunk. De mivel szeretem ezt a fát, így a csemetékből néhányat megmentek és megpróbálom máshol – leginkább az utcán, a betonkerítés mellett – fává nevelni. Nem egyszerű eset. Eddig 19 próbálkozás volt, egy maradt meg biztosan, tavaly is megmaradt egy, de aztán elvitte a kánikula, és a tegnap elültetett háromból is kettőn már látszik, hogy jó eséllyel nem fognak megmaradni. Szóval eddig egy sikerült biztosan, egyet elloptak, egy pedig még próbálkozik. Az igazán durva az, hogy tavaly ősszel meghagytam az öreg fa egyik csemetéjét, az most, azaz fél év után, már két méter magas. Az egyedüli túlélő, mely már két éves, kábé hatvan centi.

A végére hagytam a legkirályabb növényt: cserszömörce. Hat év alatt hatalmasra nőtt, és gyönyörűen néz ki. A sétálók sem bírják ki, hogy körbe ne járják, meg ne simogassák. Ráadásul a környezete sem csúnya, egyik oldalon a szintén óriásira nőtt homoktövis(1), a másikon a nagyon lassan növő, de már határozott formát mutató perzsafa.

(1) Az öt bokor homoktövisből kettő élte túl a viharos éveket. Emlékszem, miket kinlódtam, hogy legyen közöttük fiú is és lány is, hogy legyenek bogyaik. Nyilván ahogy pusztultak kifelé, úgy kezdett el nem érdekelni az egész. Aztán öt év után derült ki, hogy a két megmaradt pont egy fiú és egy lány, és tavaly már meg is jelentek a piros bogyók az egyiken.

Szóval, homoktövis, cserszömörce és perzsafa.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

ps.
Ja, és a kertátalakítás közti szünetekben átmigráltam a feedly-re.

Tisza-tó, kamerával

Itt van a korábbi kerékpáros videó párja. Az 45 perc volt, ez 43 perc lett. Mindkettő egyfajta tisztelgés egy-egy sport előtt, mindkettőben igyekeztem visszaadni azt a hangulatot, amelyért érdemes egyáltalán csinálni.
A kerékpáros videó dinamikusabb, gyorsabb, a kajakos valamivel lassabb, melankolikusabb. Ez logikusan következik a témákból.
Nem akarok abba a hibába beleesni, hogy addig dícsérem a saját munkámat, míg olyanokat is ráveszek a megtekintésére, akiknek ehhez semmi kedvük sincs. Szóval csak akkor nézd meg, ha rákészültél 43 percnyi andalgásra különböző vízeken – keskeny nádason, széles tavakon -, egy szokatlan élményre és a hangulathoz illeszkedő zenére. És nem utolsó sorban, akkor érdemes megnézni, ha érdekel, hogyan is néz ki az egyik kedvenc kajakos terepem, a Tisza-tó.
A többit tudod: sál, sapka fejhallgató, teljes képernyő.
 

 
A kapcsolódó írás: – link

A macska bizalmatlan

De nagyon. Lehettek már hónapok óta jóban, aludhat éjjelente a lábadnál, de ekkor is előfordul, hogy ha éppen arrafelé lenne dolgod, ahol éppen pihen, ijedten ugrik fel és szalad világgá a közeledtedre.

A macska teljes bizalmát elnyerni borzasztó kemény munka. Rengeteg hízelgés és főleg rengeteg kaja szükséges hozzá. Ráadásul van egy hátulütője: a macskában előbb-utóbb ki fog alakulni az a képzet, hogy ő az igazi gazda, te pedig a kiszolgálója vagy. Márpedig ha rám hallgatsz, soha nem hagyod, hogy egy macska legyen a gazdád.

Sokkal járhatóbb út, ha fordítva ülsz fel a lóra: ha bizalmatlan, akkor bizalmatlan. Inkább próbáld meg kiélvezni a helyzet előnyeit: ha már úgyis be van árazva, hogy a macska bizalmatlan, akkor gyakorlatilag bármit megtehetsz vele. Nem fog romlani a megítélésed a macska szemében, mert már helyből rossz. Zavard össze. Időnként simogasd meg, időnként rúgjál bele. Nagyon fontos, hogy még véletlenül se legyél következetes. Ha már bizalmatlan, akkor legyen oka is rá.

Erdély, Pálpataka

Nem, nem akarom végképp videóbloggá alakítani ezt a blogot, csak most, hogy adottak lettek a feltételek, most jönnek elő sorban a korábbi utazásokon, csavargásokon született felvételek. Előbb-utóbb utolérem magamat, utána már lassul a tempó. Nem érek rá hetente utazni. Sajnos.

A mostani videó nyersanyagait a történetek elmesélésénél már részben belinkeltem, de azok nyers, vágatlan felvételek voltak, sok zajjal. (Hamarosan törlődnek is.) A körülbelül egy órányi anyagot összekaptam, megvágtam, lett belőle 26 percnyi értelmes felvétel. Ez se kevés, persze, de azért kerekebb. És van benne vér.

Említsük meg, hogy a fenti videó több ember felvételeiből állt össze. Négyen fényképezgettünk, ebből ketten vettünk mozgóképeket is. Anyag tehát volt bőven.

Alul-felül víz

2013.05.17; péntek
Az első vihar

Eredetileg úgy terveztük Nejjel, hogy az Adriára megyünk le szigetet kerülgetni (Rab), de aztán az időjárásjelentés cudar időt jelzett, végül pár nappal az indulás előtt korrigált, miszerint a cudar idő épp az érkezésünk előtti napon múlik el, de tapasztalatom szerint egy kiadós vihar után a tengernek kell egy-két nap, mire lenyugszik, az meg pont elvinné a hosszú hétvégét.
Maradtunk inkább itthon. A maga kategóriájában a Tisza-tó is gyönyörű.

Pénteken a szokásos monstre pakolás: amikor nem tudod, hogy kánikula lesz, vagy vihar… vagy mindkettő. Este még Tesco-t vadásztunk Tiszafüreden, így csak kilenckor csekkoltunk be. Kiültünk a faház elé, bontottunk sört, én pedig elégedetten gyújtottam rá egy szivarra.
Ekkor eredt el az eső.
Ketten megemeltük az asztallal, lócákkal egybetákolt dögnehéz faépítményt és intenzív nyögésekkel begyömöszöltük a faház fedett teraszára.
Ekkor állt el az eső.
Elég csúnyán sandítottam fel az égre, az időjárásfelelős gyorsan észbe is kapott, és a nyakunkba küldött egy akkora vihart, hogy időnként nappali világosság öntötte el a kempinget. A vízözön mellett. A közeli erdőkben torpedót játszottak villámmal, csak úgy lődözték körbe az elképzelt hadihajókat.
Felkaptunk valami meleg ruhát és végignéztük az egészet a teraszról. Legalább nem volt szúnyog.

2013.05.18; szombat
Az első túra

Útvonal: Tiszafüred – Poroszló – Tiszafüred (28,1 km)
Részletesen: Endomondo

A faház fák alatt volt, meglehetősen sötétben. Így az ébresztőóra nélküli kelés kis híján kisiklatta a túrát. Teljesen véletlenül ébredtem meg nyolckor. Kaja, pakolás. Fél tizenegykor sikerült elrúgni magunkat a parttól.
Az első hét kilométer eléggé rakkolós volt felfelé a Tiszán, de utána lekanyarodtunk a folyóról és be a híres-hirhedt IX-es öblítőcsatornába. Itt most elő kellene vennem a nemlétező lírai vénámat és nyálcsorgatóan ecsetelni, mi is a jó a nádak közti evezgetésben, a földönkívüli csendben, amikor csak az evező csobbanása hallatszik. Senkitől sem zavartatva, óvatosan eveztünk, nézegettük a hamarosan nyíló vizitök telepeket, vizililiom kompániákat. Időnként sulyommezőkön haladtunk át, ekkor a csendet a növény surrogása törte meg. Errefelé motorcsónakok sem nagyon jártak, nem zavarta senki a kóborlásunkat.

From Kajak

Egy megdöbbentő megvilágosodás. Nem először jártam már ezen a vízi úton, mindig meg voltam győződve róla, hogy az Eger-pataknak nevezett részt vagy valami tiszteletből, vagy valami hasonlóan kialakult nevezékből adódóan hívják Eger-pataknak. A bükki túra előtt kellett elolvasnom egy könyvet, hogy megtudjam, ez a patak ugyanaz az Eger-patak, melyet gyerekkoromban annyiszor nézegettem, melyben annyiszor játszottam, melyben még két héttel ezelőtt is térdig járkáltam Almárnál. A kedvenc patakom itt ömlik a Tisza-tóba, de előtte annyira kiszélesedik, hogy alig ismerni rá. Hülyeség, de sokkal büszkébben eveztem rajta, mint korábban. Mint amikor valakinek a gyerekkori jóbarátjáról kiderül, hogy mekkora nagy ember lett, aki mindezek ellenére ugyanúgy kedveli őt, mint régen.
A kétéltű teheneket még nem hajtották ki legelni a vízpartra, mi pedig különösebb izgalmak nélkül áteveztünk a poroszlói híd alatt és rögtön ki is kötöttünk ebédelni. A kiszállás nem volt egyszerű, mint a Tisza-tónál általában is: a part agyagos sár, erre nem siklik fel úgy a kajak orra, mint a homokra vagy a kavicsra. A csalóka az, hogy pont úgy néz ki, mintha. Aztán felakad a kajak orra, a delikvens meg ott billeg, amíg ki nem borul. Itt szerencsénk volt, mert a cölöpfalra eszkábáltak valami kilépőféleséget, erre ki tudtam fordulni, Nejt pedig már kihúztam. Ebéd után ugyanígy vissza: Nejt belöktem, én pedig betechnikáztam magam a lécről.
Ekkor szólalt meg a leányzó.
– Bakker, a kesztyűm kint maradt a padon!
– … – mondtam én. (Cenzúrázva.)
– Visszamész érte?
– … – mondtam én. (Cenzúrázva.)
– Naa!
– Ott dolgozik az a hapi a faházon. Kiabáljunk neki, hátha meghallja.
– Jó.
– HALLÓ!!! KEDVES URAM!!!!! – kezdtem én.
– HALLÓ!!!! LEGYEN SZÍVES!!!! – jött Nej.
Semmi.
– KÉREM!! HALLÓ!!! – ordítottam, teli torokból.
– LEGYEN SZÍVES!!! HALLÓ!!!! – próbálkozott Nej.
Megint semmi. Nekiszaladtunk harmadjára is és ekkor végre odafordult. Integettünk neki. Odajött.
– Legyen kedves, adja már ide a kesztyűt arról a padról!
– Á, értem! – mosolygott – Rögtön.
Ideadta.
– Hallottam ám már korábbról is a hangokat, de azt hittem, csak beszélgetnek – intett, aztán visszament szögelni.
Bambán néztünk egymásra Nejjel: teljes torokból ordítottunk, egymástól pár méterre. Errefelé ez hétköznapi beszélgetésnek számít?

A visszaút eseménymentes volt, egy helyen kinlódtunk csak a Kis-Tiszán, ahol két motorcsónak vánszorgott egymás mellett, nagyjából ugyanolyan sebességgel, mint mi. Baromi sokára tudtuk megelőzni őket, addig viszont nyeltük a benzinszagot és a zajt. De épp időben mentünk el mellettük, nem sokkal arrébb jött egy Mirror Lake jellegű szakasz: a tükörsíma víz visszatükrözte a fákat. Gyönyörű látvány volt. Ha lehet ilyet mondani, lábujjhegyen kajakoztunk át fölötte.

Tiszafüreden, az agyagos parton bemutattam egy tízpontos kiszállást: szörfözéssel fordultam a part mellé, a kajak hamarosan fel is akadt a sekély vízben, én pedig fürgén kipattantam. Mire Nej utolért, már ki tudtam húzni.

Elpakoltunk, a kempingben egy gyors cider, aztán elszaladtunk megint a Tesco-ba (szúnyogirtó spray), végül leültünk, mint az iszap. Kiderült, hogy mit csesztünk el a pakolással. Hanyagul bedobtam a laptopot, de a töltőjét elfelejtettem. Mondjuk, négy órát kibír, de mindenképpen rá kell másolnom a GoPro kameráról mindent, mert még csak egy 32GB-s kártyám van. Aztán mind a kamera, mind a távirányító USB-ről töltődik (a konnektoros USB töltő éppen úton van Kínából), de ha a laptop sincs töltőn, akkor hamar el fog fogyni a szuflája. Sőt, bekapcsoláskor derült ki, hogy indulás előtt nem is töltöttem fel, mondván, hogy úgyis lesz ott áramforrás. 70 percet jelzett ki, a 25 GB felmásolása 45 perc. Volt miért szurkolnom, utána pedig el is felejthettem a laptopot. Nem baj, Nejnek van tabletje, azon is van net. Aha. Ő is elfelejtett töltőt hozni.
A franc. Most akkor nézegethetem mobiltelefonról a meteorológiát. Kézzel. Mint az állatok.

Nagyon lassú vacsora. Ráértünk. Aztán beszélgettünk.
– Miért van az, hogy minden horgász pocakos? – kérdezte Nej.
– Még szép. Mit vársz olyan emberektől, akik szerint az sport, hogy fél napot üldögélnek egy stokin?
– Ez ugye horgászkemping?
– Igen, az.
Körbenéztem. Minden férfi pocakos volt.

Este zenekar a szabadstrandon.
– Nézd már, a végén jazz lesz! – lepődtem meg pár perc után.
– Eddig annak tűnik – helyeselt Nej.
– Csak nem tudom, hogy már zenélnek, vagy még csak hangolnak?
– Egy jazz zenekarnál ez nem is olyan egyszerű.

Aztán a jazzből visszacsúsztak bluesba, onnan meg slágerzenébe. De legalább dübörgő hangerővel nyomták. Olyan hajnali négyig. Nem is tudom, mi volt a jobb: a zenekar vagy a vihar?

2013.05.19; vasárnap
A második túra és a második vihar

Útvonal: Poroszó – Sarud – Poroszló (21,2 km)
Részletesen: Endomondo

Dacára a korai lefekvésnek, megint alig találtunk magunkra reggel. Belenéztem a tükörbe és elszörnyedtem: a képemet totál vörösre kapta le a nap.
– Hát persze! – csaptam a fejemre – A kamera!
Most ugyanis újítottam, vettem hozzá egy fejpántot. Gyakorlatilag egész úton a fejemen volt. (Techno Bill a Tisza-tavon.) Viszont egyszerre a sapka és a kamera nem megy. Le is égtem, mint a rongy. Már csak azért izgultam, hogy legalább a kamera lenyomata ne maradjon meg a homlokomon.
Az viszont biztos, hogy ez így nem maradhat. Végül azt találtam ki, hogy a kamera bement a gyorstárolóba, a kalap a fejemre. Aztán ha úgy éreztem, hogy valami izgalmas fog következni, felkaptam a pántot. Nyilván egy csomó érdekes jelenet úgy alakult ki, hogy nem jelentkezett be előre, ezekről lemaradtam. De nem esett le a bőr az arcomról estére.

Azt kell mondjam, hogy nagyon vacakul indult a nap. Már a kempingből alig tudtam kijönni az autóval, mert éppen akkor indult el egy kerékpártúrázó csapat, akik teljesen természetesen foglalták el az út teljes szélességét. A vasúti sorompónál meg egy utánfutós őrült szembejött velem a sávomban. Poroszlón a kikötőben az előttem lévő autó irányjelző nélkül kiparkolt az út szélére, majd amikor el akartam menni mellette, szintén irányjelző nélkül visszavágott elém, satufék, erre a mögöttem lévő kisbusz megelőzött és elfoglalta az utolsó szabad vízparti parkolóhelyet. Pontosabban az utolsó kettőt, keresztben beállva. Meg sem tudtam mozdulni, mert a kivágó autó miatt beszorultam, így a mögöttem lévő öt autó is megelőzött, sorban foglalva el a még értelmes parkolóhelyeket. Mint kiderült, a társaság együtt volt. A továbbiakban nevezzük őket Pofátlanéknak. Nekem mindenesetre belilult a fejem és letettem a kocsit közvetlenül a sólya mellé. Leszarom, mennyire lesz útban. A helyi parkolóőr nem reklamált. Vagy csak rámnézett és nem mert.
Leszereltünk, készültünk vízreszállni. Aztán közbeszólt a Természet, Nejnek egyszer, nekem kétszer is el kellett rohanni vécére, pedig látszott, hogy igyekeznünk kell, hiszen addigra Pofátlanék is kezdtek végezni a kenubérlési ceremóniával, márpedig egy bent parkoló motorcsónak miatt csak egy beszállóhely maradt. Nem is vacakoltunk sokat, Nejt belöktem a sólyáról, én bepattantam a stégről, aztán már tepertünk is. No, nem sokáig, mert hirtelen kilenc(!) motorcsónak vett körül minket, fedélzetükön néhány egészen debil, ordítozós idiótával. Én eddig mindig odaköszöntem a vízenjáró népnek, de itt csak összeszorított száj és utálat ült a képemen. Meg vörösre pirult bőr.
Még sokáig nem lett jobb. A Kis-Tiszán nagyon sokáig jöttek-mentek a motorcsónakok, sőt, még a Csapó-Tiszán is kifogtunk néhányat. Kettő volt a legrosszabb fajtából: alig mentek gyorsabban, mint mi, így félórán keresztül nyeltük a büdöst, meg a zajt, mire elkanyarodtak végre.
Nagyjából a Szilas-foktól mondhatom azt, hogy végre azt kaptuk, amiért jöttünk. Míg tegnap a kis járatokban kalandoztunk, addig ma a nagy tereké volt a főszerep. Poroszlói medence: Csapó-Tisza, Szilas-fok, Lapos morotva, Kozma-fok, át a Sarudi medencébe, aztán irány az orrunk után, míg meg nem találjuk Sarudot. Onnan már megint kis járatok vissza Poroszlóra. (Eredetileg nagyobb kört terveztünk, de reggel kibogarásztam az időjárásjelentésből, hogy késő délután újabb vihar jön, inkább rövidítettünk.)
Nem is volt semmi baj. Bár néhányszor meg kellett állnunk tájékozódni, én pedig kifogtam egy makacs darázsszerűséget, de végül majdhogynem nyílegyenesen kötöttünk ki a sarudi szabadstrandon. Megint hibátlanul.

From Kajak

Ebéd, üldögélés. Nej elment klotyit vadászni. Közben megérkezett egy kerékpáros csapat. A méreteik alapján mindegyik horgász lehetett. Átadtam nekik az árnyékos padot, nekik jobban szükségük volt rá. Kifeküdtem a napra. Cipő, zokni, melegítőnadrág, hosszúujjú póló, nyakig felgombolva, kesztyű, az arcomra sapka. Neszebazmeg Nap, süssél.

Innen megint eseménytelenül poroszkáltunk vissza Poroszlóig. Nyilván ebben része volt annak is, hogy két úton lehetett menni: vagy egy nagy tavon keresztül, vagy a nádason belül tekeregve. Mi az utóbbit választottuk, a motorosok meg az elsőt.

Lassan csorogtam a stég felé. Ekkor vettem észre, hogy a kioszkban a sarudi biciklis társaság tolta befelé a hűsítőket. Ők is megismertek, kisétáltak a stégre, közelről megnézni, hogyan szállok ki.
– Aztán hogyan lehet ebből az izéből kiszállni? – guggolt közel az egyik.
– Hát, alapvetően két módszer létezik – vágtam bele tudományos képpel, de aztán mind a ketten elröhögtük magunkat.
– Szóval most azt próbálom meg, amelyikben nem szerepel a vízbefordulás – zártam le a témát és hanyag eleganciával hasmánt kifordultam a kajakból a stégre.
– Nem is olyan egyszerű ez – hümmögött a pacák.
– Dehogyisnem – rontotta a renomémat mögötte egy másik.
– Elnézést, hív a kötelesség – hagytam ott őket, mert közben megérkezett Nej és őt a sólyánál kellett kiszednem.

Összepakoltunk. Mivel ma már nem kellett sehová sem mennünk, a faháznál leültem a lócára és toltam befelé a söröket. Este átsétáltunk a kempingétterembe egy pörköltre, utána még egy szivar és nagyon korán ágyba bújtunk. Az éjszakai vihart hallottuk ugyan, de fáradtabbak voltunk annál, hogy figyelemre méltassuk.

2013.05.20; hétfő
Hazafelé

Kilenckor feküdtünk le, ehhez képest fél tízkor úgy kellett noszogatnunk egymást, hogy felkeljünk. Azt hiszem, mindketten jó nagy alvásdeficittel érkeztünk túrázni.

Fogmosás közben nézegettem magamat a tükörben.
– Ha hazaértünk, keversz nekem egy tányérban napozás utáni krémet? – szóltam ki.
– Mit fogsz csinálni vele?
– Lefejelem.

Összepakoltunk, fizettünk. A Fehér Amúrnál még megálltunk egy harcsapaprikásra. Abszolút nem bírom a halat, de a pisztráng és a harcsa mindig jöhet.

Poroszlón útszéli zöldséges. Nagyon pocakos.
– Akkor most ez is horgász?
– Szabadidejében biztos. A biológia nem hazudik.

Itthon végre minden kütyü megkapta az áramot. Szegények, már teljesen ki voltak száradva.
Akárcsak a gazdájuk.

Szórakoztatás

Még mindig az elfelejtett, régi anyagok. Két rövid videó jön, gyakorlatilag fényképekből összerakott anyagok. A közös bennük, hogy mindkettő a szórakoztatáshoz kapcsolódik.

Az első egy este Las Vegasban. Amekkora arcom van, olyannyira visszafogottan viselkedtem. Végigsétáltam a főúton, ahová lehetett, oda bedugtam az objektívemet, ahová nem lehetett, oda is, bár onnan az ellentengernagyok elzavartak. Megnéztem egy csomó produkciót és pár órán keresztül rángattam a félkarú rablókat. Két dollár nyereménnyel zártam. Nemhiába, a két év matek csak nem hazudik.
(Csak szólok, hogy a rúdon ficergő nőcskékről Attila lőtte a képeket.)


 

A második felvétel sokkal gyilkosabb. Ezen ugyanis egy orca – azaz gyilkos bálna – show látható San Diego-ban, a Seaworld szórakoztató konglomerátumban. Olyan szerencsétlenül voltak a műsorok, hogy a bálnabemutatót éppenhogy elértem, nem is maradt hely máshol, csak a kék zónában.
– Eddig kifröcskölnének a jószágok? – csodálkoztam – Na ne már. Hiszen valahol ezek is csak halak.
Aztán kifröcsköltek. Volt ám kamerával padsor alá vetődés.


 

Karma

Gyógyszertár, késő délelőtt. Elméletileg holt idő, látszott is: egy ablak volt nyitva, előtte egy idősebb férfi, a többi gyógyszerész a pultokat rendezte. Megálltam, vártam. Sokat. A férfi ugyanis tipikus problémás eset volt: eleve egy reklámszatyornyi recepttel érkezett és nem is volt mindegyik rendben. Aztán amikor mögöttem már emberesre torlódott a sor, kapcsoltak a fehérruhások is, és kinyitottak még egy ablakot. Odamentem. De ebben a pillanatban a problémás férfit kiszolgáló gyógyszerész hölgy odament az engemet kiszolgálóhoz és belevonta a tanácskozásba. Úgy látszik, a problémás férfi nagyon problémás volt. Innentől mind a ketten a férfi receptjeivel foglalkoztak.
Én pedig levontam a következtetést: ha az volt megírva a sorsomban, hogy ezen a délelőttön, ebben a gyógyszertárban el kell töltenem egy negyedórát, akkor alakulhat bárhogy, de nekem ki kell várnom ezt az időt.

Pathview Bike

– Használjuk már végre ezt a sportkamerát arra a célra, amire való! – határoztam el magamat szombaton.

Nos, rövidre zárva: itt van alul ez a felvétel. Arra használtam.

Persze, nem volt ez ilyen egyszerű. Letoltam az első kört. Mint itthon kiderült, a kamera tíz perc után lekapcsolt. Kifújtam magamat, bekapcsoltam a hangjelzést – legalább a pittyegésből tudjam, hogy leállt – aztán újabb kör. Ekkor is leállt, de újraindítgattam. A két körből már összeállt a teljes útvonal felvétele. Megnéztem a nyersanyagot, oké. Betöltöttem a Premiere-be… és 10 másodperc után nemhogy szaggatott, de leállt a lejátszás. Biztonsági eljárás: driver uninstall/install, Catalyst konfig… de nem segített. Miaf? Egy idő után rákattintottam a videófájl tulajdonságlapjára és a szék mellé huppantam: valamiért 1440p-ben (1920*1440) rögzített, ráadásul 50 fps mellett, ami csak PAL módban létezik. Hmm. Aztán beugrott: pár nappal ezelőtt volt firmware frissítés, azután állhatott be erre az értékre.
Hát, ez gáz. Ahhoz már lusta voltam, hogy újból nekiszaladjak, így legyintettem: majd csak úrrá leszek a problémán. Drága legyintés volt, egy újabb körrel sokkal olcsóbban megúsztam volna.
Az egész napomat elcsesztem vele. Első lépésben a kamerához adott Cineform Studio programmal próbáltam átkonvertálni a felvételeket. A méretet sikerült is lecsökkentenem 720p-re, de az fps csökkentésénél mindig váratlan hibába futott a program. Mindegy, jó lesz így is. A Premiere már megette, sőt, szépen játszotta is. Lehetett vágni.
Aztán pár perc múlva megadta magát az AMD driver. Ilyenkor kiírja, hogy semmi gond, visszaállította magát, de ez óriási kamu. Driver uninstall, restart, online telepítés, Catalyst konfig, restart.
A fenti folyamatot egész konkrétan 28-szor(!!!) csináltam végig szombat délután. A fognyomom több helyen is ott van a kerti asztal fájában. A Premiere a nyersanyag lejátszásakor látszólag véletlenszerűen, de rendszerint egy-két perc után kinyírta az AMD drivert. Azért úsztam meg csak 28 reinstallal, mert emlékeztem, hol kellett vágnom, a többi részt egyszerűen csak átdobáltam a kimeneti fájlba.
Olyan is lett. Nézegettem, eleinte örültem is neki, de vasárnap reggelre már elmúlt a szerelem. Mivel még nem jött meg a beígért eső, hirtelen ötlettel nyomtam egy harmadik kört. Egy sokkal nagyobbat, sokkal izgalmasabbat.
Ezzel már nem volt semmi gond. Az új beállításokkal a kamera végig vette a távot, a Premier egyből megette a videófájlt, az AMD drivert is békén hagyta. Vasárnap estére készen is lett az anyag.

Itt láthatod, lentebb.

Tudom, elsőre ijesztő lesz, hogy 45 perc. De hidd el, megéri. Még én magam is le vagyok nyűgözve, mi csúszott ki a kezeim közül. Tedd fel a fejedre a fejhallgatót, nyomd ki a lejátszót fullscreen-re, aztán engedd el magad. Egy kicsit lassan indul, mert az elején népszerű helyeken jártam, ahol sokan lehettek az ösvényeken. De később… később beindul a móka.

Iszol te eleget?

Egy újabb valóságtól elszakadt mondat. Nem az első, irkáltam már ilyesmikről. Hogy ma már nem lehet annyit mondani együttérzésünk jeléül, hogy “részvétem”, mert egyből furcsán néznek ránk: még csak nem is őszinte? A részvét szó gyakorlatilag megszűnt, elfoglalta a helyét az őszinterészvét szó. De ugyanez a helyzet a ‘Hogy vagy?” kérdéssel is. Udvariatlanság komolyan venni és elmondani, mennyit javult pár napja az aranyerünk. Köszönés lett belőle: Hogyvagy? Köszjól! Nincs értelme a mögöttes tartalmat keresni, hasonlóképpen, mint ahogy azt sincs értelme firtatni, miszerint a szervusz üdvözlés eredetileg azt jelentette, hogy a szolgád vagyok. Olyanok is kevesen vannak, akik tényleg azt szeretnék kifejezni a köszönéssel, hogy legyen jó napom. Ennyiből a legszimpatikusabb forma a Gerald Durrell könyvekben az afrikai bennszülöttek “Látlak, uram!” köszönése. Pont annyit jelent, mint ami a kifejezésben benne van.
Nézzük akkor a címben szereplő kérdést. Nem tartozik a kedvenceim közé: számomra a felületes problémamegoldást testesíti meg. Látjuk a másikon, hogy valami nem stimmel: az illető máshogyan viselkedik, oda a vidámsága, a megszokott pozitív reakciók helyett csak negatívak jönnek, szóval az illető éppen magára húzta a szoba sarkát. Valamiért viszont mégsem azt mondjuk neki, hogy “Te, figyelj, van valami baj? Tudunk róla beszélgetni?” Nem, ehelyett jön ez a macsó szar, mely poénkodva egyben le is zárja a közeledést, nehogy már a csórikám tényleg ránkzúdítsa a bajait.
Ráadásul még veszélyes is. Erre az állapotra ugyanis az ital a legritkább esetben megoldás. Lehet, hogy az illető komolyan veszi. Persze, az ital tud valamit oldani a feszültségen, pillanatnyilag. De ha nagy a baj, akkor a berúgás után is ugyanolyan nagy marad, plusz jön egy emberes másnap, plusz egy adag lelkiismeretfurdalás, hogy milyen tré ember vagyok. És még az is lehet, hogy a szerencsétlen újabb berúgásokkal próbálja ezt az egész katyvaszt gyógyítani.
Ha nagy a baj, akkor tapasztalataim szerint egyedül a környezetváltozás segít. Kimenni stoppal Finnországba és kibérelni északon egy faházat két hónapra, aztán túlélni, éjszakai fürdőhöz jeget törni a közeli tóban. Keresztülgyalogolni az Alpokon. Megtanulni síelni/kajakozni/lovagolni és elmenni egy kéthetes túrára. Meg ilyenek. Reset, de nem alkohollal. A lényeg, hogy a testet is és a szellemet is lefárasszuk annyira, hogy ne foglalkozzon azzal, mi is van most az otthagyott hétköznapi életünkben. Aztán visszajönni, megoldani mindent és csodálkozni, mi is volt itt a probléma?

Valahogy így. Ha már mindenáron ragaszkodsz ehhez a formulához, akkor legközelebb kérdezz így: “Csavarogsz kedvedre eleget?”

Az aranykupolák városa: Kijev (5/5)

Sokat kellett várni, de eljött ez a nap is. Le lett cserélve a gépem, valamelyest megtanultam a Premiere-t, kitapasztaltam, milyen metódusokon keresztül lehet eljutni még weben keresztül is élvezhető, elviselhető méretű videófájlokig.
Érdekes összeállítás sült ki belőle. Belekerült a Zil daruskocsi találkozása az esküvői limuzinnal egy koccanás miatt leszűkített útkereszteződésben, belekerült a sárga golyók távgyaloglása a botanikai parkban, a népművészeti gruppok hétvégi nótázásai a lezárt főutcán, szóval van benne anyag. Hangulatában sajnos nem adja vissza teljesen az eltöltött napokat, mert a meglátogatott műemlékek nagy részében tilos volt mindenféle képrögzítés. Ettől függetlenül a szerzetesek barlangjában megrizikóztam pár másodpercet, pedig ott voltak a legmarconább őrök. (Nem mintha a templomokban kisérőként mellénk szegődő öregasszonyok kevésbé lettek volna ijesztőek.)


 

Hétköznap

Fehér ing és mackóalsó – mi az? Homeworker videókonferencián.

Aztán Picúr úgy döntött, hogy belekerül a tévébe. Elkezdte mögöttem veszettül kaparni a teraszajtót, és csak kaparta, kaparta. Amilyen makacsul szokta, ha nem reagálok elsőre. Én pedig igyekeztem komoly pofával ülni a kamera előtt, nem észrevéve a túloldali vigyorgásokat.

Neverending – helyzetjelentés

Most, hogy a Blue-val kapcsolatban megint felélénkült a “szar-é a Windows8 vagy sem” vita, leteszem én is a kétcentesemet.
Előljáróban közlöm – bár aki olvasta korábban a sorozatot, úgyis tudja – hogy laptopon használom, egérrel és tapipaddal, tehát eleve a hátrányos réteghez tartozom. Ennek ellenére magával a Windows-zal túl sok bajom nincs.

  • A felhasználói profil elvesztése elmúlt. Fogalmam sincs, mi okozta, mint ahogy azt sem tudom, mitől szűnt meg, de megszűnt. Hetek óta használom, mindig simán megy a bejelentkezés.
  • Driver. Ez a legnagyobb gáz. A wifi driver időnként fogja és eldobja az agyát. 3 AP van, egyikre sem tudok csatlakozni. Restart, és megy.
  • AMD videókártya, és persze megint driver. Vágom a videót, aztán egyszer csak feljön egy buborék, hogy az AMD driver bekresselt, de éljenéljenhurrá, visszaállította magát. Lóf@szt. Uninstall, de fizikailag is, aztán online telepítés engedélyezése, felismertetni a kártyát, telepíteni a netről a drivert, aztán még felvenni a Catalyst-ba az összes korábbi alkalmazást, mert elfelejtett mindent. Meg közben néhány újraindítás.
  • Egyik nap benéztem az eventlogba és azóta tudom, hogy Bluetooth sincs. Elszállt a driver, és azt írja, hogy telepítsem újra. Addig is letiltja az eszközt. Mivel abszolút nem használok BT-t, így a letiltott állapot tökéletesen megfelel.
  • Ugyanitt, az eventlogban írja, hogy a Cisco kliens virtuális hálókártyája is betojt. Léccilécci telepítsem újra. Oké. Majd. Ha szükség lesz rá.
  • A fentiek mind driverproblémák, nekem pedig dézsa vűm van. Tisztára olyan, mint amikor korán váltottam Windows-t és folyamatosan azzal szoptam, hogy nincs driver, a régit meg be kell valahogy hekkelni, de úgy meg nem működik rendesen. Nem tudom, erre a szituációra mi lehet a jó megoldás, de valahogy nem bánnám, ha a Microsoft erőteljesebben csipkedné, na jó, rugdosná a drivergyártókat.
  • Ami viszont halálos és tisztán Microsoft faszság, az a címsorban a betűszín állításának letiltása. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, jelenleg már gyilkolni tudnék miatta. Hogy egy nyomorult képmegjelenítő programban a ctrl+I-t kelljen nyomkodnom, ha kíváncsi vagyok a kép nevére? Mindez azért, mert a fejlécen fekete betűkkel írja ki a közel fekete háttérre az értelmes infókat? Átállíthatatlanul? Pusztán csak ezért várom a Blue-t, semmi más nem érdekel.
  • A többi dolgot – melyek miatt annyian anyázzák a Microsoftot – már megszoktam. Nem zavar, sőt, már hiányzik is, amikor Windows7 mellett ülök. Nem lenne ez annyira rossz rendszer – ha nem rontották volna el ekkora arroganciával a bevezetését. De elrontották.

Óriásfenyők

A Yosemite sorozatból az utolsó darab következik. Ez a nemzeti park nem csak a lenyűgöző szikláiról, a vízesésekről és John Muirról híres, hanem az óriásfenyőiről (giant sequoia) is. Az ősidőkben, amikor még telepesek laktak a környéken rönkházakban, akkor Wawona volt a park központja. Emellett található egy hatalmas erdő, melyet ma már az óriásfenyők dominálnak. (Ez persze nem megy magától, ahhoz, hogy ezek a monstrumok megéljenek, minden más növényt kiirtanak mellőlük. Mivel a kérgük tannintartalma miatt az óriásfenyők tűzállóak, egyszerűen időnként felgyújtják az erdőt, az égésből visszamaradt hamu meg táplálja a fenyőket.) És még ez is kevés, az óriásfenyők képtelenek lennének szaporodni a Douglas mókusok nélkül. (Maguktól nem tudják elengedni a tobozukat, kell a mókus, aki elrágja.)

Nos, ebben a parkban is sétáltunk egyet és persze itt is toltam a fényképeket. Ezekből készült ez a videó.


 

Ötcsillag és parfüm

Egy szállodákról szóló könyvet olvastam nemrég. Visszatérő motívum volt benne, hogy az ötcsillagos szállókban a férfi vendégeket első ránézésre mindig a cipőjük alapján ítéli meg a személyzet.
Letettem a könyvet.
Laktam már ötcsillagos szállodákban, nem is egyszer. Kivétel nélkül mindig egy magashegyi, brutális bőr túrabakancs volt rajtam.
Ja, nem. Dubrovnik mellett strandpapucs.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A tél utolsó támadását az utcán élveztem végig. Éppen a heti városi körutamat jártam – cetlivel az egyik üzletből a másikba – és mivel időben jobban álltam a tervezettnél, ráértem, hogy átsétáljak a Kálvin térről a Mammuthoz.
Egy óra séta. Szakadó hóban. A szél befújta az apró szemű havat mindenhová. A hátizsákom tetején kupacban ült meg a hó, átlógva a sapkám tetejére. A fekete kabátomból szinte alig látszott ki valami a fehérből.
Így léptem be az üzletházba.
A bejárati ajtónál egy parfümárus mórikálta magát. Oda-odaugrott a betévedő emberekhez, túlzott mozdulatokkal, harsányan, majdhogynem bohócként próbálta felkelteni figyelműket a portékájára.
Ekkor léptem be én. Nagydarab, mogorva, szakállas hóember. A rámtapadt hóból egy etióp törzs egy hétig dorbézolt volna.
A parfümárus először még nem is kapcsolt, ugyanúgy rám is rámstartolt, mint a többiekre. Aztán felnézett. A szája kikerekedett, arca elszürkült, majd poénkodást, bohóckodást feledve iszkolt a pultja mögé. Valahogy nekem nem akart parfümöt eladni.
Nem tudom, ezt már lehet diszkriminációnak tekinteni?

Első bátortalan pancsolások a tengeren

A turkálások közben teljesen meglepő dolgokat találtam: habár botrányosan vacak kamerákkal, de rengeteg apró, 30-50 másodperces felvétel készült az első olyan nyaralásunkról, amikor már volt velünk kajak. Ezt mondjuk írhattam volna idézőjelekkel is, hiszen egy sit-on-top jellegű bulikajakról volt szó, de mi ugyanúgy vágtunk bele a nagyobb utakba is, mintha igazi tengeri kajak lett volna. A zöldfülűek bátorsága. Egyszer majdnem rá is fáztunk, de így tanul az ember.
Ezekből az apró felvételekből lett összevágva az alábbi videó.