Bodrogköz videó

Nos, elkészült az első videó, mely teljes egészében az új laptopon lett összerakva, Premiere segítségével. Egyelőre örülök neki borzasztóan, lehet, hogy még hallottad is éjjel a boldog sikkantásaimat, ahogy felfedezgettem, mi is van az egyes gombok, bizgentyűk és csúszkák mögött. A többi biztosan jobb lesz ennél, ahogy kitapasztalom a trükköket, de már ez is megütötte a ‘publikálható’ mércét.


 

Megint Bükk

Eger-Felnémet
2013.04.24; szerda

Távolság: 7,4 km
Szintkülönbség : –
Megtett szint: –
Részletesen: Endomondo

Az előzmények ismertek. Nem csak az utóbbi egy hét szopásai, de úgy általában sincsenek jó napjaim. Mintha valami eldöntötte volna, hogy idegileg kicsinál. Ilyenkor jó kimenni a természetbe, távol az emberektől, távol az elektronikától. Azt szerettem volna, ha három napig az összes elektromos eszköz, amit használok, a kvarcórám lenne. De még ez sem ment simán. Új edzőcipő, indulás előtt két nappal feltörte a sarkamat. Oké, ennyit a túraszandálról, marad a túrabakancs, ragtapasszal. Szintén két nappal korábban begyulladt a fogam. A szituáció kezelhető ugyan, de sűrűn kell fogat mosnom, meg nem baj, ha van a közelben civilizáció, ha rosszabbra fordulnak a dolgok. Így viszont a sátras móka ugrott, túra átszervezése, szállás foglalása a fennsíkon. Időjárás. Két héttel korábban még bélelt túranadrágot csomagoltam, vastag softshell felsővel. Pár nappal indulás előtt kézzel nyomkodtam ki a vastag, hosszúujjú túraingemet, hogy időre megszáradjon. Tök feleslegesen. Még a rövidujjú ing is soknak bizonyult, a katonai gyakorlónadrágról nem is beszélve. Pedig az a legvékonyabb hosszúnadrágom.

Vonat. Céges telefon zsebre, privát telefon a hátizsákba, úgysem fog keresni senki. Ehhez képest hatszor kellett a kétórás út alatt levennem a zsákot (kétszer a kalauz kérte a személyi igazolványomat – menetközben műszakváltás volt) négyszer pedig telefonon kerestek. Ebből egyszer Nej félrenyomott, utána pedig nem sokkal felhívott, hogy bocs, félrenyomtam.

Egerben úgy gondoltam, tartok egy főpróbát a felszerelésemmel: nem buszozok, hanem hazasétálok. Úgyis olyan ritkán látom magát a belvárost: ha látogatóba jövünk, mindig egyből kimegyünk a szülőkhöz.

Utolsó simítások a teszkóban: három darab félliteres ásványvíz, műzliszeletek, pénz az automatából. Már a szülőknél jutott eszembe, hogy elfelejtettem fájdalomcsillapítót venni a fogamra, szerencsére a fájdalom teljesen eltűnt.

Számítottam rá, hogy sok állattal fogok találkozni útközben. (Nem, nem emberszabásúval, hanem valódival.) De arra nem számítottam, hogy az első már Egerben meglesz. Felnémeten nem a zajos, büdös négysávos úton mentem végig, hanem elkerültem hátul, a dombok felé. Itt futottunk össze a Nyúllal. (Mármint ő futott. Én meg gyorsan néztem.)

From Bükk 2013
From Bükk 2013

Elektronika. Aha. Kvarcóra. Ja. Már a vonaton keresett egy haver valami Exchange problémával. Egerben anyám nem tudott nyomtatni a böngészőjéből. Öcsémnek estére lefagyott a Windows8-as gépe, beállt a boot, órákig csak homokórázott, nem működött az F8 sem. (Nem is, mert itthon megnéztem, most már shift+F8.) Nos, ezek után akar még engem vendégül látni valaki?

Szerencsére a hegyre felfelé már térerő sem volt. ott végre sikerült tényleg kizárnom az elektronikát a világomból.

A szülői házban kiültem a teraszra, sör és szivarkák mellett finomítgattam a holnapi kirándulás részleteit. (Meg olvasgattam az utánam küldött céges sürgős doksikat.) Időnként kijött valaki, beszélgettünk. Este még egy kis golfnézés, aztán korán feküdtem. Korai lesz a kelés is, hosszú napnak nézek elébe.

Felnémet – Bánkút
2013.04.25; csütörtök

Távolság: 32,97 km
Szintkülönbség : 731 m
Megtett szint: 1312 m (Ezt fogadjuk minimum némi kétkedéssel. Az endomondó grafikonon látszik a szintprofil is, az alapján nem reális.)
Részletesen: Endomondo

Hatkor ébresztő, hétkor teljes felszereléssel, vidám mosollyal indulás. Nagyon távol a Berva kőbánya. Felfoghatatlan távolságra a Bükk-fennsík. Nem baj.

From Bükk 2013

Rögtön egy durva harapás: az almári domb 120 méter szint, a legrosszabb fajtából: alig járható, szűk, majdnem függőleges vízmosás.
A tetején kellett volna az oxigénmaszk.

From Bükk 2013

Amikor vége az üdülőhegynek, vége a kutyaugatás-kórusnak is. Már éppen kezdett az agyamra menni.

From Bükk 2013

Fentről nagyon szépen látszik Eger. Nem csak a város gyönyörű, hanem a fekvése is. Az előtérben Felnémet, jobbra a pásztorvölgyi iskola, nem messze mögötte a családi ház, aztán hátul világítanak Csebokszári házai és pontosan ugyan már nem lehet kivenni, de az a maszat ott Eger belvárosa.

Gyerünk tovább.

Nyár van, kegyetlenül. A tavasz ugyan bedugta a fejét az ajtón és beköszönt, de már itt sincs, megjött helyette a nyár. Mindennel, ami taszít benne: a pokoli meleg és a rettentő mennyiségű aprólégy, döglégy és bögöly.

A Berva völgye kellemes. Tök fura, éppen tegnap tisztáztuk apámmal, hogy kicsi gyerekként ő is dolgozott a völgyben (fát közelítettek le az autóúthoz), meg én is: mi egy skeetlövő pálya mellett egyeltük a domboldalt. Itt van nem messze az Egerből is látszódó mészkőbánya, az ötvenes években rabok művelték. A robbantásokat időnként még ma is észleljük. Sajnos közelről semmi nem látszik belőle, annyira sűrű a völgyben a növényzet.
A középiskolai koleszban volt egy ózdi srác, az ő szavajárása volt az, hogy ‘a berva életbe!’. A tanárok nem tudtak mit kezdeni vele, hiszen nem mondott semmi csúnyát, ez egy sima földrajzi név. Az más, hogy mire gondolt közben.
Fura dolog ez. Hiszen mi is számít káromkodásnak? A csúnya szó? A gondolat? A gondolat indukálása a másik személyben? Káromkodós ember valaki, akinek minden második szava az, hogy basszus? Idegenkedünk tőle? Miben különbözik attól az embertől, aki sűrűn bazdmegel? Pedig ugyanaz van mögötte, mégis sokkal jobban taszít az utóbbi alak. Úgy gondolom, hogy káromkodási szempontból a basszust alulértékeljük, a bazdmegelést meg felül. Ez alapján megítélni bárkit is, az meg marhaság. A szövegéből ezerféleképpen kiderül, hogy kulturált emberről van-e szó, vagy bugris bunkóról: a bakker/bazdmeg változatok használatán alapuló véleményalkotás nagyon könnyen tévedhet.
Viszont, ha már előjött ez a gondolatmenet, tegyünk egy kisérletet. Ebben az írásban mellőzni fogom a csúnya szavakat. Az lesz helyettük, hogy berva, franc és elszabtam. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz ettől mesterkélt az írás. Egy biztos, káromkodási alapanyag lesz bőven.

Apám: – Egyszerű lesz az út, végigmész a távvezeték alatt.
Én: – Hehe.
Aztán egy jó nagy szakaszon tényleg a távvezeték alatt mentem.

Hatvan méter szint. Tök feleslegesen. Bakker. Basszus. Van itt egy kellemes tisztás, a térkép szerint az a neve, hogy Emír Nyaka.

From Bükk 2013

Ahogy kiértem rá, fa alatt kellemes pihenőhely, némi táblázás is. De a további útról semmi konkrét infó. Utálom a tisztásokat. Valahol a túloldalukon megy tovább az út, de értelmes táblázás nélkül ez nem látható. Na, a Bükk és az értelmes táblázás, ezek viszont erősen különböző dolgok.
A tisztás közepén magányos fa. Nézdd meg az alábbi két képet. Az elsőn a fa látszik, zoom nélkül.

From Bükk 2013
From Bükk 2013

A másodikon rázoomoltam a 135-ös objektívemmel. Ekkor már látod rajta a jelzést, ugye? (Nagyítsd ki bátran.) Ha nincs nálad távcső, vagy zoom fényképezőgép, akkor ezen a tisztáson halott vagy.
De ez még hagyján. Ugyanis a logikus elképzelés ilyenkor az, hogy gondolatban összekötöd a beérkezési pontot a magányos fával és úgy gondolod, hogy az egyenes végén lesz a továbbvezető út is. Mit ád az ég, tényleg megy ott befelé az erdőbe egy szekérút. Jó meredek. Én is fellihegtem a tetőre. 60 méter szintemelkedés, rövid idő alatt. Itt tűnt fel, hogy nincs turistajelzés. TúraGPS elő, a legnagyobb nagyításban látszott, hogy ha minimálisan is, de szögben állok a túraúttal. Azaz a szekérút távolodik tőle. Megnéztem a folytatást, a távolodás egy idő után markáns lesz, a szekérút elmegy Szarvaskő felé, a túraút meg megy felfelé a Berva patak völgyében. Mehettem vissza le az emelkedőn. (Endomondó szintprofil, olyan 7 km környékén tisztán látható a hupli.) És igen, a tisztáson, a szekérút bejáratától nem messze találtam is egy elég jellegtelen, benőtt utat, ahol pár méter után ott is volt a jelzés. Miért, miért nem lehet ilyen zűrös helyekre kitenni egy kiszabott útjelző táblát? Hiszen az átlagos turista már annak is örül, ha a magányos fán észreveszi a jelet, nemhogy utána fel legyen készülve egy ilyen trükkre.

Már otthon is, amikor nézegettem a túratervet, látszott, hogy akárhogyan is variálom, pont a legnagyobb melegben leszek azon a szakaszon, ahol igazából bevadul a terep, jönnek a kemény szintek. Habár reggel hétkor már úton voltam, de a 11 órai meleg így is az emelkedőn kapott el. Tervezés közben az vígasztalt, hogy ekkor azért már a Bükkben leszek, a fák árnyéka csak megvéd. A franct. Egy gramm árnyék sem volt.

From Bükk 2013

Olyan déltájban meg is billentem: hányinger, szédülés. Sapka ugyan volt rajtam, de ez akkor is kezdő napszúrásra utalt. Abban bíztam, hogy hamarosan jön a Homonna tisztás, a térkép szerint pihenőhellyel és forrással. Ott leülök, mint az iszap, és megvárom, amíg csitul valamennyit a nap.
Nem részletezem, milyen állapotban érkeztem meg a tisztásra. A tisztásra, mely nem létezett. Két túraút ugyan keresztezte egymást, de tisztás, az nem volt. Az asztal és a padok a tűző napon voltak, esély sem volt odaülni. Ledobtam a felszerelést a fenyők alá, elmentem forrást keresni. Hosszas bolyongás után meg is találtam. A helyét. Az ún. Bársonyos forrás nem létezett, kiszáradt. Pihenés? Lófranc. Abban a pillanatban, hogy egy percnél tovább nem mozogtam, vastag fekete felhőként leptek el a legyek. A természet lágy öle, az. Két müzliszeletet toltam be (erőszakkal, mert nem kívántam, de kellett a kalória), mind a kettőt sétálgatás közben. Víz… na, ez volt a legbervább. Másfél literrel indultam neki, az Emír Nyaka környékén még volt egy forrás, ott ittam egy liter vizet és újratöltöttem.

From Bükk 2013

Igenám, de ezután jöttek a kemény emelkedők a tűző napon, én pedig nagyon számítottam erre a dög Bársonyos forrásra. Igaz, biztonsági játékként csak fél liter vizet ittam meg, de emiatt szószerint zörögtek a sejtjeim. És bejött, a forrás nem létezett, azaz a maradék egy literrel kellett legyőznöm az aznapi maradék szintet (közel 300 méter) és a maradék távot az első vízforrásig (20 km.) Igen, jól látod: az adott helytől a legközelebbi vízelőfordulás 20 km. Azaz már Bánkút. (Itt említem meg, hogy a tervezett végcél nem Bánkút volt, hanem Jávorkút. Az még plusz négy kilométer Bánkúttól.) Árnyékban nem is reménykedtem. Tiszta sivatag. (Közben nem győztem hálálkodni a döntésért, hogy útközben tettem egy kis kitérőt azért a korábbi forrásért. Ha azt nem teszem, akkor már a Homonna tisztáson felfordultam volna.)
Hosszú pihenés, az nem volt. Elvacakoltam egy negyedórát, aztán a legyek miatt mentem tovább. Azt találtam ki, hogy amikor egy-egy kósza fa miatt megjelent valami kósza árnyék – ez olyan 100-200 méterenként fordult elő – akkor pihentem egy percet, majd mielőtt eldurvult volna a légyhelyzet, mentem is tovább. Így haladtam is, meg hűtöttem is egy cseppet magamat. Nagyon bíztam a Galya-nyeregben, de a kép ugyanaz volt: az asztal és a padok a tűző napon, a legyek meg ugyanolyan harapósan repkedtek. Azért úgy eszembe jutott a Szlovák Paradicsom, ott az ilyen pihenő padok fölé odarittyentettek valami fedelet is. Hiszen alapanyag – fa – volt bőven. Ez jó napsütés ellen, jó eső ellen. Nálunk? A magyar turista kemény legény.
Nagyjából itt merült fel az ötlet először bennem, hogy le fogom rövidíteni ezt az egészet. Amikor egy hónappal ezelőtt tervezgettem, akkor még téli körülmények voltak, semmi kánikula, semmi legyek. A mostani viszonyok mellett viszont ez nem túra, hanem tortúra. Megy a fene holnap Miskolcra. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy Jávorkútról lemegyek Lillafüredre, onnan a kohász-kék jelzésen pedig a Vasműig, majd ahogyan Egerben is, egy városnéző sétával fejezem be az utat. (Konkrétan a Tiszai pályaudvarig szerettem volna besétálni.) Ez olyan 20-25 kilométer lett volna, rendes szintekkel. Na, ez volt az, amihez ilyen körülmények között semmi kedvem nem volt. Eleve a Jávorkút is kezdett necces lenni. Bánkút és Jávorkút között ismerem az utat, még világosban is igen trükkös. Van benne egy meglepő letérés a földútról, melyet nehéz elcsípni. Aztán van egy ligetes rész, ahol valójában nincs túraút, csak a távoli fákon lehet észrevenni a jelzéseket és fától fáig lehet haladni. Na, ez az, ami sötétben nem megy, még fejlámpával és túraGPS-szel sem. Azaz ha este hétig nem tudok elindulni Bánkútról, akkor Jávorkút almás. Márpedig jelen állapotban Bánkút is valami elérhetetlen messzeségben lebegett.

Güzü tovább. Hogy én nem vagyok normális, az biztos. Üldögélhetnék a szülőknél, beszélgethetnénk sör mellett a hűvös teraszon, biztosan örülnének is nekem – én meg itt pusztulok meg a tűző napon, a hegyre felfelé menet. Aztán már hazafelé mondta Nej, hogy mennyire is irigyelt engem. A hűvös irodájából. Hogy ilyeneket csinálok. Aha.

Miután jó alaposan kinéztem az utat, belefutottam egy behajtani tilosba. Nem erősködtem, kerülő. Így legalább lesz esélyem kimászni a Bél-kő tetejére. Eredetileg beterveztem, de itt, fent, hirtelen számítani kezdett minden plusz méter szintkülönbség. Végül úgy voltam vele, hogy majd meglátom.
A kő előtt nem sokkal futottam össze az egyetlen emberrel, akivel a túra során találkoztam. Beszélgettünk, dícsérte a kilátást.
Nagy levegő. Azértis kimentem, megnéztem.

From Bükk 2013
From Bükk 2013
From Bükk 2013

Fura látvány volt, nem pont erre számítottam, de az erdőkből, természetből kikukucskálva érdekes kontraszt volt a berva ipari környezet.

From Bükk 2013

Őr-kő tisztás bejárata. Sokk. Tábla szerint Bánkút még 14 kilométer. Pedig már 22-nél járok. És akkor még Jávorkút. Bakker.
Lerogytam a padra. (Az első pad árnyékban.) Térképböngészés. Ja? A kék jelzés megy hegyen-völgyön keresztül, óriási kanyarokkal, szintekkel. Hát, nekem erre most abszolút nincs igényem. Aztán nocsak: itt van a piros bicikli! Van egy pirossal jelölt kerékpárút. (Már korábban is többször jött rajta a túraút.) Azt mondja, hogy… ez eltekereg erre, eltekereg arra… de pont a bánkúti turistaháznál ér véget. És nem, nem mászik fel a hegyekre, inkább azonos szintvonalon, de megkerüli. Ez kell nekem.
Ja, és van még egy nagy előnye: innentől nem kell foglalkoznom a jelzésekkel. Egyszerűen hihetetlen, mennyire botrányosak a jelzések a Bükkben. Jellegtelen oldalösvény, mész tovább a szélesebb úton, aztán csak azt veszed észre, hogy már nincs jelzés. Mehetsz vissza, bámulhatsz bele minden oldaljáratba, hogy hol veszthetted el az utat. Útjelző tábla alig. Az ilyen trükkös oldalsó leágazásoknál szinte soha. Ha nem akarsz eltévedni, akkor folyamatosan az egyik kezedben térképet kell tartani, a másikban túraGPS-t. Nálam volt mind a kettő, de mivel nem bámultam folyamatosan, egy csomószor mégis elböktem. Gyakorlatilag az egész túra könnyedségét, stressztelenítését veszi el az állandó nyomozás a jelzések után. Ha már 100 méteren nem láttam jelzést, mindig jött az idegeskedés, hogy megint elnéztem egy oldalágat, vagy csak spórolt a festő, esetleg kivágták a fát.
Na, ilyesmi nincs a kerékpárúton. Ezek viszonylag szélesek, a talajuk kemény, murvás. Ha nem ágazik le róluk egy legalább ugyanilyen út, akkor biztos lehetsz benne, hogy jó úton jársz. A kerékpárt nem fogják beterelni egy észrevehetetlen rókaösvényre. Igen, messze nem olyan hangulatosak, mint az erdei ösvények. De biztosan tudsz haladni, ráadásul a kerékpárút inkább kerüli a hegyeket, de nem kényszerít a bringásokra plusz szinteket. Nekem pedig már nem nagyon volt erőm hegyet mászni. Szóval ráálltam a bringaútra és szép tempósan haladtam. A hátralévő táv így is 11 kilométer lett a 14 helyett.

Közben volt szerencsém figyelni a turistautakat is, mert elég sokszor kereszteztük egymást. (A kék+ szintén a turistaházig vitt, csak éppen hegyen-völgyön keresztül.) A túraút vagy lement és piszok meredekből jött fel később, vagy fordítva: magasan kezdett, hogy utána visszajöhessen a kerékpárút szintjére. Egy csomószor metszett tisztást, melyekről ugye tudjuk, hogy halálos csapdák.
Nem bántam meg a döntésemet. A turistaút levisz, felhoz… aztán örülj. Nem, nem megyünk lefele, mert abból sírás lesz.
Közben volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy a csúcson vagyok. Egy hosszú kaptató után azt mondtam, hogy most jött el az a pillanat, amikor le kell fényképeznem a GPS-t.

From Bükk 2013

És tényleg. Az egész napot figyelembe véve ekkor voltam a legmagasabban.

Utána csak mentem, mentem, egyre monotonabbul. Tulajdonképpen finiseltem, legalábbis érzésre. Utolsó erők összeszedése, célegyenes-feltámadás. Bánkút még öt kilométer. A francba. Jávorkút meg még négy, azaz összesen kilenc. Berva franc. Ez még rengeteg. Ki fogok pukkadni.

Végül Bánkút, egy újabb bájos jelzésösszezavarás után. 19.00. Remélem, még nyitva vannak. Remélem, érzik, hogy mekkora kapacitás közeledik alulról.
Menetközben többször is felcsillant, hogy még sikerül időben felérnem, aztán a terep mindannyiszor megtréfált. A GPS szerint a nap lemegy 19:38-kor. Azaz ha most, pihenés nélkül még nekiindulok, akkor pont átjutok a zűrös részeken világosban, az utolsó egy kilométer már sötétben is jól járható. (Nejjel teszteltük a múltkor.) De mi az, hogy nem pihenek? Ki vagyok száradva, mint egy marék kalcium-oxid. Fizikailag a halálomon vagyok: fáj a vállam, fáj a térdem, a nadrág feldörzsölte a combomat, a jobb sarkamon vízhólyag és egy cseppnyi erő sincs bennem. Legalább egy félórát kellene pihennem, hogy folytatni tudjam, de akkor pont a sötétben indulnék el, arra az útra, melyről már korábban is írtam, hogy sötétben nehezen járható.

Végül besétáltam a panzióba, kértem egy szobát és öt sört.
Az ötödiket már lassan ittam. A harmadik szivar mellé.
Jó hely a Bükk-fennsik. Jó a levegő.

Közben kijött a teraszra a pincér.
– Hozhatok vacsorát? Hamarosan zár a konyha.
– Mit tud ajánlani?
– Étlapot. Meg meglepetésvacsorát.
– Oké. Lepjenek meg.

Elment. Visszajött.

– A ma esti meglepetés zöldségleves és pizzaszeletek. Jó lesz?
– A zöldséglevest hanyagoljuk.
– Nagyon finom.
– Én ma máshogyan pótlom a folyadékot – mutattam bizonytalanul a sörök felé.
– Jó. Hozom a pizzát.

Végül szeletekbe vágva egy fél pizzát hozott ki. Nem bírtam megenni, pedig máskor simán lecsúszik egy egész is. Nem volt rossz, csak éppen képtelen voltam a szilárd ételt lenyelni. Felfelé jövet összesen három műzlicsokit toltam be, erőszakkal. A hőségben, a nagy fizikai terhelésben egyáltalán nem kívántam szilárdat. Csak folyadékot. Rengeteget.

Hobó idézte valakitől: úton lenni az élet, megérkezni a halál. Erre mondtam én, hogy de nagy marha vagy fiam, bakker. Én útközben haltam meg majdnem, és érkezés után tolom be boldogan a söröket.

Aztán felmentem zuhanyozni. Hülye, hülye, hülye. Tudhatnám már, hogy az erős terhelések után ki szokott rázni a hideg. Most meg azt gondoltam, mi bajom lehet, ha hideg vízben zuhanyzok? A takaróig alig jutottam el, gyorsan belecsavarodtam és igyekeztem legalább szabályos ritmusban vacogni. És még csak nem is tudtam jól bemelegedni, mert igyekeznem kellett, nyolckor zárt a kocsma.

Visszaültem a söreim mellé.

Nem is tudom, melyik a jobb? Kiülni az étterem teraszára, amikor egy komplett erdei iskola randalírozik szabottul az udvaron (ez volt, amikor vacsoráztam), vagy amikor már csend van, mert bementek belső foglalkozásra, én viszont belecsöppentem egy ifjú pár romantikus vacsorájába. Akik éppen az esküvőjüket jöttek fel megtervezni ezen az eldugott, hangulatos helyen. Ahol a mellettük lévő asztalnál szivarozok. És tolom befelé a söröket. Három után már büfizni is szoktam. Még akkor is ha ki vagyok száradva.
Nem akarom beidézni az egész beszélgetést, de amikor befejezték a romantikus vacsorát és mentek mellettem kifelé, legszívesebben odasúgtam volna a hapsinak, hogy fuss, menekülj. Fly you fool, hogy stílszerű legyek. (Belső poén, nem fogom elmagyarázni.)

Aztán az éjszaka. Előtte tisztálkodás. Érdekes, az öt sör után nem kellett pisilnem. Sőt, még a fogmosás után is betoltam két pohár vizet, pedig ez egyáltalán nem szokásom.
Tíz körül feküdtem, üdén, tisztán. Nem volt gond az elalvással. Egészen hajnal egyig. Arra ébredtem, hogy valaki a fejemben azt magyarázza, hogy jó lenne kitalálni, hogyan lehet a fájdalmat szétosztani úgy, hogy mindenkinek elviselhető mértékű legyen. Először nem értettem, aztán leesett, hogy pokolian begyulladt a fogam.
Nem tudom milyen hatalom vette a fejébe félévvel ezelőtt, miszerint mindenképpen eléri, hogy felkössem magamat, de ez az éjszakai találat nagyon ült. Éjjeli fogfájás fájdalomcsillapító nélkül a Bükk-fennsík közepén. A személyzet majd csak reggel jön meg. Senkire nem számíthatok. Végül sikerült becsapnom a fájást, elővettem a Kindle-t, kerestem egy olcsó, de lebilincselő könyvet és belemerültem, igyekezve nem tudomást venni a fájásról. Fél négy körül esett ki a kezemből az olvasó, aludtam reggel nyolcig.

Ez a fogfájás egyébként is egy öv alatti ütés. A fájó fog híd alatt van, nem is kicsi alatt: az egész alsó fogsorom egy nagy híd. Ezt kellene megbontani, hogy hozzáférjenek. Ehhez még megbízható, ismerős fogorvos esetén is igencsak gyűjteni kell a merszet, de a családunk bejáratott fogorvosa nemrég halt meg váratlanul, rákban. Most az van, hogy sűrű fogmosással, szájvizezéssel karban tudom tartani, de ha kihagyok pár napot – mint ahogy a közelmúltban a Bodrogzugban is történt – akkor képes bedurranni. Amikor ezt a szöveget írom, már lekezeltem és megint minden rendben van. (Persze a szituáció messze nem ilyen egyszerű, de úgy gondolom, már így is túl sokat foglalkoztam az írásban a fogaimmal.)

 
Bánkút – Lillafüred
2013.04.26; péntek

Távolság: 14,72 km
Szintkülönbség : -651 m
Megtett szint: 315 m (Megint nem tűnik reálisnak. Nem tudom, a GPS honnan szedi össze.)
Részletesen: Endomondo

Reggel üde ébredés, a fogfájás lecsillapult az elviselhető érték alá. Oké, irány a reggeli. Érdekes módon még mindig nem voltam éhes, viszont nagyon kívántam egy teát. Meg egy kávét.
Természetesen megint kiültem a teraszra.
Fura volt. Az udvaron reggeli torna az erdei iskolásoknak. Futtatták, tornáztatták őket, miközben én, az eltunyult, komótosan ettem a rántottámat és kortyolgattam utána a kávét.
Az egyik tanítónéni keresztülvágott a teraszon és kedvesen odaszólt: Egészségére!
Vajon most a kávéra gondolt vagy a szivarkára?
Egyébként ez a hölgy küzdött némi kihívással köszöngetés terén. Amikor bejöttem a teraszról és jó étvágyat kívántam neki, annyi volt a válasz, hogy köszönöm, viszontlátásra. Pedig ekkor még nem akartam sehová sem menni.

Aztán odafent aprólékosan összekészültem, a recin fizettem, elbúcsúztam a roppant szimpatikus személyzettől, és újfent nekivágtam. A legfurcsább az volt, hogy amint kijöttem reggel az épületből, vállamon a nehéz fényképezőtáska, hátamon a szintén nem könnyű hátizsák, körbenéztem, éppen kezdett erősen sütni a nap – mégis újból kedvem támadt túrázni.

Érdekes fejlemény: a nadrágom zsebébe nem pakolhatok nehéz dolgokat, mert az a nadrág, melyet induláskor még be sem tudtam gombolni és csak az öv tartotta rajtam, ma már begombolva is lötyög, az övön meg nincs több lyuk.

From Bükk 2013

Első célpont: Csipkéskút. A szilvásváradi lipicai ménes telephelye. Már messziről intenzív lószag.

Egy újabb bájos útjelzés kaland. Megy a földút, kanyarodik, pont a kanyarban átfolyik rajta egy patak, úgy, hogy a kanyarodó földúttal innentől párhuzamosan mennek, szorosan egymás mellett. Igazából nincs is értelme jelet keresni, balra fal, jobbra a patak. Mész, mész. A földút közepesen süllyedt lefelé, a patak nagyon durván. Körülbelül egy kilométerrel arrébb a patak már olyan hatvan méter mélyen tekergett. (Két darab tízemeletes ház.) Ekkor kezdett gyanús lenni a dolog, mert jelzés elég régóta nem volt, de a túraGPS szerint teljesen jó úton jártam. Egy ideig. Ugyanis az út egyszer csak elfordult enyhe ívben a pataktól, nekem pedig párszáz méter után esett le, hogy a GPS szerint megint szögben vagyunk a turistaúthoz képest. Bakker. A turistaút a patakmederben lett volna. Ez addig, amíg a kettő egymás mellett futott, nem látszódott. Ott kellett volna nagyon figyelnem a patak túloldalán lévő fákat, ahol a patak elkezdett jobban süllyedni. Vagy oda kellett volna egy jelzőtábla. De ez már túl merész gondolat, hiszen honnan is szereznének ennyi fát a táblákhoz.
Na, azt a hatvan métert, amit ott ereszkedtem azon a roppant meredek parton, azt nem kívánom senkinek. De végül leértem, jelzés sehol, bátran megindultam lefelé… és egyszer csak megjelent a jelzés. Szabja meg a franc.

Hamarosan leértem Ómassába, a közben megerősödött patak mellett. Az örök kutak. Az árokban meredeken lefutó patakból bevezettek az udvarra egy csövet, azt kihúzták a föld felé, legörbítették, mintha vízcsap lenne, szelep nélkül. A kifolyó víz megy is vissza a patakba. Csak éppen az udvaron van egy örök kút. Gyönyörű, tiszta vízzel.

Lent a faluban a kocsmáros kiült mellém, negyedórán keresztül mesélt a kutyájáról. A garadnai vasútállomáson segítettem a szakinak becipelni a csocsót a kocsmába. Kényelmesen csorogtam lefelé az úton, szivarozgatva, sörözgetve, élményekkel. Az Erdei Halsütőben ettem egy piszokul finom sült pisztrángot, pedig utálom a halat. Körbemászkáltam az őskohót. A Hámori tó mellett eldumálgattam a horgászokkal. Amíg vártam Nejt, hogy felszedjen, elücsörögtem egy lillafüredi kocsmában, a csapossal beszélgetve.

From Bükk 2013

Ez a séta sem volt rossz, pedig pont az ellenkezője volt a klasszikus turizmusnak: nem néptelen erdő, hanem falvak, kisközösségek, emberekkel.
Jézusom, csak nem kezd felszívódni a mizantróp énem?

Link:
Az összes kép (slideshow)

Neverending 08

Azt hiszed, vége?

Ádehogy. De ezek már mondhatni a hétköznapok. Csak azért kerültek bele a sorozatba, mert aközben történtek, miközben az új laptoppal küzdöttem.

Kezdődött azzal, hogy Barna lejött, majd zavartan közölte, hogy nem tud nyomtatni a gépéről. Gyorsan végiggondoltam, bántottam-e a szervert az utóbbi időben, de nem.
– Windowsupdate be van kapcsolva? Automatikus? – kérdeztem rá.
– Aha.
Na, megette a fene. Biztosan nála is lecserélte a drivert. Felmentem, megnéztem: nem. A biztonság kedvéért leszedtem a nyomtatót, kipucoltam a drivert, telepítettem volna újra az egészet, de már a szervert sem látta. Próbáltam RDP-vel elérni a szervert, de ez sem ment. Hoppá. Lementem, bekapcsoltam a tévét (az a szerver monitora), minden rendben. Nyomtatás a saját laptopomról: rendben. Akkor mi a franc van?
Visszamentem az emeletre. Barna ott pironkodott a szobában.
– Bocs – nyögte ki.
– Mi van?
– Nem vettem észre, hogy a 2-es AP-n vagyok.
– Ó, hogy az a…!

Írtam itt régen a hálózatunkról, az ábrán azóta annyi változott, hogy bekerült egy Microtic router, leválasztva a saját hálózatunkat az IPTV hálózatáról. Azaz a Cisco egységen lévő wifi AP-ból guest wifi AP lett: aki erre csatlakozik, az eléri a netet, de nem éri el a belső hálót. Na, erre kapcsolódott rá automatikusan Barna gépe, ezért nem látta a belső hálón lévő nyomtatót.
Innen már csak a romokat kellett eltakarítani: befejeztem a nyomtatótelepítést, meg beállítottam, hogy a 2-es AP-re ne kapcsolódjon automatikusan.

Időközben megérkezett az új szkenner. Kicsomagoltam. A szokásos kétpontos betűkkel szedett lepedőnyi garanciális védekezések mellett egyedül ukrán nyelvű manuál volt benne. Vicces. Éljen a magyar piac.

Itt jegyzem meg, hogy amikor a laptopnál a szériaszám alapján utánanéztem, hogy hol és mikor aktiválták, akkor Kazahsztánt dobta ki a gép. Miután felmostam magam, nyomoztam egy sort és kiderült, hogy a UPS-nek, aki Kínából szállítja a vasat, Kazahsztánban van egy nagy logisztikai raktára, ott aktiválták, még tavaly ősszel. Hogy ebből hogyan lesz nekem, a márciusi vásárlással 3 év garancia, azt nem tudom, de ettől már főjjön a kereskedő, illetve a CHS feje.

Oké, a szkennert összedugdostam, majd rákötöttem a számítógépre. A bekapcsolással volt egy kis gond, hiába nyomogattam a főkapcsolót(1), nem reagált rá.

(1) Ezt is megértem. Külső periférián kapcsológomb. Nem volt ez mindig így.

Aztán megemeltem a tetejét és valahogy sikerült úgy rányomnom a gombra, hogy bekapcsolt. A pnp egyből rá is harapott, aztán egy idő után közölte, hogy égen-földön nincs hozzá driver. Nem is baj, a dobozban volt driver cédé, hajrá. Fel is pakolt mindent: drivereket, segédprogramot, HP update-t és OCR-t. Szuper. Szkenneljünk. Közölte, hogy valami nem frankó, hiányzik egy exe állomány. Hogy melyik, azt nem árulta el.
Á, nem voltam ideges. Néztem bambán a képernyőre, aztán eszembe jutott, hogy a telepítés során volt egy üzenet, miszerint most kapcsolhatom be a szkennert. Jó. Összes driver és program uninstall, szkenner kikapcsol. Kikapcsolna. Megint nem működött a kapcsológomb. Velem nem szórakozol, kihúztam a konnektorból. Restart. Minden újratelepít. Amikor azt mondta, hogy bekapcsolhatom, visszadugtam. Persze a bekapcsolás megint nem ment, de most nagyon. Mind a tizenkétezer módon, ahogy csak egy gombot megnyomni lehet, megnyomtam a főkapcsolót, de semmi. Pedig közben nyitottam-csuktam a tetejét.
Ekkor jelent meg a Pokol Poloskája. A tavalyi hosszú és enyhe ősz során az összes résbe mezei poloskák fészkelték be magukat. Ezek átvészelték a telet, mostanra pedig kikelt az új generáció. Hihetetlen, milyen invázió van. (A pár hónappal ezelőtti váratlan tavaszban már ízelítőt kaptunk.) Mostanra pontosan tudom, mekkorát kell rájuk ütni, hogy bekrepáljanak, de ne fröccsenjenek szét. Akkor ugyanis pokoli büdösek. Nej próbált utánaolvasni, de azt írták, hogy kiirtani ugyan nem lehet őket, de ártalmatlan lények, nem zavarnak sok vizet.
Nos, a ma esti vendég nem ebbe a kategóriába tartozott. Valószínűleg ennek éjszakai molylepke nevelőszülője lehetett, mert nem bírt megülni a seggén, összevissza repkedett, nagy sebességgel, idegbeteg módon. A hálószobában viszont nincs erős fényű lámpa, csak néhány spot, így képtelen voltam rátalálni, amikor éppen megült. Többször viszaültem szkennert faragni, de ekkor mindig begerjedt a poloska és repkedett, nem ritkán a fejemnek ütközve. Egyszer azt is eljátszotta, hogy a hátamon pihent meg. Nyilván ekkor sem láttam – csak akkor kaptam frászt, amikor hirtelen a pofámba berregett. Aztán végre elkövette azt a végzetes hibát, hogy a világos asztalra szállt rá. Úgy nekiálltam csapkodni Nej polárfelsőjével (naná, majd a sajátommal), mintha fát vágnék, de az a dög fel sem vette. Csak mászkált tovább. Végül én fáradtam el hamarabb, lekaptam a papucsot és fejbesomtam. Dehogyis vacakoltam a jól kimért ütéssel. De ezt is túlélte. Ekkor elkezdtem a papuccsal sorozni és csak akkor hagytam abba, amikor már csak egy lapos – és roppant büdös – tócsa maradt belőle. Tuti, hogy a Pokol Poloskája volt.
Aztán lavór, szivacs és tisztára sikáltam az asztalt.
Képzelheted, mennyire nyugodtan ültem vissza a szkenner mellé.
Ott jártam, hogy a bekapcsoló gomb csak nem akart bekapcsolni, én pedig már azon meditáltam, hogy szerencsére óvatosan bontottam ki a csomagot, így adott esetben könnyű lesz visszavinni a cuccot a kereskedőhöz. Aztán végül jobbra-balra megmozgattam a fedelet az aljával összekötő vezetéket és ettől hirtelen megjavult a kapcsoló.
Mehettünk tovább. A bekapcsolásra megint ráharapott a pnp, de most már fent volt a driver, így tudta telepíteni is. És igen, innentől szépen működött. (Valószínűleg a metódus le volt írva a gépkönyvben. Ukránul.) Még összelőttem az Adobe Acr. Prof-fal, aztán hurrá. Lehet szkennelni.

És akkor szombat. Elméletileg már túl voltam mindenen. A laptopon még várt rám legalább egy napnyi finomhangolás, de ez már nem veszélyes. Közöltem a családdal, hogy erre a hétvégére a feltett célom az, hogy nikotinmérgezést kapok a teraszon, miközben összeírom, miket kinlódtam az utóbbi napokban. (Jó dolog ez, egyfajta telepítési napló, amíg emlékszem a részletekre. Még az se kizárt, hogy másoknak is segítek vele.) A csajok nekiálltak filmet nézni a szerverről. Aztán egyszer csak szóltak, hogy gubanc van, lefagyott a kép. Nézzem már meg.
Utólag már sajnálom, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ordítottam. Toporzékoltam. Engem vigyen fel a padlásra. Lányom fel is menekült az emeletre, Nej tartott csak ki makacsul mellettem, igaz, ő is gyanúsan szótlanul.
A szerver természetesen lefagyott. Semmire nem reagált, a hálózaton keresztül sem lehetett elérni. Jobb híján kikapcsoltam, majd be… és közben vadul imádkoztam magamban. Elindult. Hogy hogyan állnak rajta a virtuális szerverek, azt azóta sem mertem megnézni.
Mindenesetre ez előrevetíti, hogy hiába sikerült bravúrosan a decemberi helyreállítás, ez a szerver nem kerek. Lehet, megérné újratelepíteni, de akkor már Windows 2012-vel.
Mert soha nem hátrálunk meg, ha tapasztalatszerzésről van szó.

Nem, egészen biztos, hogy sosem lesz vége.

ps.
A tesztrendszeremet másfél nap alatt sikerült rendberaknom. Nem, nem a restart ölte meg a rendszert, hanem a múltkori hálózati átalakítás. Hiába, egy IP tartományváltás nem egyszerű játék.
De erről már nem akarok beszélni.

Neverending 07

Mint minden rendes horrorban, a zombi visszatér

Akkor foglalkozzunk a régi desktop géppel. Fura egy dolog, hiszen annyi volt vele mindösszesen a feladat, hogy fel kellett vinnem a nappaliból Nej dolgozószobájába. Hogyan lesz ebből egy teljes írás? Meglátod.

Kezdődött úgy, hogy már régóta variálni akartam a géppel, csak mindig lusta voltam megbontani emiatt a sarkot. Most viszont úgyis meg kellett, szóval nosza. Anno a szerverből kiesett egy alig használt 250 gigás HP SATA diszk, nehogy már csak a port fogja a polcon. A gépben még volt két üres SATA hely, szóval semmi akadálya nem volt a berakásnak. Szétszedtem, beraktam, boot, BIOS látja, Windows elindul, diszk megformáz, örül. Fent megcsináltam a gépnek a helyet, felcipeltem, összedugdostam, bekapcsoltam, működött. Nekiálltam leszedni róla a személyes alkalmazásaimat: néhány cucc biztosan nem kell a leányzónak, a felhőszinkronos alkalmazásokat is leszedtem, meg egy-két apróságot bekonfigoltam a profiljában. A többit majd akkor, ha hétvégén hazajön. Egyedül a szkennert nem bírtam beröffenteni, de emlékeztem rá, hogy az egyik USB kártya már régebben is hülyéskedett, majd valamikor átdugom a készüléket egy másikba.
Lefekvés előtt még kigyönyörködtem magam benne: nagyon jó helyet sikerült kialakítanom. Ha lett volna otthon horgolt terítő, még azt is rádobtam volna.
Reggel szintén úgy kezdtem, hogy még egyszer végigmértem. Megint tetszett, de ekkor már láttam rajta az apró hiányosságokat. Például nem volt hozzá hangszóró. Nem egy nagy úgy, nem hifibolond a leányzó, de azért valami legyen. Oké, majd veszek. A szerelések közben egy dobozban találtam még egy 160 GB-os IDE vinyót. (Barna gépében volt, mielőtt laptopot kapott volna.) Ma már nem egy nagy dolog, de elméletileg ez is belefér. Temp diszknek pont jó lesz, a fontos cuccok úgyis a NAS-on vannak. (Egy IDE egység volt csak a gépben, tehát ennek is akadt hely.) És akkor ott van még a szkenner.
Elszaladtam boltba, vettem hangszórót. Estefelé pedig nekiálltam berakni a plusz merevlemezt.

Nem tudom, milyen istenséget sikerült az utóbbi időben magamra haragítanom, de egy igen bősz dúvad lehet.

Kihúztam a gépet a konnektorból, lekaptam az oldallapokat, betettem a plusz merevlemezt. Olyan szerencsétlenül alakult, hogy egyszerűen nem fértem hozzá a szalagkábelhez, így lehúztam a régi IDE lemezről, aztán addig forgattam, amíg elért mind a kettőhöz. Az új vinyót bejumpereltem fix slave-nek. Jó lett volna tudni, az eredeti diszk hogyan van beállítva, de ránéztem a sűrűn szerelt házra és inkább nem szedtem ki. Visszadugdostam, bekapcs, BIOS, teljesen hülye. Nem látta egyik IDE vinyót sem, csak a SATA-t.
A következőket most nem részletezem. Több óra kinlódás jött, jumperek, kábelforgatások, kábelcserék. Nem, nem vagyok ennyire hülye, ez speciel pont az én világom. Nekem mindig az új technológiákkal van bajom, az IDE konfig meg pont nem az. Egyszerűen csak nem az történt, aminek történnie kellett volna. Két különböző konfigurációban is összejött, hogy a BIOS helyesen látta a diszkeket, de egyiknél sem indult el a Windows.
Végül elgyötörten rogytam a székbe. Végigjátszottam gyakorlatilag az összes létező konfigurációt, egyikkel sem indult el az oprendszer. Sőt, miután kidobtam a 160-as diszket és visszaálltam a kiindulási állapotba, akkor sem. Sőt, akárhányszor benne maradt az eredeti IDE diszk, mindig öt percig próbált bootolni, mielőtt feladta volna.
Az eredeti állapotban hagytam, beállítottam, hogy bootoljon pendrive-ról. Nem fogadta el. Ekkor már azért kezdett elegem lenni a BIOS-okból és a boot sorrendektől. Kipróbáltam mind a két boot pendrive-ot (Windows7/8), egyikkel sem indult el. Betettem a DVD olvasóba egy Windows7 telepítő dévédét, beállítottam, hogy arról induljon, de cseszett rá. Nagyon úgy néz ki, hogy leszarja, mit állítok be, először mindig az IDE eszközöket járja körbe és csak utána nyúl a SATA-khoz. (A DVD az SATA.) Egy örökkévalóságig vártam rá, aztán végre elindult a telepítő dévédé. Kábé 20 percig tartott, mire beröffent a Windows PE. Ekkor már azért sejtettem, hogy valami nem kerek, de kiváncsi voltam, mi is van a lemezzel. Azzal, amelyiken egy több év alatt igen otthonossá csiszolódott 64 bites Windows7 van, tömérdek alkalmazással. Azzal, melyet semiképpen sem szerettem volna újratelepíteni. Ember, reggel ez még tökéletesen működött! Nos, a WinPE alól tisztán láttam a diszket, mind a két partíciót, az összes könyvtárat. Tudtam fájlokat másolgatni, szóval a diszknek ránézésre semmi baja. Csak nem bootol. Nézzük, mit tud az automatikus repair. Az első pofon: nem lát semmilyen operációs rendszert. Pedig ott van az. Na mindegy, dolgozz tovább. Dolgozott. Aztán azt mondta, van itt egy kis probléma a bootolás környékén (na ja), kijavítsa? Persze! – vágtam rá. Nyögött, kerregett, majd kiírta, hogy bocs, de nem tudja elmenteni. Aha.
Aztán ekörül a fazék körül keringtünk hajnalig. Nekiálltam játszani a bootsect paranccsal. Mindenféle kombinációban. Semmi nem használt, ellenben minden újraindítás 20 percig tartott. (Ennyi kellett a WinPE eléréséig.) A mobiltelefonomon komoly előrehaladást értem el a Sudoku pályák terén. Végül mellételepítettem – a SATA diszkre – egy Windowst, onnan próbálkoztam, de ez se vezetett sokra. Ez az IDE diszk megdöglött. Pontosabban, lehet, hogy a diszk jó, de bootolni nem tud. Végiggondoltam az összes következményt, aztán leformáztam. Legfeljebb Nej nem egy otthonos, hanem egy harapósan friss gépet kap. Mit mondjak, a 250 GB gyors(!) formázása 40 percig tartott. Ekkor már látszott, hogy valami nem kerek. Még egy utolsó teszt: hogyan indul el az új Windows, ha bent van az újraformázott IDE lemez és hogyan indul el, ha kiveszem? Ez a kísérlet győzött meg arról, hogy ennek a diszknek végleg kakukk: ha bent volt, akkor 20 percig tartott a boot (mint a WinPE esetében), ha kivettem, akkor pedig normálisan indult. Pedig ekkor az IDE már csak második, üres diszk volt. Kuka.
Persze, dühöngtem. Mennyi az esélye, hogy egy diszk meghal attól, hogy lehúzzák a kábeleit, majd visszarakják? Márpedig itt ez történt. (Minden dugdosásnál áramtalanítottam a gépet.)
Újratervezés. Nej rendszeresen panaszkodik arra, hogy kevés a helye. Ha a 250-es SATA-t teszem egyedül be, akkor tényleg nem marad neki sok. Mi lenne, ha beraknám a 160-as IDE diszket, mint System, a SATA meg jó lesz adatdiszknek. Szétszedtem, összeraktam, taktikusan telepítéskor csak az IDE-t berakva, Windows felszaladt, második diszk be, minden rendben. Gép összecsomagol, minden vezeték rádug, windowsupdate. Ezzel jól el is telt az idő hajnal négyig. Egyszerűen hihetetlen, hogy egy Windows 7 SP1 után még órákig csak a windowsupdate-t kell nyomni… de ezen már dühöngtem korábban is. Közben írtam egy listát, hogy mely alkalmazásoknak kell fent lenniük, mire Nej érkezik. El is kezdtem, de ötkor lefordultam a székről. Pusztán csak azért aludtam most az ágyamban, mert Nej dolgozószobája a hálószobából lett leválasztva.

Reggel nyolckor már ébren voltam. A munkahelyi munkámmal is el vagyok maradva, ráadásul tegnap este kaptam egy sürgős feladatot, na meg Nej délután érkezik, addigra készen szeretnék lenni a gépével. Erős nap lesz.

Kora délutánra felkerült minden, amit terveztem, túl voltam az Office utáni windowsupdate-en is. Egy dologgal nem bírtam, de azzal nagyon: ez a szkenner volt, egy ScanJet 3970. A NAS-on lévő driver, melyet a korábbi gépen is használtam, egyszerűen nem ment fel. Közölte, hogy höhö, ez valami úri huncutság, ő maximum Win97, WinME, Win2000 és WinXP operációs rendszerekkel hajlandó szóbaállni. Nagyon nem értettem. Hiszen az előző gépen 64 bites Windows 7 volt, és tökéletesen ment vele. Mi lehetett a trükk? Feltúrtam, felszántottam a netet. Mindenhol azt találtam, hogy ez a szkenner hivatalosan sem támogatott XP felett, felejtős. Aztán találtam egy írást, ahol azt mondták, van egy pici driver, amellyel megy Vista 64 alatt is. Hoppá! Beugrott. Ezzel ment fel régebben is, aztán már jöhetett a nagy driver, az Imaging (kompatibilitási módban), és gurrá. Ráadásul meg is volt ez a pici driver a NAS-on, csak elsiklott fölötte a figyelmem. Nosza. Feltettem, nem panaszkodott. Az Imaging annál jobban. Sehogy, de abszolút sehogy nem tudtam felimádkozni, és sajnos fel sem írtam régen, hogy akkor hogyan sikerült. Még az is lehet, hogy a Vista64 alá tettem be, aztán arról frissítettem Windows7-re. Annyira régen volt, hogy már erre sem emlékszem. A biztonság kedvéért megpróbáltam még egy XP kompatibilitási módban történő futtatást, de nem sikerült átvágnom a telepítőt. Szóval, ez nem megy. A pici driverrel meg nem értem el a szkennert, és azért ez is elgondolkodtatott. Mert bár fent volt korábban az Imaging, de már évek óta nem azzal szkenneltünk, hanem más alkalmazásból. Nosza, ellenpróba. Van egy jó kis alkalmazás, úgy hívják, hogy VueScan. Arról nevezetes, hogy több, mint 2000 szkennerdrivert integráltak bele, és igen, benne van ennek az öreg szutyoknak is a drivere. Sajnos fizetős a program. Most ne figyelj ide, nyomozási célból beszereztem más csatornán. Feltettem. Az se látta. Ekkor kezdett mocorogni a fejemben a vezérhangya. Nem lehet, hogy már az első nap, amikor felköltöztettem a cuccot az emeletre és nem működött a szkenner, szóval nem lehet, hogy már akkor sem az volt a baja, hogy rossz USB portba dugtam? Próba. Emlékeztem, melyikben volt eredetileg, átdugtam bele az egeret, szó nélkül ment. Hoppá. Az összes szám- és valóságérzékem tiltakozott ellene, de nem láttam más magyarázatot: habár átkozottul kicsi a valószínűsége, de egyesegyedül az történhetett, hogy az öreg vincseszter elromlott, amikor lehúztam, majd visszadugtam rá a kábelt, az öreg szkenner meg akkor romlott el, amikor lehúztam a gépről, majd visszadugtam. Félelmetes. Pedig csak egy egyszerű költöztetésről volt szó.
Szkenner nélkül viszont nem élet az élet, szóval azt meg venni kell. Nem tétel, már ha csak ahhoz a szivarmennyiséghez viszonyítom, melyet az utóbbi napokban idegességemben szívtam el.

Neverending 06

Minden jó, ha jó a vége

Természetesen miközben én szorgalmasan gyakoroltam az informatikai szopások mindenféle változatát, az élet nem állt meg. Számlákat adtam és számlákat fizettem. Mind a kettőhöz nyomtatni kellett. Számlázásra az ingyenes ClearAdmint használom, nekem bőven elég. A migrálása simán ment, a régi gépről lementettem az adatbázist, az új gépen visszatöltöttem, sima ügy. Számlákat pedig webbankon keresztül fizetek, azaz Chrome.
Na, itt kezdődtek a bajok.
Chrome, webbank, nyomtatás. Feljött az az undormány Print Preview… és belefagyott. Oké, erre emlékeztem, létezett is rá egy letiltás… de nem Windows8 alatt. Itt nem lehet kinyírni. Jó. Nézzük, mi történik, ha nem egy szerveroldali szkripttel nyomtatok, hanem csak úgy. Ctrl+P, megint print preview, megint belefagy. Durvuljunk. Ctrl+Shift+P, ekkor szerencsére kikerültük a Print Preview ablakot, feljött a nyomtatóválasztás. Enyhe sokk, hogy a hálózati nyomtatót nem lehet kiválasztani, szürke.

Ja, a nyomtató: Windows 2008 R2 szerveren megosztott HP LJ1020 lézernyomtató, az eszköz sikeresen feltelepült, a szerverről letöltött 64 bites driverrel együtt, tesztoldal nyomtatása sikerült.

Megnéztem ismét a tesztoldalt, kijött. Internet Explorer, webbank, nyomtatás: működött. Szkriptből is. MiaF?
Itt volt az idő, hogy belemélyedjek a Windows8 másik istencsapásába, a különböző módokban indítható programokba. Elméletileg ha ugyanazt a programot indítod a Start képernyőről, vagy a hagyományos desktopról, máshogyan viselkedik. Ennek számtalan jele van: egész egyszerűen nem ugyanazokat a beállításokat kapod meg. Már a netbooknál is szívtam ezzel, pokolba is kívántam a designert, erősen. A Chrome azóta vette a lapot és a Beállítások menüben (ez az a fogaskerék) be lehet állítani, hogy Desktop módban vagy Windows8 módban induljon, függetlenül attól, honnan indítod. Ez egy igen korrekt megoldás, sokat segített a nyomozásban.
Elméletileg Windows8 alatt egy módon lehet kiirtani a Print Preview ablakot: csinálni kell a Chrome-hoz egy shortcut-ot, ebben pedig a program neve mögé oda kell biggyeszteni a “–disable-print-preview” miskulanciát. Kipróbáltam, nem működött.
Kisérletezgettem. Elindítottam Windows8 módban. A Print Preview ismét belefagyott. Viszont a Shift+Ctrl+P váratlanul eredményt hozott: ekkor nem a desktop stílusú nyomtatóablak jött fel, hanem a jobb oldali Windows8 csík (van is ennek valami gusztustalan neve, de nem emlékszem), és ha innen választottam ki a nyomtatót, akkor nyomtatott. Hmm. Ez igen érdekes, de sajnos nem megoldás: mindegyik webbank szkriptből nyomtat, ott nem működik a Shift+Ctrl+P. Újabb kisérlet: beállítottam alapértelmezett nyomtatónak a Nitropdf nyomtatót, és egyből megjavult minden: a Print Preview is, meg a direkt nyomtatás is, még desktop módban is. A pdf fájlokat pedig simán ki tudtam nyomtatni, mind a Nitropdf programból, mind a beépített pdf olvasóból. Nézzük, mi a helyzet a többi programmal. Katasztrófa. Egyik Office alkalmazás sem tudott nyomtatóra nyomtatni, mindenhol szürke volt a printer. Számlázó program. Még nagyobb katasztrófa: itt már a számlához sem jutottam el, adatbázishibával elszállt. Szerencsére ez egy röpke epizód volt, kompatibilitási módban beállítottam neki az adminisztrátori indulást, egyből megjavult az adatbázis. (Ezt megint nem tudom megmagyarázni. Korábban 64 bites Windows7-en futott, simán, admin indulási jog nélkül. Nem hiszem, hogy ebben a tekintetben különbség lenne a két rendszer között. De ekkor már nagyon jó voltam a ‘vak tyúk is talál szemet’ jellegű megoldásokban.) Mondjuk, túlságosan nem voltam boldog ezzel az indulással, a progiból nemes egyszerűséggel nem működött a Print gomb. Ha átállítottam a default nyomtatót nitropdf-re, akkor viszont igen. Sőt, akkor mindenhonnan ment a nyomtatás. Háát. Ez is egyfajta workaround,. Csak nem tetszik. De sokat nem tudok vele tenni.
Aztán megoldódott. A tudatalattim valami sokadik sötét bugyrából felmerült, hogy valamelyik windowsupdate során a jó harminc foltból az egyik mintha egy HP nyomtató driver lett volna. Töröltem a nyomtatót a device-ok közül, Print Managerből likvidáltam a drivert, újratelepítés a szerverről letöltött driverrel – és csodák csodájára mindenhol megjavult a nyomtatás. Akkor most már csak az ajtót kellett becsukni: addig nyomkodtam a windowsupdate-et, amíg fel nem dobta opcionálisként az új nyomtatódrivert, ezt gyorsan hide-ba tettem és kész.

Megjegyzem, abban a pillanatban, amint összeállt a gép – igen, lesz ilyen – rögtön letiltottam az online drivertelepítést. Jóbol is megárt a sok.

A GPU probléma szintén váratlanul oldódott meg. Ebéd utáni szivar+kávé kombó, ráérősen. Még csak gondolkodni sem volt kedvem, csak tologattam az ujjamat a tapipadon. Így tévedtem be a Power Management ablakba és gondoltam, átnézegetem a beállításokat. Az első meglepetés az volt, hogy jó mélyen eldugva, a power plan egyik elfeledett bugyrában, külön elágazása volt az Intel grafikus kártyának. Sőt, külön elágazása volt a GPU váltásnak is. A második meglepetés pedig az volt, hogy az Intel fülön az volt beállítva, miszerint a grafikus kártya mind akksiról, mind hálózatról a maximális élettartam szerint működjön (26 másodperc, ugye), a GPU váltásnál pedig forszolja(!) a maximális élettartamot. Egy hasonlattal élve: hiába volt tárva-nyitva a GPU szobájának az ajtaja, ha a lakás bejárati ajtaja kettőre volt zárva. A Catalyst nyitogathatta az előszobába nyíló ajtót, attól a lépcsőházban dekkoló alkalmazás nem tudott bemenni a szobába. Szépen beállítottam, hogy az Intel kártya hálózatról inkább a maximális teljesítményt preferálja, a GPU váltást pedig egységes tiltás helyett bízzuk inkább a Catalystra. Biztonsági újraindítás (azóta tudom, hogy felesleges), aztán teszt. Premiere, tesztvideó. Sajnos nem tudom, mennyi ideig bírja az új felállásban szaggatás nélkül, az biztos, hogy a háromperces nyers videót úgy végigpörgette, mint a pinty. Érted, nem 26 másodperc, nem egy perc… hanem annyi, amennyi ideig tartott a videó.
Nej pont ekkor lépett ki a teraszra és nem értette, miért ugrottam a nyakába.

A következő támadás olyan irányból jött, amelyre abszolút nem számítottam. Nagyon szeretem a text állományokat. Amikor csavargunk és van egy kis időm – és nálam van a netbook – mindig text fájlokba jegyzetelek. Jelen írásokat is text fájlba írom. Munka közben mindig nyitva van a háttérben egy text fájl, és akár tervezésről van szó, akár incidens elhárításról, ebbe hajigálom bele a fontosnak tartott linkeket, kulcsmondatokat, felhasznált szkripteket. Aztán az egészet elrakom az adott ügyfél könyvtárába.
Szóval tényleg fontos egy jó text editor. Eddig a Notepad++-t használtam. Eddig.
Valamiért a gépemen meghülyült: nem veszi figyelembe a tapipad görgetősávját. A csúszkát tudom húzogatni, az egér görgöjére is reagál, de a tapipadra nem. Az első gondolatom itt is a driver volt, de nem: tapipadnál ugyanaz a Windows7/8 driver, meg egyébként is, mindegyik alkalmazásban működik a görgetés, csak a Notepad++-ban nem.
Szomorúan kezdtem új editort keresni. Évek óta a Notepad++-t gyűröm, tökéletesen tudja mindazt, amire szükségem van, sőt, valójában ezerszer többet tud, de mostanában szerencsére ritkán kell forráskódokat tanulmányoznom.
Van itt egy oldal, azt mondja, hogy 12 kiváló és ingyenes text editor. Kipróbáltam az összeset, amelyek futnak Windows alatt, de egyik sem volt az igazi: nekem kellett a több fájl megnyitása tabokban, kellett, hogy tudjak betűtipust változtatni, szeretem a sorszámozást, nyilván kell a search/replace és végül nagyon fontos, hogy a beledobott linkek kattinthatóak legyenek. (Ugye, linkek jegyzetelése.) Ha máson nem is, de az utolsó kritériumon mindegyik elbukott. Ekkor kicsit feljebb emeltem a tekintetemet: jöhetnek a fizetősek is, ha nem túl drágák. Így találtam rá az EditPad-re. Nem, ez nem olcsó. Viszont van Lite változata, mely egyrészt ingyenes, másrészt még éppen a bosszantási határon belül van. Tud sorszámozni, de nem jegyzi meg a beállítást, azaz induláskor nyomni kell egy Shift+F11-et. Nem jegyzi meg a beállított karaktertípust, de az ikonsorban van betűállítás, így két kattintásból ez is megvan. Replace esetén csak a replace all-t ismeri. Ez azért fáj… és pont ezért hagytam fent a gépen a Notepad++-t is. De a txt kiterjesztésre már az EditPad harap.

Nos, egy újabb napnak vége. Oké, ismerem a szólást, miszerint jó pap holtig tanul, de higyjétek el, van már olyan fázis, amikor a pap inkább a halált választja.
De végülis, nem lett olyan rossz. Most van egy egész jó laptopom – eltekintve attól, hogy mindig hálózatról akar bootolni, időnkét elveszti a személyes profilomat és olvashatatlan az ablakok címsora.

Bodrogköz

2013.04.19; péntek

Ennyi cucc nincs is. Ráadásul egyedül pakoltam. Kajakok a tetőre, csomagok hátra, meg a hátsó ülésre. A kocsi majdnem meg is telt.

Anyuka sétált a kisgyerekkel.
– Bácsi, miért szerelted fel a hajókat a kocsi tetejére?
– Hogyha majd vízhez érkezem, elég csak megfordítani a kocsit és mehetek tovább.
A gyerek értelmesen bólintott. Szerinte is így logikus. Anyuka vigyorgott.

A kajakok után körbejártam a kocsit, hogy minden rendben van-e. Ekkor vettem észre a színharmóniát.

From Kajak

Istenbizony nem azért ültettük ide a vérszilvát, hogy virágzáskor a növényeink szinkronban legyenek a kajakjainkkal.

Nem volt egyszerű az út. Tankolás. Pénzkivétel. Gödöllön kajakalkatrész. Nejt felszedni Tiszaújvárosban. Tesco, bevásárlás. Útközben eltévedés. Tokajban is.
Aztán végre meglett a kemping bejárata. Lezárva. Telefon. Mondták, hogy igen, az út megvan, csak éppen víz alatt. Hmm, nem rossz.
Bementünk egy iskolán keresztül felülről. Még ennyi bénázással is másodiknak érkeztünk. Faház elfoglalása, ‘Horkolós Körzet’ tábla kitűzése.
Végül hosszú sóhajtás, faasztal, szivar és pálinka. Aztán ezt gyakoroltuk éjfélig. (Oké, a sóhajtásokkal óvatosak voltunk.)

From Kajak

2013.04.20; szombat

Pár szó a terepről. A Bodrog a leglassabb magyar folyó, azaz kezdő vizitúrázóknak ideális terep. 65 kilométer, ebből Magyarországon van 51, de végig járható, útlevél sem kell rá. A Bodrogzug viszont ennél valamivel több: a folyó kanyarulatát egy csomó apró patak, ér hálózza be, illetve akadnak holtágak is. Igazi kellemes, barangolós terep.
Normál állapotban.
Tavasszal ugyanis a víz rendszerint elönti a vidéket. Nem kicsit. Ilyenkor egybefüggő tengerré változik az erdő, csak a fák felső lombozata áll ki a vízből. Igazi labirintus. A térképek ilyenkor nem segítenek, hiába is néznéd, merre menne az az ér, amelyiken ősszel eveztél. A vizi út nincs meg, mert elöntötte a víz. A patak ott van valahol 2-3 méterrel alattad. Tipikusan az a terep, amikor megyünk tökön, paszulyon keresztül. Hozzátartozik, hogy ez egy védett terület, azaz összevissza kóvályogni tilos, de tájékozódó zseninek kellene lennie annak, aki képes lenne a tengeren a mélyben rejtőző patakmedret követni. Mi GPS segítségével navigáltunk és még így is voltak zavarbaejtő perceink.
A Bodrogközben egy darab hivatalos vizitúraösvény van, ez egy jó nagy kör: Tokaj után nem sokkal be kell menni egy patakon, aztán átvágni a Bodrog kanyarulatát. végül visszacsorogni a folyón a városig. Ez egy 25-30 kilométer közti távolság, ideális egynapos túra.
Mi ennél ráérősebbek voltunk. Úgy terveztük, hogy elnavigálunk Zalkodig, aztán majd csak lesz valahogy.

Nejjel reggel nyolckor keltünk. Néhányan már korábban. Hivatalosan 22.00-06.00 között csendespihenő van, tilos ordítozni. Az egyik vizitúrázó társaságnak ez igen komoly megkötés lehetetett, mert pontban reggel hatkor elkezdtek élni. Hangosan. Elképzelem, ahogy két kézzel befogott szájjal szuggerálták a másodpercmutatót 5.59-kor.
Kolbászok, sajtkrém, indulás előtt goodbycruelworld szivar. (Mondom, hogy ráérősen mozogtunk.)
A vízreszálláshoz nem kellett sokat cuccolni, csak meg kellett keresnünk, hol fogyott el az út a kempingben.

From Kajak

Mit mondjak: az első párszáz méteren igencsak hülyén éreztem magamat. Utoljára a két ünnep között evezgettem, azóta kiment a mozgás a kezemből, ráadásul makacsul ragaszkodtam a grönlandi lapáthoz, mely még csak megszokós fázisban van. Aztán persze belejöttem, a végén már élvezettel szlalomoztam a lombok között.
A túra, finoman szólva is szürreális volt. A természetvédelmi területet jelző táblának (tudod, az az ovális ezüstszínű) csak a felső öt centije látszott ki, de így legalább nem akadtunk fent rajta. A túraösvényen vannak táblák is, az első kettőt még láttuk. Mármint a tetejüket. Egyszer megszólalt László, hogy itt általában egy zsilip van, ahol gyalog szokták átemelni a kajakokat. Udvariasan néztünk bele a vízbe. Mégiscsak megalázó lehet egy zsilipnek, ha áteveznek fölötte. Egy ideig még követtük a patakmedret jelző fákat, azután átváltottunk szabad stílusra. GPS-ből látszott, hogy olykor-olykor kereszteztük a patakmedret, de ez inkább csak a véletlen számláját növelte. A tendencia persze adott volt, Zalkodot metszeni akartuk. Az volt az egyetlen fix pont a látóhatárig elárasztott vidékben.

From Kajak
From Kajak
From Kajak
From Kajak

Mit ád az ég, sikerült. Néhol eleveztünk egy-egy vadászles mellett. Egyszer majdnem elütöttünk egy döglött vaddisznót. Legalábbis élet benne az nem volt sok, mert feje sem.

From Kajak

Ehhez képest már egyáltalán nem volt szürreális Zalkodnál a megcsáklyázott szemeteskonténer. Mint egy helybélitől megtudtuk, elfelejtették felvonszolni, az árvíz meg pontosan jött, ahogy szokta. Az illető egyben azt is megmutatta, hogy nem csak az elkényeztetett városi kutyák képesek tojni a gazdájuk fejére.
– Zsemle!
– … – gondolta a kutya,
– Zsemle, ha mondom!
– …
– Idejössz!
– …
– Na jó, úgyis rég voltál már Bandi bátyádnál. Aztán majd gyere haza.
A vízparton két irány volt: az egyikben a gazda ácsingózott a kerékpárjával, a másik irányban Bandi háza zárta a partszakaszt. Az öreg rafkós volt, ha már nem hallgatott rá a kutya, legalább a tekintélyét mentette. Zsemle(1) emelt fővel vállalta be Bandit.

(1) Vagy Morzsa. De biztosan valami péksütemény volt.

From Kajak

Szükséges anyagáramlások lebonyolítása: kaja be, pisi ki. Miután mindenki lezuhanyzott a trükkös dobozos sörrel, Nejjel ketten kivégeztük. Itt el kellett volna dönteni, hogyan tovább. Két lehetőség között vacilláltunk: vagy visszafordulunk délnek és megpróbálunk ugyanazon a labirintuson keresztül hazavergődni, vagy nekiindulunk nyugatnak, az ismeretlen tengernek, tudván, hogy még a hegyek előtt biztosan metsszük a Bodrogot, aztán majd azon megyünk haza. Végül nem döntöttük el, gondoltuk, majd csak lesz valahogy. A két leggyorsabb kajakos neki is indult. Északnak. Nyilván esélyünk sem volt, hogy utolérjük őket. Aztán egyszer csak bevártak, itt végre eldöntöttük, hogy túl kockázatos a nyugati út, hiszen a Bodrogig még el is lehet jutni, de a folyóparti sűrű erdőn még árvízben sem lehet átmenni. Abban maradtunk, hogy én megyek visszafelé a GPS jelén (halálsugár), aztán ahol lehet, rakunk bele egy-két flikk-flakkot, de alapvetően követjük az irányt.
Ehhez képest párszáz méter után azt vettem észre, hogy nincs mögöttem senki: csak elindultak nyugatnak. Az utoléréshez már messze voltak, így megvontam a vállam és cammogós tempóban ráálltam a hazafelé vivő útra. Majd csak hazaérnek valahogy.
Szerencsére nem bonyolították túl a dolgot, amint látták, hogy nem látnak, visszafordultak, és habár közénk ékelődött egy hosszú, áthatolhatatlan erdő, de a folyamatos röhögésből hallottam, hogy párhuzamosan haladunk. Aztán az első nagyobb tófelületen meg is láttuk egymást. Innentől már mindenféle cifrázás nélkül hazaőgyelegtünk. 17 kilométer, pont elegendő egy későn elindított túrához. A GPS ugyan kiírta az átlagot, de inkább hagyjuk. Ez az egész nap nem a sebességről szólt, hanem a ritka terep látványosságainak az élvezetéről.

From Kajak
From Kajak

A jó idő külön öröm volt. Hét elején még zápor/zivatart jósoltak a térségbe. Nem ijedtünk meg, azt mondtuk, hogy akkor is jövünk. Erre az időjárás szégyelte el magát. Gyönyörú, kora nyári meleg volt egész hétvégén. Jó, éjszaka azért még mindenki fázott – mert már a nyári hálózsákokat vittük – de pokrócokkal áthidaltuk a hűvös órákat.

Aztán szombat este az adekvát bográcsolás. Nem bonyolítottuk túl: paprikás krumpli.

From Kajak

A kempingben még két társaság volt rajtunk kívül. Az egyik, az kifejezetten népes társaság volt, inkább idősebbek, meg egy csomó gyerek. Az egyik hapi átjött beszélgetni.
– Mit főztök? – kérdeztük meg.
– Huh, bonyolult. Zöldséges, trutymós leves, jó sok hússal. És ti?
– Klasszikus paprikás krumpli. Sokat jártok ide?
– Nekünk ez a tavasz – merengett el – Április vége felé, legyen akármilyen idő is, itt találkozunk. Itt halljuk meg először a madarakat, itt látjuk először áradni a folyókat.
– Evezni jöttök?
– Nem – merengett tovább – Inkább enni.
– ?
– De azért evezünk is – mentegetőzött – De jobbára már inkább az összejövetel a fontos. 24 éve csináljuk, minden évben. Eleinte fiatalon, evezésekkel, aztán öregesen, gyerekekkel, kenukkal bóklászva.

From Kajak

Aztán éppenhogy ránk sötétedett, elkészült a vacsora. Hosszú csend dícsérte a szakácsot, na meg a gyorsan kiürülő bogrács. Még beszélgettünk, de már messze nem volt meg a péntek esti lendület. Ahogy ez lenni szokott. Nem mintha a szivatások, röhögések nem lettek volna ugyanolyan intenzívek, a sztorik is jók voltak, de szombaton már este tíz körül kezdett kókadni az emberek feje. Elrendeztük a tüzet, aztán beledőltünk az ágyba.

2013.04.21; vasárnap

A társaságban itt jelent meg a generációs szakadék: hárman, idősebbek, ekkor már csak összepakoltunk és mentünk haza. A maradék három sportember viszont úgy döntött, hogy korai indulással lenyomják a nagy kört. Zsuzsa kissé parázott, hogy a másik kettő sokkal gyorsabb és nem fogja majd bírni velük a tempót, de megvígasztaltam, hogy én már mentem velük a Maroson és nem volt veszélyes. Azt már nem fűztem hozzá, hogy engem kíméltek, de így is kiköptem a tüdőmet a nap végén.

From Kajak
From Kajak

Azért Zsuzsa csak próbálkozott, a fenti képen a maradék tokaji bor kreatív felhasználása látható. Hátha nem veszik észre, hogy lassabb a kajak.

Fél tizenegyre készültünk össze. Indultunk haza. Idefelé jó nagyot kerültünk, gondoltam, visszafelé rövidítünk: Taktaharkány, Tiszalúc, Kesznyéte, Tiszaújváros. Olyan 70 kilométer.
Háát… ebből a 70 kilométerből lett száz is, és jó 2,5 óra. De földrajzleckének nem volt rossz.
Kezdtük ott, hogy eltévedtünk és valahogy elkeveredtünk Taktakenézre. De legalább láthattuk Magyarország legbotrányosabb útját: akkora kátyúk voltak, hogy külföldön már síliftet szereltek volna melléjük. Aztán ez a rekord is gyorsan megdőlt, mert Tiszalúc felé még rosszabbá vált az út. A negyvenes tempó már az eszeveszett őrültséggel volt határos, hiszen a többszáz kátyúból bármelyik képes lett volna kitörni a tengelyt. De végül csak elértünk Kesznyétére, ahonnan már csak 5 kilométer volt Tiszaújváros. Na, ebből a faluból egész egyszerűen nem találtuk meg a kivezető utat. Végül egy helyi erőt kérdeztünk meg, aki közölte, hogy Tiszaújváros még 50 kilométer. A tágra nyílt szememet látva hozzátette, hogy máskor nem annyi, de most a Sajó tett róla, hogy jócskán kerülni kelljen.

From Kajak

A kesznyéte utáni terep járhatatlan, nyugodtan ignoráljam a kompokat is, mert azok sem járnak, a legközelebbi híd Bőcsnél van, és ha szerencsés vagyok, akkor már át tudok menni, bár pár nappal ezelőtt még 50 centis víz állt rajta. Igaz, ekkor sem zárták le, szóval tulajdonképpen járható.
Ekkor jutott eszembe, hogy induláskor mit poénkodtam a kiskrapekkel: hát, most tutira jól jött volna, ha elég lett volna csak a fejére fordítanom a kocsit. Végül nekiindultunk Bőcsnek, végig a megáradt Sajó mellett. Az út komoly kihívója volt a Tiszalúc környéki tankcsapdáknak, szóval itt sem kellett attól tartanunk, hogy a rendőr gyorshajtásért int le. A híd utáni mélyedésben csak tízcentis víz volt, átrongyoltunk rajta. Aztán délután egykor végre megláttuk a kies Tiszaújváros sziluettjét.
Érzékeny búcsú, tankolás, pár pogácsa a kútnál, aztán veszett tempóban irány Budapest.

A lepakolás persze megint egyedül, a gyerekek istentudja merre kóborolnak. Nem részletezem. Nem volt rövid program. Aztán veszettül rábuktam az elektronikára, hiszen túra közben nem volt nálam semmi, amin meg tudtam volna tekinteni a rögzített élményeket. Nem akarok vészmadárkodni, de valahogy kezd egy olyan érzésem kialakulni, hogy a technika elkezdte átvenni az uralmat. Olyan óvatosan, szép lassan, de határozottan. Lássuk csak: elővettem a GPS-t, a számítógépbe átmásoltam a tracking logot, feltöltöttem az Endomondora, a GoPro-ból kiolvastam a fényképeket és videókat, most először meg is nézve és kiszelektálva a rosszul sikerülteket, a mobiltelefonról felcsatlakoztam smb-n keresztül a laptopomra és felmásoltam a képeket, aztán végül még a fényképezőgépről is felmásoltam mind a képeket, mind a videókat. Aztán válogatás, válogatás, végül a képjavítások, szelektálások.
És ekkor még egy árva betűt sem írtam le.
Most már öreg este van, a szöveget gyorsan dobtam össze, gyakorlatilag végigökörködtük a hétvégét, de éppen egy jó párbeszéd sem jut eszembe, szóval az írás olyan lett, amilyen, a videókat is össze kellene valamikor vágni, de hát kinek lesz erre ideje – viszont ha a jelenből éppen kicsúszó eseményeket sincs időm feldolgozni, akkor hogyan fogok rákészülni a jövőre?

From Kajak

Ja, és végül vedd észre: ez alatt a két nap alatt bedurrant a kocsi előtti cseresznyefa.

Neverending 05

Amikor már azt hinné az ember, hogy vége

Ekkor nagyjából már úgy éreztem, hogy megvagyok. Apróbb beállítások még vannak hátra, a GPU-val is kezdeni kell valamit, de a gép már egészen jól működik. Lehet, hogy megmarad véglegesnek.

Elsőnek a címsornak mentem neki. El sem hiszed, mennyire frusztrált. Illetve mennyire frusztrál még mindig. Ha egy autóban kibaszásból kicsire veszik a kesztyűtartót, azon egyszer mérgelődsz, de azután kimegy a fejedből. De ha kibaszásból olvashatatlanná teszik az egyik kijelzőt a műszerfalon, azzal minden percben szembesülsz és állandóan bosszant.
Gondoltam, kipróbálok egy külső startmenü-hekkelős kiegészítést. Maga a startmenü nem hiányzik, de az ablakok konfigurálása igen. Ezt választottam. Lehet, hogy nem volt a legjobb választás, lehet, hogy vannak helyette jobbak is, nem tudom. Mindenesetre nem váltotta be a reményeimet, leszedtem. Egy következménye viszont lett a kalandnak: innentől már shutdown után is csak PXE boot-tal indul a gép. Nem, ne kérdezd, fogalmam sincs, mi lehet az összefüggés.

Cisco VPN kliens. A legfrissebb (5.0.07.0440), 64 bites. Persze, hogy nem működik. Google. Registry hack.

Wireshark. Azt írja magáról, hogy semmi gond, megy 64 bites Windows-on is. Ja. Ő. Csak éppen szükség van hozzá a WinpCap driverre is. Na, az nem. Telepítéskor kiírja, hogy ezen a rendszeren nem fog működni, biztosan telepíteni akarom? Csak azért is, dafke. Restart. PXE boot. Escape. Wireshark teszt: szépen működik. Akkor most mi van?

T-online USB stick. Bedugtam, drivertelepítés elindult, végzett, Connection Manager elindult, majd közölte, hogy nem lát semmilyen eszközt. Bakker: usb3-as csatiba dugtam. Connection Manager bezár, stick usb2-esbe átdug. A Connection Manager rá sem bagózott. Visszadugtam az usb3-asba, a Connection Manager elstartolt, de megint nem látta az eszközt. Kínomban újraindítottam a gépet és onnantól minden oké.

Amikor a Dell BIOS-sal kapcsolatban olvasgattam a neten, rábukkantam egy cikkre, miszerint ha beregisztrálom a Samsungnál az SSD-t, akkor kapok plusz két hónap garanciát. Jelen esetben ez nem mindegy. Anélkül, hogy belemennék a részletekbe, inkább csak futólag, annyit érdemes megemlíteni, hogy az olcsóbb Samsung SSD-t vettem meg, ami TLC-s, azaz egy cella 3 bitet tartalmaz, emiatt gyorsabban is használódik el. Ezt tudja a Samsung is, nem is adnak rá öt év garanciát, hanem csak hármat. (Szerencsére az SSD nem úgy használódik el, mint egy vincseszter, hogy putty és kampó, hanem a cellák egyenként dőlnek ki, azaz a megfelelő segédprogramból látható, mikor érik meg a cserére.)
Jó, regisztráljunk. Kéri a gyári számot. Oké, mégis kell a csavarhúzó. Leszedtem a fedelet és elhűltem. Ilyen apró betűket még akkor sem tudtam elolvasni, amikor jó volt a szemem. Fejlámpa, olvasószemüveg, nagyító. Végül sikerült. Visszafordítottam talpára a laptopot… és majdnem elsírtam magam. Erre a pár percre lusta voltam törölközőt tenni alá és egy szabad szemmel láthatatlan, ellenben betonkemény porszemcse felkarcolta a tetejét. Csúnyán. Alig telt el egy hét, és már úgy néz ki, mintha csatában harcoltam volna vele.
Regisztrálás után kidobta, miket tudok még telepíteni a gépemre. Fontos segédprogram a Magician. Eleve ezzel tudom bekonfigurálni az SSD-t, hogy mennyi helyet tartson fent karbantartási célokra, azaz ebből tudom szabályozni, hogy teljesítményre megyek vagy élettartamra. Meg úgy egyébként is, hasznos kis program. Természetesen telepítettem.
Természetesen ez is szopatott. Betette ugyanis magát automatikusan indulónak… csak éppen valódi adminisztrátori jogosultságra van szüksége, azaz indulás után vár… vár… aztán feldob egy UAC ablakot. Egy idő után azért ez elég idegesítő. (Ráadásul lassítja is a bejelentkezést.) Megint Google. Itt azt javasolják, hogy állítsunk be neki kompabilitási módot, azon belül adminisztrátori indulást. Ez egy automatikusan induló programnál annyira azért nem magától értetődő, de a Task Managerben van egy fül, ahol láthatók az automatikusan induló programok, sőt, konfigurálhatóak is. Jó. Beállítottam. Restart. (PXE, stb…) És tényleg, nem jött föl az UAC ablak. Igaz, viszont a program sem indult el. Fejvakarás. Egyáltalán, szükség van arra, hogy állandóan fusson? Az előző linken azt írja egy fórumozó, hogy nem, de sehol máshol nem találtam erre vonatkozó információt, mindenhol csak erre a bejegyzésre hivatkoznak vissza. Sóhaj. Elvettem az adminisztrátori indulást. Legfeljebb eggyel több gombot nyomok induláskor. (Az UAC-ot inkább meghagyom, jó az.)

Google CalendarSync. Arról már leszoktam, hogy saját Outlook-ot használjak. (Eddig is csak biztonsági mentésre szolgált, de kábé egy éve az outlook.com-ra tükrözöm a levelezésemet.) A céges naptárbejegyzéseimet viszont szeretem látni a privát Google Calendarban is (elvégre mind a két naptár az én időmet osztja), ahhoz viszont jó volt a Calendarsync. Volt. Outlook 2013-nál már nem fut. Háát. Aztán eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt rengeteget variáltam a családi és céges naptárak szinkronizálásával és kisérletképpen vettem egy gsyncit licenszet, melyet végül nem használtam fel. Utánanéztem és még éppen benne voltam az ingyenes upgrade időszakban. Kértem új kódot, feltettem, működik.
Végre valami jó hír.

Közben eltelt annyi idő, hogy újból megjelent a windowsupdate. Talált egy csomó foltot, telepítené. Telepítsd. Kövér errorok. Már megint. Hjaj. Na, nézzük meg közelebbről.
Aha.
Olvass vissza. Vagy ha lusta vagy, akkor higyjél nekem. A korábbi $$Pendingfiles átirányító hekkben a szkript az E:\Temp alá tette be a könyvtárat, én meg odafigyelés nélkül átvettem. Csakhogy jött később a CCleaner és szívbaj nélkül kipucolta a Temp könyvtárat,. A windowsupdate pedig megbízhatóan a kardjába dőlt. Jó. Symlink letöröl, új könyvtár létrehoz (előrelátóan már egy SymLink folder alatt), újabb linkelés, restart. Kevés: a windowsupdate-t most nem hatotta meg a kiszolgálás. Igaz, elindult, igaz, letöltötte a csomagokat, de aztán beleragadt a ‘Preparing to install’ állapotba.
Természetesen az internet erre is adott megoldást. Csak éppen nem működött.
Viszont, legnagyobb meglepetésemre a hibaüzenetben volt egy link, amelyik nem a szokásos általános windowsupdate hiba oldalára dobott, hanem elindított egy varázslót. A fickó nagy önbizalommal közölte, hogy ismeri a hibát, sőt mi több, meg is tudja javítani. Megengedtem neki. Molyolt, szöszmötölt, majd azt mondta, hogy oké. Restart (stb…), windowsupdate… és nagyon durván behalt. Sérült adatbázis, sérült folyamat, sérült egó. Minden baja volt. Belenéztem a %windir°%\SoftwareDistribution könyvtárba, hogy mi is folyik ott tulajdonképpen. Mind a két új könyvtárban (az egyiket az én beavatkozásom után generálta a rendszer, a másikat a varázsló után) sokkal kevesebb alkönyvtár és fájl volt, mint az eredetiben, melyet a biztonság kedvéért félrementettem. Jobb ötlet híján töröltem az újakat, visszaneveztem a régit, restart, windowsupdate… és simán végigment. Egy újabb megmagyarázhatatlan jelenség. Lehet, hogy már az elején elég lett volna egy restart.

Tulajdonképpen már hátra is dőlhettem volna. Végülis haladok. De a laptop nem így gondolta.
Már írtam, hogy a Samsung Magician után lelassult a belépési folyamat. Azt hittem, hogy az UAC miatt, de nem. Valami komolyabb dolog is van a háttérben. Néha, teljesen kiszámíthatatlanul, egész egyszerűen nem találja a Windows a profilomat. Keresi, keresi, aztán feladja és nekiáll kreálni egy újat. A jól belakott, kicsinosított, 6,5 gigás(!) profil helyett csinál egy szűz újat. De ha legalább csinálna, mert nem. A start képernyő csont üres, egyedül a felhasználói nevem látszik rajta. Nem is tudok átlépni a desktopra, de nem is lenne értelme. Amikor először megláttam, kis híján megállt a szívem. Több tucatnyi alkalmazást raktam fel és lőttem össze, egy felhasználói profil elvesztése kisebb méretű katasztrófával érne fel. Szerencsére már elsőre megtaláltam a megoldást: átléptem az administrator profiljába (az már simán bejött), onnan restartoltam a gépet (nem foglalkoztam azzal, hogy sikongat, miszerint más is be van lépve és az illetőnek mindene elveszik egy restart esetén), majd az újonnan felálló gépbe (PXE, stb…) belépve már megkaptam a profilomat, bár ijesztgetésképpen a jelszóbekérésnél még a nullprofil színei jelennek meg.

Tovább is van, mondjam még? Hamarosan.

Esik a víz

Folytatom a Yosemite-völggyel kapcsolatos emlékeket. Méghozzá a legszebb darabbal: a Vernal és a Nevada vízeséseket meglátogató túra volt a legjobb, a legszebb és a legérdekesebb az összes közül. A népszerű túraútvonalak közül a legkeményebb a Half Dome útvonal, a most bemutatott túra részben azon megy. Maga a Half Dome egy hatalmas, félbevágott kúp alakú szikla, melyre az ívelt oldalon láncok segítségével fel lehet mászni. Amikor kint voltunk, a láncok nem voltak rögzítve, de Attila leszarta, felment így is. Én nem voltam ilyen bátor, a Mist Trail-en elmentem a Nevada vízesésig, aztán a John Muir Trail-en visszajöttem. Habár az utóbbi ösvény le volt zárva a kitett hótorlaszok miatt, de azt meg én szartam le. Szép is volt.


 

Neverending 04

Csak tiszta forrásból

Habár az eddig leírt események egyfajta logikai sorrendet követnek (probléma, kinlódás, megoldás), a valóságban ez nem így történt. A problémák párhuzamosan jelentkeztek és a megoldásuk is párhuzamosan folyt. Amikor például a Dell oldalát nézegettem, feltűnt egy Driver Detection lehetőség. Arról volt szó, hogy le lehet tölteni egy progit, lefuttatni, az elküldi az adatokat a Dellnek, melyek után kapok egy pontosan a gépemre szabott driverlistát. (Persze a szokásos vérgáz UI-val.)
Megcsináltam… és feltűnt egy új, eddig nem látott szekció: BIOS. Azt mondja, hogy jelenleg a legfrissebb az A13. Nézzük csak, nekem milyen van: A03. Hát, nem túl naprakész. Lehet, hogy ez miatt nem megy a GPU váltás? (1) Frissítsünk. Mi bajunk lehet?

(1) Mint írtam, ekkor még nem oldódott meg a probléma.

Letöltöttem a futtatható fájlt és lefuttattam. Azért nyeltem közben nagyokat, amikor írta, hogy most éppen törli a korábbi BIOS-t, most meg éppen felrobbantja a chipet. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, én pedig beleborzongtam, hogy mi lesz akkor, ha ez félremegy. Mehetek a géppel a sóhivatalba.
Restart. Ahogy megjelent az első képernyő, rögtön láttam, hogy baj van. Nekiállt PXE módban bootolni. Ez nem látja a merevlemezt. Egy perc után lelőttem a DHCP keresést, továbblépett… és elindult a BIOS frissítés. Huh. Látja a merevlemezt, csak a bootolási sorrend változott meg. Szépen be is fejezte, beléptem a setupba., a boot sorrendben legvégére tettem a network opciót, legelejére a CD-t, aztán F10… és lefagyott a setup. Kikapcs, bekapcs, megint network boot. Escape, setup. Újabb beállítás. Megint lefagyott. Jó, velem lehet beszélni. A következő próbálkozásnál meghagytam középen a networkot, de betettem elé a CD-t.

Rövid kitérő. Hogy miért favorizálom annyira azt a CD-t. Amikor telepítettem a Windows8-at, akkor bent volt az SSD (megformázva) és bent volt a CD helyén a másik vinyó, formázatlanul. A Windowsnak van egy kellemetlen szokása, hogy ha két drive-ot lát, akkor az egyik lesz a system, a másik a boot. (Hogy miért jó az a Microsoftnak, hogy így két vinyó kell a rendszer elindulásához, azaz megduplázódik a diszkhiba miatti crash kockázata, azt nem tudom. De a Windows-t képtelenség erről lebeszélni, csak akkor nem csinálja ezt, ha fizikalag kiszedem a második vinyót. Én viszont eredetileg úgy terveztem, hogy audit módban telepítek, átrakva a User könyvtárat egy másik vinyóra, azaz ilyenkor kell a második diszk.) No, mindegy. Tehát amikor azt mondtam neki, hogy települjön az SSD-re, akkor oda is rakta magát, de a második vinyóról bootol. Mely vinyót ő CD-nek látja.
Megjegyzem, a bogarászgatás közben találtam egy fórumszálat, ahol azt feszegetik, hogy egy közeli Dell laptop nem is tud bootolni SSD-ről, melyet én rendkívül furcsának találok, de ettől még feszegetik a problémát

Oké. F10… és nem fagyott le. Jó lesz ez. Restart. Ismét PXE. Nanemá. Setup. Nem vette figyelembe az általam beírtakat, visszaállt az eredeti állapotba. Azaz két lehetőségem van a setupban: vagy lefagy, vagy nem csinál semmit. Nem túl biztató.
Downgrade. Bármennyire is tiltakozott ellene a program. A Dell oldaláról négy verziót lehetett letölteni: A13, A11, A07, A04. Elindultam visszafelé. Az első három ugyanúgy viselkedett, az A04-re viszont már nem engedett visszatérni, gondolom azért, mert az ahhoz tartozó struktúrát az A13 törölte. Kész. Visszaraktam az A13-at. Nyomtam neki egy gyári reset-et, de csak azt értem el vele, hogy kihullott a boot opciók közül a hard disk. (Lehet, hogy mégis igaza van a korábbi fórumbejegyzésnek?) Aztán újraindítás után visszajött.
No mindegy, legfeljebb minden induláskor nyomok majd egy eszképet. (Megfordult a fejemben, hogy visszaviszem szervízbe a gépet, de aztán végiggondoltam, mit mondanának: Igen, fiatalember, szóval kiszedte a beépített CD-t, átrakta a helyére a merevlemezt, aztán a merevlemez helyére betett egy SSD-t, a gyári Linux helyett pedig feltett egy Windows8-at, és most arra panaszkodik, hogy a BIOS összezavarodik a bootolásnál? És maga szerint ez garanciális hiba?)
Később rájöttem még valamire. Akkor van csak PXE boot, ha a Windows-ból restartot nyomok. Ha shutdown-nal állítom le, akkor a következő alkalommal simán indul. Érteni ekkor már nagyon nem értettem, de ennyi belefért.

GPU tesztek. Elindítottam a Premiere-t, videóeditálás… és elkettyentem: 26 másodpercig bírta szaggatás nélkül a lejátszást. Hát, a béta videódriverrel volt ez jobb is, igaz, már az akkori egy perctől sem voltam teljesen elájulva. 26 másodperc. Leellenőriztem, mind a GPU detektálásnak, mind a Premiere-nek engedélyezve volt a GPU. A régi desktop gépem 10 másodpercig bírta. 16 másodpercért dobtam volna ki ennyi pénzt, szenvedtem volna ennyit? Próbáltam hangolni a programon, a cache és a project preview könyvtárakat átraktam az SSD-re, de nem hozott észrevehető változást.

Aztán akksi teszt. Végre, legalább ez rendbejött: feltöltött akksival 4 óra 12 perc. Minden jel arra mutatott, hogy a látszólag jó beállítások ellenére a GPU nem működik, az egy percből meg valószínűleg azért lett 26 másodperc, mert ennyivel gyengébb az AMD drivere az Intel kártyához, mint az eredeti Intel driver. Finoman fogalmazva, nem vertem a seggemet a padlóhoz örömömben. Ha minden jól van beállítva, akkor ennél jobban már nem tudom beállítani.
Elnapoltam a problémát.

Azért, mert jelentkezett egy újabb. Időnként már kisütött a nap, és vastag polárban ugyan, de immár ki lehetett ülni a teraszra. Wifi. Habár már az elején felvettem az összes AP-t a lakásban, de most, a teraszon nem csatlakozott automatikusan egyikhez sem. Connect. Kérte a jelszót. Hmm. Egyszer már megadtam neki, de valahol igaza van, amennyi kavarás történt azóta a gépen, nem csoda, hogy elfelejtette. Beírtam, csatlakozott. Teszt. Restart. PXE boot. Escape. Wifi. Nem csatlakozott. Connect. Jelszó. Anyád.
Nézzük csak. A driverrel feltelepült egy Intel Proset nevű cucc is, ebből lehet finomhangolni a wifi beállításokat. Létrehoztam mindegyik AP-hez egy profilt, beleírtam a jelszavakat és a proset már nem felejtette el ezeket. Azaz a Windows8-ból továbbra sem tudtam automatikusan konnektálni, de ha a Proset-ből csatlakoztam, akkor nem kellett jelszót gépelnem. (Tekitve az itthoni wifi jelszavakat, azért ez nagyon nem mindegy. Biztos vagyok benne, hogy a kölykök gyerekkori traumáiban dobogós helyen áll, hogy mindegyik okostelefonjukon, mindegyik AP-re egy-egy megjegyezhetetlenül bonyolult jelszót kellett megadniuk. No meg telefonon begépelniük.)
Nos, jó, ez végülis egy workaround, bár se nem elegáns, se nem túl kényelmes.
De mi lehet a mélyben meghúzódó probléma?
Figyelmesebb olvasók már sejthetik, előbb-utóbb nekem is beugrott. Ha a proset-tel megy, a Windows8-cal meg nem, akkor tuti nem jó a Windows8 driver. Igen, ugyanaz volt a hiba, mint a grafikus drivernél: a Dell-től Windows7 drivert töltöttem le, amelyről azt hittem, hogy Windows8-as. Ekkor lett elegem a kutyakomédiából, aprólékosan odafigyelve leszedtem az összes, immár biztosan Windows8 drivert és egyenként lecseréltem mindet. Egyből megjavult a wifi működése. (Igaz, egyben el is tűnt a proset, de ekkor már nem volt rá szükség.)

És ha már a Dell oldalainál tartunk, akkor még egy észrevétel. Mint írtam, a driverekhez kétféleképpen lehet hozzájutni: vagy beírom a szervízkódot és akkor kiadja a szerintük ehhez a laptophoz való drivereket, vagy letöltöm a driverdetect programjukat és ez alapján javasol drivereket. Vajon melyik a megbízhatóbb? Ugyanis az eredményhalmaz nem ugyanaz.
A driverdetect a butább: ez például külön kiadja az Intel videódrivert is, de azt a fajtát, amelyikkel nem működik együtt az AMD GPU. Nyilván ezt nem szabad feltelepíteni. És most jön a végképp elgondolkodtató momentum: a driverdetect kiadja a BIOS-t is, a szervízkód viszont nem. Majd miután feltettem a BIOS-t, az nem is működik jól. Na most akkor mi van? Az Inspiron 5520-ra általában telepíthető BIOS pont nem telepíthető az én Inspiron 5520-asomra?

Cat in Time

Picúr tegnap este kiment és nem jött haza még az éjféli nasira sem. Sőt, a reggeli főétkezésre sem, pedig még a szomszéd utcából is haza szoktak rohanni, ha meghallják, hogy kihúzom a fiókot és előveszem a konzervdobozt. Természetesen szétnéztem a környező fák tetején, de nem láttam sehol.
Aztán késő délután előkeveredett valahonnan. És sokkal öregebbnek néz ki.

Neverending 03

Jó tett helyébe jót várj

A délután – és Nej – már a padláson talált. Közepesen jó hangulatban.
Elsőre még frászt kaptam, amikor ugyanis elkezdtem dolgozni a gépen, ránéztem az akksi kijelzőre – és felhördültem. Fullra feltöltött akksinál azt mondta, hogy van még ötven percem. Nem hiszed el, de szabad szemmel lehetett látni, hogyan megy a csík lejjebb. Eszeveszetten nekiálltam kattogtatni a Power menedzsmenten belül és sikerült stabilizálnom a helyzetet: olyan 30%-os állapotnál még maradt 40 percem. Nyilván ez már semmire sem volt elég, leszaladtam, felhoztam a töltőt.
Nem voltam nyugodt. Windows7 alatt ugyanez a laptop 4 óra körüli időket bírt. Oké, az 50 perc extrém túlzás, de a 30%-ból visszaszámolt két óra sem valami biztató. Ez lenne az a csoda Windows 8, amelyre azt mondják, hogy jóval takarékosabb az előző verzióknál?
Ekkor érkezett haza Nej és amióta csak hétvégente találkozunk, mindig azzal szoktuk kezdeni, hogy leülünk beszélgetni. Most szóltam neki, hogy inkább jöjjön fel a padlásra, mert tengernyi dolgom van még a gépemmel.
Éppen beszélgettünk, amikor a monitor váratlanul nekiállt villogni, a gép pittyent néhányat, aztán minden helyreállt.
Hamuszürkévé váltam. Iszonyú gyanú körvonalazódott bennem és ahogy kezdtem felmérni a helyzetet, az egyre vadabb káromkodásokból Nej is megsejthette, hogy baj van. Nem is húzta sokáig, inkább leosont.
Az történt, hogy a windowsupdate, az a szutyok, melyet az előző nap javítottam meg, kérdés nélkül frissítette a videódrivereket. A legfrissebb, hivatalos verziókra. Csakhogy nekem a jóval frissebb béta volt fent, amellyel nagy nehezen sikerült működésre bírnom a GPU-váltós figurát. Gyors teszt: persze, hogy most már nem működött. Ahogy a KiNevetaVégén játékban mondják: vissza a Start mezőre. Természetesen visszaraktam a bétát, de már nem gyógyult meg. Kezdhettem előlről a vakon rótt köröket, hátha egyszer véletlenül megint működni fog.
Nem sikerült. Legalábbis nem úgy.

Miután a gyors műtét nem jött össze, az volt az első gondolatom, hogy levakarni minden AMD cuccot és tiszta lappal előlről kezdeni. A levakarás csak látszólag sikerült, bizonyos jelekből úgy tűnt, hogy a gép még ’emlékszik’. Gyors turkálás a neten. (Tényleg nem tudom, hogyan tudtunk létezni, egyáltalán levegőt venni a kilencvenes években, amikor még nem volt internet.) És igen, írták, hogy az AMD/ATI teleszemetel mindent és az uninstall nem takarítja ki. Javasolták a Driver Sweeper nevű ingyenes programot, melyből időközben fizetős lett, Driver Fusion néven. De van egy Lite verziója, állítólag az is jó. Hát, nem. Szerencsére találtam egy részletes leírást arról, hogy tkp. mi mindent is kell kitakarítani, szóval a Driver Fusion Lite után végigmentem manuálisan is a pucoláson. Elkezdtem újrarakosgatni a drivereket és a Catalyst-ot, bízva abban, hogy egyszer majd csak összeáll megint a nyerő variáció. Nem állt össze. Végül bedobtam a nagyágyút, ráküldtem a gépre a CCleaner-t is, de az sem segített.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor stratégiát változtattam: elkezdtem analitikusan gondolkozni. Megint letöröltem az egész katyvaszt, aztán minden lépés után átvizsgáltam a terepet és egy füzetbe leírtam, milyen változások történtek: driverek, programok verziószáma, viselkedési mód. A módszer eredményre vezetett: most már tudtam, hogy mi történik és tudtam, miért nem lehet elérni a kívánt eredményt. (Hogy korábban hogyan sikerült? Rejtély. Sajnos azt nem naplóztam) Kezdjük a játékosokkal: a korábbi írásban 3 drivercsomagról beszéltem, ehhez hozzájött most negyedikként a windowsupdate által letöltött verzió. Sajnos ezt kikapcsolni csak úgy lehet, hogy en-bloc letiltok minden online driver telepítést. (Pontosabban, lehet azért finomítani, de erről majd később.) Ami egyből látszott: hiába rakom fel a legelső két drivert, az azokhoz adott Catalyst nem megy .Net4 alatt. Ezek a driverek kiestek. Ha felteszem a windowsupdate drivereket, az lecseréli AMD driverre még az Intel kártya driverét is. Ekkor működik mind a két kártya, de nem működik a Catalyst. Ha rátolom a béta drivert – és a hozzá tartozó Catalyst-ot – az AMD kártyára, az Intel kártyához pedig letöltöm a netről a legfrissebb drivert, akkor megy a Catalyst, de az operációs rendszer blokkolja az AMD drivert, azaz a kártya nem működik. Ekkor történik az, hogy a Catalyst ugyan működik, csak éppen eltűnik belőle egy csomó menüpont. A béta drivert mindig blokkolja az oprendszer, függetlenül attól, hogy milyen Intel driver van fent – Catalyst-ból viszont csak a béta driverrel együtt csomagolt verzió működik. Ha korábbi AMD drivert használok, Intelből a netről töltöttet, akkor sem indul el az AMD kártya, azaz hiába telepítem a béta csomagból ekkor csak a Catalyst-ot.
Szép, mi?
Vakartam én is a fejemet rendesen.

Gondoltam, szétnézek egy kicsit a Dell oldalán.
Ez lett a megoldás. Nem mintha a Dell oldala annyira jó lenne. Sőt. Gyakorlatilag egy UI okozta az összes kinlódásomat.
Megmagyarázom.

Amikor rámegyek a driver oldalra és megadom a szervízkódomat, akkor kidob egy oldalt, ahol a gépemhez illő driverek találhatóak. Az oldal _tetején_ pedig egy legördülő menüből lehet kiválasztani az operációs rendszert. Az alapértelmezés Windows 7, ha ezt átállítom, akkor nyilván változik az oldal tartalma is.
Nézzük, mit is csináltam. Átállítottam a menüt Windows 8-ra, kidobta, hogy van 13 driver. Nekiugrottam az elsőnek. Sajnos a link mögött valami szutyok szerveroldali szkript van, nem működik a jobbkattintás, open in new tab funkció. Rá kell kattintani keményen. Ekkor feldob _ugyanabban a tab-ban_ egy kérdezősködős oldalt, majd ha ott válaszoltam, kapok egy újabb kérdezősködős oldalt és csak a harmadik oldalon kapom meg a download linket. (Van egy download manager is, amellyel elméletileg meg lehet kerülni ezt az egészet, de nálam nem működött.) Hogyan tudok innen visszamenni az eredeti oldalra? Back, aztán megint back. Hogyan viselkedik ilyenkor egy intelligens böngésző? Emlékszik arra, hogy az oldal melyik pozícióján jártam és automatikusan legörget annyit. Ezzel pont az operációs rendszert választó menű csúszik ki a képből, így a naív felhasználó nem látja, hogy a menü visszaállt alapállapotba, azaz maga az oldal tartalma is megváltozott: Windows 7 driverek lettek rajta. Mi is az eredmény? Az első letöltött driver (a beépített gombokhoz tartozó Quick Setup) még Windows8-as volt, az összes többi viszont már Windows7-es.
Na, ez volt a kutya sírja. A videódriver ugyanis a legutolsó driver volt az oldalon, esélyem sem volt észrevenni, hogy Windows7-es.

Tabula rasa. Az összes drivert lepucoltam a fenti módszerrel, majd rátettem a Windows8-as csomagot, Intelből pedig fent hagytam a netről leszedett legfrissebbet. Félsiker. Az oprendszer kegyetlenül leblokkolta ezt az AMD drivert is, de a Catalyst elindult. Igaz, a lényeges funkciói megint hiányoztak, de mivel nem látott GPU-t, így ez valahol jogos. Ez annyiból egyszerűsítette a helyzetet, hogy kidobhattam 3 drivercsomagot. Újabb kisérlet. Visszaengedélyeztem az online drivertelepítést. Lekapta a legújabb AMD drivert, lecserélte rá mind az AMD, mind az Intel(!) kártya drivereit… és csodák csodájára, ezt már nem blokkolta a Windows8. Catalyst: szuper, megjöttek a hiányzó funkciók. De túl sok időm nem maradt a gyönyörködésre, megint elkezdtett villogni a képernyő, és amikor megszűnt, már megint nem volt jó a Catalyst. Mi történt? Az online driverfrissítés észrevette, hogy az Intel kártyánál AMD driver van és lecserélte a legfrissebb Intel driverre. Tadam. Itt volt a megoldás. A GPU váltásos móka csak akkor működik, ha Windows8-as drivert teszek fel (ebben lesz a jó, azaz .Net4-et tűrő Catalyst) és AMD drivert használok mind a két kártyához. Ekkor tudnak kommunikálni egymással és az oprendszerrel.
Igenám, de a windowsupdate ennyire nem okos, az mindig azt fogja látni, hogy van a gépben egy Intel kártya és annak nem megfelelő a drivere. Erre kellett kitalálni valami szelektív online frissítési metódust. A következőt csináltam. Letiltottam az online driverfrissítést. Megint lepucoltam minden drivert, de gyökeresen. Majd nekiálltam manuálisan nyomkodni a windowsupdate-et, addig, amíg az opcionális komponensek között fel nem tűnt a két legfrissebb videódriver. Az Intel drivert hide-ba tettem, az AMD-t meghagytam, majd visszakapcsoltam az online driverfrissítést. Kész. Az AMD kártyánál kértem egy online drivertelepítést, az felrakta mind a két kártya alá a saját driverét, és innentől újra szép lett a világ.

Hajnal négy. Megint nem mentem fel az ágyamba.

Neverending 02

Az első bátortalan hasraesések

Az előző írásban nagyvonalúan átléptem ezen a userfolder témán, pedig valójában nem. Csak éppen amikorra megtaláltam, hogy a korábban elképzelt módszernek létezik Windows 8 alatt is megoldása, addigra már fent is volt a Windows. Annyira azért nem estem kétségbe: egyrészt itt is működik a symlinkes megoldás, másfelől meg ezt úgyis csak egy próbatelepítésnek szántam. Mondhatni, beleszagolok a Windows 8 világba, ezzel a laptoppal.

Szóval, user könyvtár. Újraindítottam a gépet repair módban, aztán jöhettek a parancsok:

  • robocopy /mir /xj C:\Users E:\Users
  • rmdir /s /q C:\Users
  • mklink /j C:\Users E:\Users
  •  
    Szépen lefutott, restart, beléptem. Minden rendben volt.
    Látszólag.
    Aztán jöttek az ép ésszel felfoghatatlan dolgok. Le akartam cserélni a desktop témát. Az IE le is töltötte a témafájlt, az egyszerűség kedvéért legyen most gyonyorudesktop.themepack a neve. Amikor azt mondtam neki, hogy futtassa, eldobta az agyát: nem tudja mit lehet vele kezdeni, esetleg keressek a neten valami programot, amelyik tudja kezelni.
    – Bakker, te, te nyomorult Windows, te vagy az, aki ismeri ezt a fájlt! – morogtam.
    Aztán megnéztem a Download könyvtárban és elképedtem: a fájlt gyonyorudesktop,themepack néven mentette le. (Vaksik kedvéért: pont helyett vessző.) Aztán jött a többi csoda: rákattintottam egy Windows8 app ikonjára – és nem történt semmi. Ez volt a jobbik eset. Volt, amikor eltűnt az ikon. De ha elindult, abban sem volt köszönet, mert voltak olyan részei, melyek működtek, voltak, amelyek nem. Az ilyesmi dolgokat szeretem egy Elvarázsolt Kastélyban, de a laptopomon nem annyira. Rövid gondolkodás után aktivizáltam az administrator felhasználót, beléptem vele, töröltem magamat, majd újra létrehoztam. Az összes anomália eltűnt. Tehát a userfolder symlink megoldás működik ugyan, de éles, már profillal rendelkező felhasználó esetén megjósolhatatlan az eredmény. Jó.
    A Dell-től lekapkodtam a drivereket, felraktam. Az összes eszközt felismerte, azaz innentől volt egy friss, harmatos Windows-om. Nézegettem, minden rendben volt. Akkor jöhetnek a mindenféle frissítések.
    Illetve, előtte regisztráljuk be. Aha. Már majdnem elfelejtettem, hogy az ultimate verzióban nem vezették ki a grafikus felületre a product key megadást. Szerencsére van róla KB cikk, a ‘Slui.exe 0x3’ parancs segített: előjött az az ablak, melyre nem volt hivatkozás.

    Jó, jöhetnek a Windows update csomagok. Ráküldtem, aztán egy idő után visszanéztem. Befejezte ugyan, de volt egy csomó failed. Ennek most mi baja van? Ha van valami, amit utálok, az a windowsupdate hibák kinyomozása. Szerencsére az egyik csomaggal kapcsolatban találtam egy jó linket. Ez azt mondja, hogy át kell symlinkelni a $$Pendingfiles könyvtárt is az E: meghajtóra. Ennek ugyanis ugyanazon a meghajtón kell lennie, mint a Users könyvtárnak. A symlink valamiért nem működik. Ehhez képest logikai bravúr, hogy ha átsymlinkelem a $$Pendingfiles-t is, akkor meg működik.

  • robocopy /copyall /mir /xj C:\$$PendingFiles E:\Temp\$$PendingFiles
  • rmdir /S /Q C:\$$PendingFiles
  • mklink /J C:\$$PendingFiles E:\Temp\$$PendingFiles
  •  
    És tényleg, a windowsupdate újra hasított, feltett mindent.

    A következő lépéstől tartottam egy kicsit, nem is ok nélkül. Be kellett konfigurálnom a GPU váltást. A Windows8-ban helyből .NET4 van, a Catalyst viszont ettől simán fejreáll. De egyszer már megoldottam ezt a problémát, igaz, hogy Windows7 alatt és igaz, hogy nem tudom, hogyan, de majd csak lesz most is valahogy. Lett. Véres veríték, habzó száj. Három driverem volt, egy hivatalos Windows7-es, egy Windows8 RC-s és egy Windows8 béta. Tucatszor telepítettem, majd szedtem le, majd variáltam, hogy egyik komponenst innen, a másodikat onnan, plusz az Intel kártya driverét meg a netről. De egyszer csak megdöbbenve tapasztaltam, hogy összejött: ment mind a két kártya drivere és a Catalyst is engedélyezte az alkalmazás szintű konfigurálást. Huh. Ugyan megint nem tudtam, hogyan sikerült, de megint megcsináltam.

    Ezzel össze is állt nagyjából a vas. Kezdhettem csinosítani. Kiválasztottam egy sötét árnyalatot a start ablakhoz, majd belőttem ugyanazt a hagyományos desktopnál is. Jól ment a desktop témához és tényleg dögösen is néz ki.
    Egy apró problémával. Az aktív ablak címsorát is ugyanerre a színre változtatta… csak éppen a betű színe megmaradt feketének. Meg a címsor kontrolljai. Gyakorlatilag megszűnt a címsor. Jó, mentem a személyreszabás ablakba, kerestem, hol tudom átállítani a betűk színét. Nincs. Az ablakból levették a linket, hasonlóan, mint az aktiváló kulcs állításánál. Ekkor már nagyon könnyen jöttek a wtf-ek, de ez túltett mindenen. Mondhatod, hogy semmiség, de hidd el nekem, attól, hogy nem tudatosítod, attól még igen sűrűn használod azt a címsort. Tudom, mit beszélek, mert nekem még mindig nincs.
    Most az egyszer a net sem segített. Pontosabban… a jelenséget anyázó írásokból tengersok van. Megoldás? Igazi nincs. Átnéztem vagy 30 linket, eszetlen hekkelések vannak, de maximum annyit tudsz tenni, hogy felraksz valami gusztustalan témát, amely ronda ugyan, de fehér a címsor betűje.

    Igazából ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy az összes rohadék bassza meg magát a Microsoftnál és remélem rohadtul befürödnek ezzel a Windows 8 nevű akármivel. A Start képernyőt a Start menü helyett már megszoktam. Lenyeltem azt is, hogy ezzel indul. A különböző Microsoft accountok közötti váltogatások hiánya nem érint. Az alkalmazások kétféle módban történő futtatása… nos, az már kemény béka, de még azt is lehet kezelni. De ez a title bar cucc, ez egy annyira pofátlan, arrogáns, szarokrátok mentalitás, amit nem vagyok hajlandó békésen tudomásul venni. Látszik ugyanis rajta, hogy szándékos. Megnéztem, a registryben továbbra is ott van az összes érték, melyeken keresztül a grafikus felület elemeinek színét hangolni lehet. Át is írhatod. Csak éppen az UI szarik rá, nem olvassa fel. Még csak azt se lehet mondani, hogy befolyásolná a Windows8 appok megjelenítését, mert állítgattam egy csomót és ott sem történtek változások. A Windows7-ben a Personalize/Betűméretállítás alatt volt egy link, melyen keresztül faraghattad a desktop elemeket. A Windows8-ban ezt a linket levették, majd a biztonság kedvéért odaírták a betűmérethez, hogy _ez_csak_betűméret_állítgatására_jó. Azaz számítottak rá, hogy a színeket is keresni fogjuk – és direkt nem adtak rá lehetőséget. Ellenben ha a desktop színvilágát állítod és valami sötétebbet választasz, akkor kérés nélkül átírja a címsor színét is. A betűket meg feketén hagyja. Ráadásul ez a faszság folyamatosan életben is tartja a dühömet, mert mindig, minden ablaknál, amikor ránézek a címsorra, és nem látom a szöveget, nem látom a kontrollokat, mindig eszembe jut, hogy ezek mekkora arrogáns bunkók.

    Oké, más téma. Amire nagyon kíváncsi voltam, az a videóeditálás. Hiszen ez indította el az egész hardvercserét. Gyorsan fel is dobtam a Premiere-t. Aztán próbáltam futtatni. Aha. Közölte, hogy nincs GPU, nincs futás. Ravasz gyerek vagy, de én még ravaszabb: beállítottam a Catalyst-ban a progit, hogy használhatja a GPU-t. Nem hatotta meg. Fejvakarás. Miaf? Aztán egyszer, amikor már bezártam a hibaüzenet ablakát, feltűnt a Catalyst-ban egy program, valami gpudetect, vagy micsoda. Gyorsan neki is engedélyeztem a GPU-t és onnantól már indult a Premiere. A teljesítménye… hát, nem estem seggre tőle. A desktop gépemen kábé 10 másodperc után kezdett szaggatni a preview ablak, itt egy perc után. Hümmögtem. Javulás, persze, de ennél valahogy többre számítottam. Oké, kezelni már lehet a helyzetet, ha leállítom egy perc múlva a lejátszást és rögtön utána újraindítom, akkor nyerek egy újabb percet, így végül egyperces belenézegetésekkel már lehet videót vágni, de tényleg jobb eredményre számítottam: azért csak egy 4 magos, egész jó proci van benne, meg 8 GB RAM, meg GPU, hasíthatna valamivel jobban is.

    Mivel ekkor már reggel nyolc körül járt az idő, beledőltem a kanapéba. Arra sem futotta, hogy felmenjek a szobámba.

    Neverending 01

    Minden kezdet nehéz. Na de ennyire?

    Így kezdődött. Hadd idézzem be a záró mondatot, hogy legyen is valami optimista ebben a várhatóan spagettiwestern hosszúságú írásfolyamban.
    Szóval jelenleg minden rendben. És várom a szerelőkeretet, hogy újra szétbarmolhassam az egészet.

    Az SSD csere meglepően simán ment. A látatlanban rendelt keret tökéletesen passzolt a DVD író helyére, Jani kiugrott hozzánk és pár céltudatos mozdulattal mindent átszerelt a helyére. Még a kávéja sem hűlt ki, annyira gyors volt. A BIOS látott mindent, igaz, az 1 TB-s hagyományos vinyót DVD-nek látta, de annyi baj legyen. Az SSD-t viszont korrektül felismerte, éljenéljenhurrá. Lehet telepíteni.

    Rádugtam az usb DVD-írót, benne a Windows7 cédé, beállítottam elsődlegesnek az usb bootolást, hadd szóljon. Elindult a telepítés, bekérdezte a nyelvi hókuszpókuszt, aztán kezdte volna felolvasni a fájlokat a dévédéről… és eldobta az agyát. Hogy bocsi, de nincs telepítő média. Ebben ugye az a vicces, hogy arról indult el, arról tette fel a Windows PE verziót. Repair mód, command prompt, és tényleg nincs partíciója a DVD-nek. Hmm. Kínomban nekiálltam DVD drivert hajkurászni, de az internet csak bambán bámult vissza. DVD driver? Minek? A beépített cdrom.sys tökéletes, az pedig benne van a PE verzióban is. Hmm. Oké, másik út. Összedobtam egy Windows7 telepítő pendrive-ot. Ugyanaz. Elindult, aztán elvesztette. Makacs szamárként ekkor is nekiálltam drivert keresni, hogy majd beleintegrálom jól a PE telepítőbe, de szerencsére nem vacakoltam vele sokat. (Egyébként sem nagyon lett volna mit, mert hiába adtam meg neki a Dell oldaláról letöltött USB drivert, azzal sem látta az eszközt.)
    Felmerült még, persze, hogy nem mindegyik USB port egyforma, de erre pont jó volt a próbatelepítés, onnantól már tudtam, melyik a 2.0-ás.

    Nos. Érdekes. Szóval nem tudok telepíteni külső DVD-ről, pendrive-ról, beépített DVD nincs, mint ahogy floppy drive sem. Viszont van egy feltelepített Windows-om a második diszken, sőt, mi több, be is tudok bootolni róla. Ha ezt esetleg át tudnám klónozni az SSD-re, az segíthetne, igaz, ekkor maradnának a C:-n a user és a programdata könyvtárak. Csakhogy ehhez is be kell bootolni valami külső eszközről. Ravasz.
    Meglehetősen tanácstalanul néztem a laptopot. Mondjuk kiszedem a második diszket, visszarakom az eredeti belső DVD-t, arról felrakok egy Windows-t az SSD-re, aztán kiszedem a DVD-t és visszarakom a helyére a második vinyót. Működőképes ötletnek tűnt.
    De mielőtt elővettem volna a csavarhúzót, a kezembe akadt egy Windows8 telepítő pendrive. Lássuk, mit tud. Boot, nyelvi beállítások, pampam… és elindult, elkezdte feltolni a fájlokat.
    Hát, jó. Isten látja lelkemet, megpróbáltam mindenféle módon kikerülni, de úgy látszik, mégis Windows8 lesz a gépemen.
    (Ha látom előre a következő hetemet, visítva szabadultam volna meg a laptoptól.)

    De egyelőre még ott járunk, hogy a telepítőből simára töröltem az összes diszket, megadtam neki az SSD-t. Felment. Ott volt.

    Folyt. köv.

    PS:
    A probléma megoldására később bukkantam rá, mintegy véletlenül. Az A04-es Dell BIOS által javított hibák felsorolásában akadt meg a szemem ezen a soron.

    Description
    Dell Inspiron 5520 System BIOS
    Fixes & Enhancements
    Fix:
    1.DF545880 ST, USB devices can’t be detected under Windows with pure OS

    Na, találd ki, hanyas BIOS volt a laptopon? A03. A nyomozást némileg nehezítette, hogy a BIOS számozás jelenleg A13-nál jár, az a tény pedig, hogy az A03-as BIOS nem látja az USB-t Windows PE alól, csak az A04-es manuáljában volt leírva. (Nem, nem sorolják fel az összes korábbi javított hibát, sőt, maga a manuál sem létezik, a Dell oldalán egy linkre kattintva ugrik fel egy pici buborék, benne pársoros infó. Ebből kifolyólag a Google sem látja, szóval ez _tényleg_ nyomozás volt, nem csak egy szörcs.)

    Yosemite

    Az utóbbi hónapok történései között nem csak az van, hogy régi kalandozások elfeledett mozgóképeiből próbáltam valami használható videókat összevágni, hanem előtúrtam a poros videócédékről(!), dévédékről a fényképekből összevágott, azóta régen elfelejtett videókat és összerendeztem egy könyvtárba az új videókkal. Egyfajta régészet, ahol a NAS lett a múzeum.
    Mai szemmel nézve meglehetősen egyszerű anyagok ezek, de nekem még mindig jólesik nézegetni. Gyakorlatilag slideshow, alákevert zenével, de amikor csináltam, rengeteg órát kellett beleölnöm: a zenék kiválasztása, a képek kiválasztása, játék a képek sorrendjével, hogy összhangban legyenek a zenével, a képek számának beállítása, hogy a képváltás ritmusa illeszkedjen a zene ritmusához, zenecsere esetén kezdeni előlről és az akkori MemTV program sem volt egy könnyen kezelhető jószág.

    Most két felvétel következik a 2008-as amerikai mászkálásról. A teljes írás megtalálható itt, a történetről nem is mondanék többet.

    Yosemite Park, a kemping (Curry Camp) környéke:


     

    Yosemite Park, Yosemite vízesés:


     

    Zsebenci Klopédia

    Szoktam az írókkal vitatkozni, és ebben az sem szokott zavarni, ha az író már nem él. A legfurább viszont az egészben az, hogy hiába indul az író ekkora hendikeppel, mégsem mindig én nyerek.

    Faludy Györgyöt életéért, munkásságáért kifejezetten tisztelem, mégis ő az egyik író, akivel állandóan vitatkozok, miközben olvasom az írásait. Például ott van az az elitista hozzáállása. Addig rendben van, hogy a műveltséget mindenek fölé helyezi. De műveltség alatt a legtöbbször a lexikális tudást érti. Faludy szerint a kultúrhérosz az, aki fejből tolja a világ összes nagy enciklopédiáját, mindezt tizenkét nyelven, melyekből legalább kettő holt.
    Én ezt nagyon másképp gondolom. A lexikális tudás – szerintem – gúzsba köti ez embert. A sok információ teletömi az agyát és nem marad kapacitása értelmezni az adatok közötti kapcsolatokat. (Mondom ezt én, akit középiskolában lexikonagyúnak csúfoltak.)

    Úgy elképzeltem, hogy borozgatunk Gyuri bácsival és én megkísértem.

    – Képzelje el, hogy Ön előtt hever egy fehér A4-es papír. Ezen a papíron bármilyen szöveg megjelenhet. Rágondol egy könyvre, egy oldalszámra – és már ott is van. Ha nem tudja az oldalszámot, akkor a könyv tartalomjegyzéke jelenik meg. Ha nem is ismeri a könyvet, akkor rágondol egy témára és megjelenik a témával foglalkozó összes könyv címe. Ha az egyik könyv olvasása közben eszébe jut egy másik könyv, akkor az is meg tud jelenni. Mindez természetesen a világ összes nyelvén. Mit kezdene Ön ezzel a papírral? Hogyan játszanának ezek után uralkodósat a barátaival? Amikor mindenkinek lenne egy ilyen papírlapja? Hogyan értelmezné Őn, egy ilyen papírlap birtokában a műveltséget?
    – Ööö, ilyen papírlap nem létezik.
    – De. Már az Ön élete vége felé megjelent csírájában ez a lehetőség és mondjuk 30 év múlva már lesz is ilyen felület. Szóval ki is a művelt ember akkor?
    – Fiam, irányok és megbízhatóság. Ezeket nem fogja tudni a bűvös papírlapod. Nem, ne nézz ilyen bután, elmagyarázom. Ha meg akarod tudni, ki volt VI. Henrik utódja, akkor a papírlap fog nyerni. Ha meg akarod tudni, ki volt a hadvezére, akkor is. De ha meg akarod tudni, hogy ki volt abban az időszakban Anglia elismert költője és miért volt az és milyen kapcsolat volt közte és mondjuk a francia és olasz költők között, mennyire hatottak egymásra, mennyire voltak a költők akkoriban nemzetiek, illetve mennyire voltak nemzetek felett egyformán a lovagi kultúra részei… ezt nem fogja tudni a papírlapod. Csak ha elolvasol a papírlapodon keresztül több tíz könyvet és te magad összerakod a fejedben ezt az egészet. És igen, ekkor már művelt leszel, legalábbis ebben a témában. A papírlap könnyebbé fogja tenni, hogy művelt legyél. De önmagában nem jelent műveltséget. Az ember akkor képes bonyolult, szinte elmagyarázhatatlan hálók szövésére, ha az információk a fejében vannak.
    – Mit értett megbízhatóság alatt?
    – A források megbízhatóságát. Ha elolvasol valakitől egy “tényt”, akkor tudnod kell arról is, hogy mennyire megbízható az illető. Ezt honnan tudod meg? Például onnan, hogy ismered mások munkáit is, és ha még tíz független forrás így meséli el, akkor valószínűleg így is volt. Ha nem, akkor neked kell utánajárnod és kinyomoznod, melyiknek volt igaza, melyik hazudott, és melyik volt az, amelyik úgy hitte, hogy ez az igazság, pedig nem. A papírlapod ezt az utánajárást nem végzi el helyetted. Elismerem, megkönnyíti. De a papírlap nem művelt. Az csak te lehetsz.
    – Recsken igyekeztek érdekes emberekről beszélgetni a társaságával. Nem segített volna ebben egy papírlap, ahonnan naponta felolvashatott volna mondjuk Plutarkosztól?
    – Nem. Az nem beszélgetés lett volna, hanem üres felolvasás. De köszönöm a példát, tökéletesen megvilágítja, miért olyan szegényesek a képességei ennek a bűvös papírlapnak. Ott van mögötte az információ – de nincs ott mögötte az ember. Aki észreveszi, mire is kíváncsi a hallgatóság. És ha úgy gondolja, akkor átvált a minnesangerekről az arab költészetre. Mert pont rájuk kellett átváltania, hogy a figyelem ne lankadjon el.

    Nos, lehetne a témát órákig ragozni… csak éppen nincs értelme. Megint a halott költőnek lett igaza.