Egy füst alatt

A férfi ráérősen sétált a belvárosban. Éppen kezdett sötétedni, persze mindegy volt, mivel a köd már délben rátelepedett a városra. De ettől a fények még szebbé váltak, ahogy a lámpák glóriái ázott rongyként foszlottak szét a nedves szürkeségben. Nemrég esett is, a levegőből még mindig csavarni lehetett a vizet.
A férfit mindez nem zavarta. Még a boltba is a legkeményebb téli túrafelszerelésében szokott járni, semmit nem bízva a véletlenre. Egy kapualjban megállt, szivarra gyújtott. A ramaty időjárás miatt ember is alig volt az utcákon, ideális alkalom egy lassú, füstölgetős csavargáshoz.
A kis utcákból a parlamentnél jött ki. Megállt. Nézte a gyönyörű, kivilágított épületet, ahogy beleolvadt a ködbe. Sokáig álldogált, pöfékelt. Aztán ment tovább, a folyópart felé.
A parlament oldalsó kapujánál egy öltönyös alak cigarettázott.
– Hahó, istenemre, ez szivarszag! – kapta fel a fejét, amikor a férfi a közelébe ért – Ugye?
– Persze – bólintott a férfi – A szivaroknak jó esetben szivarszaga van.

Pöfékelt egyet.

– Egyébként jó napot.
– Óh, elnézést – kapcsolt az öltönyös – Magának is jó napot.
– Egy gyors cigi munka közben?
– Persze. Tudja, a jó levegő.
– Az fontos – fújt ki egy göndör füstfelhőt a férfi.

Az öltönyös vágyakozva nézte.

– Ideadná egy pillanatra a szivart? Megvizsgálnám az illatát.
– Tessék.
– Hmm, kifejezetten szutykos istálló, lóhuggyal. Tökéletes. Nem haragszik, belekóstolhatok az ízébe?
A férfi megütközött.
– Tudom, nem illik – magyarázkodott az öltönyös – De nagyon kívánom.
– Akkor legyen a magáé – legyintett a túrakabátos.
– Komoly?
– Persze. Mondjuk azt, hogy ennyivel is hozzájárultam az ország boldogulásához.
Az öltönyös mohón megszívta.
– Nagyon finom – jegyezte meg – Még orron keresztül is kellemes.
A másik bólintott.
– Milyen márka?
– Gran Habano.
– Mindjárt gondoltam, hogy kubai.
– Honduras.
– Nem mondja?
– Ismerni szoktam a szivarjaimat.
Az öltönyös tovább pöfékelt.
– Simán elmenne kubainak is. Hol lehet ilyen szivart venni?
– Floridában.
– Közelebb nincs?
– Ilyen nincs.
– Maga ott vette?
– Ott.
– Sűrűn jár ki?
– Nem annyira, mint szeretnék.
– Biztos drága lehet.
– Egyáltalán nem. Három dollár.
– Micsoda? – esett le az öltönyös álla – Ötször annyira saccoltam!
– Ilyen az, amikor valaki a kubai szivarokhoz szokott.
– Maduro, ugye?
– Igen. 2002 óta érlelt.
– Ebből akár nagyobb mennyiséget is tudnék vásárolni – szívott bele újból a szivarba.
– Gondolhatja, én is.
– Nincs még otthon magának belőle? Megvenném öt dollárért darabját.
– Miszter – mutatott a férfi a háta felé – Lát ott tollakat?
– Szóval nem?
– Még tíz darab van. Rongyos húsz dollár haszonért adjam oda? A fene tudja, mikor megyek ki legközelebb.

Az öltönyös végigmérte a férfit. Öreg, kopott kabát, decathlonos, olcsó túrabakancs, itt-ott foszló kötött gyerekcsináló sapka.

– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy sűrűn jár Floridába?
– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy volt gyerekszobája?
– Az most lényegtelen. Szerintem maga ezt postán rendeli.
– Hogy képzeli? Tilos.
– Tíz szálat lehet.
– Ezt húszas kiszerelésben árulják. Szálanként nem lehet rendelni.
– Most lebukott. Szóval rendeli.
– De személyesen veszem át.
– A postástól.
– A miénktől? Maximum revolverrel.
– Tehát vannak tapasztalatai a postai rendeléssel.
– Miért, maga nem látott még postást?
– A húsz dollár pont a postaköltsége lenne. Azért kevesli az ajánlatomat.
– A repülőjegyhez képest lófütty.
– Maga nem bízik bennem.
– Politikusban? Soha.
– Ahem. Miért?
– Nem tudja? Pedig igen keményen dolgoznak érte.

Hallgattak.

– Megfeneklett ez az érdekfeszítő társalgás – vette fel a fonalat könnyedén az öltönyös – Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Tételezzük fel, hogy mégsem tud senki semmit. Akkor mit javasolna nekem, honnan tudnám megrendelni ezt a szivart?
– Háát, van éppen egy site…
– Na, ugye!
– Úgy hívják, hogy Google.
– Maga most szivat.
– A szivaron rajta van a gyűrű, tehát tudja a nevét. Beírja, kiválaszt egy szimpatikus üzletet. De előtte győzödjön meg róla, hogy szállítanak-e hozzánk? Tudja, nincs túl jó híre az országnak.
– Maga még mindig szivat.
– Nem, az a vámhivatal lesz.
– Miért, mit csinál a vámhivatal?
– Vámol.
– Nem is gondoltam volna. Mi ebben a szivatás?
– A törvény, ami alapján vámolnak. Nem tudja, kik írták?
– Maga direkt bántani akar.
– Miért, csak nem maga írta?
– Eh, hagyjuk. De ha ennyire nem kedveli a politikusokat, miért adta nekem a szivarját?
– Azt az ember kapta. Aki szereti a jó szivarokat. A politikusnak nem adtam volna oda.
– Mi a különbség?
– Nem tudja? Javaslom, minél hamarabb gondolkodjon el rajta. Mielőtt késő lesz. Ha a civil életben is felülírja a helyezkedés az erkölcsi alapelveket, ha az utóbbiak elfelejtődnek a tartós ignorálásban, akkor nem marad semmi az emberből. A politikus átveszi a hatalmat.
– Honnan tudja, hogy ez még nem történt meg?
– Például mert kijött a térre dohányozni. Nincsenek túl sokan, ugye látja?
– Maga mindig úgy dicsér, hogy közben belerúg az emberbe?
– Ez a szakmám. Meg vagyok róla győződve, hogy így hatékony.
– Jó úton van a politikussá váláshoz.
– Oké. Egyenlített.
– Akkor fejezzük is itt be. Finom volt a szivar, jól esett. Köszönöm a beszélgetést is.
– Részemről a szerencse.

Az öltönyös még visszafordult a kapuból.

– Tudja, mi a fura?
– ?
– Meg se kérdezte, melyik pártot képviselem.
– Mert mindegy. Nem a politikussal beszélgettem.
– Pont ez a szokatlan.
– Annyira nem. Néha maguk is gyakorolhatnák.

A férfi a folyóparton sétált tovább. Közben nagy pelyhekben nekiállt a hó is, békés hangulatot terítve a belvárosra. Mosolyogva vett elő egy újabb szivart. Egy kevésbé hétköznapit.

3 thoughts on “Egy füst alatt

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *