Ennyi volt az ‘ennyi volt’-nak

Ez azért elég lehangoló. Mondhatni, a mindennapi frusztrációm nehogy már elmaradjon.

  1. Ahogy itt is írtam, töröltem a Google + accountomat.
  2. Ha volt G+ accountod, akkor, mivel a Youtube videók G+ tartalomnak minősülnek, így a törlés után elérhetetelenné válnak. Még az eredeti tulajdonosnak is.
  3. Habár a törlés után a Picasa account megmarad, tehát elérhetők és szerkeszthetők a képek, a korábbi Youtube account elveszik.
  4. Egész konkrétan, nem létezik Youtube hozzáférés G+ nélkül.
  5. Ha létre akarsz hozni egy új G+ accountot, az első képernyőn ott lesz egy checkbox, miszerint hozzájárulsz ahhoz, hogy szétbarmolják a Picasa albumaidat. Addig nem mehetsz tovább, amíg ezt nem engedélyezed.

Aranyos, nem?

Első körben létrehoztam egy új G+ accountot, hogy hozzáférjek a videókhoz. Azt mondtam, új account? Hát, egész véletlenül még megvolt a régi, így simán visszaadták. Ennyit a törlésről. És mivel határozottan rosszul viselem, ha erőszakkal akarják rámkényszeríteni a szart, így közben elkezdtem alternatívákat keresni. Aztán majd meglátjuk, mit tudnak a konkurensek és lesz-e időm levezényelni az átköltözést.

Ennyi volt

Töröltem a Google+ accountomat. Eddig se használtam semmire, de jó egy hete átirányították a Picasa eredeti oldalát is a Google Plus képnézegetőjére, mely egy izgő-mozgó, minden gondolatot kitaláló, ellenben lassú, gusztustalan, átláthatatlan szar. Utánanéztem a neten, mit lehet ilyenkor csinálni. Azt írta a Google, hogy mivel a G+ egyik legnagyobb ereje pont a rengeteg kép, nem lehet a Picasát külön kezelni, csak úgy, ha megszűntetem az accountomat.
Hát, így.

Fekete, fehér

Ma reggel végképp megadta magát a konyhai lefolyó, ahogy írtam is korábban, ide profit kellett hívni. Kerületi Kisokos, volt vagy 20 duguláselhárító, találomra ráböktem egyre. Felhívtam, délután jön. A játékszabályok: az alapdíjban benne van egy nagynyomású próbálkozás és 3 méter csőgörény. Ez 18000 forint. Minden további méter 4000 pénz. A mosogató és a klotyi között van vagy 6 méter, tehát maximum 30000 lesz a vége, de ehhez már nagyon balszerencsésnek kell lennem. Jó.
Kijöttek. Megnyomták, megszívták. Valamennyit megindult a víz, de elég bánatosan folyt még le. Oké. Csőgörény besétált. Ketten körbeállták a mosogatót, nem igazán láttam mit csinálnak. Tolták le a csöveket, időnként teszteltek, hümmögtek, hogy ez még mindig nem jó. Aztán bejelzett az átbaszás-detektorom és rájuk szóltam, hogy most, ebben a pillanatban hagyják abba, amit csinálnak.
– De miért? – csodálkozott a főnökebbik – Láthatja, hogy még mindig nem az igazi!
– Még visszabugyborékol, meg hangja sincs! – kontrázott a másik.
– Nem érdekel – kezdtem hergelni magamat – Már egy kisebb vagyont beletoltak a csőbe. Ha ennyi, akkor ennyi!
– De akkor a maga felelősségére!

Ekkor azért nagyon hülyén éreztem magamat. A 30e forinton biztosan túl vagyunk, a dugulás nem szűnt meg, de ezek képesek a Föld középpontjáig tolni a csöveket.

– Nem tudom, mennyit toltak be, de a vécélefolyó 6 méterre van. Hová ment a többi?
– Biztosan nem a vécébe van belekötve, mert jobbra kanyarodott, arra meg az udvar van. Valahová kintre van bekötve.

Erre megint nem tudtam mit mondani. Elkezdték kihúzni.

– Mennyi lesz a vége?
– Azt mondja, hogy 8 méter, az 38000 forint.
– Rengeteg.
– Ennyit fog kérni tőlem a főnököm.
– Te, nézd már! – szólalt meg a fiatalabb – Nem is nyolc, hanem tíz!
– Jé, tényleg. Akkor 46000.
– Plusz áfa.

Néztem egyikről a másikra.

– Ez most komoly?
– Hát, ennyit fog kérni a főnök. Most mit csinálhatnék?

Ez volt az alig burkolt felhívás, amire nekem azt kellett volna válaszolnom, hogy “esetleg meg tudnánk oldani okosban?”. Gondolom kevesebb métert ír a munkalapra, a maradékot meg elfelezzük. De nekem annyira felémelyedett a gyomrom, hogy nem mondtam semmit. Hogy itt van ez a briganti, szándékosan átvág a sok méter betolt csővel, még a dugulást sem hárítja el, és még ennek a gazembernek tegyek szívességet, hogy saját zsebre le tudja nyúlni a pénzt?

– Oké. Húzzák ki a csöveket. Végeztünk. Számla nem kell.

Kihúzták. A fiatalabb még megjegyezte, hogy nem is tíz, hanem tizenkettő, de erre a másik csak annyit mondott, hogy jószívűek lesznek, elengedik.
Amin teljesen meglepődtem, az az volt, hogy amint kihúzták a csövet, megszűnt a dugulás.

– Na látja – lelkendezett az idősebb – Eltüntettük a dugót!

Magamban csikorgattam a fogamat. Tehát valószínűleg a következő történt: a cső betolása önmagában nem oldott meg semmit, tehát tényleg tolhatták volna befelé az egész Barátság kőolajvezetéket is. Sőt – bár ebben nem vagyok teljesen biztos – amíg bent volt a cső, az is akadályozta a lefolyást. (Hiába laza szövésű acél, de a zsír beletapad.) Amikor kihúzták, akkor tűnt csak el a szutyok nagyja. Ehhez viszont elég lett volna kevesebb cső is.

Megnéztem a pénztárcámat.
– Baj van, nincs nálam ennyi pénz.
– Akkor mi legyen? – csillant fel a pacák szeme.

Egy újabb felhívás keringőre.

– Van viszont 100 euróm. Az 29000 forint, a többit odaadom forintban.
– 270-es euróval váltunk.
– Oké. Akkor elmegyek magukkal és veszek ki forintot az automatából.
– Jó. Megírom a munkalapot.

Megírta. Aláírtam. Eltette.

– Én nem kapok?
– Ha nincs számla, akkor nem.

Kivettem a pénzt, kifizettem, morogtam valamit köszönés helyett és ennyi.
A legdurvább az, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Még csak a nevet, telefonszámot sem írhatom meg itt a blogon, mivel nincs semmi papír a kezemben: simán beperelhetnek és meg is nyerik.
Ilyenkor érzem azt, hogy én nem idevaló vagyok. Nem tudok alkudni, undorodom az ügyeskedésektől, azt vallom, hogy ha megállapodtam valakivel, akkor azt betartom, mert eleve csak olyan megállapodást kötök, ami nekem is jó. De ez a mentalitás, hogy megállapodok valakivel, majd folyamatosan azt keresem, milyen trükkel lehet átbaszni, megkopasztani… ezt nem bírom megemészteni.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Még tegnap este csörgött a vonalas telefon. Nem jó jel. A legtöbbször ügynökök szoktak keresni rajta, hogy rámsózzanak valamit.
– Jó estét kívánok! – csicseregte egy női hang.
Ügynök. Tuti. Már vettem a levegőt, hogy elhajtsam, amikor folytatta.
– A T-home-tól hívom. Önnek 3 szolgáltatása is van nálunk, és mindháromnál lejárt a hűségidő, emiatt megugrottak a díjai. Nem vette észre?
– De. Csak éppen Önök a prioritási listámon még az első százba sem fértek bele.
– És nem akar kevesebbet fizetni?
– De. Csak tudja, én legalább egy hétig szoktam lelkileg rákészülni, mielőtt bemegyek egy T-pontba, ennyi időm meg most nincs.
– Kiküldünk Önhöz egy ügyintézőt.

Elakadt a szavam. Nincs egy óra várakozás. Nincsenek a fogalmatlan macák. Itthon van minden papírom, szerződésem, nem kell cipelnem.

– Oké, hadd jöjjön.
– Mikor mehet?
– Holnap?
– Jó. Hány órakor?
– Nézzük csak… este fél nyolckor tudnék ráérni.
– Remek. Menni fog a kolléga.
– Nem lesz neki kellemetlen ilyen későn?
– Nem. Ezért fizetjük.
– Szegény.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Vissza a mába. Amint megszabadultam a duguláselhárítóktól, még kicsit kábán kimentem a konyhába. Amikor az embert ilyen csúnyán megszivatják, nehéz regenerálódnia.
Tócsni. Az az étel, ami leköti a figyelmemet. Meg más úgysincs itthon. Sőt, még ehhez sincs minden, hagyma pl. alig, fokhagymát meg nem akarok enni, mert mindjárt jön a hapi a T-home-tól. Kivittem a konyhába egy üveg vodkát, aztán nekiálltam sütögetni.
Fél hétkor telefon.
– Nem lenne baj, ha egy kicsit korábban jönnék? – érdeklődött az ügyintéző.
– Mikor?
– Most.
– Éppen tócsnit sütök. Jöjjön kicsit később. Mondjuk hétre.
– Jó.

Vodka, tócsni, vacsora.
Csengő.
Leültünk az étkezőben.
– Jó hírekkel jöttem – kezdte a szimpatikus fiatalember – A meglévőnél sokkal jobb csomagokat tudunk ajánlani. Például látatlanban lefogadom, hogy jobb internetkapcsolatot tudunk adni.
– Nagy tételben ne fogadjon rá. Én már régóta erősebb internethozzáférésre hajtok, de a T-Pontból elküldtek, hogy erre a lakásra nem tudnak jobbat adni. Sőt, mivel én elég sokáig dolgoztam a helyi telefontársaságnál, tudom, hogy ide borzalmasan gyatra vonal jön ki.
– Hmm. A telefonvonal tényleg gyatra, de az csak adsl-nél játszik, Önnek viszont kábelnete van. Hogy a kollegina miért hajtotta el, az nem egészen világos. Ha 3-as a koax, akkor csak modemet kell cserélni.
– Hmm. Nézzük meg együtt.

Felmentünk a padlásra. A bejövő koax 3-as, tovább meg nem megy, mert a modemből már utp jön ki.
Visszaültünk.

– Megmutatná, mi a választék? – kérdeztem, alig titkolt vágyakozással.
– Persze, azért jöttem – vigyorgott vissza.

Nyilván a legnagyobb sávszélességet választottam: 120/10. A 15/1 helyett. 800 forinttal drágábban.
A telefont nem bántottuk, az pont jó volt úgy, ahogy volt. Viszont 800 forinttal olcsóbb lett.

– TV beltéri egysége van?
– Volt. Kidobtuk.
– Jól tették. Most tudok helyette ajánlani IPTV-t.
– Végülis, a sávszélesség meglesz hozzá.
– 60 csatorna.
– Nekem mondhatja. Nem nézek egyet sem.
– Akkor?
– Nem csak én lakom itt. Mennyibe fog kerülni?
– Ugyanannyiba, mint amennyit most a kvázi analóg vételért fizetett. Viszont ez csak 1 tévén lesz elérhető.
– Mennyibe kerül még egyre?
– 870 forint. Maximum 3 tévére adjuk.
– Pont annyink van.
– De ahhoz minden szobába be kellene vinni az utp kábelt.

Ekkor elővettem a ‘mineknézmagaengem’ nézésemet.

– Minden szobában gigás kábelezés van.
– A szerelőink verekedni fognak, hogy ki jöhessen szerelni.

A vége az lett, hogy 870 forinttal fizetek többet, mint eddig, viszont lesz egy combos internetkapcsolatom, meg az eddigi meglehetősen hangyás TV kép helyett normális vételem. Kikísértem a krapekot és a kapuban tényleg maximálisan őszintén kívántam neki további jó éjszakát.

Ilyen is van. És pont a T-Home-tól. Attól a cégtől, mely toronymagasan vezette nálam a legundorítóbb, leginkompetensebb ügyfélszolgálatok listáját. Teljesen Európa.

Man cave

Egy újabb videó, egy újabb nem tervezett. Nemrég vettem egy pici vízálló kamerát – kifejezetten a kajakos élmények megörökítésére, mert annyi szép tájon jártam és annyi nem vízálló képrögzítő eszközt tettem már tönkre – és ezt a kamerát tesztelgettem itthon, különböző helyeken. Ezekből a tesztfelvételekből vágtam össze egy videót, mely a szivarozó férfiember téli barlangját mutatja be.

2013-02-ManCave from Jozsef Petrenyi on Vimeo.

Olvasgatok

Akikre nem vonatkozik a fizika.

A fideszes képviselő a Fidesz-KDNP nevében a leghatározottabban visszautasította az ELMŰ-nek a rezsicsökkentéssel kapcsolatban minden fogyasztónak eljuttatott, szerinte “nyíltan politikai tartalmú” levelét, valamint közölte azt is: nem fogadják el Főtáv napokban tett bejelentését sem, amely arról szólt, hogy a januári számla a 10 százalékos díjcsökkenés ellenére magasabb lehet, mert a hideg miatt nőtt a hőfogyasztás.

Németh Szilárd bejelentette: az ELMŰ levele és a Főtáv bejelentése kapcsán soron kívüli vizsgálatot kér a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságtól, és a Magyar Engergiahivataltól.

teljes cikk

És vajon mit fog csinálni a Hatóság? Visszamenőlegesen megállapítja, hogy nem is volt hideg? Hogy a hőmérők nem voltak NER-kompatibilisek? A hőmérők lázadása?

Jó reggelt!

Szombat

Nej azzal jött, hogy a cirkó megállt, E02 hibaüzenettel a kijelzőjén. Pont akkor szólt, amikor észrevettem, hogy a szerver kék halált dobott az éjjel.
Délelőtti program megoldva.

Vasárnap

Reggel Nej szólt, hogy a konyhai mosogató végérvenyesen eldugult. Kipakoltam a szekrényből, a falig darabokra szedtem a csővezetéket, kipucoltam, de nem ott volt a dugó. Letoltam a csőgörényt a fali csonkban, egy métert ment, aztán megállt. Nem mertem erőltetni. Szakember. Majd.

Hétfő

A reggeli tisztálkodás után ráálltam a mérlegre. Azt mondta, hogy ‘Err’. Néztem rá, ahogy Garfield szokott. A mérleg 130 kilóig mér. Aztán vagy tizedikre sikerült olyan óvatosan ráállnom, hogy nem lendült a határ fölé. 126 kilónál állt meg. Tegnap még 110 voltam. Durva egy éjszaka lehetett, kár, hogy nem emlékszem semmire. Alapvetően két dolog történhetett: vagy a mérleg romlott el, vagy megmérgeztek ólommal. Az utóbbi drasztikus szellemi leépüléssel jár, szóval a további írásokat tessék óvatosabban olvasni.

Egy füst alatt

A férfi ráérősen sétált a belvárosban. Éppen kezdett sötétedni, persze mindegy volt, mivel a köd már délben rátelepedett a városra. De ettől a fények még szebbé váltak, ahogy a lámpák glóriái ázott rongyként foszlottak szét a nedves szürkeségben. Nemrég esett is, a levegőből még mindig csavarni lehetett a vizet.
A férfit mindez nem zavarta. Még a boltba is a legkeményebb téli túrafelszerelésében szokott járni, semmit nem bízva a véletlenre. Egy kapualjban megállt, szivarra gyújtott. A ramaty időjárás miatt ember is alig volt az utcákon, ideális alkalom egy lassú, füstölgetős csavargáshoz.
A kis utcákból a parlamentnél jött ki. Megállt. Nézte a gyönyörű, kivilágított épületet, ahogy beleolvadt a ködbe. Sokáig álldogált, pöfékelt. Aztán ment tovább, a folyópart felé.
A parlament oldalsó kapujánál egy öltönyös alak cigarettázott.
– Hahó, istenemre, ez szivarszag! – kapta fel a fejét, amikor a férfi a közelébe ért – Ugye?
– Persze – bólintott a férfi – A szivaroknak jó esetben szivarszaga van.

Pöfékelt egyet.

– Egyébként jó napot.
– Óh, elnézést – kapcsolt az öltönyös – Magának is jó napot.
– Egy gyors cigi munka közben?
– Persze. Tudja, a jó levegő.
– Az fontos – fújt ki egy göndör füstfelhőt a férfi.

Az öltönyös vágyakozva nézte.

– Ideadná egy pillanatra a szivart? Megvizsgálnám az illatát.
– Tessék.
– Hmm, kifejezetten szutykos istálló, lóhuggyal. Tökéletes. Nem haragszik, belekóstolhatok az ízébe?
A férfi megütközött.
– Tudom, nem illik – magyarázkodott az öltönyös – De nagyon kívánom.
– Akkor legyen a magáé – legyintett a túrakabátos.
– Komoly?
– Persze. Mondjuk azt, hogy ennyivel is hozzájárultam az ország boldogulásához.
Az öltönyös mohón megszívta.
– Nagyon finom – jegyezte meg – Még orron keresztül is kellemes.
A másik bólintott.
– Milyen márka?
– Gran Habano.
– Mindjárt gondoltam, hogy kubai.
– Honduras.
– Nem mondja?
– Ismerni szoktam a szivarjaimat.
Az öltönyös tovább pöfékelt.
– Simán elmenne kubainak is. Hol lehet ilyen szivart venni?
– Floridában.
– Közelebb nincs?
– Ilyen nincs.
– Maga ott vette?
– Ott.
– Sűrűn jár ki?
– Nem annyira, mint szeretnék.
– Biztos drága lehet.
– Egyáltalán nem. Három dollár.
– Micsoda? – esett le az öltönyös álla – Ötször annyira saccoltam!
– Ilyen az, amikor valaki a kubai szivarokhoz szokott.
– Maduro, ugye?
– Igen. 2002 óta érlelt.
– Ebből akár nagyobb mennyiséget is tudnék vásárolni – szívott bele újból a szivarba.
– Gondolhatja, én is.
– Nincs még otthon magának belőle? Megvenném öt dollárért darabját.
– Miszter – mutatott a férfi a háta felé – Lát ott tollakat?
– Szóval nem?
– Még tíz darab van. Rongyos húsz dollár haszonért adjam oda? A fene tudja, mikor megyek ki legközelebb.

Az öltönyös végigmérte a férfit. Öreg, kopott kabát, decathlonos, olcsó túrabakancs, itt-ott foszló kötött gyerekcsináló sapka.

– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy sűrűn jár Floridába?
– Ugye, nem haragszik, ha nem nézem ki magából, hogy volt gyerekszobája?
– Az most lényegtelen. Szerintem maga ezt postán rendeli.
– Hogy képzeli? Tilos.
– Tíz szálat lehet.
– Ezt húszas kiszerelésben árulják. Szálanként nem lehet rendelni.
– Most lebukott. Szóval rendeli.
– De személyesen veszem át.
– A postástól.
– A miénktől? Maximum revolverrel.
– Tehát vannak tapasztalatai a postai rendeléssel.
– Miért, maga nem látott még postást?
– A húsz dollár pont a postaköltsége lenne. Azért kevesli az ajánlatomat.
– A repülőjegyhez képest lófütty.
– Maga nem bízik bennem.
– Politikusban? Soha.
– Ahem. Miért?
– Nem tudja? Pedig igen keményen dolgoznak érte.

Hallgattak.

– Megfeneklett ez az érdekfeszítő társalgás – vette fel a fonalat könnyedén az öltönyös – Tudom, hogy tudja, hogy tudom. Tételezzük fel, hogy mégsem tud senki semmit. Akkor mit javasolna nekem, honnan tudnám megrendelni ezt a szivart?
– Háát, van éppen egy site…
– Na, ugye!
– Úgy hívják, hogy Google.
– Maga most szivat.
– A szivaron rajta van a gyűrű, tehát tudja a nevét. Beírja, kiválaszt egy szimpatikus üzletet. De előtte győzödjön meg róla, hogy szállítanak-e hozzánk? Tudja, nincs túl jó híre az országnak.
– Maga még mindig szivat.
– Nem, az a vámhivatal lesz.
– Miért, mit csinál a vámhivatal?
– Vámol.
– Nem is gondoltam volna. Mi ebben a szivatás?
– A törvény, ami alapján vámolnak. Nem tudja, kik írták?
– Maga direkt bántani akar.
– Miért, csak nem maga írta?
– Eh, hagyjuk. De ha ennyire nem kedveli a politikusokat, miért adta nekem a szivarját?
– Azt az ember kapta. Aki szereti a jó szivarokat. A politikusnak nem adtam volna oda.
– Mi a különbség?
– Nem tudja? Javaslom, minél hamarabb gondolkodjon el rajta. Mielőtt késő lesz. Ha a civil életben is felülírja a helyezkedés az erkölcsi alapelveket, ha az utóbbiak elfelejtődnek a tartós ignorálásban, akkor nem marad semmi az emberből. A politikus átveszi a hatalmat.
– Honnan tudja, hogy ez még nem történt meg?
– Például mert kijött a térre dohányozni. Nincsenek túl sokan, ugye látja?
– Maga mindig úgy dicsér, hogy közben belerúg az emberbe?
– Ez a szakmám. Meg vagyok róla győződve, hogy így hatékony.
– Jó úton van a politikussá váláshoz.
– Oké. Egyenlített.
– Akkor fejezzük is itt be. Finom volt a szivar, jól esett. Köszönöm a beszélgetést is.
– Részemről a szerencse.

Az öltönyös még visszafordult a kapuból.

– Tudja, mi a fura?
– ?
– Meg se kérdezte, melyik pártot képviselem.
– Mert mindegy. Nem a politikussal beszélgettem.
– Pont ez a szokatlan.
– Annyira nem. Néha maguk is gyakorolhatnák.

A férfi a folyóparton sétált tovább. Közben nagy pelyhekben nekiállt a hó is, békés hangulatot terítve a belvárosra. Mosolyogva vett elő egy újabb szivart. Egy kevésbé hétköznapit.

Szembeszél

Épp nemrég, egy esti beszélgetés során vettük sorra Nejjel, mennyi mindent is kinlódtunk mi át együtt. Hogy pénzügyi analfabétaként vergődtünk át egy olyan 25 éves korszakon, amikor még a profik sem mehettek biztosra. Sőt, biztosra egyedül az mehetett, aki képes volt a jövőbe látni. Hiszen alapértékek mentek a levesbe, megváltoztathatatlan dolgok változtak meg, akár napok alatt. És persze még nincs vége: az unortodoxia azt az alapvető dolgot képtelen felismerni, hogy manapság nem a pénz az értékmérő, hanem a bizalom. (Pontosabban: a pénz értékét a bizalom adja.) Eljátszani a bizalmat pont ugyanaz a tevékenység, mintha elégetném a pénzemet, vagy lenulláznám az adatokat a bank számítógépközpontjában.

Aztán arra gondoltam, összeszedem ezeket a sztorikat. Mind a két gyerek valamilyen közgazdász vonalon nyomul, legalább ők lássák, hogyan is csetlettünk át ezen az időszakon.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Kezdődött 1990-ben a házvásárlással. Nej egyetemista volt és mint ilyen, kölcsönfelvételkor nem számított. Nekem volt 7800 forint bruttó bérem. Az akkori jellemző hitelkamat 33%(!) volt, erre kellett volna felvenni 15-20 éves lakásvásárlási kölcsönt. Készpénzünk nem volt, a lakásárak pedig olyan 1,3-1,5 millió körül mozogtak. Nos, a matek kegyetlen dolog: ha 1,4 millió forintot vettünk volna fel 15 évre ekkora kamatláb mellett, akkor összesen 185 101 millió forintot kellett volna visszafizetnünk. De hát mit csinálhattunk volna? Felvettük.
Persze, nem így. Fogtuk a majdnem nullát és addig pumpáltuk, amíg elefánt nem lett belőle. Az esküvőn Nej összetáncolt 80e forintot. Nem mentünk belőle nászútra, hanem betettük a meglévő Ifjúsági Takarékbetétjébe, majd addig terelgettük a pénzt az országban, amíg az OTP teljesen össze nem zavarodott és úgy nem tekintette az összeget, mint ami a meglévő 60e forinttal együtt már 15 éve van bent náluk. Így megkaptuk a teljes összeg duplájára a Kiemelt Törlesztési Támogatású Hitel (a továbbiakban KTTH) lehetőségét. Ez a hitel azt jelentette, hogy az első öt évben az állam magára vállalta a törlesztőrészletek 66%-át, a második öt évben a 33%-át, az utolsó öt évben pedig a 15%-át. (A számokban nem vagyok teljesen biztos, ha valaki pontosabban emlékszik, nyugodtan korrigáljon.) Tehát hirtelen ott jártunk, hogy volt 430e forint sajáterőnk. Aztán jött az első lakáshozjutás támogatása (150e), plusz nagy mellénnyel bevállaltunk öt évre két gyereket (szocpol) és ekkor nyílt ki igazán a bőségszaru: egy csomó vissza nem térítendő támogatás, plusz egy jó adag KTTH. A szülőK is beszálltak valamennyivel és a vége az lett, hogy csak 150e forintot kellett piaci áron felvennünk. Persze ott lógott a fejünk fölött, hogy ha nem jön össze a két gyerek, akkor óriásit bukunk, de úgy gondoltuk, hogy ez egyszerűen megelőzhető, pusztán csak éjjel-nappal khmm… a gyerekcsináláson kell dolgoznunk, ami ifjú házasok esetében azért annyira nem nagy büntetés. Mindemellett persze a havi törlesztőrészlet így is felment 10e forint fölé, azaz az én vékony 7800 forintom elég szégyenlősen mutatott a hiteligénylésen. Kellett is mellé 5(!) adóstárs, azaz nem volt elég a négy szülő, de rá kellett dumálnom a sógornőmet is. Itt írja a Kiszámoló, hogy soha ne vállajunk kezességet, és valahol igaza is van, de ha akkor nem kapom meg ezt a segítséget, akkor a mai napig sátorban vadkempingezünk valahol a Bakonyban. Oké, hogy elmagyaráztam nekik, hogy a jövedelmünk jó része szürke és erről ugyan nem tudok igazolást vinni, de azért határozottan létezik – emellett viszont bízniuk kellett a farkamban is, hiszen ha nem jön össze időben a két gyerek, akkor együtt bukjuk ezt a brutális kölcsönt.
De összejött, aztán a házat hét év után eladtuk, így letudtuk ezt a rémálom kölcsönt és ekkor már a kamatok is lehiggadtak.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Amikor megszületett a második gyerek is (1993), úgy döntöttünk, hogy teszünk valamit a biztonságuk érdekében. Egy ismerősöm anyja ilyen házhozjáró biztosítási ügynök volt, kijött hozzánk és elmagyarázta a lehetőségeinket. Nos, egy újabb ingyen jótanács: ilyet sohasem szabad csinálni. Az ismerősöd anyja már nem az ismerősöd, nem azt fogja nézni, hogy neked legyen jó, hanem azt, hogy neki. Mindenesetre kötöttünk egy 18 évre szóló megtakarítással kombinált vegyes életbiztosítást. A nő mentségére legyen mondva, a kamatok akkoriban még igencsak 15-20% között mozogtak, tehát ő is ez alapján kalkulált lejárati összeget. Aztán pár év múlva a kamatok lenyugodtak, a biztosítás pedig igencsak tré lett, különösen azután, hogy megszüntették az adókedvezményét is. De a részletekre hamarosan ki fogok térni.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A következő kalandunk a tőzsde volt. Nem, ne kapj a fejedhez, én is tudom a szabályt: tőzsdézni csak annyi pénzzel szabad, amennyi nem fáj, ha elveszíted. Csakhogy. A pesti lakást úgy tudtuk megvenni, hogy mindketten felvettünk 500-500e forint vállalati hitelt, és ez csak a vételár volt. Emellett a lakás oltári brutálisan lepusztult állapotban volt: előtte huzamosabb ideig egy arab kolónia lakott benne albérletben és a tulaj úgy döntött, hogy egyszerűbb eladnia, mint helyrehoznia. Falra kent fekália, felszedett parketta, ajtóra kent darált hús, melyre rálakkoztak, konyha egész egyszerűen nem volt, a szobaajtókon kilós lakatok, szóval tényleg zűrös egy lakás volt. Viszont jó helyen feküdt és legfőképpen olcsó volt. Mi pedig úgy kalkuláltunk, hogy Pesten mindketten jó állásokat csíptünk meg, így lesz pénzünk apránként rendberakni.
Az egyik év tavaszán Nej a következő ajánlatot kapta a munkahelyétől: vagy odaadják neki a normális mennyiségű bónuszát készpénzben, vagy másfélszer annyit kap, de a cég részvényében. (A cégnek kifejezetten jónevű részvénye volt, szóval nem egy vacak, nem likvid papír.) Nagy volt a kísértés, hiszen a plusz összeggel két felújítási lépést is meg tudtunk volna lépni egyszerre. Árnyalta a szituációt, hogy a cég kikötötte, hogy 6 hónapig nem adhatjuk el a részvényeket. Végül beleugrottunk. Nem is figyeltük a részvények alakulását, hiszen úgysem tudtunk volna mit csinálni. Unalmas hat hónap volt, a részvények se le, se föl nem mászkáltak. A hat hónap után ugyanott volt a miénk ára, mint ahogy kaptuk. Egyszerűen csak el kellett volna adni. Csakhogy. Valami hihetetlen és azóta sohasem előforduló csoda révén mind a ketten ki tudtunk venni ugyanarra az időpontra 3 hét szabadságot és le tudtunk menni a gyerekekkel az Adriára: először Horvátországba 10 napra, utána Olaszországba 10 napra. (Csak hogy adjak mellé egy kis korrajzot is: elmentem a körzeti orvoshoz, közöltem vele, hogy nagyon stresszes vagyok – ez nem is járt messze a valóságtól – és írjon fel nekem tengerparti tartózkodást. Receptre. Gúvadt a szeme, mint egy gumilabda, de felírta. Aztán a két telepített lakókocsis nyaralást a Neckermanntól rendeltük meg, aki szerepelt a TB listáján, így a két papír segítségével az egész nyaralás a kafetériából ment.) Nos, a hat hónap pont ebben a 3 hétben telt le, de emiatt nem szakítottuk meg a nyaralást. Addig se történt semmi a hat hónap alatt. Hazajöttünk, pakolások, felvenni a tempót a munkahelyen… eltelt pár nap. És akkor tört ki az orosz tőzsdeválság. A részvények zuhanórepülésbe kezdtek, a mieink 1 hónap után már csak a felét érték, és csak zuhantak tovább. Miközben eljött az ősz és ekkorra időzítettük be a felújítást. Ez most olyan poénkodásnak tűnhet, de nem az: igazából ebben az időszakban őszültem meg látványosan. Aztán decemberben váratlanul életre kapott a részvényünk, gyorsan el is adtuk 85%-os áron – de ekkor már december volt, a felújításokkal meg kellett várnunk a tavaszt.
Mondanom sem kell, azóta kerülöm a tőzsdét, mint a tüzet. (Pedig ha tényleg megengedhettük volna magunknak, hogy hosszútávra játsszunk, akkor ma a részvényeink már 400%-on állnának, és voltak már 500% felett is.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Eljött a 2007. A gyerekek – egy fiú és egy lány – elértek abba a korba, amikor már kényelmetlen volt számukra a közös gyerekszoba. Meg úgy általában is elég szűkösen éltünk, szóval megérett az idő egy lakáscserére. Nem ért minket váratlanul a helyzet, akkor már két éve rendszeresen raktuk félre a pénzt. Egyrészt azért, hogy legyen, másrészt pedig azért, hogy meglássuk, mekkora az az összeg, melyet tartósan félre tudunk tenni havonta, úgy, hogy még kényelmesen élünk is mellette. Nyilván ehhez kellett majd hozzápasszintanunk a jövőbeli hitel törlesztőrészletét. Most nem akarom annyira kirészletezni, a lényeg, hogy végigjátszottuk szépen a cserét, svájci frank alapú kölcsönt vettünk fel, tíz évre, hogy ne húzzuk sokáig, a törlesztőrészlet pedig a tapasztalati érték 80%-a lett. (Azaz volt benne 25% tartalék.) Vedd észre a mintát: szélcsend, optimista környezet, semmi nem utal a közeli katasztrófára. Az óvatoskodásom (2 év spórolás, 80% limit) még túlzottnak is tűnhet. Hát, nem volt az. Megint az nyert, aki előre látta a jövőt.
Cifrázta a helyzetet, hogy nem csak lakást váltottunk, hanem autót is. A korábbi Ford Scorpio Cosworth nagyon jó gép volt, de a kimutatásaim szerint az éves szervizelése 4-500e forintba került, ennek ellenére akkor már rendszeresen hagyott minket cserben külföldön. Megérett a cserére. Úgy kalkuláltunk, hogy ha az új törlesztőrészlete 40e körül lesz, akkor anyagilag ugyanott vagyunk, de már egy új, megbízható autóval. Viszont az is látszott, hogy ha elszaladnak a devizahitelek, akkor már két kölcsönünknek fog megugrani a törlesztőrészlete és ezt már lehet, hogy nem fogjuk kibírni. Ekkor elkövettem egy hibát: úgy vettük meg az autót, hogy rögzítettem a törlesztőrészlet értékét. Ez, ott, akkor jó ötletnek tűnt. Nyilván sem én, sem más nem számított ekkora bukásra.
Aztán bekövetkezett az, ami már történelem. A válság egyszerre kapta el a teljes nyugati társadalmat, egyedül a svájci frank tartotta magát, ebből kifolyólag az egész világ frankba szerette volna áttolni a megtakarításait, ebből kifolyólag pont a frank értéke szaladt fel a csillagos égig. A lakástörlesztőnk 67%-ot ugrott, azaz bőven túllépte a 25%-os biztonsági limitet. Az autóhitelünk pedig hirtelen ugrott egy évet.

Ezt most elmagyarázom, mert én keményen megfizettem ezért a tanulságért, másnak már ne kelljen. Tehát: sohasem veszünk fel fix törlesztőrészletre kölcsönt. Egy kölcsön – és hasonlóképpen egy megtakarítás – két kulcseleme a kamat és a lejárat. (A felvett összeg most állandó.) Ha félreteszel egy összeget egy konkrét kamatra, akkor az az időben egyre meredekebben fog pénzt termelni, hiszen a kamat is folyamatosan kamatozik. Ugyanez történik fordítva a hitelnél is, hiszen ekkor tkp. a bank teszi be hozzád a pénzét. Azaz minél hosszabb idejű kölcsönt veszel fel, annál meredekebben fog nőni a visszafizetendő összeg. Logikus, hogy ha te a törlesztőrészletet fixálod le, akkor a visszafizetendő összeg növekedésével növekedni fog a lejárati időd, de ez pont a nemlinearitás miatt megint növelni fogja a visszafizetendő összegedet, azaz megint továbbnöveli a lejárati időt, mely megint növeli az összeget, és így tovább, mint egy matematikai sorozat, ahol a sorozat elemei az egyes növekmények, melyek ugyan egyre kisebbek lesznek, de neked a szummát kell kicsengetned. Ha a kölcsön felvételekor a lejárati időt vetted volna fixre, akkor a visszafizetendő összeg emelkedésekor nyilván nőtt volna a havi törlesztőrészleted, de a lejárat nem, azaz kiesik belőle a nemlineáris növekedés.

Azaz megint beletenyereltünk valamibe, ahol ugyan próbáltunk előzetesen felkészülni arra, hogy lehetnek bajok, de ekkorára senki nem számított.

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Aztán 2011. Nem éreztem jól magam. Folyamatosan azon küzdöttünk, hogy kigazdálkodjuk a törlesztőrészleteket, arra már nem maradt forrásunk, hogy valami vésztartalékot képezzünk. Márpedig ha nincs félrerakott pénzünk, akkor én nem érzem jól magam. Váratlan segítség érkezett, váratlan helyről: felmondtak a munkahelyemen. Egy hónap múlva már újból dolgoztam, a végkielégítésből pedig végre sikerült valami megtakarítást képeznünk. Nej is kapott egy nagyobb összeget a cégétől. Aztán még a kilencvenes években kötött az akkori cégem egy nyugdíjkiegészítő biztosítást a részemre, ezt ebben az évben lehetett először minimális adózással felrúgni. Felrúgtam. Szép dolog a nyugdíj, de ha nem élek addig, akkor cseszhetem. (Az alap egyébként is borzasztóóan rossz hatékonysággal kezelte a pénzt, ha kiveszem és csak lekötöm, már akkor jobban járok.) A fenti összegeket gyorsan euróra váltottam, és ekkor Matolcsy segített meg. (Elnézést azoktól, akiknek ez rosszul esett.) Megint bedöntötték a forintot, így elég szépen kerestem, amikor visszaváltottam.
Ekkor már a végkielégítésre gyúrtunk. (A fenti pénzeket nyilván leköthettem volna, vehettem volna befektetési jegyeket, kötvényeket – de az egyértelműen látszott, hogy annál jobb befektetés, mint kiszállni egy rossz kölcsönből, nincs.)

Az utolsó pillanatban jött egy újabb mentőkötél: októberben járt le az 1993-ban kötött biztosításunk. Már előre dörzsöltem a markomat, aztán amikor megláttam a végösszeget, úgy kellett felmosni. A felvehető pénz kevesebb volt, mint amennyit abszolút értékben beraktunk. És a pénz jó része még kilencvenes évekbeli forint volt, mely legalább tízszer annyit ért, mint ma. Meg hol van az időfaktor, mely nemlineárisan növeli a befektetés értékét? Hol van a 18 évnyi takarékoskodás? A válasz rövid: sehol. Nem volt takarékoskodás. Csak én hittem úgy, hogy volt. A kezdetektől fogva, minden hónapban, amikor befizettem az indexált(!) havidíjat, rögtön, prompt abban a pillanatban le is vonták belőle a biztosítási díjakat, és csak a maradék párszáz forint kamatozódott. Azaz az idő hiába exponenciális multiplikátor, de úgy telt el, hogy nem volt mit növelnie. Vicces, mi? Én pedig azt hittem, hogy már 18 éve takarékoskodom.
Jó, persze, azzal vigasztaltam magamat, hogy tekintsünk úgy erre a kalandra, hogy volt egy életbiztosításunk, szerencsére nem kellett aktivizálni. Egyedül az viselt meg, hogy ha én ezt pusztán biztosításként kezelem, akkor 1993 óta tudtam volna mellette takarékoskodni is, a 18 év pedig termelte volna a kamatot, ahogy tanulta.

Aztán végkielégítettünk. 180 forintos frank értéken betoltunk minden mozgósítható pénzt, beleértve még az üvegbetéteket is. Így végül a fennmaradó kölcsönünk – mely egész véletlenül pont annyi volt, mint amennyit 4 évvel korábban felvettünk, azaz 4 éven keresztül gyk. a semmiért fizettük a durván magas havi összegeket – na mindegy, szóval a hátralévő fizetendő összegünk egyharmadára zuhant. Igaz, belement az összes megtakarításunk is, de még így is bőven megérte.

Most eltekintve a makroökonómiai hatásoktól, eddig úgy nézett ki, végre valami, ami a családunk szempontjából anyagi sikertörténet. De így, utólag ránézve, az látszik, hogy vederből cseberbe estünk. Azaz nagy rosszból közepes rosszba.

Anno az IEB-nél vettük fel a lakáskölcsönt, ezt később megvette a CIB. A végtörlesztést is náluk csináltuk. Itt viszont csak fix kamatú forinthitelt lehetett felvenni a hiányzó összegre. Az egész akció így is necces volt, nem vagyok agresszív tipus, de az ügyintéző hölggyel többször is veszekedtem, amikor láttam, hogy próbálja elfektetni az ügymenetet. Egyszerűen már nem mertem bevállalni mellé, hogy más banknál veszek fel forinthitelt a maradék összegre. Ráadásul a fix kamat – akkor! – nem is nézett ki annyira rossz megoldásnak. Konkrétan 11,5% volt, akkoriban 8% körül járt a jegybanki alapkamat és a bankok 3% körül tettek rá. Amennyit én a hiányos közgazdasági tudásommal tudtam, az az, hogy a tartós 10% körül jön az államcsőd – és akkor még ez a lehetőség is bőven benne volt a levegőben. Nem is beszélve arról, hogy Matolcsynak még a rendelkezésére állt 2% játéktér, abban pedig biztos voltam, hogy ha nem lesz IMF megállapodás, akkor erre a játéktérre szüksége is lesz. Azaz a 11,5% elfogadható értéknek tűnt.
Csakhogy. Nem számoltam a világgazdasággal, pontosabban a világgazdasági folyamatokkal. A válság kezelésére beindultak a pénznyomdák és ezzel párhuzamosan leestek mind a jegybanki, mind a banki kamatok. Ezt a váratlan külső tendenciát meglovagolta a kormányunk is és ők is leejtették az alapkamatot, jelenleg 5,5%-ra. Hiszen még ezzel is jóval többet fizetünk, mint a többi állam. Én viszont itt ülök egy 11,5%-os fix kamatozású kölcsönben és vakarom a fejemet. (Szerencsére rövidtávra kötöttem – mondtam már, hogy az időtől félek a legjobban? – de még így is hátravan négy év.)

-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Elérkeztünk a jelenhez. A végkielégítésből úgy jöttünk ki, hogy felére csökkent a lakás törlesztőrészletünk, igaz, az autóé megmaradt. A megtakarításaink viszont megint lenullázódtak, azaz ennek a pótlása volt a kiemelt cél. Cifrázta a dolgot, hogy az utolsó pillanatban, azaz már a jelentkezés pillanatában derült ki, hogy mind a két gyerek továbbtanulása csak fizetős képzésben valósulhat meg, így hirtelen megint megsokszorozódtak a terheink (1,3m/év). Oké, persze, vettek fel diákhitelt, de abban egyetértettünk, hogy nem szeretnének már pályakezdéskor súlyosan eladósodni, szóval amíg bírjuk, rakjuk félre nekik is a zsét.

Hivatalosan egy évvel ezelőtt szűnt meg a deviza lakáshitelünk, de a részletek már novemberben lecsökkentek, mi pedig rögtön el is kezdtük élére rakni a pénzt. Természetesen euróban. Emlékezzél vissza, mi volt itt egy évvel ezelőtt. Decemberben 327 volt az euró és simán benne volt a 350 is. Amikor januárban leesett 300 körülre, rögtön váltottunk is. Aztán egész évben rágtam a kefét. Az euró egy évvel ezelőtt 292 volt, mint ahogy most is. Euró lekötésre 3,2%-ot fizetett a bank, ami euróra nézve kifejezetten jó szám, de a forint közben 9%-ot fizetett. Nyilván ebben benne volt a kockázat, de hát most éppen nem történt baj. (Az más kérdés, hogy ez nem a kormányunkon múlott.) Külön cifrázta a dolgot, hogy a CIB olyan botrányos marzsot használ, hogy az átváltás simán elvitte a 3,2% megtakarítást.

És most így állunk. Nem kicsit frusztráló, hogy minden döntési pontnál eszméletlen munkát öltem bele, hogy racionálisan döntsek. Kár volt. Egyszer sem jöttek be az elképzeléseim.
Mindig csak azok jártak jól, akik látták a jövőt.

Plitvice, Murter és Dalmácia

Ez egy 2006 júniusi nyaralás volt, gyakorlatilag az utolsó, ahová még nem vittünk kajakot. Fürdések, csavargások, kánikula.
Akkoriban még nem sokra becsültem a mozgóképet, inkább fényképezgettem. A videófelvételek nagy részét a két gyerek követte el, egy meglehetősen gagyi fényképezőgéppel. (Bélyegnyi kép, hang nuku, pontosabban az csak az én felvételeimen volt.) A kameramozgás is, khmm, igencsak esetleges. De legalább megvolt a kihívás a vágásban. :)


 

Vásároljunk repülőjegyet

<repulojegy>

Hamarosan itt a tavasz, megint beindult a kalandféreg. Idén a gyerekek már elkezdtek magukban repkedni, de azért lesz még egy közös túránk. Vegyünk rá jegyet.
Wizzair. Mert az új bankkártyám egyben Wizzair kártya is és szépen gyűlnek rajta a pontok. Persze ennyi idő alatt nem jött össze rajta 3 jegynyi anyag, de gondoltam, majd kiegészítem magáról a kártyáról. (Üdvözlő időszakban az is jól fizet.) Foglalási illeték: Mastercard 2000, Wizzair card 1700, pontok a számláról 0. Három jegy, oda-vissza, az bizony 6-os szorzó, ez pedig már átlépi a fájdalomküszöböt. A számlán nagyjából az összeg fele volt. Kísérlet. Fizessük ki a fele költséget számláról, a maradékot meg kártyáról, hátha ekkor is nulla marad az illeték. Nos, nem. Látszólag nulla, ahogy rágom át magam a formokon még mindig nulla, aztán már a fizetéskor veszi észre, hogy nincs annyi pénz a számlámon és gyorsan rávágja a 12000 forint pluszköltséget.
Oké, matekozzunk. Ha félreteszem a pontokat későbbre, most pedig – élve az üdvözlő időszak extra szorzóival – megveszem az egészet kártyáról, akkor kerestem 5000 forintot, de buktam 12000-ret. Nem jó biznisz. Akkor valahogy fel kellene tölteni a Wizzair számlát. Úgy tudom, automatánál fel lehet, de az plusz pénz bevitele a rendszerbe. Meg lehetne-e oldani anélkül?

<kerekpar>

Naná. Nemrég lopták el a bringákat, márpedig anélkül nem élet az élet. Alaposan feltúrtam a netet, mi legyen az utód, végül a Csepel Torpedo 3, illetve a Btwin Triban 3 fordultak rá a célegyenesre, aholis a Btwin győzött. Barnával kimentünk a Decathlonba, ahol a kifutó márkák között találtunk neki is egy montit. Megkérdeztem, mitől oyan olcsó, hiszen ugyanettől a gyártótól ugyanilyen, csak máshogy szinezett bringa egy tizessel volt drágább, de az eladó csak vonogatta a vállát. Kifutó termék. Úgy legyen. (Később meglett a megoldás, itt található mind a két különböző évjáratú modellről teszt.) Aztán némi kavarás, Barna méretében csak Debrecenben és Fehérváron van, de aztán kiderült, hogy már Debrecenben sem, gyorsan lecsaptunk az utolsó darabra. Majd felhozzák. Közben én megfogdostam a Triban3-at, tetszett. Otthon még ránéztem a neten, ott írták, hogy már csak kettő van az én méretemből a raktáron. Ebből jött az elhatározás, hogy nem várjuk meg a tavaszt. Szerencsére éppen most járt le egy lekötés, a nyugdíj várhat. Gyorsan áttoltam a pénzt a Wizz kártyára, megvettük a bringákat, egyből össze is jött a hiányzó pontszám a repülőjegyhez. (Plusz még a Decatlon is jóváírt 3000 forintot.)

Az már egy másik történet, hogy pont aznap szakadt le a hó. Kínomban a héten már a nappaliban tekertem, falhoz tolva a foteleket és a kanapét.

</kerekpar>

A vásárlás vasárnap történt, a Wizzair pontok kedd reggel jelentek meg a kártyán, onnan áttoltam a fapados céghez, szerdán reggel értesítettek, hogy megnőtt az egyenlegem.

<kipukkadas>

Aki sokat éjszakázik, az tudja, hogy a szervezet egyszer csak benyújtja a számlát. Ez nekem szerda reggel jött meg. Apró nüansz, hogy szerdán kora reggel rendszeres megbeszélés van a cégnél. Havonta kétszer, szóval nem visszük túlzásba, de nekem most pont sikerült beletrafálnom. Lenyomtam a telefont, majd visszaaludtam. Aztán felriadtam és soványmalacvágtában összekészülődtem. A metrón elaludtam, így két megállóval később kellett átugranom egy ellenjáratra. Naná, késtem, de még belefértem a 200 forintos zónába. Ami egyfelől még jó, másfelől, ha figyelembe vesszük, hogy összesen egy mondatom volt a két óra alatt (“Bocs, nem tudom, de majd utánanézek”), és azt sem most kellett volna elmondanom, akkor puszta pénzkidobás. Már az elején rácsavarodtam a radiátorra és arra koncentráltam, hogy legalább ne horkoljak. A megbeszélés után hazaaludtam magam a tömegközlekedésen, majd beledőltem a kanapéba és aludtam estig.

</kipukkadas>

Emiatt tudtam csak szerda este foglalkozni a jegyvásárlással. Beléptem a Wizzair oldalára, elégedetten vettem tudomásul a szép nagy számot a számlán, kiválasztottam a gépeket, kitöltöttem a kismillió formot, fizetés rendben, utolsó oké, homokóra, aztán megint homokóra, majd még mindig egy kis homokóra, végül egy kövér error. Mellette értesítettek, hogy a pénzt ugyan levonták a számlámról, de a foglalás nem sikerült, keressek másik járatot. WTF, a javából.
Oké, ügyfélszolgálat. Már korábban elmentettem a számot a mobilomba, hívtam. Erre a géphang közölte, hogy szerinte nincs annyi pénz a telefonomon, amennyi a híváshoz kell. Először nem is fogtam fel, azt hittem reklám és vártam a kapcsolást. Meg is történt. Szét. Újabb hívás. Ekkor már figyeltem a szövegre, de az értelmét csak a harmadik próbálkozásnál fogtam fel. Bakker, ez egy előfizetéses telefon, mi az, hogy nincs rajta elég pénz? Hát itt már mindenki hülye? Aztán megnéztem a weblapon és a fejemre csaptam. Az ügyfélszolgálatnak emeltdíjas száma van, én viszont gondosan letiltottam a 90-es körzetet. Jó. Szerencsére van vonalas is még a házban. A kapcsolás egyből összejött, majd a géphang közölte, hogy várjak az ügyintézőre. Közel másfél percig hallgattam azt a zenét, amelyről a marketingesek azt hiszik, hogy nyugtatja az ügyfelet. Emeltdíjas tarifával. Aztán felkapta a csajszi, utánanézett, megállapította, hogy valójában nem történt se foglalás, se levonás, lépjek ki, majd be és jól fogom látni az értékeket. Amikor megkérdeztem, hogy miért kaptam hibát, mondott néhány blőd dolgot, de mivel nálam egyik sem talált, végül abban maradtunk, hogy lépjek ki, majd be, ha az sem segít, telepítsek új böngészőt.
Jó. Kiléptem, beléptem, a pénz ott volt a számlán. Újabb nekifutás. Egyből megtaláltam, mi volt az előbb a hiba: azt a gépet már nem hozta elő a program. Hozott helyette ugyanabban az időpontban egy másikat. Egy jóval drágábbat. Azaz valószínűleg az történt, hogy a Chrome lekesselte az egy héttel ezelőtti menüt, én még abból választottam, miközben a valóságban már csak drágább jegyek voltak. “Leterítenek úgyis” – morogtam magamban József Attila verssorát. Eszméletlen, miket kavarok, hogy megspóroljam azt a 12000 forintot, és amikor azt hiszem, hogy sikerült, hirtelen megemelik az árat. 12000 forinttal.
De az igazi feketeleves csak utána jött. Kiderült, hogy az emelt árhoz már megint nincs elegendő pénzem a Wizz számlán. Kemény 800 forint hiányzott, de ugye azt már tudjuk, hogy ha ki kell pótolni kártyáról, akkor jön a 12000 forint foglalási díj. Á, nem káromkodtam. Most jöhet megint az a kör, hogy vagy veszek pontot, vagy költök valami pénzt. Körbenéztem. Hmm, a borhűtő elég üres, lassan fel kellene tölteni. De végül nem került rá sor, kiderült, hogy Nej hétfőn tankolt, abból simán megvolt a 800 pont – csak éppen át kellett tenni a Wizzair számlára. Újabb egy nap várakozás.

Csütörtök. Úgy ültem le a gép elé, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is megveszem a jegyeket. Beléptem. Aztán, habár nem szoktam, de most elolvastam egy izgő-mozgó flash reklámot. Azt mondta a Wizzair, hogy ma, és csakis kizárólag ma, minden webes vásárlásra 20% kedvezményt adnak. Kész. Ekkor röhögtem el kínomban magam. A 20% kedvezménnyel olyan mélységekbe esett a jegyár, hogy a végén még maradt is 8000 forintnyi pontom. Azaz ha tegnap meglett volna a hiányzó 800 pontom, akkor sikerült volna a legdrágábban megvennem a jegyet, ellenben így, hogy egy héten keresztül szopattam magam, sikerült pont beletenyerelnem egy akcióba, mellyel messze a legolcsóbb jegyárak jöttek ki.

Hát, így történt. A pénz persze nem maradt meg, első örömömben gyorsan lefoglaltam egy pont ennyivel drágább, de minden tekintetben jobb szállást az eredetileg kinézettnél.

</repulojegy>

Special Force

Hogy miért léptem be ebbe a különleges alakulatba? Leginkább azért, mert már elegem lett magamból. Szüleim meglehetősen jómódúak voltak, emellett teljesen liberálisan neveltek, azaz sehogy. Hagyták, hadd csináljak, amit akarok, gondolták, majd benő egyszer a gyerek fejelágya. Aha. Ahogy vesszük.
Lehet, hogy másoknak nagy élmény volt, amikor nagykorúak lettek, nekem csak egy nap volt a sok közül. Addigra már régen kipróbáltam mindent, amit legalább egyszer ki kellett próbálni. A legtöbbjét mondjuk ennyiszer sem kellett volna, de sikeresen túléltem minden őrületet.
Aztán az egyik nap egy bokáig húgyos budiban ébredtem. A földön mellettem egy szaros koton úszott a halványsárga lében. Atyavilág. Milyen buli lehetett itt? Kitámolyogtam a kocsmába. Jenő törölgette a poharakat a pult mögött.
– Helló Apafej, tudod-e, hogy pokolian büdös vagy?
– Az hagyján. De mennyire szomjas!
– Bocs, cimbora, mindjárt nyitok és addigra még ki is kell szellőztetnem utánad. Szóval séta haza a mamához, aztán ajánlom a dézsát. Csodákra képes.

Valahogy hazamentem, aztán beültem a kádba. Néztem a plafont. Mi lesz ebből, ha így folytatom? Oké, most elegem van. Nem iszok, tiszta leszek. Meddig fog tartani? Ismerem magam, talán két napig, aztán lehet, hogy a következő ébredés már egy kecskeistállóban lesz. Valami olyasmi kellene, ami nagyon végleges. Ahonnan nem lehet kilépni, hogy bocs, meggondoltam magam. Ekkor ugrott be a Special Force. Miért ne? Elég nagy őrültség és pont azt adja, amire nekem most szükségem van: egy erőteljes pofont, mely viszalöki a velejéig züllött embert a normális emberek irányába. Talán túl is lendül, de nem gáz, úgyis imádok szélsőségesen élni.
Természetesen nem vettek fel egyből. Habár születésemtől fogva erős ember vagyok, de az erőnlétem nulla. A deréktáji párnácskákról nem is beszélve. Szerencsére a fater aktivizálta magát, betolt a hivatásosok közé, innen két év alatt felszívtam magam annyira, hogy ekkor már felvettek.
Nem fogom leírni a kiképzést. Ha nem gondoltam legalább ezerszer arra, hogy mekkora marha vagyok, akkor egyszer sem. Az önbecsülésemet szilánkosra törték, aztán összeraktak valamit, amit távolról akár önbecsülésnek is lehetne nevezni, de közelebbről sokkal inkább egy robot gondolkodására hasonlított. Megtanultam minden fegyverrel bánni, legyen az RPG páncélököl, vagy egy egyszerű sóskifli. A tűrőképességemen még én magam is meglepődtem, ha belegondoltam, milyen körülményeket éltem túl. Jelzem, ez nem mindenkinek sikerült. Végül belekerültem az évfolyamunkból a kiválasztott 16-ba. Ennyien maradtunk a százegynéhányból. El is lettünk különítve a többiektől. Tudtuk, hogy a következő éles bevetéskor már mi megyünk.

Még csak sokáig sem kellett várnunk. Kábé egy héttel később megszólaltak a szirénák a szobáinkban. Gyorsan magunkra kaptuk a sárga ruhát, összeszedtük a felszerelést. Ja, hogy miért sárga? Ez része volt a stratégiának. Négy fős csoportokban tevékenykedtünk, minden csoportnak volt egy színkódja. Nem is ismertük egymás nevét. Én a sárga csoport vezetője voltam, azaz csak Sárga1 a többieknek. Gyors eligazítás: az akció célja elfoglalni egy objektumot, egy sziklára épült erődkastélyt. Az út tele lesz csapdákkal, ellenséges népekkel. Kritikus, hogy minél többen jussunk be az objektumba, hiszen ez a kulcsa annak, hogy végül el tudjuk foglalni. Beszivárgós technikát fogunk alkalmazni, azaz a megközelítés egyénileg történik: megkapjuk a térképeket és mindenki úgy halad, ahogy tud.

Nem is vacakoltam, tisztelegtem és futólépésben elhagytam a bázist. Jól haladtam.
A dzsungel szélén megláttam Kék1-et. Körbenéztem, minden rendben, gondoltam váltok vele néhány szót.
– Szia – üdvözöltem.
– Szia – bólintott, de többre már nem jutott ideje, mert a fáról lereszkedett egy kötél, a végén hurok, megszorult a nyakán és egy láthatatlan erő már rántotta is fel a magasba. Mindez egy pillanat alatt történt, mire feleszméltem már csak a kiáltása visszhangzott a fák között. Nyoma sem maradt.
– Asztakurva – néztem döbbenten. Tényleg durva csapdák lesznek. Észnél kell lenni.

Inkább le is tértem a főútról. Eszméletlen ösvényeken haladtam. Néha egy-egy mocsár lassította a tempót, utána viszont liánok segítségével száguldottam át az erdőn, behozva a lemaradást. Estére elégedett lehettem a megtett úttal. Épp egy barlangnál kezdett sötétedni, gondoltam, bemegyek. Odabent már pislákolt a tűz. Zöld2 üldögélt mellette.
– Nocsak, nocsak! – vigyorogtam rá.
Felkapta a fejét, mondani akart valamit, de már nem maradt rá ideje, egy óriási sziklatömb levált a barlang tetejéről és agyonnyomta.
Valahogy nem maradt túl sok kedvem a barlangban éjszakázni. Bakker. Mi lehet a többiekkel? Csak én láttam eddig két szerencsétlen halált. Mi lesz ebből a küldetésből?

Hajnalban már úton voltam. Sokkal lassabban haladtam. Minden lépést megvizsgáltam, nem rejt-e csapdát? Így értem el a szakadékhoz, melyen kötélhíd vezetett át. Gyanakodva méregettem. Valahogy nem fűllött hozzá a fogam. Ekkor láttam meg Piros1-et, aki szintén a hídhoz közelített. Gondoltam, megvárom, aztán majd csak kitalálunk valamit.
– Szia, Piros1 – intettem neki.
– Szia – emelte a kezét, de többet már nem láttam. Egy kötélre kötözött gigantikus farönk lendült ki a dzsungelből és mint egy kuglibábut, úgy lökött bele a szakadékba. Életed filmje, ugyan. Az ordibálás mellett ilyenkor semmi másra nincs ideje az embernek.

A bázis gyengélkedőjében tértem magamhoz. Basszus. Túléltem. Ez valami hihetetlen! De hát, ezt jelenti a kiképzés.
Az ágyamnál, az orvos mellett állt az Őrnagy, évfolyamunk kiképzője. Mikor látta, hogy kinyitom a szememet, elvigyorodott.
– Mondtam én, hogy kemény legények – bökte oldalba a dokit, majd felém fordult.
– Mi az istenfaszát csináltál, te marha? Hát erre tanítottalak?
– Hibáztam – nyögtem ki – De nem számítottam…
– Nem számítottál?! Mit gondoltál, hol vagy? Anyuka köténye mellett? Mondtam, hogy ellenséges terepen mentek, tele csapdákkal! Mondtam, nem?
– De.
– Na.
– Hibáztam, de jóváteszem. Már indulok is – álltam fel, de megszédültem és ráestem az éjjeliszekrényre.
– Ráadásul még hülye is – dörmögte az Őrnagy, de láthatóan tetszett neki a lelkesedésem.
– A doki minden reggel megvizsgál. Ő mondja meg, mikor indulhatsz újra. És legközelebb vigyázz jobban!

Egy hét alatt épültem fel. Az Őrnagy ismételten szerencsét kívánt, én pedig ismételten kifutottam a bázisról. Most nem vacakoltam rejtett erdei utakkal. Végülis, én vagyok a Sárga1, csak illendő lenne elsőnek nekem odaérni az erődhöz. És szemmel láthatóan az erdő sem biztonságos.
Miközben futottam, itt-ott láttam az erdőben ismerős arcokat. Nem foglalkoztam velük, rohantam. Estére értem el a folyóhoz, itt találtam is egy kellemes búvóhelyet. Elvackoltam magam, aludtam hajnalig. Ahogy készülődtem, láttam, hogy Zöld3 közelít egy kenuban. Biztos voltam benne, hogy itt, ennél a pihenőnél köt ki. Egy ideig néztem, aztán furcsa érzés támadt bennem és nem vártam be. Összecuccoltam és olyan gyorsan futottam tovább, mint maga a pokol. Továbbra is a főúton haladtam és legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi érdekes. Futás, időnként pár korty víz a folyóból, majd futás. Hatalmasat haladtam estig. Kerestem egy eldugott tisztást, gyújtottam egy igencsak apróka tüzet.
Kicsi volt, de mégis meglátta valaki. Nagyon óvatosan közelített meg, egy átlagos ember észre sem vette volna, de hát ugye, a kiképzés. Óvatosan elsomfordáltam és pont akkor vetődtem rá hátulról, amikor kidugta a fejét a tisztásra. Mire feleszmélt volna, már mozdulatlanra kötöztem. Odavonszoltam a tűzhöz, hogy megnézzem, ki az.
– Sárga4? – döbbentem meg.
– Mmpfmpff – közölte.
– Ja, bocs.
Kiszedtem a szájából a belegyömöszölt sündisznót és kioldoztam.
– Már a sündisznóból tudtam, hogy csak te lehetsz az – morgott, nyelvével óvatosan felmérve a karcolásokat.
– Fátylat reá! – legyintettem nagylelkűen – Sütöttem néhány bogarat, kérsz?
– Az jó, nem kell rágni. Kérek.

Vacsoráztunk.

– Szintén a bázisról? – kérdezte meg végül.
– Szintén – bólintottam – Egy kötélre kötözött fatönk belelökött a szakadékba.
– Egyedül voltál?
– Izé, pont nem. Éppen akkor jött Piros1.
– Gondoltam.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Én már kétszer futottam bele csapdába. Elöször aknára futottam, amikor mozgást hallottam magam mögött. Másodjára meg… másodjára a bázis kapujában kaptak el.
– A bázis kapujában?!!!
– Ott.
– Atyavilág. Ez aztán körmönfont ellenség. Odáig merészkedtek!
– Aha – mondta, de valahogy furcsán.
Nem tetszett ez nekem.
– Figyelj, ne célozgassál. Ha tudsz valamit, akkor mondd!
– Tudni nem tudok. De sejtek. Meg már kétszer voltam a bázisban, beszéltem odabent a srácokkal. Amikor egyedül voltunk a terepen, akkor nem volt semmi baj. Mindig akkor történtek balesetek, amikor találkoztunk egymással.
– Ez lehet véletlen is.
– Véletlen?! Tudod, hogy kaptak el a bázis kapujában? Kiléptem, körbenéztem, erre megjelent mögöttem Piros2, az erdőből meg kirongyolt egy kibaszott krokodil és kettéharapott! Érted? Egy kibaszott krokodil! Egy kibaszott tölgyfaerdőből!
– Asztakurva.
– Szerinted hol élnek a krokodilok? Vagy fordítsuk meg a kérdést: élnek-e életvitelszerűen tölgyfaerdőben krokodilok? Szereti-e a krokodil a makkot?
– Hát..
– Nem, ne erőltesd meg magad. Nem szereti. Nem élnek krokodilok a tölgyesben. Azt a dögöt valahol tárolták, majd kiengedték. Közvetlenül a bázis mellett. Na?
– Azt akarod mondani, hogy nincs is erődkastély, csak a bázisból akarnak minket kinyírni?
– Ezt azért nem. Lehet, hogy van erőd. De hogy igazából ki az ellenség, azt nem tudom. Mi van, ha ez az egész csak egy újabb teszt? Az utolsó utáni. Éles bevetésnek álcázva?
– Hmm. Azt mondod, mindig akkor jönnek a balesetek, amikor találkozunk? Mi meg már itt beszélgetünk órák óta és nem történt semmi.
– Ez nekem is furcsa. Pont azért jöttem lopakodva, hogy ne látványosan találkozzunk.
– Hát, ennél látványosabb nehezen lehetett volna.
– Igen – simította meg szórakozottan az arcát – szóval nem ezen múlt. Viszont, mi van, ha a Sárgák találkozhatnak egymással?
– Hülyeség.
– Mint ez az egész. Amikor bent voltam a gyengélkedőn, mindenki elmesélte a történetét. Mindenki csodával határos módon élte túl. Most gondold el: kettéharapott a krokodil, erre odabent összevarrtak! Hát mi a fasz folyik itt?
– Nem tudom. Figyelj, aludjunk. Ha odaérünk az erődhöz, okosabbak leszünk.
– Vagy halottabbak.

Szokás szerint hajnalban keltünk. Összecuccoltunk.

– Menjünk együtt? – kérdeztem.
– Lenne értelme – vakarta a fejét – De ha igaz az elméletem, hogy mindig akkor történik katasztrófa, amikor másik csapatbélivel találkozunk, akkor lehet, hogy egy ilyen mindkettőnket elkapna.
– Még mindig nem merek neked hinni, de ez logikus. Akkor találkozunk az erődben. Ne feledd, a mi célterületünk az északnyugati szárny!
– Oké, zsoké, ott leszek.

Futottam tovább a folyó mentén, Sárga4 meg átúszott és a túlparton folytatta. Állandóan a beszélgetésünkön járt az eszem: figyeltem minden neszre és inkább kerültem a találkozásokat.
Két nap múlva láttam meg az erődöt. Ott volt a szikla tetején, a lábai mélyen belenyúltak az erdőbe. Pont olyan volt, mint ahogy az eligazításon leírták. Oké. Ez innentől legalább már tiszta munka.
Óvatosan megközelítettem a függőhidat. Elméletileg alatta van egy szennyvízcsatorna, mely az évnek ebben a szakában ki van száradva. Ott tudunk behatolni. Persze nem akárhogy: várni kell, várni a megfelelő pillanatra, majd amikor őrségváltás van, akkor kell elsurranni a híd alatt.
Sikerült. Amint bejutottam, már nem siettem. Tudtam, hogy egy sötét, hosszú alagút lesz, ahol a derékig érő büdös sárban kell haladni.
Az egyik kanyar előtt megdermedtem. Valaki van a kanyar után! Éreztem. Bekukucskáltam. Kék3 állt a falnak tapadva, hófehérre vált arccal.
– Mi van? – kérdeztem.
– Oott! – mutatott maga elé.
– Mi van ott?
– Ott állt az előbb Zöld4. Aztán… – elcsuklott a hangja.
– Aztán már nem állt ott – vontam le a következtetést.
– Először tapadókorongos csápok jöttek ki az iszapból, elkapták, majd egy óriási szájat láttam, felette meg egy gonosz szemet. És Zöld4… hallottam, ahogy roppannak a csontjai!
– Értem. És most nem mersz továbbmenni.
– Nem érted! – sikította – Az a lény még mindig ott van!
– És a bátorságod? Bazdmeg, nekünk oda be kell jutnunk. Mutass már egy kis gerincet!
– A gerince… az is roppant…
– De legalább volt neki, te szarjancsi! Előre!
Tétovázva elndult. Nem történt semmi. Egy kicsit megnyugodott. Aztán felbukkantak a csápok, felkavarodott az iszap, megjelent egy óriási száj, egy dülledt szem, Kék3 sikított, majd csak annyi hang maradt, ahogy leszopják a húst a csontokról. A szörny elmerült.

Nabazdmeg. Kíváncsi vagyok, ezt hogyan fogják meggyógyítani a bázison. Itt már komolyra fordult a játszma.
– Várjunk csak – jutott eszembe – Mit is mondott Sárga4? Mindig akkor van katasztrófa, ha találkozunk. Kék3 találkozott Zöld4-gyel. Én találkoztam Kék3-mal. Tehát én most átmehetek, egészen addig, amíg nem bukkan fel valaki mögöttem. Van más lehetőségem? Nincs. Meg egyébként is, most is az iszapban állok, az a dög már régen elvihetett volna.
Nagy levegő. Átgázoltam. Nem jött föl a szörny. Még a végén igaza lesz Sárga4-nek. De akkor… akkor nem tudom, mi lesz. Még mindenki emlékszik arra a korábbi nagyfiúra, Rambóra. Na, amit ő rendezett akkor, amikor rájött, hogy átbaszták, az lófing lesz ahhoz képest, amit én, ha tényleg kiderül, hogy valójában a bázissal küzdünk.
Ez a gondolat erőt adott. Határozottan gázoltam az iszapban és hamarosan el is jutottam a szennycsatorna dómjáig. Ez egy kupolás gyűjtőterem, itt fut össze minden belső csatorna. Már majdnem a cél! Nekem balról a második ágon kellett folytatnom az utam, ahhoz, hogy az északnyugati szárnyba jussak. Sajnos az iszap nem őrzi meg a lábak nyomát, így nem tudtam, mennyien járhattak előttem. Megtaláltam a térképemen jelzett csatornafedelet, megemeltem, kibújtam. Itt vagyok! Eljutottam az alagsori konyhába! És – néztem körbe – én lettem az első. Sárga1. Ahogy kell.
A terv a továbbiakban az volt, hogy elbújunk és összevárjuk a többieket. Behúzódtam egy mélyedésbe, az ablak mellé. Innen a magasból szépen be lehetett látni a terepet. Valahol ott küzdenek a többiek – gondoltam – Nosza, jertek hát, jertek!
De valahogy nem akartak. Éjszakára elbújtam az üres éléskamrába, majd nappal megint visszamentem az ablakmélyedésbe. Innen vettem észre, hogy óvatosan emelkedik a csatornafedél. Melléosontam. Feszülten figyeltem. Amint kibújt az illető, rávetődtem és megkötöztem. Biztos, ami biztos. Kirángattam a fényre. Sárga4 volt.
– Mmphmmphf? – nézett nagy szemekkel.
– Oké, mindjárt kiszedem a szivacsot a szádból.
Kiszedtem.
– Határozottan puhulsz – jegyezte meg.
– Ez akadt a kezembe – vontam vállat – Szóval akkor már ketten vagyunk.
– Ja.
– Milyen a konyha?
– Üres. Még bogarak sincsenek.
– Emberek sem?
– Szerintem nem is tudják, hogy ez a helyiség létezik. Ideális várakozóhely.
– Hány napig bírja étlen az ember?
– Viccelsz? Mi olyan kiképzést kaptunk, hogy akár az életünk végéig.
– Én is így gondoltam.
– Ezt miért mondtad olyan furcsán?
– Mert a világ nagy igazságai közé tartozik, hogy az éhezést pont az életünk végéig tudjuk tartani.
– Hülye.
– Okos hülye.
– Oké, ha annyira okos vagy, akkor mit gondolsz, hogyan tovább? Meddig várjunk még?
– Jó kérdés – vakarta meg a fejét – Holnapig mindenképpen. De utána támadjunk.
– Rendben.

Odahúztunk két széket az ablakhoz. Vártunk. Szép volt a táj.

– Te, látod azt a füstöt, ott a hegy fölött? – mutatott oda Sárga4.
– Látom. Mire saccolsz?
– Háát… ne legyen igazam.
– Már megint csak célozgatsz… – kezdtem bele, de nem tudtam befejezni. A hegy teteje hatalmas robbanással a levegőbe repült, por, hamu, sziklák takarták be az eget, a csonka hegyből láva folyt ki, ezzel párhuzamosan újságpapírként gyűrődött fel a táj, megrepedt a föld, az erdők belezuhantak a szakadékokba, a folyókat vagy a láva párologtatta el, vagy mentek az erdők után a mélybe… és persze az erőd sem maradt érintetlen, repedtek a falak, potyogtak a szikla méretű kövek, igyekeztünk bújni, menekülni, de nem lehetett hová, váratlanul nyíltak meg alattunk is a szakadékok, még láttam, ahogy Sárga4 eltűnik az egyikben, megkapaszkodtam az ablakpárkányban, odakint már az egész világ égett, füstölt, sikított, oda volt már minden, oda a bázis is, oda minden, ami számított valaha is az életben, a fal megindult velem, már nem volt mibe kapaszkodni, zuhantunk, ez most már biztos nem kamuesés, goodbye cruel worl…

-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

Lacika megmakacsolta magát.
– Nem dobok – szorította össze a száját. A dobókockákat eldugta a háta mögé.
– Dobnod kell! – kiáltott rá Sárika – Nem lehet kiszállni a játékból!
– Ez egy hülye játék! – szipogott Zsoltika.
– Ugye? – talált váratlanul szövetségesre Lacika – Én is azt mondom!
– Most – mutatott rá Pistike – De az elején te akartál mindenáron ezzel játszani!
– Igen – kontrázott Sárika – Csak akkor azt hitted, neked lesz szerencséd! Hát, nem lett!
– De nagy a szád, hogy már két bábud is bent van a házban!
– Nagy is. Neked mennyi van?
– Most rúgta ki Pistike a legjobb bábumat a kapuból.
– Akkor tedd vissza a startvonalra és várd meg, amíg hatost dobsz.
– A hóhér, az. Ez egy hülye játék! Játsszunk mást!
– Nem játszunk mást! Egyszer már én is nyerni akarok!
– Úgyse fogsz!
– Dehogyisnem! Dobjál!
– Nem dobok!
– Ismerd be, hogy vesztettél!
– Soha! – pattant fel Lacika, határozott mozdulattal felrúgta a táblát, repültek a piros, sárga, kék és zöld bábuk mindenfelé a szobában, de még a tábla keménypapírja is felszakadt.
Sárika felsikoltott, nekiesett a körmeivel Lacikának, aki kiszaladt. Pistike és Sárika utána.

Zsoltika maradt a szobában. Törökülésben üldögélt a földön, előtte a romok.
– Micsoda egy hülye játék! – motyogta – Ki nevet a végén? Hát nevet itt egyáltalán valaki?
Aztán felállt. Talán nem is baj, hogy tönkrement a tábla. A bábukkal meg még biztos lehet kezdeni valamit.

Sivatag

Már összeraktam az előző írást, amikor nekiálltam webbankolni. (A CIB-nél lejárt az euró lekötésünk, ezt kellett valahogy átvarázsolnom az Erste számlára. A CIB-nél – mint ahogy írtam is – kiborult a bili, a gusztustalan marzs miatt onnan szép lassan elmozdítjuk a lekötött pénzeket.)

Igenám.

Februárban folytatódott a betéti kamatok csökkentése, így egyre kevesebbet fizetnek a bankok a pénzünkért. A normál lekötött betéti kamatok többsége nem fedezi a várható inflációt. Hiszen a kamatadót is figyelembe véve legalább 4,16 százalékot kellene kapni a pénzünkre ahhoz, hogy az egy év múlva várható, 3,5 százalék körüli inflációt a kézhez kapott kamat meghaladja. Ráadásul a számlaköltségek is apasztják a hozamot.
link

Hát igen, azok a bizonyos számlaköltségek. Kezdődött azzal ugye, hogy a marzs elvitte a lekötés 4%-os kamatát. Forintban most pont ugyanannyim van, mint amennyit anno lekötöttem. Oké. Akkor ezt most tegyük át egy másik bankba. Átutalási díj 0,206%, ami még nem is lenne annyira durva, de a minimum díj $13,04, ami kb. 3000 forint. Még akkor is, ha 1 eurót utalsz át. Nem tagadom, bepöccentem. A Köki Terminálon a két bank pár méterre van egymástól, gondoltam, kiveszem kápéban és átsétálok a másikba. Ekkor viszont 0,535%, ami több, mint 3000 forint. Kapják be. Először a marzzsal elviszik a lekötés kamatát, majd ha hozzá akarok jutni a pénzemhez, rámvágnak egy jó nagy összeget. Azaz fél év lekötés után 3000 forinttal kevesebb pénzem van.

Marad a ciha. Tényleg.

Olvasgatok

Ezt írja Zsiday Viktor:

“Elméletileg a 2008-as válság lezárta a hitelnövekedés korát. Mind a lakosság, mind a vállalati szektor erősen eladósodott, és a válsággal elindult az adósságleépítés kora. Volt már ilyen a világtörténelemben, és tudjuk, hogy jellemzően ezek után 10-20 évig tartott mire az adósság leépült (hitelundor, deleveraging). Ezalatt az időszak alatt jellemzően deflációs nyomás, alacsony növekedés, magas munkanélküliség, és az ezekből következő társadalmi feszültségek, gyakran háborúk jellemezték a világot.”

És mire számíthatunk, ha nyugdíjra takarékoskodunk?

“A konklúzió az, hogy sokáig alacsony lesz a világban a hozamszint (és lesz mindenféle pénznyomtatás), még akkor is, ha elindulna valamiféle infláció, és a kötvénypiacokon szinte bizonyos hogy negatív reálhozamot lehet majd realizálni a következő években. A kamatszinteknek a mélyben kell maradni, egyszerűen azért, mert nincs más lehetőség.

Ebből viszont logikusan következik, hogy a pénzben/kötvényben, bármiféle fix hozamú instrumentumban, ígérvényben megtakarítók kirablása (eufemisztikusan a “financial repression”, azaz pénzügyi elnyomás) tovább folyik, és folyni is fog még jó sokáig a világban, és ehelyett minden jobb: a részvény, az ingatlan, a föld, vagy bármiféle reáljószág…”

Azaz továbbra is a legjobb befektetés az élmények gyűjtögetésére, illetve az egészség megőrzésére elverni a pénzt. Öregen meg majd csak lesz valahogy.