Eger, nosztalgia

Ennek az írásnak meglehetősen bonyolult története van.

1.
Ott kezdődött, hogy a Facebook-on valahogy rátaláltam egy közösségi oldalra, ahol szülővárosomról, Egerről rakosgattak ki a jómunkásemberek mindenféle régi fényképeket. Először csak kóstolgattam az oldalt, aztán egyszer rászántam magam és átnéztem a közel 600 képet. Sokkoló volt, még nekem is, aki eddig azt hittem, jól ismerem a várost.

2.
Nem csak kapni jó, hanem adni is, és mivel nekem is vannak régi képeim, feltettem néhányat.

3.
Az egyik kommentelő alaknak ismerős volt a neve. De csak úgy, a távoli ködből felmerülve. Korai kapcsolat lehetett, még az általános iskolából. Rákérdeztem. Szintén távoli köd. Próbáltuk a homályt eloszlatni. Megneveztem néhány osztálytársat. Amíg a válaszra vártam, előtúrtam a gépemből egy iszonyú régi fényképet az osztályunkról, hátha szükség lesz rá. Nem lett, anélkül is beazonosítottuk egymást.

4.
Nekem viszont már ott volt a munkakönyvtáramban a régi kép. Gondoltam, csak jó lesz valamire, kitoltam a Facebookra, gondosan betagelve mind a 34 embert. (Ezt most dicsekvésképpen írtam.)

5.
Megesküszöm mindenre, hogy nem reklámoztam a képet sehol. Ott pihent a profilomban. Ennek ellenére már aznap estig rátalált négy volt osztálytárs, majd jöttek sorban a többiek. Ha nem is túl mély, de kellemes, nosztalgikus húrokat pengető beszélgetés indult meg a kép mellett.

6.
Közben minden egyes újonnan feltűnő embernél javítottam a tag-et, lecserélve az üres nevet a Facebook user linkjére. Így vettem észre, hogy az egyik lány Németországban él. Gondoltam, jó régen láthatta már a környéket, nekem meg mit ád az ég, van egy 2006-ban készült fényképösszeállításom az iskola környékéről, illetve a lakótelepről. Belinkeltem. (Az már csak később jutott eszembe, hogy kétszer is kóboroltam a környéken, 2006-ban speciel nem fényképeztem, a linkelt videók valójában 2004-ben készültek.)

7.
A visszajelzések alapján úgy tűnt, hogy sok embernek tetszett ez a három régi videó. Mivel továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az én netes jelenlétem ez a blog és nem a Facebook, így logikusnak tűnt, ha itt rakom össze a teljes sorozatot, mely egyébként négy, rövid videóból áll. (A Facebook-ra csak hármat linkeltem be, mert a negyedik – valójában az első – még nem annyira kötődik a környékhez.)

Lássuk a medvét.

Ja, még nem. Pár szó a körülményekről. Amikor a szülőknél voltunk, elcsakliztam az öcsém kerékpárját – ma már elég messze laknak attól a régi környéktől – és bringával jártam be a terepet, vadul lőve a fényképeket, már a lakótelep felé közeledve is. Aztán ezekből a képekből lettek némi zenével nyakonöntve a videók.

Az elsőhöz már a Minaret mellett elkezdtem fényképezgetni. Egyrészt azért, mert innen elég szép út vezet a lakótelepig, másrészt pedig azért, mert ez már hozzátartozott a gyerekkorom vonulási útvonalához. Magyarul, rendszeresen erre jártam be a városba, így a nosztalgia már itt elindulhatott.
Volna.
Ugyanis éppen ez az a – nem kicsi – terület a városban, melyet gyk. teljesen ledózeroltak. A fedett uszodát felrobbantották, a mellette lévő tisztasági fürdőt lebontották, az öreg házakat, az egykori KAEV fémmegmunkáló üzemet, a vele szemben lévő szikvízüzemet mind eltakarították, de még az átvezető utcákat is letörölték a térképről. Ma ezen a területen a kibővített strand, a Bitskey uszoda és egy SzOT üdülő található, na meg egy park. Nem mondom, hogy csúnya, de gyökeresen más, azaz nosztalgiára teljesen alkalmatlan.

A második videó az, amikor megérkezünk északról a Hadnagy utcai lakótelephez. Rögtön itt áll az a ház, amelyikben 18 éves koromig laktunk. Értelemszerűen ennek a háznak a környékéről arányaiban több fénykép készült.
(Csak hogy illusztráljam, mennyire más ma már a táj: az első képen jobb oldalon végig az üdülő kerítése látszik, meglehetősen sivár látványt nyújtva. Az én időmben itt kidőlt-bedőlt öreg házak sorakoztak. A lakótelep, pontosabban a mi házunk, szégyenlősen bújt ki mögülük, ahogy közeledtünk.)

A lakótelep északi részének bejárása után jöjjön a középen található egykori X-es iskola, és annak környéke. A zenét meghallva ne kapj a szívedhez, akkor, amikor én úttörő voltam ebben az iskolában, ilyesmi énekszótól zengett az udvar és visszhangozták a folyosók. (Azt hiszed, viccelek. Pedig nem. Szünetben szólt a zene a folyosókon. Sőt, volt olyan időszak, amikor a tízperces szünetben nem ám rohangásztunk, hanem mindenki megfogta a padtársa kezét és fegyelmezetten sétáltunk körbe a hosszú folyosón. Nem csak a mi osztályunk, hanem az összes. Óh, az a nosztalgia…)

Végül a lakótelep déli része. Mivel mi abszolút az északi csücsökben laktunk, ezt a részt ritkábban látogattam – de azért ismertem itt is minden bokrot a játszóterek mellett és minden zsombékot a patakparton.

Nos, ennyi. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy a Népkertet nem barangoltam be jobban, azzal lett volna teljes ez a nosztalgiakörút. De így sem rossz.
Emlékszem, az a 2004 körüli időszak nem volt egy kellemes része az életemnek. Sokszor merítettem erőt ezekből a filmecskékből.