Lassan két évnyi próbálkozás van mögöttem, úgy gondolom, ez az idő már elég lehet ahhoz, hogy összefoglaljam a tapasztalataimat.
Cucli.
Sokkal nagyobb cucli, mint gondolnád.

Eleve nem minden munka alkalmas arra, hogy otthon végezzék. Csak a feladatorientált tevékenységek jöhetnek szóba, amikor kapsz egy konkrét feladatot, meg egy konkrét határidőt.
De eleve nem is minden ember alkalmas rá. Kezdjük ott, hogy két tipikus rossz hozzáállás létezik.

1. A laza
– Oké, mikorra kell? 10 nap múlva? Rendben, meglesz!
Aztán, mivel a tíz nap még borzasztóan sok idő, másnap délig alszunk, átnézzük a neten a friss infókat, egy kis fórumozás, egy kis facebook, hoppá, ebédelni kellene, előtte egy kis unikum, végülis, csak itthon vagyunk, megfőzzük az ebédet, egy pohár bor jár hozzá, nézdd már, nem elálmosodtunk, szerencsére itthon nem kell eljátszani a nyitott szemmel alvást, egy gyors szunyóka, felkelünk négykor, harapjunk valamit, oké, kávé, most már tényleg dolgozni kellene, maszatolunk is egy kicsit, de aztán jön megint az olvasgatás, tényleg, nem is volt még ma youtube szörf, jé, este tíz, na akkor ma korán fekszem és holnaptól tényleg nagyon fogok dolgozni.
Aztán a holnap már másik nap, el kell menni ide, el kell intézni ezt is, meg azt is, meg hoppá, itt van ez a könyv, tényleg csak belekóstolok, nofene, már ki is olvastam, azannya, de korán sötétedik. Sebaj, még mindig van nyolc napom, ha megpörgetem, még jó lehet.
Külön gáz, hogy az illetőt nem lehet egyből seggberúgni. Okos emberekről beszélünk, nyilván ki fog találni valami alibitevékenységet, illetve roppant kreatív magyarázatokat arra, hogy miért nem lett készen időben. Gyanús az lehet, ha az illető soha nem készül el időre semmivel. (Megjegyzés: itt azért vigyázni kell, mert ugyanazek a tünetei annak is, ha valaki rendszeresen túlvállalja magát, és nem jól priorizál.)

2. A munkamágnes
Az előző típus ellentéte. Mindent bevállal. Hiszen otthonról dolgozik, kora reggel beül a gép elé és éjjel egykor áll fel. Hétvégén is. Közben megoldotta a világbékét, de nem túlzottan elégedett vele, mert a mellette bevállalt 15 taszkkal alig haladt.
Ha lehet, az ilyen ember kezelése sokkal keményebb menedzseri feladat. Hiszen látszólag ideális munkaerő, mindent szállít időre, a laza kolléga elhagyott feladatait is rá lehet terhelni, szóval megy a szekér, ahogy kell. Miért kellene ezzel problémaként foglalkozni? Nos, azért, mert a munkaerő ember és a jó menedzsert az ember is érdekli. Ha már az illető annyira köcsög, hogy otthonról dolgozás címén beáldozza a szabadidejét, a privát életét, akkor a menedzserének kell annyira észnél lennie, hogy fékezi.

Most nagyon durvát fogok mondani: amikor valaki otthoni munkavégzésre adja a fejét, _szigorúan csak_ a fenti két kategória közül választhat egyet. Esetleg – ahogy én is tettem – variálhatja a kettőt. Egy ideig ilyen, egy ideig olyan. De talán ez a legrosszabb.

Mi az igazi megoldás? Ehhez bizony visszacsatolás szükséges és önelemzés. Itt válik el a szar a májtól. Aki alkalmas az otthoni munkára, az egy idő után elgondolkodik. Jó ez most neki? Az első esetben lelki problémái lesznek. Nem tudja miért, de elkezdi vacakul érezni magát. A második esetben pedig – még ha a család tolerálja is – de gyakorlatilag elveszíti az életét. Nem él. Csak dolgozik. És optimális esetben jön a megoldás: otthonról is pont ugyanúgy kell dolgozni, mintha munkahelyen lennénk. Scott Adams például simán rajzolgathatná otthon is a Dilbert csíkokat, de külön irodát bérel, reggel időben kel, átsétál és dolgozik. Aztán a munkaidő letelte után hazasétál és otthon van. Tudom, az irodabérlés a mi körülményeink között elég vad, sőt, még a városi nomád életforma is, de a lakásban lévő irodát simán kezelhetjük úgy is, mintha egy igazi munkahelyi iroda lenne. Azaz mondjuk legkésőbb kilenckor ott kell ülni a gép előtt és délig dolgozni. Persze otthon vagyunk, tehát apró kompromisszumok köthetők. Én például ebéd után ledőlök egy órára, hiszen ekkor úgysem tudnék hatékonyan dolgozni. Emiatt egy órával később van vége a munkaidőmnek. De akkor nagyon vége van. Nincs olyan – az akut esetektől eltekintve – hogy na még ezt, meg na, annak még olvassunk utána és hoppá, már éjfél van. Nem. Eddig tartott. Az időmenedzselő szakirodalomban szervezési hibának tekintik, ha valaki nem képes elvégezni a munkáját a munkaidején belül. (A szervezési hibába az is beleértendő, ha az illető rendszeresen több munkát kap, mint amennyit nyolc óra alatt el lehet végezni.) Ugyanez a megfontolás érvényes az otthoni irodára is. Úgy kell dolgozni, mintha a főnökünk íróasztala ott lenne mellettünk, a túlórázás pedig csak indokolt esetben jöhet szóba.

Vegyük észre, hogy a munkahelyi iroda és az otthoni iroda között csak apró kényelmi különbségek vannak. Szólhat a zene, nem zavar senkit. Minket sem zavar a többiek telefonálgatása. Ha kedvem van, meggyújtok egy füstölőt. Ha elfáradtam, nyugodtan relaxálhatok egy negyedórát becsukott szemmel, nem fognak emiatt a többiek munkakerülő disznónak tartani. Személyreszabottan tudok hatékony lenni és ezzel nem rombolom a munkamorált. Ha olyanom van, kimegyek a konyhába, főzök egy kávét vagy eszek egy mandarint. Esetleg kisétálok az udvarra, és ott iszom meg a kávét, megvizsgálva közben a kerti növényeket. Barátságos környezetben dolgozom, hiszen az otthonát igyekszik mindenki barátságossá tenni. De ennyi. A munkatempó, a munkafegyelem ugyanolyan kell legyen, mintha odabent lennék. Lehet, hogy első ránézésre hülyeségnek tűnik, de amikor azt mondom, hogy elkezdek dolgozni, akkor átöltözöm farmerbe és ingbe, amikor pedig vége van, akkor visszaveszem a melegítőt. A kutya nem látja, mi van rajtam, mégis segít a megfelelő mentalitás beállításához.

Aki egy tanulási időszak után eljut addig, hogy kiépíti a saját fejében a megfelelő munkahelyi kontrollmechanizmusokat, az már dolgozhat otthonról. Aki erre képtelen, az jobb, ha kiműveli magát időmenedzsmentben és ha így sem sikerül, akkor marad az iroda… a belső szabályozás helyett a külső kötöttségekkel.