Nincs minden veszve

Délután csengetett a postás. Ajánlott hivatalos levelet hozott az önkormányzattól. Jó vastag levél volt, kiváncsian bontottam fel.
A régi pénztárcám volt benne.

Előzmények:
Eltűnt.
Pótoltam.

Az ügyintéző részletesen elmagyarázta a kísérőlevélben, hogy a rendőrség megtalálta a tárcát, átküldték az önkormányzathoz, ahol megvizsgálták, az igazolványokról megállapították, hogy már csináltattam újakat, így mindegyiket bevonták, a bankkártyáimat pedig elküldték az illető bankoknak. A kedvezménykártyák hiánytalanul megvoltak.
Egyedül az ezer forint hiányzott.

Az én látnok lelkem:

Folyamatosan káromkodva ültem be a kocsiba. Valaki most gazdagabb lett ezer forinttal, a többi szemetet meg kidobja a kukába. Én viszont emiatt a “szemét” miatt fogok hetekig szívni.

Na de elég a morgásból, végülis örülhetek, mert ezek szerint léteznek olyan emberek, akik leadnak egy talált pénztárcát a rendőrségen – és ez mindenképpen jóval több, mint amennyit én kinéztem az emberiségből.

Langyos?

Egy élet tanulsága: valamely bonyolult rendszer képtelen úgy tartósan működni, hogy bármelyik részfolyamatának az optimuma a szélső értékénél van.
Azaz az arany középút dícsérete: tévúton jársz, ha csak növényeket eszel, de akkor is, ha csak húst. A mindenevő szervezet optimuma nem lehet a szélső érték. Az más, hogy az optimum egyénenként különböző – de abszolút szélen nem lehet. Tévúton jársz, ha semmi sót nem eszel a vérnyomásod miatt, de tévút az is, ha kétpofára eszed a kiszáradás ellen védekezve. Ha egy cég úgy tudja csak teljesíteni a megrendeléseit, hogy az alkalmazottak jó része folyamatosan 120%-on pörög, az minden, csak nem optimális, mint ahogy a 20% sem. Egy társadalom számára mind a túlzott bürokrácia, mind az anarchia halálos lehet. És még sorolhatnám a végtelenségig. A lényeg, hogy ha bármilyen tanácsot kapsz, bármilyen gyakorlatot látsz, gyanakodjál erősen, ha az tartósan szélső értéket jelent.

Eger, nosztalgia

Ennek az írásnak meglehetősen bonyolult története van.

1.
Ott kezdődött, hogy a Facebook-on valahogy rátaláltam egy közösségi oldalra, ahol szülővárosomról, Egerről rakosgattak ki a jómunkásemberek mindenféle régi fényképeket. Először csak kóstolgattam az oldalt, aztán egyszer rászántam magam és átnéztem a közel 600 képet. Sokkoló volt, még nekem is, aki eddig azt hittem, jól ismerem a várost.

2.
Nem csak kapni jó, hanem adni is, és mivel nekem is vannak régi képeim, feltettem néhányat.

3.
Az egyik kommentelő alaknak ismerős volt a neve. De csak úgy, a távoli ködből felmerülve. Korai kapcsolat lehetett, még az általános iskolából. Rákérdeztem. Szintén távoli köd. Próbáltuk a homályt eloszlatni. Megneveztem néhány osztálytársat. Amíg a válaszra vártam, előtúrtam a gépemből egy iszonyú régi fényképet az osztályunkról, hátha szükség lesz rá. Nem lett, anélkül is beazonosítottuk egymást.

4.
Nekem viszont már ott volt a munkakönyvtáramban a régi kép. Gondoltam, csak jó lesz valamire, kitoltam a Facebookra, gondosan betagelve mind a 34 embert. (Ezt most dicsekvésképpen írtam.)

5.
Megesküszöm mindenre, hogy nem reklámoztam a képet sehol. Ott pihent a profilomban. Ennek ellenére már aznap estig rátalált négy volt osztálytárs, majd jöttek sorban a többiek. Ha nem is túl mély, de kellemes, nosztalgikus húrokat pengető beszélgetés indult meg a kép mellett.

6.
Közben minden egyes újonnan feltűnő embernél javítottam a tag-et, lecserélve az üres nevet a Facebook user linkjére. Így vettem észre, hogy az egyik lány Németországban él. Gondoltam, jó régen láthatta már a környéket, nekem meg mit ád az ég, van egy 2006-ban készült fényképösszeállításom az iskola környékéről, illetve a lakótelepről. Belinkeltem. (Az már csak később jutott eszembe, hogy kétszer is kóboroltam a környéken, 2006-ban speciel nem fényképeztem, a linkelt videók valójában 2004-ben készültek.)

7.
A visszajelzések alapján úgy tűnt, hogy sok embernek tetszett ez a három régi videó. Mivel továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az én netes jelenlétem ez a blog és nem a Facebook, így logikusnak tűnt, ha itt rakom össze a teljes sorozatot, mely egyébként négy, rövid videóból áll. (A Facebook-ra csak hármat linkeltem be, mert a negyedik – valójában az első – még nem annyira kötődik a környékhez.)

Lássuk a medvét.

Ja, még nem. Pár szó a körülményekről. Amikor a szülőknél voltunk, elcsakliztam az öcsém kerékpárját – ma már elég messze laknak attól a régi környéktől – és bringával jártam be a terepet, vadul lőve a fényképeket, már a lakótelep felé közeledve is. Aztán ezekből a képekből lettek némi zenével nyakonöntve a videók.

Az elsőhöz már a Minaret mellett elkezdtem fényképezgetni. Egyrészt azért, mert innen elég szép út vezet a lakótelepig, másrészt pedig azért, mert ez már hozzátartozott a gyerekkorom vonulási útvonalához. Magyarul, rendszeresen erre jártam be a városba, így a nosztalgia már itt elindulhatott.
Volna.
Ugyanis éppen ez az a – nem kicsi – terület a városban, melyet gyk. teljesen ledózeroltak. A fedett uszodát felrobbantották, a mellette lévő tisztasági fürdőt lebontották, az öreg házakat, az egykori KAEV fémmegmunkáló üzemet, a vele szemben lévő szikvízüzemet mind eltakarították, de még az átvezető utcákat is letörölték a térképről. Ma ezen a területen a kibővített strand, a Bitskey uszoda és egy SzOT üdülő található, na meg egy park. Nem mondom, hogy csúnya, de gyökeresen más, azaz nosztalgiára teljesen alkalmatlan.


 

A második videó az, amikor megérkezünk északról a Hadnagy utcai lakótelephez. Rögtön itt áll az a ház, amelyikben 18 éves koromig laktunk. Értelemszerűen ennek a háznak a környékéről arányaiban több fénykép készült.
(Csak hogy illusztráljam, mennyire más ma már a táj: az első képen jobb oldalon végig az üdülő kerítése látszik, meglehetősen sivár látványt nyújtva. Az én időmben itt kidőlt-bedőlt öreg házak sorakoztak. A lakótelep, pontosabban a mi házunk, szégyenlősen bújt ki mögülük, ahogy közeledtünk.)


 

A lakótelep északi részének bejárása után jöjjön a középen található egykori X-es iskola, és annak környéke. A zenét meghallva ne kapj a szívedhez, akkor, amikor én úttörő voltam ebben az iskolában, ilyesmi énekszótól zengett az udvar és visszhangozták a folyosók. (Azt hiszed, viccelek. Pedig nem. Szünetben szólt a zene a folyosókon. Sőt, volt olyan időszak, amikor a tízperces szünetben nem ám rohangásztunk, hanem mindenki megfogta a padtársa kezét és fegyelmezetten sétáltunk körbe a hosszú folyosón. Nem csak a mi osztályunk, hanem az összes. Óh, az a nosztalgia…)


 

Végül a lakótelep déli része. Mivel mi abszolút az északi csücsökben laktunk, ezt a részt ritkábban látogattam – de azért ismertem itt is minden bokrot a játszóterek mellett és minden zsombékot a patakparton.


 

Nos, ennyi. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy a Népkertet nem barangoltam be jobban, azzal lett volna teljes ez a nosztalgiakörút. De így sem rossz.
Emlékszem, az a 2004 körüli időszak nem volt egy kellemes része az életemnek. Sokszor merítettem erőt ezekből a filmecskékből.

Törmelék

  • A néptánc látványa mindig kihozza belőlem a rejtőzködő etológust.

  • Állatszámba venni az embereket? Ez csak első pillanatra hangzik botrányosnak. A lényeg az, hogy mennyire szereted az állatokat – képes vagy-e emberszámba venni őket?

  • Hődetektoros vizsgálat a lakás külső falaira? Ugyan már. Elég azt nézni, hogy hol tanyáznak a kóbor macskák.

Otthonról dolgozni

Lassan két évnyi próbálkozás van mögöttem, úgy gondolom, ez az idő már elég lehet ahhoz, hogy összefoglaljam a tapasztalataimat.
Cucli.
Sokkal nagyobb cucli, mint gondolnád.

Eleve nem minden munka alkalmas arra, hogy otthon végezzék. Csak a feladatorientált tevékenységek jöhetnek szóba, amikor kapsz egy konkrét feladatot, meg egy konkrét határidőt.
De eleve nem is minden ember alkalmas rá. Kezdjük ott, hogy két tipikus rossz hozzáállás létezik.

1. A laza
– Oké, mikorra kell? 10 nap múlva? Rendben, meglesz!
Aztán, mivel a tíz nap még borzasztóan sok idő, másnap délig alszunk, átnézzük a neten a friss infókat, egy kis fórumozás, egy kis facebook, hoppá, ebédelni kellene, előtte egy kis unikum, végülis, csak itthon vagyunk, megfőzzük az ebédet, egy pohár bor jár hozzá, nézdd már, nem elálmosodtunk, szerencsére itthon nem kell eljátszani a nyitott szemmel alvást, egy gyors szunyóka, felkelünk négykor, harapjunk valamit, oké, kávé, most már tényleg dolgozni kellene, maszatolunk is egy kicsit, de aztán jön megint az olvasgatás, tényleg, nem is volt még ma youtube szörf, jé, este tíz, na akkor ma korán fekszem és holnaptól tényleg nagyon fogok dolgozni.
Aztán a holnap már másik nap, el kell menni ide, el kell intézni ezt is, meg azt is, meg hoppá, itt van ez a könyv, tényleg csak belekóstolok, nofene, már ki is olvastam, azannya, de korán sötétedik. Sebaj, még mindig van nyolc napom, ha megpörgetem, még jó lehet.
Külön gáz, hogy az illetőt nem lehet egyből seggberúgni. Okos emberekről beszélünk, nyilván ki fog találni valami alibitevékenységet, illetve roppant kreatív magyarázatokat arra, hogy miért nem lett készen időben. Gyanús az lehet, ha az illető soha nem készül el időre semmivel. (Megjegyzés: itt azért vigyázni kell, mert ugyanazek a tünetei annak is, ha valaki rendszeresen túlvállalja magát, és nem jól priorizál.)

2. A munkamágnes
Az előző típus ellentéte. Mindent bevállal. Hiszen otthonról dolgozik, kora reggel beül a gép elé és éjjel egykor áll fel. Hétvégén is. Közben megoldotta a világbékét, de nem túlzottan elégedett vele, mert a mellette bevállalt 15 taszkkal alig haladt.
Ha lehet, az ilyen ember kezelése sokkal keményebb menedzseri feladat. Hiszen látszólag ideális munkaerő, mindent szállít időre, a laza kolléga elhagyott feladatait is rá lehet terhelni, szóval megy a szekér, ahogy kell. Miért kellene ezzel problémaként foglalkozni? Nos, azért, mert a munkaerő ember és a jó menedzsert az ember is érdekli. Ha már az illető annyira köcsög, hogy otthonról dolgozás címén beáldozza a szabadidejét, a privát életét, akkor a menedzserének kell annyira észnél lennie, hogy fékezi.

Most nagyon durvát fogok mondani: amikor valaki otthoni munkavégzésre adja a fejét, _szigorúan csak_ a fenti két kategória közül választhat egyet. Esetleg – ahogy én is tettem – variálhatja a kettőt. Egy ideig ilyen, egy ideig olyan. De talán ez a legrosszabb.

Mi az igazi megoldás? Ehhez bizony visszacsatolás szükséges és önelemzés. Itt válik el a szar a májtól. Aki alkalmas az otthoni munkára, az egy idő után elgondolkodik. Jó ez most neki? Az első esetben lelki problémái lesznek. Nem tudja miért, de elkezdi vacakul érezni magát. A második esetben pedig – még ha a család tolerálja is – de gyakorlatilag elveszíti az életét. Nem él. Csak dolgozik. És optimális esetben jön a megoldás: otthonról is pont ugyanúgy kell dolgozni, mintha munkahelyen lennénk. Scott Adams például simán rajzolgathatná otthon is a Dilbert csíkokat, de külön irodát bérel, reggel időben kel, átsétál és dolgozik. Aztán a munkaidő letelte után hazasétál és otthon van. Tudom, az irodabérlés a mi körülményeink között elég vad, sőt, még a városi nomád életforma is, de a lakásban lévő irodát simán kezelhetjük úgy is, mintha egy igazi munkahelyi iroda lenne. Azaz mondjuk legkésőbb kilenckor ott kell ülni a gép előtt és délig dolgozni. Persze otthon vagyunk, tehát apró kompromisszumok köthetők. Én például ebéd után ledőlök egy órára, hiszen ekkor úgysem tudnék hatékonyan dolgozni. Emiatt egy órával később van vége a munkaidőmnek. De akkor nagyon vége van. Nincs olyan – az akut esetektől eltekintve – hogy na még ezt, meg na, annak még olvassunk utána és hoppá, már éjfél van. Nem. Eddig tartott. Az időmenedzselő szakirodalomban szervezési hibának tekintik, ha valaki nem képes elvégezni a munkáját a munkaidején belül. (A szervezési hibába az is beleértendő, ha az illető rendszeresen több munkát kap, mint amennyit nyolc óra alatt el lehet végezni.) Ugyanez a megfontolás érvényes az otthoni irodára is. Úgy kell dolgozni, mintha a főnökünk íróasztala ott lenne mellettünk, a túlórázás pedig csak indokolt esetben jöhet szóba.

Vegyük észre, hogy a munkahelyi iroda és az otthoni iroda között csak apró kényelmi különbségek vannak. Szólhat a zene, nem zavar senkit. Minket sem zavar a többiek telefonálgatása. Ha kedvem van, meggyújtok egy füstölőt. Ha elfáradtam, nyugodtan relaxálhatok egy negyedórát becsukott szemmel, nem fognak emiatt a többiek munkakerülő disznónak tartani. Személyreszabottan tudok hatékony lenni és ezzel nem rombolom a munkamorált. Ha olyanom van, kimegyek a konyhába, főzök egy kávét vagy eszek egy mandarint. Esetleg kisétálok az udvarra, és ott iszom meg a kávét, megvizsgálva közben a kerti növényeket. Barátságos környezetben dolgozom, hiszen az otthonát igyekszik mindenki barátságossá tenni. De ennyi. A munkatempó, a munkafegyelem ugyanolyan kell legyen, mintha odabent lennék. Lehet, hogy első ránézésre hülyeségnek tűnik, de amikor azt mondom, hogy elkezdek dolgozni, akkor átöltözöm farmerbe és ingbe, amikor pedig vége van, akkor visszaveszem a melegítőt. A kutya nem látja, mi van rajtam, mégis segít a megfelelő mentalitás beállításához.

Aki egy tanulási időszak után eljut addig, hogy kiépíti a saját fejében a megfelelő munkahelyi kontrollmechanizmusokat, az már dolgozhat otthonról. Aki erre képtelen, az jobb, ha kiműveli magát időmenedzsmentben és ha így sem sikerül, akkor marad az iroda… a belső szabályozás helyett a külső kötöttségekkel.

Játék a macskákkal

Ez hullajó. Ha vannak a szobádban macskák, akkor próbáld ki.

  • Elmész egy csengőhangletöltő oldalra, például ide.
  • Beírod a keresőbe, hogy angry cat.
  • Majd egyenként végighallgatod a mintákat.
  • Öt perc pihenés után lehet újrakezdeni.

Már a harmadik hangnál megőrültek. Az egyik a hangszórót ostromolta, a másik a szkenner tetejét próbálta felemelni, hátha ott van az idegen és mérges macska. Majd miután nem találták, megszervezték, később pedig felgyorsították a járőrözést a lakásban: magyarul rohangáltak, mint a mérgezett egér. Végül ketten bevették magukat az ágy alá, onnan morogtak kifelé, Picúr pedig minden csengőhangnál megostromolta a teraszajtót.

Mondhatnád, hogy szadista vagyok, de csak törlesztek. Picúr például minden reggel fél öt körül nekiáll kaparni a hálószobaajtónkat és ezt addig teszi, míg végül Nej ki nem mászik és enni nem ad neki. Ha kimész és elzavarod, akkor 5 perc múlva újra kezdi.
Ennek egyenes folyománya, hogy most letöltöttem vagy 15 macskahangot, aztán ha nagyon bepöccenek, akkor egyik éjjel betolom mindet a winampba, shuffle, végtelenítve, aztán hadd szóljon reggelig. Talán a fantommacska leköti annyira, hogy felhagy az ajtókaparással.

Téli képek az erdőből

Habár ma már inkább csak latyak volt, de pár nappal ezelőtt még ilyen képeket lehetett lőni.


Rail to nowhere.

From MiVanVelem


Dönteni a lovat a kanyarban.

From MiVanVelem


Kedvenc fasor.

From MiVanVelem


Ez pediglen vörösfenyő.

From MiVanVelem


Egy meglepő tábla. Persze, senki nem veszi komolyan, de van.

From MiVanVelem


Vadászles.

From MiVanVelem


Magasles.

From MiVanVelem

Aztán hogy egy kertvárosba beágyazott erdőben mennyi értelme van vadászleseket ácsolni, azt ne tőlem kérdezzétek.
 

Valaki shortolja a súlyomat

Aki figyelemmel kíséri a forint mozgását, láthatja, hogy meglehetősen fűrészfog jellege van az időbeli alakulásának. Azaz a forint szépen, óvatosan erősödik, napi apró századszázalékokat, aztán csiribi-csiribá, történik valami és hirtelen begyengül 2-3 százalékot. Majd kezdi előlről az óvatos araszolást lefelé. Hogy mi történhet ezeken a bűvös napokon? A fene tudja. Lehet, hogy a spekulánsok éppen pozíciót zárnak vagy nyitnak. Lehet, hogy valamelyik idiótánk megvilágosító álmot látott. Sőt, a kettő kombinációját sem lehet teljesen kizárni: ha valamelyik politikusunk vagy valamelyik oligarchája könnyű pénzt akar keresni, semmi más dolga nincs, mint reggel eldugni Matolcsy gyógyszerét és már shortolhat is. (A Szíjjártó meg a Kósa annyira nem lehet jó buli, ők valószínűleg százalékot is kérnek.)

Na, valami hasonló történik a súlyommal is.

Kitérő:
Kábé három évvel ezelőtt körzeti orvost váltottam és az új dokinő lelkiismeretesen megmért mindent és bizony kiderült, hogy 46 évesen már nem minden paraméter áll úgy, mint a cövek. A magam részéről viszolygok a gyógyszerektől, csak a legvégső esetben nyúlok hozzájuk, a hátralévő életben végig rendszeresen szedendőktől pedig pszichésen rosszul vagyok. Azaz logikus döntés volt, hogy ledobom az akkor húsz kilónyi súlyfelesleget és nagy valószínűséggel ezek az éppen rendetlenkedni kezdő számok visszakushadnak.

Természetesen ha már csinálunk valamit, akkor csináljuk rendesen: rendszeresen mértem a vérnyomásomat, a cukromat és a súlyomat, majd az értékeket Excel táblában rögzítettem. Diagramok, elemzések, amit akarsz. Persze nem csak a mérést szerveztem meg, változtak az étkezési szokásaim, rendszeressé váltak a fizikai mozgással járó akciók, sőt, nem egész egy éve ezeket dokumentálom is, szóval erős kézzel ragadtam meg a szekérrudat és billentettem a helyes irányba. Úgy terveztem, hogy havi egy kilós gradienssel nyomulok, így durván két év alatt érem el a kívánt súlyt, úgy, hogy a változás fenntartható is marad.

Nézzük most, három évvel később az eredményt: jelenleg minusz két, azaz 2 kilóval pironkodok. A tipikus menetrend: élem a megváltozott életemet, haladok a havi egy kilóval lefelé, aztán jön egy váratlan nap, amikor csiribí-csiribá hirtelen egy nap alatt ugrik a súlyom egy kilót. Felfelé. Majd a következő napon megint. Sőt, volt olyan is, amikor jött egy hasonló harmadik nap. Három nap alatt három kiló plusz. És ezt ledolgozni csak újabb 3 hónap alatt tudtam. Jelenleg éppen egy ilyen fűrészfogban vagyok, a téli ünnepi zabálásokat átvészeltem durván húsz deka hízással, ellenben a héten – azaz január közepén – amikor sportolok, szolídan diétázok, két nap alatt megint rámugrott 1,5 kiló. A három évben a mélypont -8,5 kiló volt, azóta többször jött ilyen váratlan, extrém nagy ugrás, mint amennyi idő alatt le tudtam dolgozni, azaz most majdnem ott vagyok, ahonnan indultam.
Aztán hogy ez mi lehet? Tényleg semmi ötletem nincs. Maximum annyi, hogy valaki odafent shortolja a súlyomat.

Hulla pelyhes

from: nej@munkahely.hu
when: 08:17
subject: fustjelek

Megvagyok.

from: joep@otthon.hu
when: 09:26
subject: fustjelek

És haza is jössz?

from: nej@munkahely.hu
when: 15:22
subject: fustjelek

Mit szeretnél?

from: joep@otthon.hu
when: 15:29
subject: fustjelek

Vigyázz a kocsira!

from: nej@munkahely.hu
when: 15:34
subject: fustjelek

Beeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!
 

Emberi, nagyon is emberi

Annyi alkalom van, ahol az ember felhúzhatná magát. Egy lakógyűlés, ahol agresszív, ostoba emberek lehetetlenné teszik, hogy megoldódjon egy bonyolult probléma. Egy vasárnapi séta a parkerdőben, ahol az ember döbbenten tapasztalja, hogy ilyenkor megszállják az erdőt a hétvégi kutyasétáltatók, akik felelőtlenül, mosolyogva nézik, ahogy a kutyájuk más emberekre ugrál, végeredményben kiszorítva így a kutya nélkül sétálókat. Vagy éppen beleolvas egy cikkbe, ahol szomszéd országok történelemkönyveit vizsgálgatja a szerző. (Via Feri bá.)
Mondom, ezek mind olyan alkalmak, amelyeken lehetne idegeskedni, lehetne dühöngeni. Hasonló eredménnyel, mint ahogy az esőn vagy egy szélviharon dühöngenénk. Az ember nem angyal. Az ember tulajdonságai évszázezrek alatt alakultak ki, leginkább a túlélésre koncentrálva. Az önzőség, a mohóság, az agreszivitás, de még a felelőtlenség is mélyen bent laknak a tudatunk alatt. Ők az ősember az agyban. Ahhoz, hogy ezek a tulajdonságok elhalványuljanak és értelmes tulajdonságok – kooperáció, analitikus gondolkodás, lényeges és lényegtelen megkülönböztetése, vágyak és lehetőségek összehangolása – kerüljenek az előtérbe, lehet, hogy szintén évezredek kellenek.
Persze az is lehet, hogy ez sohasem következik be. Mérőnek van egy jópofa levezetése, miszerint az emberiség, mint faj, azért ilyen sikeres túlélő, mert rugalmasan tudja változtatni az összetételét, mindig az aktuális kihívásnak megfelelően. Ha az kell a sikerhez, hogy több legyen a kooperáló ember, akkor eltolódik az arány. Ha az kell, hogy több legyen a konfrontálódó, akkor is. Azaz ebből a levezetésből következik, hogy – függetlenül a saját beállítódottságunktól – mindig a kor határozza meg, hogy mennyien vannak az agyatlan, agresszív idióták, mennyien vannak a fogalmatlanul nyomuló, párbeszédre képtelenek, és mennyien vannak a kizárólag zéró összegű játékokban gondolkodó önző, erőszakos egyedek. Ha kooperáló tipus vagy, akkor maximum a kort szidhatod, a kort, melyben éppen konfrontálódó emberekre van szükség.
Csak hát… a kort szidni nagyjából ugyanannyira hatékony, mint az esőt, vagy a szélvihart.

Az Exchange bosszúja

Meglehetősen hülye látványt nyújthattam, amikor másztam fel a létrán a padlásra, hónom alá szorítva egy szilikát válaszfalblokk méretű Exchange 2000(!) könyvet. Ezt a könyvet már legalább ötször ki akartam dobni, de aztán mindig megmenekült: gondoltam, milyen jó lesz egyszer majd vigyorogva nézegetni az ősrégi technológiát. Aztán most meg tanulhatok belőle.
Valahogy nem így képzeltem.

From MiVanVelem

A magyarázat röviden: Nagy Ügyfél beszopta. A könyv ugyanis kifejezetten optimistán, mondhatni lelkesen propagálja, hogy ez milyen isteni platform workflow alkalmazások fejlesztésére: ott vannak a nagyszerű public folderek, a web store, az Exchange fájlrendszer, az event sinkek. Ezek közül ma már egyedül a public folder rendszer él, de az is csak azért, mert a plebs többször kis híján forradalmat robbantott ki, amikor az MS meg akarta szüntetni. De az MVP találkozókon láttam Redmondban, hogyan szorult ökölbe a fejlesztők arca, amikor bárki a public folderekkel kapcsolatban kérdezett valamit.
Na mindegy, Nagy Ügyfél belelkesedett, fejlesztett rá anno egy workflow rendszert. Akár adhatta volna neki a Csapda nevet is, ugyanis ezzel a rendszerrel a teljes levelezését lehorgonyozta a kőkorszakba. Ha már csak egy Exchange 2007-est betenne, akkor lőttek a transport sinkeknek, a 2010-essel meg a store sinkeknek. (Pontosabban a fene tudja, mi történne a rendszerrel egy mixed organizációban.) Elméletileg újrafejleszthetnék az egészet Sharepoint alá, de erre se pénz, se paripa, se fegyver, arról nem is beszélve, hogy aki az egészet fejlesztette, már nem dolgozik a cégnél, betonkolonccal a lábán pihen a Duna alján. (Oké, ez erős túlzás volt, az illető természetesen él, de nekünk úgy kell rá tekintenünk, mintha nem létezne.) A rendszerről semmilyen dokumentáció nem készült, ellenben az egész cég ezt használja. A mi dolgunk pedig az, hogy üzemeltessük. Felelősségteljesen. Amikor még azt se tudom megjósolni, mi történik, ha beteszek a meglévő mellé egy másik szervert.
Felhördültél? Elnézést. Tartozom egy vallomással. Ezt a részt mindig elblicceltem a tanulásban. Úgy gondoltam, hogy senki nem lesz annyira bátor, hogy ténylegesen erre az Exchange-re alapozzon egy céges workflow-t, különösen itt, nálunk. Nem is gondoltam rosszul, és már úgy éreztem, megúsztam. De nem: 13 évvel a kibocsátása után előlépett a homályból egy múmia és hátbadöfött. Az Exchange bosszúja.
Én pedig szedhetem elő a pókhálós könyvet és tanulhatom azt, amit egykor jó érzékkel feleslegesnek ítéltem, azt, amiről az MS fejlesztői is úgy gondolták később, hogy zsákutca, azt, amiben semmi tudáspotenciál nincs, hiszen a kor elhaladt mellette: ilyen rendszereket ma már csak múzeumban lenne szabad mutogatni.

[Update]

A történet vége a szakmai blogban található.

Netbook

A múlt héten volt téma, hogy a netbooknak annyi. Mondani eddig is mondták, de most, hogy az Acer és az Asus is felhagyott a gyártásával, mindenki elkönyvelte, hogy ez az egész csak egy technológiai zsákutca volt, spongyát rá, kár volt egyáltalán belekezdeni.
Én meg csak pislogok.
Valamivel több, mint két éve használok netbookot és nemhogy tökéletesen meg vagyok vele elégedve, de igencsak zavarba jönnék, ha elromlana és választanom kellene azon technológiák között, melyek úgymond elsöpörték.

Először leírom, hogy mire használom.
Illetve még előbb leírom a paramétereit:

Acer Aspire One 751h

  • 1 GB RAM
  • Intel Atom Z520 / 1.33 GHz processzor
  • 11,6″ display 1366*768 felbontással
  • 160 GB merevlemez
  • 6 cellás akkumulátor, induláskor 7-8 óra, manapság már inkább 5-6.
  • Windows 8.

Munkavégzés
Habár nem egy atomerőmű, de három átlagos program elfut rajta egymás mellett: egy böngésző, egy Total Commander és még valami: pl. Word, Excel, Notepad++, Outlook. Kifejezetten nagy állományokkal is tudok dolgozni, pl. a TCP/IP könyv második kötetét ezen írtam Word-ben, márpedig az közel 300 oldal, rengeteg ábrával. A blog nagy része is ezen íródott, konkrétan ez a bejegyzés is. Ügyfélnél tipikusan arra használom, hogy RDP-n ráugorjak a szerverekre, de ha nagyobb teljesítmény kell, akkor itthon is RDP-zek.

Médiafogyasztás
Na, itt vannak gondok. Videókat kínszenvedés nézni rajta, még a Youtube-ról is. Erre nem is használom. Ebook-ot mindenfélét tudok rajta olvasni, de erre a célra inkább a Kindle-ket nyúzom. (Van külön DX a pdf-eknek is.) Zenét elméletileg lehet rajta hallgatni, de az kilő a három programból egyet, szóval inkább nem. Tényleg kész szerencse, hogy ilyen célokra ritkán használom, a webböngészés viszont hibátlan.

És akkor az előnyei. Nagyon pici, nagyon könnyű. Gyalog, illetve tömegközlekedéssel járok, elhiheted, egyáltalán nem mindegy, mit cipelek. Nem beszélve arról, hogy a padlás a dohányzó szakasz: azon az ingatag létrán – a kávés termosz mellett – nem sok mindent tudnék felhurcolni.

Oké. Nézzük akkor az alternatívákat.

Tablet
Lehet, hogy a Szájer képes egy alkotmányt tableten megírni (mondjuk, olyan is lett), de én nem. Mondom ezt annak ellenére, hogy anno egy komplett Technet Magazin cikket megírtam a metrón, PDA-ba, stylusszal. Hülyén hangzik, de nem ugyanaz. A PDA-n volt értelmes szoftveres billentyűzet, állandóan elől lévő magyar karakterekkel. A stylusszal nagyon pontosan lehetett bökni, a magyar karakterekhez nem kellett varázsolni – kis gyakorlással lehetett írni. Se a tableten, se a – meglehetősen nagy képernyőjű S2-es mobilomon – nem tudok szöveget írni. Ujjal pontatlan a célzás és az S2-n 1-2 perc után érzem, hogy fáradok, szaporodnak a hibák. Az pedig, hogy az ékezetes betűket milyen körülményesen lehet előcsalogatni, gyakorlatilag kizárja a géppuskaszerű gépelést, még a tableten is.
De próbáltam rajta Excel táblázatot is editálni, borzalmas volt. Munkára egész egyszerűen nem használható.
Médiafogyasztásra már igen, de én a sokat olvasók közé tartozok, nekem már megéri Kindle-ben gondolkozni. Filmeket általában nem nézek, a Youtube videók meg nem bírnak akkora vonzóerővel, hogy azok miatt válasszam. (Mielőtt bárki megszólna, van a családban tablet. Tapasztalatból beszélek.)

Notebook
Elméletileg mindenre tökéletesen alkalmas, elfogadható az ára is, viszont nagy. Nagyon. És nehéz.

Ultrabook
A tökéletes megoldás. Csak éppen háromszor drágább, mint egy netbook.

Látható, hogy a négyből három kompromisszumos megoldás, a negyedik pedig borzasztóan drága. Az én céljaimra a legjobb kompromisszum a netbook. És erre mondják, hogy zsákutca, megszűnik.
Emberek, itt mindenki annyira gazdag, hogy inkább ultrabookot vesz?

ps.
Kiváncsiságból rákerestem: ACER Aspire One AO756 netbook (11,6″/Intel Pentium Dual-Core 987 1,5GHz/4GB/500GB/Intel HD Graphics) jelenleg 76900 Ft + sarc. És ez a termékvonal szűnik meg, mert nem kell senkinek. Pedig ez már – a tudása alapján – notebook kategória. Az ultrabookok ugyanitt olyan 300e+áfa környékén kezdődnek.

Citibank, remélhetőleg utoljára

A hétvégén osztottam, szoroztam, mérlegeltem, majd eldöntöttem, hogy jó 15 év hűség után kirúgom a francba a Citibankot. Ma voltam a konkurrenciánál, nem akarom fényezni, de valami hihetetlenül más – modernebb, jobb – környezetbe kerültem. Estefelé belaktam az új webbankot, utána pedig rendezni akartam a citibankos számláimat: a takarékről és a devizaszámláról átrakni mindent a folyóra, onnan feltölteni a hitelkártyát, a maradékot pedig átutalni az új helyre. Aha. Takarékszámla, utalás: nincs hozzá jogom. Hmm? Devizaszámla. Ahhoz sem volt. Oké, telefon. Már némileg bepöccenve. A menüt fejből ismerem. Bankkártyaszám. Megadtam. A géphang visszaszólt, hogy érvénytelen. Leraktam a telefont. Ennyire hülye lettem volna, hogy elfelejtettem átírni a Keepass-ban? Elővettem magát a kártyát, nem, nem én voltam a hülye, jó számot adtam meg. Újabb kísérlet. Telefon, menü, kártyaszám. Megint érvénytelen. A géphang felszólított, hogy adjam meg újra. Begépeltem ugyanazt… erre beengedett. A személyi bankár meg gondolom csodálkozott, hogy miért egyből egy ingerült ügyféllel beszél. Aztán elmagyarázta, hogy ha sokáig nem nyúlok hozzá egy számlához, akkor zárolják. Nem, már elegem van belőlük, így nem magyaráztam el a hapinak, hogy a takarékszámla arról szól, hogy takarékoskodok, azaz sokáig nem nyúlok hozzá, azaz az a természetes állapota, hogy nem nyúlok hozzá. Rezignáltan megkértem, hogy oldja fel mindkettőn a zárolást, elterelgettem az összes pénzt, aztán csá.
Fapad.

Olvasgatok

Ha nincs ez a reblog, akkor az egész eredeti írás elveszett volna számomra az internet tartalomdömpingjében. Kár lett volna érte.
A magam részéről soha nem éltem Kőbányán, de dolgoztam olyan telefonos cégnél, melynek a X. kerület volt az egyik szolgáltatási terepe, konkrétan a négy épületünkből kettő itt is volt. (Mindkettő benne volt a Token-Ring gyűrűnkben, ha mond ez valakinek bármit is.) Autóval töviről hegyire bejártam, elmondhatom, hogy ismerem. De soha nem szerettem. A mostani állapotán nincs is mit: lakótelepek és gyártelepek. Amikor 1997-ben lakást kerestünk, itt is szétnéztünk. Megmutattam Nejnek az Ó-hegyi négyemeletes házakat. Nem lelkesedett. Pedig azok még a jobbak közé tartoztak.
Szóval Kőbánya nekem mindig is egy lepukkant barnaövezetnek számított.

És akkor most tessék elolvasni ezt az írást. Hogy milyen volt Kőbánya, amikor élt. Amikor még nem ölték meg.

Rövidebb út az erdőn keresztül

Van egy állandó sétautam. Ülőmunka, otthoni munkavégzés – legalább ennyit muszáj mozognom naponta. Ezt az útvonalat alaposan választottam ki: beleférjen egy órába, de lehetőség szerint érintse az erdő szép részeit. Nem véletlenül hangsúlyoztam az alapos kiválasztást: ebből következik ugyanis az, hogy az útvonal gyakorlatilag méterre pontosan ugyanannyi minden nap.
És akkor most hasonlítsuk össze figyelmesen az alábbi két ábrát:

Mobiltelefon, Endomondo kliens:

From Segédlet

Garmin túra GPS:

From Segédlet

Bekarikáztam. Látod? A mobiltelefonnal 4,59 kilométer, a Garminnal 3,97 kilométer. Wtf?

Kis Fülesen nőttünk fel, keressük meg az apró különbségeket a két ábrán.

0-1 kilométer között:
Az 1. kilométert jelző kék kör majdnem ugyanott van, de már látszódnak különbségek. A mobillal rögzített útvonalon az átlós út, rögtön az elején, sokkal kidolgozottabb. Látszódnak rajta az apró kanyarok. A Garminnál nem ennyire cizellált a rajz. Aztán nagyjából az első kilométernél egy durvább eltérés: a mobil meglehetősen egyenes utat rögzített, a Garmin meg olyan barokkosat.

1-2 kilométer között:
Na, itt már vannak cifra dolgok. A mobiltelefon tökéletesen követi az utat, a Garmin viszont… simán átgyalogolt a volt darugyár szerelőcsarnokán. Ebből kifolyólag az általa mért második kilométer már fent van a kisdomb tetején, a mobilnál viszont még csak a keresztútnál.

2-3 kilométer között:
Ez az igazi WTF. A Garmin ugyan teljesen más ívet jelöl a dombra felfelé, de utána nagyjából megegyeznek az útvonalak. Ennek ellenére a 3. kilométert jelző karika már nagyon máshol van a két ábrán.

3-4 kilométer között:
Totális döbbenet. Van ugyan különbség a 3. kilométer jelzése között, de ez szemmel láthatóan jóval kevesebb, mint amekkora a 4. kilométer jelzésénél van. Pedig a nyomvonalak gyakorlatilag egyeznek ezen a szakaszon.

Alaposan átnézve a méréseket, látszik, hogy a mobiltelefon gyakorlatilag tökéletes vonalakat rajzolt. A Garmin viszont hibát hibára halmozott. Azaz a mobil mérését elfogadva, a Garmin 13,5%-ot tévedett.
Nem durva ez? Egy olyan eszköztől, melynek deklaráltan a pontos mérés – és semmi más – a célja? Míg a mobilban csak egy gagyi, kisteljesítményű GPS zörög?

Természetesen van megoldás. Kis Füles, haladó szint. Tessék megnézni a szöveges rész alját. Látom? A mobilos mérésnél az időjárás ‘mostly cloudy’ volt (gyakorlatilag végig sütött a nap), a Garminnak ezzel szemben ‘fog’ (és tényleg, elég vastag köd volt) jutott. Ennyi.
Számomra az egészből annyi a tanulság, hogy a köd ilyen durva tud lenni. A Garminon eddig semmi nem tudott kifogni: akkora antennája van, hogy klettersteignél állást lehet építeni rá. És ez a gigászi antenna is becsődöl, ha lejön a földig egy felhő.

Neoprimitív

“Sötét van itt – fényt adjatok
A szürkeség – nem boldogít
Hogyan lehetnék boldog itt?”
link

Ma éjszaka autókáznom kellett a városban. Benyomtam a hifit, a zenegép az Uralkodó Osztály I/B-t dobta ki a Neoprimitívtől. Nagyon régen hallottam már, egyből felcsavartam a potmétert és fülig érő szájjal vigyorogtam.

Nem sokáig. Már a második szám közben lehervadt a mosolyom: bakker, ha a piros színt lecseréljük narancsra, az egész album úgy aktuális, ahogy van. Most. Csak éppen a zenekar 1975-80 között készítette az anyagot, az akkori rendszer ellen.

Bivalyrét

Gpndoltam, megnézem. Már a neve is szimpatikus, amióta megpucolták a síneket, azóta már nincs is olyan messze… annyira meg nem lehet rossz hely, hiszen valamikor még villamos is járt rajta. Nem hiszed? Pedig ott ment el az 51-es villamos, közvetlenül a gémeskút mellett.
Nos, idillről szó sincs. Az egész rét be lett szántva. Tudom, nem erre használták ezt a szót, de leginkább az ördögszántás jutott róla eszembe: fél méter mély szántás, de nem vetésnek, hanem szemétnek. Kövek, betontömbök, darabos szemét látszik ki a göröngyök alól. Már az a földút sincs meg, mely a Google térképen még látható. Én is úgy vágtam át rajta, hogy keresztülgyalogoltam a szántáson.
Szóval, nem szép hely. De azért képeket lőttem, két kedvencet be is teszek.

From MiVanVelem
From MiVanVelem