Rontás

Nem panaszkodhatom, mostanában bőven van lehetőségem gyakorolni a türelem erényét. (Jelzem, eddig nem nagyon sikerült.) Viccesen el is hangzott Meow-tól, hogy nem küldte-e ránk valaki a rontást?
Magamat felvilágosult embernek tartom: értem ez alatt, hogy elég kemény reál műveltségem van, pluszban összeszedtem némi humánt is, ismerem az anyagot és el tudom képzelni, hogy van élet az anyagon túl is. De ezt a rontás dolgot nem tudom elképzelni.
Viszont most már tudom, hogyan született az idea. Mindenkinek az életében akadnak rossz passzok: időszakok, amikor minden összejön. Egy ideig lehet orrolni a véletlenre, de amikor már hetek óta minden elromlik, amihez az ember hozzáér, akkor egyszer csak előbújik az ősember a civilizáltnak hitt agyból. Az az ősember, aki Istenekkel magyarázta az érthetetlen dolgokat. És azt mondja, hogy “hé, apafej, ez már nem lehet véletlen, valaki rontást küldött rád!”. Tudom, hogy így van, mert bennem is felmerült a gondolat, még Meow kommentje előtt – pedig, mint írtam, abszolút nem hiszek benne. De azért felmerült. (Ahogy Niels Bohr mondta, amikor megkérdezték, miért van nyúlláb kiszögelve a kapufélfájára: “Én nem hiszek a babonában, de állítólag akkor is működik”.)

Na most, manapság – miután ugye nem hiszünk benne – azért ez már nem akkora probléma. Jól elviccelődünk vele. De régebben bizony ez komoly dolog lehetett. Pusztán maga az a tény, hogy az emberek elhihetőnek tartották a rontás lehetőségét, már önmagában képes volt arra, hogy tönkretegyen kapcsolatokat. Gondolj bele: sorra döglenek az állatok, elveri a vihar a termést, betegeskedik a gyerek, a jobbágy pedig levonja a következtetést: valaki ráküldte a rontást. Még ha jámbor fajta és nem is riasztja egyből az inkvizíciót, akkor is végiggondolja, kinek lehet az az érdeke, hogy neki rosszul menjen. Aztán előbb-utóbb talál is valakit. A rontás lehetőségében hisz, megkérdezni direktben nyilván nem fogja a gyanúsítottat, így anélkül, hogy az illető tudna róla, mivel vádolják, már el is lett ítélve. El lett vetve két család között a viszály magva. Ráadásul ez az egész nagyon alattomos dolog, mert nem a logika, hanem az érzelmek felől támad. Még ha józan ésszel tudom is, hogy nincs olyan, hogy rontás, ha nem utasítom el teljesen a lehetőségét, akkor az ellenérzéseim egészen biztosan felerősödnek azokkal szemben, akiket eddig sem nagyon kedveltem.
Javaslom, egy picit se higyjünk benne.