Kronológia

  • 2012.10.30: Ekkor nyúlták le a pénztárcámat, az irataimmal.
  • 2012.11.28: Ekkor lett újra működőképes az összes bankkártyám.
  • 2012.12.14: Ekkor kaptam meg az utolsó hiányzó igazolványt.

Nem lehet azt mondani, hogy nem fontolták meg alaposan a pótlásokat.

A legszebb a vége lett, igazán stílszerűen zárult a folyamat. Elméletileg már korábban is meg lehetett volna a jogsim, de már csak az adatrögzítések és továbbítások után derült ki, hogy lejárt az orvosim, aztán hiába csináltam meg rekordgyorsasággal (négy nap: körzeti orvos, SzTK 2*, körzeti orvos), a jogsit is rekordgyorsasággal gyártották le, gondolom, emiatt nem tűnt fel senkinek, hogy érvénytelen rajta az orvosi dátuma. Ebből remek kavarások lettek, majdhogynem a második otthonom lett az okmányiroda. Végül minden egyenesbe jött, az ügyintéző hölgy megkért, hogy ne vacakoljunk a postázással, küld sms-t, hogy mikor lesz készen az igazolvány, menjek be, soron kívül ideadják. Tegnap jött az sms, ma mentem be.
A bejáratnál a már jól ismert köcsög biztonsági őr.
– Jogosítványért jött? – kérdezte, látva a kezemben a jogsipótló papírt.
– Igen.
– Itt van a sorszáma – húzott ki egyet a gépből.
– Köszönöm, de nincs rá szükségem.
– ?
– Nem akarom végigmondani a történetet, a lényeg, hogy megegyeztünk az ügyintéző hölggyel, miszerint soron kívül ideadja.
– Kiről van szó?
– XY-né.
– Ő már nem dolgozik itt. Elment nyugdíjba.
– Hoppá. Tegnap még sms-t küldött. Igazán megvárhatott volna.

Az őr vállat vont.

– Mondtam én, hogy kell magának a sorszám.
– A francba. Hányan is vannak előttem? – néztem rá a papírra – Nyolcan??? Most akkor mit csináljak?
– Megy a sor gyorsan. Üljön le és várja ki.

Aztán az ügyintéző csodálkozott, miért vagyok annyira mogorva.

– Itt meg mi történt? – húzta fel a szemét, amikor meglátta, hogy mennyire közel van egymáshoz a bevont és az új jogsi sorozatszáma.
– El lett bökve a jogsi – morogtam.
– Nahát.

Gutya

Egy héten belül kétszer is ugyanaz a minta.

Az erdőben sétáltam haza, az erdei úton szembejött velem két öregasszony, meg egy apró kutya. Az utóbbi póráz nélkül, 5-10 méterre elcsatangolva a gazdájától, aki élénken beszélgetett a partnerével. Amint elmentem a kutya mellett, az mögémszaladt és jó 20 centiről veszettül acsarkodni, ugatni kezdett. Pici zsebpiszok kutya volt, talán még a macskám is sarokba tudta volna állítani. Én sem vettem túl komolyan, megfordultam és rászóltam, hogy ‘ha megharapsz, felrúglak!’. Ekkor ért mellém a gazdája és felháborodott. Hogyan merészelek ilyeneket mondani az ő kutyusának!
– Nem tűnt fel, hogy az Ön kutyája támadó pozíciót vett fel és ott ugat közvetlenül mögöttem, a bokámnál?
– Ez nem olyan kutya.
– Az ugatása nem ezt mutatja.
– Fiatalember, a kutya már csak olyan, hogy ugat. Ezzel nem tudok mit kezdeni – zárta le a vitát a nő arrogánsan és fensőbbrendű mosollyal az arcán továbbment.

Ma megint okmányiroda. Kábé 2,5 kilométer séta, végig kertvárosban. Láttam, hogy előttem egy hapsi megy, mellette három kutya, naná mindegyik póráz nélkül. Szűk volt a járda, gondoltam elengedem őket a sarokig, utána úgyis elfordulok. Pont ott volt az egyik háznál egy kölyökkutya, addig eljátszottam vele.
Balszerencsémre a hapi is elfordult a kutyáival. Ráadásul közben megismertem, ugyanaz a farok volt, akivel egyszer már összebalhéztam, akkor is a szabadon kóborló kutyái miatt.
Na most, hogy értsd, az utca, amelyikre ráfordultunk, nem egy elhanyagolt forgalommentes kertvárosi utca, hanem a telep egyik főutcája. Meglehetősen nagy autó- és gyalogosforgalommal. Ez a barom meg ott sétált, a kutyái pedig fel-alá futkároztak. Melléjük értem. A három közül a legnagyobb dög felismert – gondolom, ott lehetett, amikor az azóta megboldogult Hópihét védtem – és mögémrohant. Ugyanaz a trükk: beállt mögém és 20 centiről hörgött, ugatott. Ez nálam minimum kimeríti a támadással fenyegetés fogalmát, ráadásul hátulról és kellemetlenül közelről, így nem is bírtam sokáig. Villámgyorsan megfordultam, toppantottam a kutya felé, erre az egyből támadott, de ugyanabban a pillanatban már orrba is rúgtam. Túrabakanccsal.
A gazdája kábé 10 méterről óbégatott. A kutya megállt egy méterre, onnan ugatott veszettül. Én álltam, vártam mi lesz. Hátat fordítani nyilván nem mertem. A gazdája odaért és nekiállt veszekedni. Velem. Hogy miért támadom meg a kutyáját és ez a kutya egyáltalán nem olyan és biztosan utálom a kutyákat és ezt érezte meg az ő kutyája, és egyébként is, ez a kutya nem olyan. Néztem azt a kerek, debil arcát, aztán legyintettem. Annyira sütött róla az ostobaság, hogy semmi értelme nem volt vitatkozni vele.
– Ha a kutyája még egyszer a közelembe jön, kitekerem a nyakát! – szóltam oda neki a biztonság kedvéért, majd megfordultam és továbbmentem. Valószínűleg a kutya értette a fenyegetést, mert nem jött utánam.