A rossz válasz

Tételezzük fel, hogy akár azért, mert ritkán találkozol a barátaiddal, akár azért, mert mások már nem mernek komoly kérdéseket feltenni, mindenesetre elszoktál attól, hogy élőben, prompt kelljen válaszolnod átgondolást igénylő kérdésekre. Aztán egyszer úgy jársz, hogy egy embertől váratlanul komoly kérdést kapsz és a pillanat intimitása miatt meg se tudod kerülni a választ.

Mi történhet? Ha szerencséd van, akkor rosszul válaszolsz.

Ha ugyanis egyből jól válaszolsz – ez alatt azt értem, hogy nem marad benned semmi kellemetlen érzés, lezárhatod az egészet azzal, hogy nem is volt ez olyan rossz válasz, a váratlan kérdező pedig örüljön, hogy legalább ilyet kapott – akkor mind a pillanat, mind a kérdés által esetlegesen felvetülő mélyebb gondolatok el fognak veszni. Ha viszont másnap arra ébredsz, hogy van valami kellemetlen emléked a tegnapból, aztán fogmosás közben azonosítod is, hogy felületes választ adtál, ráadául egy olyat, amely erősen mást mutat rólad, mint amilyen vagy… akkor végig lehet gondolni, immár jóval alaposabban a témát. Azt már nyilván elcseszted, hogy a kérdezőt lenyűgözzed… de ez alapvetően hiúság, sokkal fontosabb az, hogy magát az érdekes kérdést körbejárva egy kicsit jobban megismerjed önmagad. Ehhez pedig a rossz válasz kitűnő kiindulópont: miért mondtad azt, amit? Miért tartod most, egy nappal később rossznak azt a választ? Mi lenne a jó válasz? Miért nem ez jutott egyből eszedbe? Sorolhatnám még, de a profi önmarcangolóknak már ennyi is éppen elég lesz.