Szűk

Emlékszem, amikor középiskolás korban tanultuk, milyen értetlenül néztem a tankönyv lapjait: 1929, Nagy Gazdasági Válság, emberek ugráltak le a hidak tetejéről, vetették magukat autók elé. Nem értettem, de nagyon nem. Oké. Elveszett a pénz, ugrott valami befektetés. De az élet ettől még lehet jó. Fel kell állni, meg kell keresni az újrakezdés lehetőségét. Öngyilkosság? Aki megöli magát, az már nem fog soha többé sztéket enni, bort inni, elszívni utána egy szivart.
Azóta persze tudom, hogy az öngyilkossághoz egyfajta beszűkült tudatállapot szükséges. Ilyenkor fordulhat elő, hogy azok a dolgok, amelyekért érdemes élni, vakfoltra kerülnek, eltűnnek a páciens látóteréből. A mindent körülvevő sötétségből csak egy kiutat lát.
De hogyan kerülhet valaki egy bankcsődtől beszűkült tudatállapotba?
Ahogy öregszem, úgy válik egyre inkább meggyőződésemmé, hogy nemcsak az embereknek van tudatállapotuk, hanem embercsoportoknak is: egyfajta ún. kollektív tudatállapotuk. Ez a csoport lehet kicsi és lehet nagy. Lehet egy család, lehet egy város, lehet egy nemzetség és lehet egy ország. Viselheti a fiam büszkén a családi nevét, mondhatom én büszkén, hogy egri vagyok… és pironkodhatok külföldön, hogy magyar vagyok.
A magyar kollektív tudat ugyanis kezd depressziós lenni. Hogy mitől? Mitől ne lenne az? Húsz éve csak rossz híreket kapunk és csak rossz megoldásokat látunk magunk körül válaszul. Jelentkezzen, aki el tudja képzelni, hogy bármi pozitív dolog fog történni az országgal egy éven belül! Mondjuk, én tíz éven belül sem tudom elképzelni, de engem már megnyomott a kollektív depresszió. Hiába élvezhetném egyéni tudatommal az erdei kirándulásokat, a vizitúrákat, a szivart, a bort, a jó könyvet, a társaságot… ezt mind elnyomja a mindenhol tapintható bizonytalanság, kilátástalanság, a szinte biztosan bekövetkező sötét jövő rémképe. Az ország, értem ezalatt az országot alkotó emberek kollektív tudatát, érzésem szerint depresszióban van.
Szerencsére erős egyéniséggel bírok, a kollektív tudat beszűkülése csak rosszkedvet okoz, de nem szűkiti be az egyéni tudatomat… viszont most már el tudom képzelni, hogy egy hirtelen sokk, mely anno egész országokat taszított kilátástalanságba, hogyan volt képes öngyilkosságba kergetni az egyént.

A világ megismerése és a világ alakítása

Túrázás során látsz egy tehenet, ahogy legel. Beugrik, hogy igen, a tehén azért eszik füvet, mert meg tudja emészteni a cellulózt, és azért tudja megemészteni, mert nagy ravaszul négyrétű gyomrot fejlesztett ki magának az evolúció során. Aztán mész tovább és látsz egy kecskét. Elbizonytalanodsz. Most akkor mi is van? Esetleg a kecske is ugyanolyan utat járt be az evolúcióban? Vagy valami más a trükkje a fű emésztésére? És a birka? És a ló? Na de látott már valaki kérődző lovat?
Ez már egy olyan dolog, amit érdemes megismerni. De – legalábbis én – ha utánaolvastam, attól még amikor látok egy hasmenéses kecskét a legelőn, nem fogok nekiállni meggyógyítani.

Autentikus

– Van-e autenikusabb annál, mint egy kazincbarcikai kocsmában csapolt borsodit inni, miközben a pultnál az Edda szól? – kérdezte Zsolt, miközben egy kazincbarcikai kocsmában csapolt borsodit kortyolgattunk és a háttérben az Edda szólt.
– Van. Ha közben vegyész képzettségű emberek vegyiparról beszélgetnek – egészítettem ki, meglepődve, hogy elváltottunk a vegyipari témáról.

Aperture priority

László egy elfeledett tájon autózott, ahol betévedt egy elfeledett kisvárosba. Éppen ráért. Az Opeljét ledobta a főtér mellett, magához vette a fényképezőgépes táskáját, benne a Nikon D600 masinájával és a minden helyzetre jó objektívkészlettel, majd elindult felfedezni a kisvárost.
Ez volt az egyik kedvenc szórakozása. Soha nem tervezett előre, de a táska mindig vele volt. Amikor a sors ajándékából útjába akadt egy-egy hangulatos városka, kisgyerekként fedezte fel, fényképezte le a tereket, kapualjakat, erkélyeket, sgraffitókat.
Először nem csinált semmit, csak leült a főtéren egy padra. Szívta magába a hely hangulatát, próbálta megtippelni, milyen lesz a város. Barokk? Vagy már szecessziós? Lesz-e vajon vára, vagy várromja? Milyen templomjai lehetnek? Figyelte az embereket: elnyűttek? Barátságosak? Ezek mind kellettek ahhoz, hogy eltalálja a kisváros hangulatát, azt, ami később valahogy mindig vissza is tükröződött a képein.

Ez a városka inkább elnyűtt volt. Látszott rajta, hogy valamikor szebb napokat élt meg. A főtér házai koszosak, elhanyagoltak voltak, de kis fantáziával el lehetett képzelni, valamikor milyen kis ékszerdoboz lehetett a tér. László pont ezt szerette: volt benne valami perverz vonzalom az elmúlás megörökítése iránt, elkapni azt a pillanatot, amikor valamin még látszik a dicső múlt, de valójában már az idő romboló munkája dominál. Amikor még határozott formája van a háznak, de már látszik a tégla a vakolat alatt és a vasak is inkább rozsdásak, mint fényesek.

Elnyomta a cigarettát, nekiindult. Biztos érzékkel tippelte meg, merre lesz a piac. Árus meglehetősen kevés volt, de mosolyogva hagyták magukat fényképezni.
– Mosolyogva? – hümmögött László, visszanézve a képeket a bélyegnyi kijelzőn – Nem vagyok benne biztos, de mintha egy cseppnyi kárörömöt is látnék az arcokon. Érdekes.
Az óváros klasszikus óváros volt, öreg utcakövekkel, ódon kandeláberekkel, málló vakolatú házakkal. Nagyon is málló vakolatú házakkal. László érzékei bizseregtek: mint az ínyenc, aki váratlanul izgalmas konyhával bíró étterembe toppan, úgy töltötte el az öröm a mászkálás során. Itt aztán volt egykori szépség és volt bőven elmúlás is. Nemcsak a házakon, de az embereken is. Fényképezett beszélgető, kövér öregasszonyokat. Egy részeget, aki félig már lecsúszott a padról. Fényképezett kéregetőt, amint egy rozsdásodó kovácsoltvas kerítés előtt üldögélt a kutyájával. Még a kutyának is hiányos volt a fogsora. A koldus torzan rámosolygott a fénykép kedvéért, László visszamosolygott, miközben a fényképezőgépét állítgatta.
– Azt mondja, rekesz előválasztás – motyogta – Elsősorban portré lesz, a vasak inkább mosódjanak el, akkor mondjuk legyen négyes a blende.
A kép tökéletes lett, László még egyszer rámosolygott a koldusra.
– Micsoda kontraszt! – gondolta – Itt van egymással szemben két ember, ugyanazzal a biológiával, elméletileg ugyanarra képes aggyal, ehhez képest az egyik csak annyit észlel a világból, hogy időnként löknek neki valami ennivalót, aztán kiszarja és kész. Mit is válaszolna, ha azt mondanám neki, hogy ‘aperture priority’? Ennyi erővel a Marsról is jöhettem volna.

De aztán hamar elfelejtette a koldust, elindult beleveszni a kis utcákba. Ilyenkor hagyta magát eltévedni, ment, amerre a megérzései vitték. Először csak félénken fényképezett be a kapualjakba, aztán ahogy megjött a bátorsága, határozottan sétált be a belső udvarokba. Igazából ezek az udvarok árulják el a legtöbbet a városról: itt kendőzetlenül látszik, hogyan is élnek a lakóik. Kiteregetett ruhák, hátul sufnik, farakások, félrelökött csorba balta. Egyik jobb téma, mint a másik. Ez a város pedig igencsak figyelemreméltó struktúrával rendelkezett: mintha direkt a belső udvarokra koncentrálva épült volna fel. Egyik udvarból nyílt a másik, boltíves belső kapualjakkal összekötve. Félórákat lehetett bolyongani egy-egy udvarrendszerben. Volt, ahol kivénhedt traktorroncsot talált a fészer mellett, az ülésen csirke terpeszkedett. Embert alig látott, azok sem foglalkoztak vele.
– Micsoda képek lesznek! – örvendezett magában László – Ez a város egy kincs.

Evés közben jött meg az étvágya. Benézett a lépcsőházakba is. Sötét lyukak, majdhogynem vázig lekopott lépcsők. Nem is lépcsők voltak ezek, hanem inkább már létrák, korláttal. A lőrésszerű ablakokon alig jött be fény, kazamatákká varázsolva a lépcsőházakat. Ajtó sem mindenhol volt. László eleinte félénken nézett be a lakásokba, de hamarosan rájött, hogy ahol nincs ajtó, ott nem is laknak. Kongtak a léptei, ahogy az elhagyott lakásokat járta. Megállt egy-egy szoba közepén. Próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki, amikor még lakták, hogyan nézhetett volna ki, ha gazdag emberek lakják, majd hirtelen szembesítette az elképzelt látványt a valósággal. Szépség és elmúlás. Az elmúlás szépsége.

A lakások után lement a pincébe. Egy újabb világ tárult ki előtte. Fény már alig volt, így különlegesen megkapóak voltak a málló, foghíjas boltívek. Az egykori lakók nem sokat foglalkoztak a falazással, hatalmas terek tárultak ki előtte, a sötétbe hajló félhomályban nem is mindenhol látta a falakat.
A fényképezőgépén feltekerte a fényérzékenységet 6400-ra. Vakut elvből nem használt, azt vallotta, hogy ha valami a valóságban sötét, akkor annak sötétnek kell lennie a fényképen is.
Ahogy haladt előre, valami puha dologba ütközött.
– Pókháló? – torpant meg.
De nem az volt, hanem valami szúnyoghálóhoz hasonló, fátyolszerű anyag.
– Aha – ugrott be neki a megoldás – A lakók nem falaztak semmit, mert ahhoz csórók voltak. Ezekkel a hálókkal választhatták el egymástól a pincerészeiket.
Félrehajtotta, ment tovább. Elért a falig, azon talált egy újabb boltíves nyílást, amögött pedig egy újabb nagy termet.
– Ez már biztosan a szomszéd ház pincéje.
Itt valamivel sűrűbben voltak hálók, valószínűleg többen lakhattak az épületben. László óvatosan haladt előre, fényképek tucatjait készítve a nem remélt, elképzelhetetlenül romantikus helyszínről. Az idő elveszítette értelmét, önfeledten bolyongott a pincékben.

Aztán egyszer megcsömörlött. Száznál is több képet lőtt el, ennyi talán elég lesz. Megfordult, elindult visszafelé. Félrehajtotta a hálót… pontosabban csak félrehajtotta volna. Az idefelé puha háló a másik oldalról acélmerevvé vált.
– No – gondolta – Nofene.
De hiába tapogatta, hiába próbálta megkerülni, a háló nem engedett egy millimétert sem. Próbálta elszakítani, de sikertelenül.

Rágyújtott. A vaku fényénél láthatta a terem falait, látta a boltívet, ahol bejött. Pár méterre lehetett csak. Nehogy már ne tudjon odáig visszajutni.
Tapogatta a hálót. Hamar rájött, hogy a háló csak visszafelé kemény, ha továbbmenne, arra puha.
– Esetleg meg lehetne kerülni a kemény darabot? – töprengett.
Eltaposta a csikket, átment szemben az újabb hálón, aztán jobbra, ott is átengedte a háló, megint jobbra fordult, egyenesen a boltív felé, ott is át tudott menni.
– Huh! – szakadt fel belőle a sóhaj – Kicsit komplikált, de jó lesz ez.
Még magyarázatot is talált rá. Ugyan fogalma sincs, milyen anyag lehet ez, de a helybéliek valószínűleg így zárhatták le a részeiket. Ment előre… és megint elakadt a hálónál. Pedig már csak egy méterre volt a kijárattól.
– A francba! – mormogott.
Visszafordult, elindult balra. Arra sem engedte a háló.
– Hoppá! – lepődött meg – Hiszen erről jöttem!
– Vigyázni kell. A háló bárhol lehet trükkös – vonta le a következtetést – Egyik irányba enged, visszafelé már nem.
Megint rágyújtott. A lényeg, hogy nem szabad kapkodni, nem szabad pánikolni. Ha a helyi egyszerű emberek el tudtak itt igazodni, akkor neki, a sokkal fejlettebb agyával, szintén el kell tudnia. Például van nála mobiltelefon. Elővette, megnézte. Hát, térerő, az nincs idelent. Viszont a telefonon van szövegszerkesztő, abban tudja rögzíteni a megtett utat, és azt, hogy merre járható, merre nem. Térkép a labirintushoz.
Nekiindult. Jó egy óra bolyongás után elért egy boltívhez. Igaz, nem ahhoz, ahol bejött, de határozottan átjáró volt. Némileg kényelmetlenül vette tudomásul, hogy a boltív elől már nem tudott semerre sem menni: visszafelé mind a három irány bezárult előtte. Vállat vont. Átment. Egy újabb nagy teremben találta magát, mely szintén tele volt hálókkal. Vakuval körbenézett, a távoli falakon itt is látott sötét boltíves nyílásokat.
– Vajon melyik vezethet ezek közül ki? – sóhajtott.
Megcélozta a jobb oldali falon lévő kaput, de pár háló után nem tudott továbbmenni. Sokáig bolyongott, majd egy újabb kapu előtt találta magát. Innen ugyanúgy nem volt visszaút, mint ez előző teremben.
– Kíváncsi vagyok, mi lesz ennnek a vége – motyogta.
Átment. Körbenézett.
Egyből megtudta, mi lesz a vége.
Sokkal kisebb terembe jutott, ez olyan 80 négyzetméter lehetett. Itt már nem voltak sem hálók, sem nyílások a falakon.
Ellenben voltak csontvázak a falak mellett.
Döbbenten nézett körbe.
– Baszki, ezek hullák! – fakadt ki.
Meredten állt egy ideig, aztán visszarohant, de a kapu mögött minden irányba zárt a háló. Tépte, rángatta, de csak sebes lett a keze.
– Svájci bicska! – jutott eszébe – Hogy én mekkora barom vagyok!
De a bicska is kicsorbult.
Kapkodva gyújtott rá. Néhány ideges szívás után erőt vett magán és vizsgálni kezdte a holttesteket. Voltak közöttük csontvázak és voltak közöttük egészen friss halottak is, az egyik sarokban például egy komplett japán csoport. Az egyiken látszott, hogy erősen sérült a keze, egy másiknak ujjai is hiányoztak.
– Akkor nem érdemes tépni a hálót – vonta le cinikusan a következtetést. Hisztérikusan felnevetett, majd ijedten abbahagyta.
Valahogy most már nem vonzotta az elmúlás. A fényképezőgépet például eszébe sem jutott elővenni.
– Hoppá! – jelzett be az agya – Nézzünk csak körül!
Megdöbbentő dolgot fedezett fel. A legtöbb holttest mellett üres fényképezőgép-táska feküdt. Vagy ha nem, akkor Nikon, vagy Canon szíj lógott a nyakukban. Jobban megnézve, még a csontvázak mellett is talált csatokat és szövetfoszlányokat, melyek valamikor táskák lehettek.

Fényképezőgépet viszont egy darabot sem talált.

– Aperture priority – dünnyögte – Méghogy nem tudják, mi az az aperture priority! Nagyon is tudják. Nagyon is.

A pókhálós, szürke téglás falak hangosan röhögtek.

Népművészeti edény

Lányom hosszas alkudozások során, mindenféle pénzbeszámításokkal kiharcolta, hogy kapjon egy Samsung Galaxy S2 mobiltelcsit. Fehéret. Ma szétnéztem a neten, az árak 90e-120e között szórnak, nyilván az alsó határon gagyi garanciával. Itt már szempont az is – legalábbis nekem – hogy van-e üzlet és hogy az hol van. Ez alapján választottam végül a Mobilbirodalom nevű céget, gyakorlatilag 15 perc séta a lakásunktól.

Előtte a biztonság kedvéért felhívtam őket. Egy nővel beszéltem. Elmondta, hogy fehér az most nincs náluk kéznél, csak raktáron, 1-2 nap, mire megérkezik, viszont van Summer Edition, az gyakorlatilag ugyanez, csak van hozzá két színes hátlap, árban 95e, amire visszakérdeztem, hogy akkor nem 88e, mint a weblapon, de erre azt a választ kaptam, hogy azok az akciós, már felbontott, azaz valahol kiállítási darabként használt példányok, olyan most nincsen náluk. Ezt a nyári változatot viszont nem mertem látatlanban megvenni, végül abban maradtunk, hogy úgyis itt lakok a környéken, délután beugrok hozzájuk, megnézem.

Fél négy körül értem a weblapon szereplő címre. Lakópark, a kaputelefonon nyoma sincs a cégnek. Oké, felhívtam a reggeli számot. Egy férfi vette fel.
– Jó napot kívánok.
– Jó napot kívánok. Elnézést, merre van az üzletük? Délelőtt beszéltem egy hölggyel, egy Galaxy S2-es mobiltelefon érdekelne.
– Ez egy online bolt.
– Lehetséges, persze, de én akkor is megbeszéltem a hölggyel, hogy beugrok…
– Akkor az nem ez a cég volt.
– Nem? Nem a Mobil… mobilizé céggel beszélek?
– Mobilbirodalom. A legjobb és legolcsóbb az országban. Csak bontatlan telefont forgalmazunk és ÁFÁ-s számlát adunk. Viszonthallásra.

Ezzel lebaszta a telefont.

Nekem pedig nem maradt más dolgom, mint hogy megírjam ezt a cikket a legköcsögebbről az országban.

Olvasni

Az olvasásnak tempója van. Nem mindig lehet minden könyvet elolvasni. Amíg viszonylag fiatal vagy, addig könnyen tudsz időt szánni a lassan hömpölygő, masszív regényekre: Háború és Béke, Karamazov Testvérek, Varázshegy. Aztán öregszel és ráébredsz, hogy nincs végtelen időd hátra, az olvasnivalók mennyisége viszont hatalmas. Ekkor már fájni fog ráfordítani egy-két hetet egy regényre, bármennyire is jó lehet. Nem lesz az: mindig azt fogod figyelni, hogy a szűken kimért idődből megérte-e ekkora mennyiséget rááldozni.
Amikor feladtam a vidéki életritmusomat és Pestre költöztem, elhűltem azon, hogy itt a munkaidő nem ritkán este hatig tart. Mikor fogok akkor olvasni? – kérdeztem a barátomat. Azt válaszolta, hogy majd ötvenéves koromban. Tévedett. Ötvenéves koromban már nem fogok időt áldozni arra a könyvre, melyet harmincévesen még elolvastam volna.

Most rendszerezem az elektronikus könyvtáramat. Elkeserítő látni, hogy kiknek a munkáit nem fogom már egészen biztosan elolvasni. Esetleg egy újabb életben.

Kindle

Leírom, hátha segít valakinek. Ha az Amazonról rendelsz valamit, amit le akarsz írni költségbe, marhára figyelj oda, mit és hová írsz. Ugyanis hiába adsz meg a billing address rovatba cégnevet, az Amazon az ÁFÁ-s számlát a szállítási címre állítja ki. Pont. Most beszéltem a DHL vámügyintézőjével, azt mondta, le tudja kezeltetni a cég nevére, de mivel a számla nem annak szól, nincs értelme, mellesleg amennyire tudja, az Amazon szigorúan nem küld új számlát, hiába reklamálok. Így jártam.
Stilszerű befejezése a történetnek. Új Kindle-re ugyanis azért van szükségem, mert a régit ottfelejtem azon a buszon, amellyel Ukrajnát jártuk. Az eszközt természetesen senki sem találta meg, egyszerűen elpárolgott.

Én még fürödtem a Berettyóban, és te?

2012.11.16; péntek

Amennyi szart lapátolt az utóbbi napokban a nyakamba az élet, olyannyira vártam ezt a hétvégét. Zoltánnal terveztünk egy jó nagy evezést a Hortobágyon keresztül, konkrétan Balmazújváros (Darassa) indulással Túrkevéig (110 km) a Hortobágy-Berettyó folyón. Szállás kintalvással, tűzrakás, borozgatás, éjjeli vacogás. A napi 55 kilométer annyira azért nem ijesztő, 8 óra evezésnél ez kábé 7 kmh átlag, a folyó olyan 1,8-2,5 kmh között folyik, tehát durván 5 kmh átlagot kell tartanunk, ami azért annyira nem veszélyes. Oké, korán kell indulni, 7,30-kor már vízen terveztünk lenni, ehhez 5,30-as ébresztő dukál, de nem gond, mert előző esténként úgysem tudunk túl sok mindent csinálni, azaz adódik a korai fekvés. (Mondjuk, hajnalok hajnalán kelni, fagypont körüli időben magunkra húzni a harmatos ruhát, azért ez jelent némi szent őrületet. Jelentem, megvan.)

A logisztika persze nem volt egyszerű. Úgy terveztük, hogy Túrkevén találkozunk, átpakolunk mindent hozzám, Zoltán kocsija marad, elmegyünk Darassára, leevezünk Túrkevéig, majd Zoltán autójával felviszünk mindent Darassára, aztán mindenki megy a dolgára.

Eleinte minden úgy ment, mint egy svájci óra. Fél hat körül összefutottunk (a félóra késést a szeletelhető keménységű köd miatt sikerült összehoznom, mert elszoktam az autónktól és nem találtam a ködlámpa kapcsolóját), átpakoltunk, tűz a starthely. Ott már megjelent az első probléma: a régi csárda kapuja be volt zárva. Eredeti terv szerint ott tartottuk volna az autót. Aztán addig izegtünk a kapu előtt, mire fény gyúlt odabent, kitotyogott egy úriember, aki megígérte, hogy szombat reggel kinyitja a kaput és beállhatunk.

Indulhatott a péntek esti buli. Sátorhely a híd környékén… nem volt. Kínunkban végül egy elhagyatott parkolóban nyomtuk fel a sátrakat. Igen, a betonra. Első ránézésre jó ötletnek tűnt, éjszaka már nem annyira. A sátorállítás után Zoltán kitermelt a ligetből két komplett kivágott nyárfát, nálam volt disznópörzsölő szivargyújtó, így semmi akadálya nem maradt, hogy mindezekből tábortűz ne legyen.

From Kajak

Jelzem, kellett is, ekkor már volt rajtam egy réteg közepes vastagságú és egy réteg durván vastag polár felszerelés, ennek ellenére kezdtem fázni. Tűz, vacsora, bor. Vittem pár szál emberes szivart is, naggyon jól esett a tűz mellett pöfékelni. Tízkor alvás.

2012.11.17; szombat

Na, ez az alvás nem volt akármi. Már lefekvéskor is minden jégdarás volt. A tűz speciel nem, de a rárakandó fa már igen. Bevackoltuk magunkat. Én eleinte jól elvoltam, aztán hajnalban kezdett nyomulni a hideg: időnként megébredtem, nekiálltam töprengeni, hogy most tkp fázok-é, vagy sem, aztán kicsit átrendeztem a hálózsákot és a tartalmát, majd aludtam tovább. Zoltánnak hajnali kettőkor esett el a hálózsákja, be kellett izzítania a második fokozatot is. Aztán pont a legrosszabkor, amikor a szervezetünk már kezdett hozzászokni az inzultushoz és kezdett megbékélni a viszonyokkal, akkor kezdett kukorékolni a kakas a mobilomon, amire a szomszéd sátorból egy “egyszer úgyis lelövöm azt a dögöt, baszod” morgást véltem kihallani.
Nekem az a technikám, hogy rögtön reggel összekötöm a két kellemetlenséget, azaz ébredés után egyből összecsomagolok mindent és csak utána megyek ki pisilni. Így adott a motiváció, hogy gyorsan készen legyek. (Most ráadásul mindez szigorúan logikus is volt, mivel pont indulás előtt, a kajak lekötözésekor léptem bele egy szaftos nagy kutyaszarba – lenne néhány ötletem, mit tudnék csinálni azokkal a kedves szomszédokkal, akik a kertkapunk elé szaratják a kutyáikat – és bár a fűben a nagyját letöröltem, de a cipő réseiben maradt anyag rendesen. Értelemszerűen ez a cipő nem került be a sátorba, se magában, se rajtam.)

From Kajak

Odakint kellemes, deres idő fogadott. A töksötétben csak a jég világított, mind a kocsin, mind a kajakokon. Zoltán gyorsan felélesztette a tűzet, és legnagyobb meglepetésünkre hamarosan világosodni is kezdett. Reggeli, pakolászás, átvittem a kocsit a volt fogadó parkolójába, minden a legjobb úton haladt, hogy elinduljunk a nagy folyamon.

From Kajak

Illetve, izé, szóval az itt még meglehetősen keskeny Hortobágy-Berettyón.
Zoltán kajakja már a vízparton volt, én éppen arra vártam, hogy az enyémet is lecipeljük, amikor egy Niva lassított a hídon, majd kanyarodott a cuccaink mellé.
– Vendégünk van – szóltam oda Zoltánnak.
– Aha, látom – bólintott.

Nem részletezem a beszélgetést, a lényeg, hogy haza lettünk zavarba a francba. Egy dolgon csúsztunk el. Elméletileg abszolút jó időben jöttünk, ilyenkor a legérzéketlenebb a park a látogatókra, ráadásul ilyenkor van a legkevesebb is belőlük… egy dolgot nem tettünk meg: nem jelentettük be, hogy át szeretnénk haladni a park területén. Ahogy a parkrendész is fogalmazott, gyakorlatilag biztos, hogy megkaptuk volna az engedélyt, hiszen nemhogy fészkelés, de madár se nagyon van… viszont nem vagyunk bejelentve, így tilos a belépés. Szombaton pedig már bejelentkezni sem lehet. Az illető nagyon elhivatott ember lehetett, mert az apró célzásokat rendre elengedte a füle mellett, így nem maradt más hátra, visszahoztam a kocsit, visszapakoltunk mindent és búcsút intettünk a folyónak. (Zoltán azt azért érezte, hogy az az érv, miszerint eddig már többször megtette ezt a távot korábban, nem sokat lendített volna a helyzeten.)
Volt némi vita, hogy mi legyen a továbbiakban. Én amellett voltam, hogy legyünk szabályosak: halasszuk későbbre a túrát, most pedig ne trükközzünk. Nem tudhatjuk, hol vannak a parkban megfigyelők, márpedig a rendész biztosan jelentette az esetet. Maga a park a 4-es útig tart, onnantól viszont a folyó már nem igazán érdekes, gyk egy mesterséges, egyenes csatorna. Az meg, hogy most keressünk valami pocsolyát, pusztán csak azért, hogy ne menjünk száraz kajakkal haza, valahogy nem vonzott. Zoltán még szívesen evezett volna és szerencsére helyrerakta a fejemben a környék földrajzát is, így az lett a vége, hogy a 110 km-es utunk utolsó 30 kilométerét még bevállaltuk mára: az már kedves, kanyargós rész és nem tartozik a Hortobágyi Nemzeti Parkhoz. Röptében átkódoltam az iGO-t, aztán irány Ecsegfalva. Addigra gyönyörűen kisütött a nap, remek idő kerekedett. Annyira remek, hogy már tovább is gondoltuk a túrát és a kiesett felső szakasz helyett meghosszabbítottuk a lentit, azaz Túrkeve után még lemegyünk a Kőrösig, onnan pedig Gyomaendrődig.

From Kajak
From Kajak

Az ecsegi híd mellett lecuccoltunk, gyorsan összeraktuk a felszerelést és 10.30-kor nekivágtunk a távnak.

From Kajak

Itt már teljesen más arcát mutatta a folyó, mint fent. Széles volt és barátságos. Habár érezhetően erősen sodort, de egyben mély is volt, ráadásul nem volt benne se fenékküszöb, se szikla, ebből következően nemhogy limány, de még örvény sem. Ami viszont teljesen egyedivé tette, az a környezete. Magyarországon a folyók, patakok partján vagy fasor, vagy liget vagy bozótos húzódik, esetleg nádfal. Itt semmi ilyesmi nem volt: a hatalmas legelők, a végtelen lankák békésen simultak rá a folyó partjára. Távolban gémeskút, parasztház, kolompoló gulyák. Ebéd után elvonultam egy ligetbe vécére, az egyik bokor mögött egy szürkemarha nézett velem farkasszemet.

From Kajak
From Kajak

– Te, szerinted Petőfi miről írt volna annyi verset, ha a belépési engedély miatt őt is hazazavarták volna a francba? – kérdeztem evezés közben Zoltánt.
– Hát, valószínűleg a zordon Kárpátokról.

Békésen leeveztünk 13 kilométert, amikorra megéheztünk. Volt is egy ligetes part, pont jónak tűnt az ebédhez. Ahhoz jó is volt… a kiszálláshoz már kevésbé.

From Kajak

Trükkös egy folyó ez: nem csak középen mély, de már rögtön a szélén is. Ráadásul becsapós: a parton és a víz szélén is tömérdek a levél, azt mutatva, hogy ott tulajdonképpen csak pár centis a víz. Ez csapott be engemet is. Léptem volna ki oldalra, amikor a lábam hirtelen térdig becsúszott a vízbe – és még nem ért le. Gyors mozdulattal visszahuppantam a kajakba, éppenhogy megúszva a borulást. A lábam persze még oldalt lógott, de ez volt a feladat egyszerűbb része, csak be kellett volna hajtogatnom a beülőbe. Amilyen hülye voltam, még csak az evezőlapátot sem fogtam meg, így amikor kiderült, hogy gumicsizmával nem is olyan könnyen megy be a lábam és egy kicsit hátrébb toltam magamat, a kajak megbillent a másik, még mélyebb oldalra, én pedig evezőlapát nélkül nem tudtam korrigálni. Placcs. Simán befordultam, a kajakkal együtt.
Ember még úgy nem tepert ki abból a vízből, ahogy én kiskeráztam. Zoltán nem is hitte el, de a sapkám például száraz maradt. Sajnos más nem, de a téli cuccom annyira azért jól zár, hogy hiába lesz alatta nedves a ruha, be tudom melegíteni, utána pedig már jól vagyok. (Kicsit olyan, mint a neoprén, de szélálló is.) A gumicsizma tudja ugyanezt a trükköt, szóval egy-két perc vacogás után egyszer csak közöltem Zoltánnal, hogy nem öltözök át, sőt, tulajdonképpen nem is érzem rosszul magamat. Szerintem ekkor jobban megijedt, mint amikor beborultam. Kénytelen voltam rávenni, hogy nyúljon be a dzsekim alá, megtapogatni a polárfelsőmet.
Szerencsére a gulyás csak pár perccel később jelent meg, így nem volt tanúja a félreérthető jelenetnek.

Az öreg egyébként nem kicsit volt agyhalott. Valószínűleg hetek óta már csak a kutyáival beszélgethetett, mindenesetre nekünk ugyanott folytatta, ahol a kutyáinak abbahagyta, szóval nagyon hamar képbe kerültünk mind a csorda, mind az istálló dolgaival. Zoltán nem is bírta sokáig, visszasétált a kajakjához, keresztül a mocsaras beugrón.
– Maga csak úgy átsétált a vízen? – hökkent meg hangosan az atyafi, tudomást sem véve arról a fatörzsről, melyet pont közlekedési céllal dobtunk rá nemrég a zsombékokra.
– Pontosan. Még Jézustól tanultam.
– Hinnye. Hát, mondjuk, úszni én is tudok – gondolkodott el – Például ezt a folyót át tudom úszni.
– Na jó, nem teljesen – jött rögtön utána zavarba.
A folyó kábé tíz méter széles lehetett.
– Dehát, azért van a csónak – oldotta fel magában a kognitív disszonanciát.
– Aztán milyen most a fogás? – váltott témát.
– Mármint milyen fogás? – jöttem zavarba.
– Hát, a hal.
– Biztosan jó – hümmögtem – De látja, nálunk nincs horgászbot.
– Tényleg. Akkor maguk nem horgászok?
– Nem.
– Pedig azt hittem, hogy horgászok.
– Nos, nem.
– Akkor csak úgy eveznek?
– Ahogy mondja.
– Háát, mindenkinek megvan a maga hobbija – nyugtázta, de érezni lehetett, hogy valójában azt akarta mondani, hogy “háát, senki nem lehet teljesen normális”.

From Kajak

Aztán egyszer csak elballagott a kutyáival, befejeztük az ebédet, még sütkéreztem egy kicsit a napon, hogy kívülről is megszáradjak, nagy vonalakban kipucoltam a kajakot, majd nekivágtunk a hátralévő távnak.
Előtte még – mivel Nej megkért, hogy időnként küldjek neki sms-t, hogy ne idegeskedjen – megírtam neki, hogy most húztak ki a vízből.

A második szakaszon két dologgal küzdöttünk: egyrészt az idővel, mert gyorsan fogyott, másrészt a nappal, mert annyit izgett-mozgott az égen, hogy hol a szemünkbe sütött, hol meg hátulról. (Ha megnézed a térképen a folyót, simán kanyarog 180 fokokat.) Így vagy a napszemüveg volt a szemem előtt vagy a fényképezőgép. Aztán jött egy erdősebb szakasz, a fák eltakarták a laposan sütő napot, hirtelen hűvös is lett, meg borús is, itt inkább meghajtottuk az evezést, nehogy sötétben kelljen kikötnünk Túrkevén.
A kikötést Zoltán már nem bízta a véletlenre, gyorsan előrement, így mire a parthoz értem, ő már kint volt, aztán megragadta a kajakom orrát és gyakorlatilag teljesen kihúzott a partra. Nem győztem elnyomni magamban a vigyort. Nem először evezünk együtt, de még mindig nehéz megszoknom, hogy mind a kajakok sebességében, mind az evezési tudásban Zoltán mennyivel előttem van. Így amikor én már hörögve evezek, utolsó erőim mozgósításával, ő még akkor is fütyörészve megy. Előttem. Ma például 8-9 kmh közötti tempóban haladtunk, végig érezhettem volna, hogy milyen jó érzés száguldani… de nem éreztem, mert közben azt láttam, hogy a társam alig húz néhányat és így is jóval gyorsabb, mint én, ergo nemhogy száguldásérzésem nem volt, hanem végig azt éreztem, mennyire lassan megyek. Viszont egyvalamire nagyon jó ez a felállás: lehetőségem van megtapasztalni, mit érez Nej, amikor kettesben evezünk. Ezért vigyorogtam szinte végig a helyzet fonákságán és ezért vigyorogtam különösen azon, amikor ugyanúgy lettem kihúzva kajakostól a partra, mint ahogy én is szoktam Nejt.

Már útközben is beszéltük, hogy a borulás miatt necces lesz a túra folytatása, de amikor a parton átöltöztem száraz ruhába, akkor látszott csak, hogy bizony az összes aláöltözetem csuronvíz lett. Ha nagyon akartunk volna küzdeni, akkor tűz mellett esetleg megszáríthattuk volna, de ez egy olyan hely volt, ahol nem igazán akadt tűzifa, és ekkor még a szarrá ázott bélelt gumicsizmámról nem is beszéltem. Végül abban maradtunk, hogy ennyi.
Összepakoltunk, visszamentünk Ecsegfalváig, átpakoltam a kocsimba, érzékeny búcsú, aztán irány haza.

A hazaút borzalmasan vacak volt: dacára, hogy csak 150 kilométer, de kétszer is ki kellett állnom 5-10 percet szunyókálni. Korai kelés, evezés, fürdés… sok ez egy napra. A benzinkútnál megint el kellett magyaráznom, hogy nem, nem horgászni voltam, úgy látszik az emberek értelmezési tartományán kívül esik az a tény, hogy valaki ilyenkor még pusztán passzíóból evezget. Nej már a válaszüzenetében is közölte, hogy itthon meleg lakás, meleg étel vár, nos, ez valóban így is volt. Az utolsó utáni erőmmel még lemostam a sarat a cuccaimról, ezek egy részét bedobtam a mosógép mellé, másik részét kiakasztottam száradni (ezek a vasárnapi esőben még jobban eláztak, de legalább tutira kijött belőlük a sár), aztán vacsora, néhány pohár bor és egy mély, hosszú alvás. Vasárnap pedig úgy voltam, mint a tavaszi légy: aludtam, ettem, aludtam, ettem. Szép, kerek hétvége volt.

Linkek:

  • A megtett szakasz térképen (Endomondo)
  •  

    Még mindig a szemetek

    Nem, nem kattantam be teljesen, csak majdnem. Az FKF szépen eltakarított, de az autógumikat nem vitték el. Ebből kifolyólag néhány briganti úgy érezte, hogy ez egy kijelölt hulladékgyűjtőhely és ideszórtak mellé másfél köbméter azbesztgyapotot. Holnap péntek és ha akkor sem viszik el, akkor hétfőre itt már atomhulladék is lesz. Nem, nem az istenháta mögött vagyunk, de még csak nem is egy ritkán járt erdőben, ez itt egy kertváros és egy valamikori játszótér. Pusztán annyi történik, hogy volt egy lomtalanítás, van egy lusta és nehezen reagáló hivatal és van néhány embernek nem nevezhető szarkupac, akik kihasználják a bizonytalanságot és emberi lakóhelyek mellé szórják le a veszélyes – mert ez már tényleg veszélyes – szemetüket.

    Utálok flippergolyó lenni

    Pedig van, amikor muszáj. Mert az a kaporszakállú nagyon nyomkodja a gombokat, sőt, lassan már a Tilt-nek is villognia kellene.

    Kezdjük ott, amit tegnap nem részleteztem annyira. A CIB-nél valójában csak két kártyánál sikerült megváltoztatnom a PIN kódomat, a harmadiknál nem. Én voltam az idióta. Amikor kibontottam a borítékot és megláttam a fekete téglalapot a papíron, automatikus reflexből nekiálltam kapirgálni egy húszforintossal. A másik banknál ugyanis kaparós sorsjegyként küldik a PIN-t. Aztán mivel nem történt semmi, elolvastam a manuált, ahol leírták, hogy ez egy vékony fólia, húzzam le, aztán tegyem világos háttér elé és látni fogom a kódot. Hát, én speciel a kaparást láttam. Captcha a valós életből. Végül Nejjel közösen öt kódra szorítottuk le a lehetőségeket.
    A biztonság kedvéért felhívtam az ügyfélszolgálatot. Elvégre a Citinél van olyan, hogy kártyaszámra és TPIN-re lehet PIN-t változtatni, feltéve, ha ismerjük a bűvös 41-es kódot. Nos, a CIB-nél ilyen nincs. Az ügyintéző – majdnem személyi bankárt írtam – közölte, hogy vagy eltalálom a jó PIN-t az automatánál, vagy bemegyek a bankfiókba és kérek újabb PIN kódot. Persze, ez újabb két hét.
    – Hát, a két hét sok. De lehet a kártyával kisérletezni? Tudja, attól félek, hogy néhány próbálkozás után az automata kinyírja a kártyámat.
    – Ettől nem kell félni, az automata nem fogja bántani a kártyát.

    Oké. Ma reggel bementem a városba, az első három tipp nem jött be, negyedikre közölte az automata, hogy kártya letiltva, menjek be a kibocsátó bankfiókba és tisztázzuk, mi történt. Mondjuk a kártyát visszaadta, de azért legalábbis véleményes, hogy a letiltás bántásnak számít-e vagy sem. No, mindegy, akkor a vállalkozás még két hétig házipénztárból üzemel.

    A következő futam az okmányiroda volt. Megszereztem a hiányzó orvosi igazolást (3 rendelés, másfél nap, 4500 forint), vittem leadni. Erre a kőbunkó automatanyomogató pacák mindenáron a pénztárhoz akart küldeni, az egész iratpaksamétát kellett az orra alá tolnom, hogy felfogja, én csak egy papírdarabot szeretnék leadni egy folyó ügyhöz.
    Aztán megkaptam a múltkori ügyintéző hölgyet, aki mosolyogva üdvözölt. Mint mondta, éppen ma akart emailt küldeni nekem, miszerint jöhetek is a jogsiért, de ha már bejöttem, akkor ide is adja. Mit mondjak, örültem. Az utóbbi két hétben annyi trágya dolog történt velem, hogy lassan elsírom magam már attól is, ha az utcán szembejövő emberek nem vágnak orrba. Átadtam minden papírt és vártam a plasztiklapot. Aztán vártam. Majd vártam. A kiszűrődő hangok nem sok jót ígértek. Ilyeneket hallottam, hogy “ennek nem lenne szabad itt lennie”, meg “látod, Gizikém, elküldtem a faxot, ott meg nincs nyoma”, meg “nem aznap volt ez, amikor volt az nagy adatvesztés a központban?”. Végül jött egy maratoni telefonálás, utána pedig hosszú sóhaj után a magyarázat. Szóval az történt, hogy az ügyintéző hölgy először nem vette észre, hogy az elhagyott jogsi orvosija már 2007-ben lejárt. (Nem nagy kunszt, én sem vettem észre.) Aztán délután már igen, ekkor küldött egy faxot, hogy állítsák le a jogsigyártást, nekem pedig üzent, hogy hozzak orvosi igazolást. Nos, ez a fax vagy beérkezett, vagy sem, mindenesetre a központban nem vettek róla tudomást és rekordsebességgel legyártották a jogsimat, sőt, már postára is adták.
    Facepalm.
    – Azt mondja, hogy csináltak egy új jogsit, 2007-es orvosival?
    – Ööö, igen. Én sem értem, mitől lettek ilyen gyorsak odabent.
    – Akkor most mi lesz?
    – Valamikor megkapja a jogosítványát. Behozza nekünk, mi itt bevesszük, mint technikailag sérült igazolványt, ekkor ingyenesen lesz cserélve.
    – És ha én közben vezetni szeretnék? A jogsin is, meg a jegyzőkönyvön is a 2007-es orvosi szerepel.
    – Az egyik orvosi igazolás az Öné, ezt lepecsételem, igazolva, hogy már leadta.
    – Köszönöm.

    Most ott állunk, hogy tulajdonképpen vezethetek, de külön diplomatatáskában cipelem magammal a jogosítványként funkcionáló iratköteget. Ennek majd a hétvégén lesz jelentősége, de ne rohanjunk ennyire előre.

    Innen sétáltam egy jót haza. Hülye egy nap, de legalább formálódik.
    Az első sokk a burmai vasútnál ért: valaki leborított egy teherautónyi autógumit az út szélére. Na most tudni kell, hogy a körzetünkben éppen lomtalanítás van, tegnap kellett mindent kirakni, ezeket ma vitték el. Valaki – gondolom éjszaka – leborított egy nagy adag gumit, gondolván, elfér az a sok szemét mellett.
    Aztán ahogy közeledtem a házunkhoz, még jobban ökölbe szorult a tekintetem: nem messze a mi házunktól volt egy újabb rakomány gumi és a volt játszótér bokrai alatt is, szanaszét szórva egy csomó. Hogy teljes legyen az öröm, az FKF is igencsak tessék-lássék módon vitte el a szeméthalmot, kifejezetten durva nagy műanyagdarabok és töméntelen üvegtábla, üvegtörmelék maradt utánuk. Mindez pár méterre a kerítéstől.

    From MiVanVelem

    Otthon az első volt, hogy előszedtem a korábban bedobott tájékoztatót. Írták benne, hogy tényleg csak kedden rakjuk ki a lomot, ne legyen idejük a tudjukkiknek széttúrni, szétb@szni a szeméthalmot. Ez szvsz úgy marhaság, ahogy van: már szombaton ott cirkáltak a környékünkön az utánfutókkal, és abban a pillanatban, ahogy kikerült valami, már bontották is szét. A hétvége konkrétan hűtőkalapálás szolíd hangja mellett telt, de ha tényleg csak kedden raktuk volna ki a cuccot, egy nap alatt akkor is szét tudták volna verni.
    Felhívtam az ügyfélszolgálatot. Hogy ez itt botrányos. Takarítsanak fel rendesen és legfőképpen kezdjenek valamit ezzel a tömérdek autógumival. – De az veszélyes hulladék! – ijedt meg a nő – Ahhoz nekünk nincs jogosítványunk!
    Veszélyes, az. Talán harap? Vagy esetleg megöli az embert, szimbiózisba lép az idegrendszerével és zombiként átveszi felette az uralmat? A jó ég áldja meg kendteket, veszélyes akkor lesz, ha megpróbálom elégetni. Nehogymár egy hulladékbegyűjtésre szakosodott vállalatnak olyan nagy probléma legyen kiküldeni egy külön teherautót, amelyik a veszélyes hulladékot szedi össze és viszi el oda, ahová való. Ehelyett mi van? Az a sok agyatlan ember lomtalanításkor csak azért is kidobja a veszélyes hulladékját. (Ugyan egy központi helyen gyűjtik ezt is, de munkanap, napközben. Ki fog ezért szabit kivenni?) De nem csak a magánszemélyek vadulnak, hanem mivel erdő mellett vagyunk, jól megközelíthető helyen, tutira ilyenkor szórják ki a kisebb cégek is az ipari szemetet. Mert mennyit spórolnak vele. Pár évvel ezelőtt volt már itt egy teherautónyi festékesvödör is. Az FKF mit csinál? Szétteszi a kezét: mi szóltunk előre, hogy ne tessék kitenni a veszélyes hulladékot! Majd otthagyják. Ki szopta meg? A helyben lakók.
    Az FKF-es hölgytől kicsikartam egy ígéretet, hogy küld ki embereket és legalább a takarítást megismétlik. Aztán Közterület Felügyelet. Egy idősebb hölgy vette fel a telefont, majd amikor elmondtam neki, miről van szó, kifakadt: hogy ezek a mai fiatalok és félelmetes, hogy hígul a szakma, az FKF-es hölgy nem is mondhatott volna ilyesmit, nekik kutyakötelességük lenne elszállítani, de ilyen világot élünk, mindenki csak továbbküldi az ügyfelet, ahelyett, hogy érdemben foglalkozna vele. Majd továbbküldött a XVIII. kerületi Közterület Felügyelethez, bár hozzátette, hogy azok úgyse fognak segíteni semmit, a legjobb lenne, ha egyből az önkormányzatot hívnám. Hogy ott kit? Hát, azt nem tudja. Talán a jegyzőt, az mindig mindent tud.
    Éppen az önkormányzat weblapját böngésztem, amikor elcammogott a kert mögötti földúton egy Közterület Felügyelet járőrautó. Egér eldob, hátsó ajtó kulcs felkap, nagy futás, de már nem sikerült elkapnom őket. Integettem, de nem vettek észre, megkerültem a háztömböt, de nem fordultak vissza. Francba.
    Újabb telefon. Kerületi Közterület Felügyelet. Ott is elsírtam a bajaimat, ott is volt némi ellenkezés, de végül a hölgy rögzítette a panaszt és megígérte, hogy intézkedni fog. Most így állunk. Ha holnap nem történik semmi, akkor jön direktben az önkormányzat.
    Ez valahol tényleg hihetetlen. Veszélyes a hulladék, tehát nem viszik el. Inkább otthagyják a lakóházak mellett, kezdjenek vele valamit a lakók. A hivatalt kielégíti, hogy ők megmondták, ne rakjanak ki az emberek veszélyes hulladékot. Nem azzal foglalkoznak, hogy rengeteg embernek megéri áthágni a szabályozást – melyet gyakorlatilag senki nem tartat be, azt ugye senki nem gondolja, hogy a lakókból kellene fegyveres miliciát alakítani és napi 24 órában őrizni az összes szemétkupacot a körzetben – nem, ahelyett, hogy rádöbbennének, hogy rossz a szabályozás, az egész katyvaszt a helyben lakók nyakába borítják. Kezdjenek ezzel valamit ők. Nehogymár az erre a célra kialakított és ezen a téren jóval tájékozottabb szervezet csináljon valamit.

    Na, ekkor jól kipuffogtam magamat, aztán ledőltem délután egy másfél órára aludni, mert egyrészt mostanában nem nagyon jött össze az ilyesmi, másrészt meg éppen úgy éreztem, hogy nekem most erre van nagyon szükségem, de jött egy telefon, utána még visszaaludtam, de jött egy második, azután már morogva ugyan, de felkeltem, így a harmadik telefonnal már legalább jól kiszúrtam, mert az nem tudott felébreszteni.

    Új osztás

    A múltkor letiltott kártyák ma érkeztek meg, mind az öt. Gyanakodva nézegettem: aktiválás, PIN kód csere, webbank inicializálás… biztosan elég pihent vagyok én ahhoz, hogy mindezt lezongorázzam egy nap alatt? (Úgy, hogy még el kellett mennem az SzTK-ba, a könyvelőhöz, a körzeti orvoshoz és az okmányirodába.)

    Szerencsére a CIB bank kártyáival kezdtem. Aktiválás: beléptem a webbankba, Szolgáltatások/Kártyaaktiválás menüpont, kártyaadatok megadása. Kész. PIN kódot csak automatánál lehet cserélni, de van elég a városban. (Délután le is játszottam a cseréket az egyiknél.) Végeztünk.

    Jöhettek a Citibank kártyái. Itt eleve nincs webbank, architekturális okokból. A webes hozzáférést ugyanis bankkártyához rendelik, az meg most éppen ki lett rúgva a helyéről, azaz web nuku. Telefon. IVR menü, haladtam előre, mint Amundsen a Déli-sarkon. Aztán kérte a kártyaszámot, megadtam, kérte a telefonos PIN kódot, megadtam, a hölgy közölte, hogy a beazonosítás sikerült, aztán várt egy kicsit… és bekapcsolt egy személyi bankárhoz. Kezdtem ideges lenni. A Citibanknál ugyanis az van, hogy vagy begépelsz mindent és akkor az automata elrendezi a dolgokat, vagy elrontasz/nem tudsz valamit, ekkor bejön a személyi bankár. Aki megpróbál téged egyértelműen beazonosítani, azzal az egetverően kretén számítógépes programjukkal. Dacára annak, hogy már korábban megadtad a telefonos PIN-t és azt el is fogadták.

    – Jó napot kívánok, Vucli Tóbiás vagyok.
    – Hjaj. Jó napot kívánok, Petrényi József.
    – Miben lehetek segítségére?
    – Nézze. Kezdjük ott, hogy fogalmam sincs, miért beszélgetünk egymással. Ennek eleve nem lett volna szabad megtörténnie.
    – ?
    – Bankkártyát szerettem volna aktiválni. Kiválasztottam a menüpontot, megadtam a kártyaszámot, a TPIN-t, az azonosítás sikerült, aztán hirtelen Önhöz kapcsoltak. Maga szerint miért?
    – Nem tudom.

    Dehogynem. A hangsúlyból tisztán ki lehetett hallani, hogy “már megint itt van egy nagypofájú ügyfél, aki képtelen hibátlanul begépelni 20 számot”. Voltam telefon végén lógó informatikus, használtam én is ezt a hangsúlyt. Csak éppen a hapi nem figyelt eléggé, akkor ugyanis felfogta volna, hogy az azonosításom sikerült.

    – Akkor most mi lesz?
    – Felteszek néhány kérdést…
    – NEM! – ordítottam bele a telefonba – Mindent, csak ezt nem!
    – Ööö, miért?
    – Mert ez az agyalágyult programjuk rendszeresen kérdez olyasmit, amiről fogalmam sincs. Miközben itt van előttem minden olyan adat, amely alapján Önnek egyértelműen be kellene tudnia azonosítania engem. Hogy mást ne mondjak, eddig megadtam egy kártyaszámot és egy PIN kódot. Jól.
    – A másik lehetőség az, hogy bejön egy bankfiókunkba…
    – Aha. A város széléről. A legközelebbi fiókjuk másfél óra utazás, csak oda. Árulja már el, miért nekem kellene beáldozni az időmet azért, mert Önöknek egy elmebeteg banki szoftverük van?
    – Csak ezek a lehetőségek vannak.
    – Lássuk a kérdéseket.

    Természetesen óriási ordibálás lett belőle. Volt olyan kérdés, hogy volt-e az utóbbi időben nagyértékű utalás a számlán? A családban négy bankszámla és hat kártya van – mármint olyan, melyeket én kezelek – honnan a fészkes fenéből emlékezzek rá, hogy volt-e mostanában pont az ehhez a kártyához kapcsolódó számlán akkora utalás, amelyet kérdez? Végül legyintettem és beblöfföltem, hogy nem volt. Aztán jött a kedvencem, hogy volt-e valaha elvesztve vagy letiltva a számlához tartozó kártya?

    – Fogalmam sincs.
    – Ezt nem írhatom be.
    – Nézze, ez egy 15 éves bankszámla. Tudja, milyen rohadt sok az a 15 év? Mit tudom én, volt-e ez alatt az idő alatt letiltva. Év elején például volt az a bankkártya korrumpálódási botrány, a hat kártyámból kettő le lett tiltva. Fogalmam sincs, hogy ez konkrétan köztük volt-e, vagy sem.
    – Ide csak azt írhatom be, hogy ‘igen’ vagy ‘nem’.
    – De az Isten szerelmére, nem tudom!!! Nézze, a KeePass programban be van írva a kártyához és a számlához egy rakat kód. Ha már nem elég a TPIN kódom, akkor kérdezzen bármi konkrét adatot, de ne ilyen marhaságokat!
    – Sajnálom, a számítógép ezeket a kérdéseket adta ki.
    – Robbanjon fel. Nem válaszolok.
    – Akkor ezt a kérdést kiikszelem.

    (Jé, van ilyen?)

    Aztán volt még néhány kérdés (anyja neve, cipője mérete), majd elment a végső OK gomb, végül a számítógép kiadta a mindent eldöntő választ, hogy én vagyok én.
    Aktiváltuk a kártyát.

    – A PIN kódot hogyan módosíthatom?
    – Visszakapcsolom a menübe, ott majd adja meg a TPIN kódját, aztán jöhet az új PIN kód.
    – Köszönöm.

    Visszakapcsolt. Az automata kérte a TPIN-t, megadtam, megállapította, hogy a kód jó, várt egy kicsit… majd a kedves női hang közölte, hogy kapcsolja a személyi bankárt.
    Azt hiszem, ekkor sikoltottam.

    – Jó napot kívánok, Lusta Ubul vagyok.
    – Jó napot kívánok. Petrényi József.
    – Miben segíthetek?
    – Fogjon egy kalapácsot és verje szét a számítógépüket. Esetleg kezdheti a programozójukkal is.
    – ?

    Elmeséltem, hogyan kerültem hozzá. Majd, mivel alapvetően jóindulatú ember vagyok, közöltem, hogy pillanatokon belül robbanok, szóval próbáljon meg óvatosan kommunikálni.

    – Nekem azt mutatja a szoftver, hogy lejárt az adatbeadási ideje, azért kapcsolt be engemet.
    – Adatbeadás? Megadtam a TPIN-t és el is fogadták.
    – Szóval azt mondja, hogy a TPIN után megnyomta a 4-es gombot…
    – Hé! Nem nyomtam meg semmilyen gombot! Az Ön kollégája és a géphang is csak annyit mondott, hogy adjam be a TPIN-t. Semmi más gombnyomásról nem volt szó!
    – Pedig meg kellett volna. Először a 4-es gombot, majd az 1-est.
    – Ezt ugye nem mondja komolyan? Az IVR menüjük egy szót sem szólt arról, hogy nekem ott még választanom kellett volna valamiből! A gépi hang elfogadta a TPIN-t, aztán néma csend volt, egészen a maga kapcsolásáig.
    – Márpedig ott kell a 4-es és az 1-es.
    – Hát ez óriási.
    – Visszakapcsolom. Most ne várjon semmit, miközben a nő beszél, adja be a 41-es kódot.
    – Ezt nem hiszem el. De kapcsoljon vissza, aztán meglátjuk.

    Visszakapcsolt. Még levegővételt sem engedélyeztem a gépspinének, ráküldtem a 41-es kódot… és ott voltam végre a PIN kód menüben.

    Egy kártya kipipálva. Jöhetett a hitelkártya.

    Újrahívtam a számot, már rutinból mentem a menübe. Kártya kód. Elment. TPIN. Elment. Ekkor azt mondta a spiné, hogy a kártyán szereplő lejárati évszám utolsó két számjegye. Beírtam, hogy ’14’. Nem fogadta el. Nedemár. Ott van a kártyán, hogy 10/14, ez testvérek között is 2014, azaz a 14 az évszám utolsó két számjegye. Megadtam még egyszer. Nem fogadta el. Harmadik próbálkozásra megadtam a kibocsátási évszám két utolsó számjegyét, az se volt jó. A géphölgy vigyorogva közölte, hogy kapcsolja a személyi bankárt.
    Aztán közölte azt is, hogy a személyi bankár legkorábban is csak két perc múlva veszi fel a telefont. Vártam két percet. Nem történt semmi, azon kívül, hogy a női hang folyamatosan ismételgette a két percet. Bakker, ezek tuti kibannolták a telefonszámomat. Letettem.

    Gondolkodtam egy kicsit. Mi van, ha ez egy nem magyar szoftver és csak elcseszték a lokalizálását? Mi van, ha utolsó két számjegynek a hónapot kell megadni neki? Egy próbát megér.
    Az új kisérletnél direkt figyeltem arra, mit kér a szoftver. Egész konkrétan az évszám utolsó két karakterét kérte. Erre megadtam neki a hónapot. Elfogadta.
    Innen már sínen voltunk. Ment az aktiválás, ment a PIN kód csere, még a bűvös 41-es számra sem volt szükségem. A végén még hallgattam egy kicsit a spinét, de amikor azt mondta, hogy nyomjam meg a kettes gombot és töltsem ki az ügyfélelégedettségi kérdőívet, az már kiverte a biztosítékot, letettem. Ha annyira kiváncsiak, olvassák el a blogot.

    Ötven percbe került. Az őszülés nem számít, mert már úgysem látszik.

    Olvasgatok

    Dokumentáljunk.

    A szennyvíziszap nagyja a csepeli szigetcsúcson épült központi szennyvíztisztító telepen keletkezik. Már a telep próbaüzemének 2009-es kezdetekor nyilvánvaló volt, hogy a szennyvíztisztítás után visszamaradó iszapot nem szállíthatják a XVIII. kerületi Cséry-telepre. A lakosság is hevesen tiltakozott, de a végszót a beruházást javarészt finanszírozó Európai Bizottság mondta ki, amely már 2008-ban kezdeményezte, hogy másutt és más módon ártalmatlanítsák az iszapot, mivel annak nagy mennyiségű és folyamatos szállítása erősen szennyezné a környezetet.

    Hatalmasat bukhat a főváros a rossz tenderen

    Délelőtt

    Orvosi vizsgálatok a jogosítványhoz. Őrült hajnali kelés, éhgyomorra SzTK. Már reggel hétkor óriási tömeg. 6059-es sorszámot kaptam a portán, éppen a 6009-es volt bent, amikor felértem az emeletre.
    A kémcsőkért és vinyettákért külön kellett sorbaállni, de szerencsére a két sor párhuzamosan ment. Nem túl gyorsan. Volt idő várni, volt idő nézelődni.

    Öreg mamókát szólítottak sorszám alapján a betegfelvételhez.
    – Beutalót tetszett hozni?
    – Igen, itt van.
    – Ez nem a laborhoz szól, hanem az EKG-ra.
    – Attól még bevehetnék.
    – Nem vehetjük el, az EKG egy emelettel lejjebb van.
    – Megőrülök ettől a sok papírtól…
    – Sajnálom. De ez a labor, itt nem végzünk EKG vizsgálatot.

    A mamóka elfordult és visszacsoszogott a falhoz. Arcára volt írva hosszú évtizedek daca, az érzés, hogy egy rosszindulatú, ellenséges világ pikkel rá folyamatosan. Aztán áttúrta a táskáját, talált egy laborbeutalót, visszament.
    Körülbelül félóra múlva a mamóka beballagott a terem közepére:
    – Nem látta valaki a botomat?
    Nem jött válasz.
    – Ide tettem le! Nem látták, ki vitte el?
    Néma csend. A mamóka visszacsoszogott a fal mellé és zsörtölt a közel állókkal.
    – Ide tettem le, istenbizony. Elviszik egy öregasszony egyetlen támaszát.
    Végül arcán az igazságtalanul szenvedők arckifejezésével elindult kifelé. Ekkor az egyik férfi a fejéhez kapott.
    – Várjon, hogy nézett ki az a bot?
    – Fekete volt.
    – Van a férfivécében egy fekete bot.
    Kihozta. Az volt az.

    Pár órával később, a piacon. Nézelődtem a pultoknál, vettem ezt-azt. Ma decens úriembernek öltöztem, ebből kifolyólag a kofák majd kitörték kezüket-lábukat, hogy nyugtát adjanak. Furcsállottam: milyen kofák azok, akik képtelenek Piszkos Fred-i mélységekben gondolkodni? Ha úgy nézek ki, mint egy adóellenőr, akkor biztosan nem lehetek adóellenőr, ez csak logikus, nem?

    A hentesnél reggeliztem egy szál hurkát és kolbászt. Jött egy öreg papó, olyan gyanús félszerzet: vagy hajléktalan volt, vagy csak egy elhanyagolt nagyfater. Hosszas alkudozás után vett pár csont oldalast. Elrakta a szatyrába, harákolt egy nagyot és a járdára köpött.
    Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Nehézkesen, óvatosan felém fordult.
    – Á, jó étvágyat, fiatalember! – intett barátságosan.