Stétl, Odessza és borscs 01/07

Előzetes

A mostani kirándulást a Lemberg Kulturális Egyesület szervezte. Jó időben voltunk jó helyen (és jó blogokat olvasunk), így sikerült elkapnunk ezt az utat. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy bejártuk történelmünk egyik elfelejtett helyszínét: egy kicsi Máramaros, Galícia, Bukovina, Podólia és végül, mintegy mellékesen eltöltöttünk Odesszában is pár napot. Az utazásnak volt kulturális vetülete is: maga az egyesület jó viszonyban van a Mazsikével, annak szervezésében is bonyolítanak le utazásokat, így a mostani csavargás is elsősorban a zsidó kulturális örökségre koncentrált. Ami egyáltalán nem meglepő, hiszen ennek a tájnak van az egyik leggazdagabb zsidó múltja. Ha valahol szükség van a történelem megértéséhez a zsidó kultúra ismeretére, ez a környék egész biztosan dobogós. Ebből kifolyólag az útleírásban is rengeteg szó fog esni erről a kultúráról, kegyhelyekről, történelmi eseményekről.

Essünk túl a kellemetlen részen rögtön az elején. Ez a blog 2005 januárja óta megért 3356 bejegyzést és 11806 kommentet. A nyilvánvaló szpemektől eltekintve egyetlenegy esetben volt rá szükség, hogy kimoderáljak egy kommentet. Nagyon szeretném, ha ez a tendencia a mostani írásoknál sem változna. Akit zavar ez a téma, az vegyen erőt magán és ugorja át a következő néhány írást.

Ja, némi magyarázat a címhez. Stétl: a német Städtle – kisváros – elferdített alakja a jiddisben. Leginkább az általunk bejárt vidékre jellemzőek ezek a kicsi, főleg zsidók lakta falvak. Emellett persze voltunk nagyobb városokban (shtot), de a stétl egyfajta kultúrát is jelent, így került bele a címbe. Odessza már nem tartozik a stétlek közé, ezért szerepel külön. (Habár a történelem során zsidókban itt sem volt hiány, sőt, de ez már határozottan nagyváros, más pálya.) Ami viszont mindenhol, az egész úton közös volt, az a borscs. Mivel az elkészítése régiónként, sőt, kocsmánként különbözik, így mindenhol, ahová beültünk, kipróbáltuk, mivel bolondítják meg az alapreceptet. Mit mondjak, kreativitásban nem volt hiány.

2012.10.17; szerda
Budapest – Csernovic

Ébredés 3.15-kor. Durva, mint a faráspoly. Hosszú nap lesz, hosszú utazással. A busz 5-kor indul a Műcsarnok mellől. Így is várhatóan csak késő este érkezünk meg Csernovicba. Nem is igazán a távolság nagy (kb. 700 km), inkább az utak gyalázatosan rosszak és az ukrán vámosok bicskanyitogatóan lassúk.
Időben érkeztünk a térre, konkrétan elsőnek. Ennek most kiemelkedő jelentősége volt. Erre viszonylag hamar rájöttek azok is, akik pont indulásra, esetleg enyhe késéssel érkeztek: a 21 személyes kisbuszban akadtak kifejezetten kellemetlen ülőhelyek is – márpedig terv szerint négy teljes napot buszban ülve töltöttünk el. Nagyon nem mindegy. Mi Nejjel viszonylag jó helyet választottunk, de így, az utazás után, még mindig nem tudok itthon rendesen ülni, annyira elmacskásodott a bal combom és a derekam. De hát valamit valamiért: mehettünk volna repülőgéppel is, Odesszát úgy is meg tudtuk volna nézni – csakhogy ez a négy napos mászkálás az elfelejtett területen élményanyagban felért az odesszai csavargással.
A sztrádát végigaludtuk, de nagyon. Néha megébredtem, hogy valami fújja a hideg levegőt, ekkor megpróbáltam sötétben a felettem lévő panelen kikapcsolni a klímát, de nem sikerült. Aztán már világosban láttam, hogy a gomb, amit annyit nyomogattam, az a sofőrnek szóló vészjelző volt. De legalább így ő sem aludt el. Gyakorlatilag az ukrán határig nem történt semmi, ott meg még ennél is kevesebb. Viszont sokkal lassabban. Kaptunk egy belépőcédulát, mely egyben sétálócédula is volt. Ezt le kellett pecsételtetni vagy öt helyen: tulajdonképpen az egyik hivatalnok igazolta a földszinten a másik hivatalnok számára, hogy jogosan vagyunk itt, így az már engedélyezhette, hogy elmehessünk a harmadik hivatalnokhoz az emeletre, aki rápecsételte, hogy befizethetjük a negyedik hivatalnoknál a 3 eurós illetéket, majd az itt kiadott igazolás ellenében az ötödik hivatalnok kiállította azt a cetlit, amellyel elhagyhattuk a két határ közti senki földjét. Röpke másfél óra alatt végeztünk is, de ehhez az eredményhez a vámvizsgálatot már betétlappal kellett gyorsítani.

Indult a kaland.

Az első megálló Beregszász volt. Séta: az elgémberedett végtagok megmozgatása, illetve pénzváltás. Én a bátrak közé tartoztam, bankkártyával vettem ki egy jó nagy adag hrivnyát. Ez bizonyos értelemben fura írás lesz: szeretem a humoros túlzásokat, alkalmazom is… de most sokszor a valóság maga volt humoros túlzás. Én pedig magyarázkodhatok, hogy nem, ez most nem pusztán stíluselem, ez tényleg így történt. A bankautomata például egy elhagyatott, lepusztult lepényépület falára volt felaggatva – ez volt a Raiffeisen bankfiók – körülötte 20-30 éves Ladák, Volgák, traktorok, az automata képernyőjén pedig a kártya bedugása után magának az automatának a fényképe jelent meg, és egy felszólítás, hogy légy olyan kedves, hasonlítsd össze az automata megjelenését ezzel a képpel és ha túl sok eltérést találsz, akkor ne használd, mert manipulálták. Mint a gyerekrejtvény a Kis Fülesben. Ennek ellenére kivettem kettőnknek 2000 hrivnyát (ez errefelé egy átlagközeli havi fizetés, a váltószám 27 forint), és nem ütöttek le, nem akadt a nyakamba lerázhatatlan koldus és a bankkártyám sem korrumpálódott, szóval no para.

Időben hosszabb, távolságban enyhébb szakasz következett. Borzasztó utakon haladtunk. Valami ilyesmi lehetett régen Románia is, de ők már nem bírták tovább, rendberakták az útjaikat. Az ukránokat ez szemmel láthatóan nem zavarja, az egykori szovjet ipar termékei – a korábban már említett Zsigulik, Volgák, Gazok, Uazok, traktorok – bírják ezt a terepet is.

From Odessza 2012

Megjegyzem, az autók azon szerelmeseinek, akik fiatalkorukban beszorultak a kelet-európai régióba, ez az utazás gyönyörű nosztalgiatúra is volt.

From Odessza 2012

Régi Volga. Nem, nem az a kockaforma, hanem az elődje, a kifejezetten szép, lendületes ívekkel bíró példány. Parancsnoki Uaz. Nem, nem az újabb fajta a hetvenes évekből, hanem még az a régi, melyet tömegével rajzolgattam a leszerelőzászlókra és amellyel még én is raliztam a sofőrversenyen. (Bevonulás után letesztelték, ki mennyire tud vezetni és nem csak sofőrök indulhattak a nemes versengésben.) Régi Moszkvics. Ezt hiába is magyaráznám, az olvasók számára már az új Moszkvics is ismeretlen. Apropó, új Moszkvics: abból meg olyan kupékat láttam, melyektől megint tátva maradt a szám. Pobjeda. Melynek utódja, a Warszava volt az első családi autónk.

From Odessza 2012

Zil teherautók mindenhol: egészen kicsi tejszállítók (tartályos Zil, moloko felirattal) és kamionnyi méretű nyergesvontatók. A tankok indítómotorjából gyártott Zaporozsecek. Háború előtti zárt teherautókból átalakított helyijárat buszok. Bontószökevény trolibuszok.

From Odessza 2012

És traktorok, traktorok hátán, még a nagyvárosok főútjain is. De messze a leggyakoribb autó a 30-40 évvel ezelőtti Zsiguli volt. Csak gondolj bele: ezek már olyan jószágok voltak, melyeken a rozsda öntudatra ébredt, önálló élőlénnyé evolválódott, élősködőként lépett szimbiózisba a gazdatesttel, közös tudatot kialakítva.
(A mi családunk mindig is Zsiguli párti volt, apám szerint ez volt – és csak ez egyedül – az igazi autó. Már 1976-ban vettünk egy használtat. Ez még Fiat motorral bírt, apám a mai napig visszasírja. Később 1980-ban vettünk egy újat, ráadásul a kiszemelt színben, meggypirosban. Aki ismeri az akkori viszonyokat, az valószínűleg képes értékelni a teljesítményt. Ezt a jószágot valamikor 2000 után vásárolta meg egy ukrán nepper. Elnézve az autóparkot, ez itt kifejezetten újnak számíthatott. Én 1992-ben vettem egy erősen használt példányt, ezt később 1995-ben cseréltem le tüzelőre. Mindegyik a klasszikus kereklámpás ezerkettes volt, az enyém kombi. A gyár történetéből egyébként szenzációs képek találhatóak ezen a veterán oldalon.)

Szóval zötykölődtünk az istentelen utakon, előzgettük a vonatszerelvény méretű kamionokat a kanyarokkal zsúfolt terepen. Nem száguldottunk.

A következő nyújtózkodás helye Técső (YouTube, hehe) volt. Észrevétlenül beosontunk egy magánház hátsó udvarára (19 ember), ahonnan megnézhettük azt a kerítést, amellyel nemrégiben falazták le a régi zsinagóga hátulját. Közben megemlékeztünk az egykor nagy és jóhírű közösségről… és a Técsői Bandáról. Nehéz őket definiálni, egy soknemzetiségű faluban játszanak, gyakorlatilag mindent: értsd az összes nemzetiség stílusában (hucul included), mindenféle rendezvényen. Hogy milyen színvonalon, azt döntsd el te. Nekem határozottan tetszik, bár amikor először meghallottam az énekest, felállt a szőr a hátamon, de aztán többszöri hallgatás után kifejezetten megkedveltem.

Ezen a felvételen feltűnik néhány pillanatra Bob Cohen is. Na, ő is egy figura. Amerikai születésű, kelet-európai gyökerekkel rendelkező klezmer zenész, akinek elege lett a mázas álmokból és jelenleg is a gyökereit túrja a régióban. Éveken keresztül járta Romániát, Kárpátalját, igyekszik ellesni az öregek stílusát. Jelenleg Budapesten él, élmény olvasgatni a blogját.

Vissza a buszba. Zötyögés. Bedőházánál átmentünk egy vicces Tisza hídon. Háromszor építették újra, ebből kétszer azért volt rá szükség, mert a Tisza hirtelen ötletből medret váltott, a híd meg ott szégyenkezett a nagy semmi fölött. A harmadik sem volt kispálya: amikor a magyarok vonultak visszafelé a háborúban, fel akarták robbantani a teljes hidat, viszont a helyiek meggyőzték őket, hogy ugyan már, csak azt a részt robbantsák fel, ahol már úgysincs Tisza. Az átkelést ez is lehetetlenné teszi, de legalább könnyebb lesz újjáépíteni, ráadásul maguk is le akarták rombolni azt a darabot, lévén a Tisza megint elmászott.

Aknaszlatinán álltunk meg tankolni. Ez egy kisváros a Tisza partján, rögtön a román határon. (A túloldalon Máramarosszigettel.) Egykor a kimeríthetetlen sóbányájáról volt híres, de aztán kimerült. A bánya is, meg a település is. A slanyáló utastársainkat vártuk, én félrevonulva szivarozgattam, amikor egy helyi lakos letámasztotta tankolás után a kismotorját és odajött hozzám beszélgetni. Rögtön megnyertem a bizalmát, mert rámutattam egy borzalmasan lepukkant panelházra és kifejtettem, mennyire borzalmasan lepukkant. Erre közölte, hogy ott lakik. Utána heves vitába kezdtünk, melyikünk országa a korruptabb: ő azzal érvelt, hogy a politikusaik ellopnak mindent az országban, én azzal vágtam vissza, hogy nálunk az egész országot lopták el. (State capture.) Ő azzal folytatta, hogy náluk mindenki külföldre akar menni dolgozni, amire csak azt tudtam mondani, hogy lassan nálunk is. Végül persze ő nyert, amikor közölte, hogy náluk az átlagfizetés van 2000 hrivnya körül, nem a minimálbér, melyből csak úgy tudnak megélni, ha mindenki mindennel foglalkozik: a körzeti doki hazamegy a rendelőből, átöltözik és megy másodállásban csempét rakni, falat vakolni. Zárásként még politizáltunk, kifejtettem neki, hogy látom, mennyire aggresszíven nyomulnak náluk az oroszok, erre közölte, hogy ő is orosz. Így születnek a barátságok.
Útközben a buszon a mögöttem ülő férfi többször is sajnálkozott, hogy milyen szívesen elbeszélgetne egy helyi emberrel, hiszen az az igazi, az autentikus forrás. – Aha – gondoltam – Én is szeretek aknamezőn táncolni.

Innen nem messze, Rahó mellett, megint megálltunk. Megtekintettük Európa közepét. Az egyiket a tizenkettőből. (Tucatból vagyok nyolcadik.) Egy újabb lecke arról, mennyire fontos a szövegértelmezési képesség. Az emlékmű felírata szerint a Monarchia mérnökei a világ legpontosabb földmérő eszközeivel határozták meg a pontot. Érted, ugye? Valaki valahol a hasára ütött, rámutatott a térképre, hogy feleim, itt van Európa központja. Majd jöttek a mérnökök és a tényleg világszinvonalú eszközeikkel megtalálták a behasalt kijelölt pontot.

Tovább araszoltunk a Tisza mellett, bár már nem sokáig. A Fehér Tisza és a Fekete Tisza az emlékmű környékén folyik össze, a főágnak számító Fekete Tisza forrása pedig valahol Rahó és Kőrösmező között van. A völgy egyébként végig gyönyörű. A Tisza széles, köves és alacsony vizű, ahogy néztem, túrabakancsban már simán át lehet sétálni rajta. A partja viszont meredek, emiatt rengeteg függőhíd ível át fölötte. Rendes, kötéllel kihúzott, szélesen imbolygó deszkahidak. Szívem szerint végig nyomtam volna a fényképezőgépet, de rázós buszon, párától foltos ablakon keresztül elvből nem fotózok. Kőrösmező különösen hangulatos: kicsit a Bélai Tátra falvaira (Zsgyár) hasonlít, de lágyabb, finomabb azoknál. (Ja, hogy ha itt ered a Tisza, akkor miért Kőrös? A kőrisfák miatt.)
Szerencsére nem maradtunk sokáig nagy folyó nélkül. Áthajtottunk a Tatár-hágón (ugyanúgy ellepték a gagyiárusok, mint a Békás szorost), majd a túloldalon rácsatlakoztunk a még nagyon fiatalka Prut folyóra. Jaremcse: kifejezetten hangulatos üdülő jelleggű kisváros, olyan Galyatetős. Mindenfelé hegyek, erdők, gondolom, túraútvonalakkal, a városban pedig meglepően kellemes infrastruktúra.

Határozottan érezni lehetett, mikor értünk át Bukovinába. Errefelé ugyanis szabad kezet kaptak a vándorcigány bádogosok, akik nem voltak restek, még az alvó macskát is bebádogozták, ha nem volt éber. Háztetők. Kerítések. Kétszárnyas kapuk. Dísztáblák. Kutakat takaró kis házikók. Mind-mind fényesen világító, ezüstös bádogból. Nem mondom, hogy nem volt fura… de messze természetesebb hangulatot árasztott, mint Aknaszlatina környékén az a tömérdek szerkezetkész, monumentális cigánypalota. Igen, tisztára mint Bánffyhunyad Romániában, csak ott több volt a befejezett példány (melyek tetején bádog ragyogott), itt viszont sokkal, de sokkal több volt a palota, de alig volt közülük néhány befejezve. (És azok is elég lehangolóak voltak. Ahogy újdonsült szlatinai barátom mondta a benzinkútnál, arról lehet megismerni a roma házakat, hogy még az utolsó négyzetcentit is lebetonozzák az udvaron.)

Nem sokkal ezután történt a tragédia. A túravezető elbóbiskolt, a sofőrök pedig mentek vakon az iGO után. Márpedig ennek a szoftvernek még Nyugat-Európában sem szabad feltétlenül mindent elhinni, hát még egy olyan országban, ahol simán létezőnek mutat a térkép nem létező utakat. Ugye, a szokásos trükk: pár kilométer nyereségért a szoft simán bevezet negyedrangú utakra is. Ezen a környéken meg még az elsőrangú utak is majdhogynem járhatatlanok.
Egy előnye mindenképpen volt a váltásnak: olyan helyeken jártunk, ahol turista ebben az évezredben még biztosan nem. Félelmetes falvakat láttunk. Pár négyzetméteres kápolna, alig nagyobb, mint egy megtermett kerekeskút. De volt neki négy hagymakupolás tornya. Bebádogozva. Az út szélén szabadon legelő lovak, lustán hentergő kutyafalkák. Bearanyozott munkás- és parasztszobrok. Itt még megvoltak az eredeti Leninek, csak a főbb utakon cserélték le mindet Sevcsenkóra. A kedvencem egy kombináció volt: a háttérben, magas piedesztálon egy szent állott, széttárt kezekkel, előtte, a földön bearanyozott partizánok nyomultak vehemensen előre, nem foglalkozva az elhullott bajtársakkal.

Hiába volt lenyűgöző az út, az időnk sajnos nagyon ki volt centizve, így amikor visszakeveredtünk a civilizációba, szomorúan vettük tudomásul, hogy a Kutiban lévő haszid zsidó temetőt már nem tudjuk megnézni, sőt, Csernovicba is csak igen későn, este tíz felé fogunk megérkezni.
Mindemellett a falun áthaladtunk. Azt nem írnám, hogy száguldottunk, mert arra maximum harckocsi lett volna képes azon az úton. Kuti pici, jellegtelen falu. Senki nem képzelné róla, hogy a közelmúltban ez a falu volt pár napig Lengyelország fővárosa. Nem, nem bolondultam meg. A falunak ugyanis volt egy meglehetősen nagy előnye: a Cseremos folyó felett egy híd kötötte össze Romániával. 1939-ben, amikor a németek lerohanták Lengyelországot, és nagyjából ugyanezt tették a szovjetek is a másik irányból, a kormány ebbe a kis faluba tette át a székhelyét. Akármelyik irányból érte is el ellenséges sereg a falut, pillanatok alatt át tudtak menekülni Romániába. Így is történt.

Végül csak megérkeztünk Csernovicba. Igaz, sajgó hátsókkal, elmacskásodott lábakkal, de csak becsekkoltunk a szállodába. Nem, nem roskadtunk bele a fotelekbe. Egyrészt még a fotelek is túl kemények voltak fiziológiailag, másrészt pedig várt minket a város. Rendeltünk vagy öt taxit (egyszer élünk), aztán irány a belváros. (Habár nem hangzik túl jól, hogy egy istenhátamögötti, ismeretlen ukrán városkában éjjel taxizzunk, de valójában nem volt vészes: a fuvardíj valami iszonyatosan alacsony. Kábé négy kilométert mentünk, a ceh 18 hrivnya volt taxinként. 486 forint. Borravaló, az nincs. Nem szokás.) A taxik – és a rendőrautók – között meglepően sok volt a Daewo Lanos, de a civileknél is akadt bőven. A Ladákat nem érték ugyan utól, de a második helyre esélyesek voltak. Visszafelé mi is azzal utaztunk a szállásra és meg is lett a magyarázat: ezek a gépek vidáman pattogtak a göröngyökön, suhantak át a tankcsapdákon és ignorálták a kockaköveket. Mintha ide tervezték volna őket.

Csernovic egyébként valószínűleg csak nekem ismeretlen városka. Valójában egy 250e fős regionális központ, mely valamikor Bukovina központja volt. Úgy, hogy időnként nem is tartozott Bukovinához. Ez a szerencsétlen Bukovina ugyanis leginkább egy barbapapához hasonlít. (Megjegyzem, ez errefelé teljesen megszokott.) Egyszer így nézett ki, másszor máshogy. Egyszer az egyik ország perzselte fel és hódította meg, majd rögtön utána az eredeti hódította vissza. És perzselte fel. Aztán kezdték előlről. Időnként megjelent egy-egy újabb ország. Igazából az se tiszta – még ma sem – mi számít Bukovinának? A terület egy része Ukrajnához tartozik, egy másik része Romániához, akik jelenleg egy jóval nagyobb részt neveznek Bukovinának, mint amekkora az valaha is volt. Bukovina ráadásul a románok számára az egykori moldva, egyben vlach őshaza is (lásd még Bogdán), így némileg érhető a frusztrációjuk, hogy az északi rész jelenleg nem tartozik hozzájuk. (Megjegyzem, nekünk is volt ott némi érdekeltségünk, Bukovina területe valamikor Etelközhöz tartozott, legalábbis így saccoljuk.)
Még egy érdekesség: Bukovina és Buchenwald ugyanazt jelenti: bükkös.

Oké, térjünk vissza a régmúltból a közelmúltba. Például nézzük meg alaposan ezt a térképet. Remekül látszik rajta, hogy mind a két Galícia a Monarchiához tartozott – gondolom, ez senkit sem lepett meg – viszont ott van Bukovina is a csücsökben, méghozzá egy darabban – igaz, a déli része inkább román, az északi pedig inkább ukrán, előrevetítve a mai helyzetet – és ott van Csernovic is. Ha nem is vastagon, de még a Monarchiához tartozó város. Ahol nagyjából ebben az időben erőteljes fejlődés indult be, kialakítva a város jelenlegi képét. Pontosabban, a jelenlegi kép már viseli az orosz medve keze nyomát, de azért még átsejlik a városon a Monarchia hangulata. Ebben az időben a városnak durván 30%-a volt zsidó, de aztán a történelem tett róla, hogy ez az érték drasztikusan lecsökkenjen.

Természetesen a sötétben mindez nem látszott annyira markánsan. Mondhatni, a medve nyoma erősebb volt, mint a Monarchiáé.

From Odessza 2012

Egy kicsit csavarogtunk a városban, majd kerestünk egy éttermet. A kései időpontban már csak egy volt nyitva, az, amelyet a kőgazdag német turisták számára tartottak fenn. Még jó, hogy a vezetőnk előzetesen arra készített fel minket, hogy a város nagyon olcsó, bátran lehet mindent fogyasztani. Nos, ebben az étteremben elég volt ránézni az étlapra és simán visszatértünk a “tányér hasábburgonya, öt villával, legyen kedves” tipusú rendelésekhez. Viszont kitettek magukért, az előtérben volt külön humidor, az étlap utolsó két oldalán pedig csak szivarok voltak. Ilyet eddig még Magyarországon sem láttam. Aztán leszopogattuk a fogpiszkálókat, visszataxiztunk a szállodába és gyors alvás. Csütörtökre korai kelés lett betervezve: még reggeli előtt megnézzük a csernovici temetőt, aztán tűz, mert messze van még Odessza.

Linkek:

  • Paul Celan és Csernovic (Paul Celan)
  • Az útvonal (Csak saccolt, úgy rajzoltam be kézzel.)
    A térképet nézegetve esetleg felmerülhet valakiben, hogy miért kerültünk ekkorát, miért nem mentünk nyílegyesen Odesszába? Ezért:.

    Sevcsuk továbbra is a terület függetlenségének megtartása mellett teszi le voksát és 2012-ben újból lobbizott a függetlenség, illetve a gazdaság ügyében az orosz vezetésnél, bár nyugati megfigyelők szerint ez nem érdeke a tiraszpoli vezetésnek, hiszen az ország fő gazdasági ága a csempészet, amely főleg Ukrajnába irányul, így például Ukrajnából származó a Fekete-tengeren leszállított húsárut a dnyesztermenti csempész kereskedelem visszaszállítja Ukrajnába illegálisan, megkerülve a vám- és egészségügyi vizsgálatokat, s potom áron a ukrán fekete piacon értékesítik. Ebben az ágazatban dnyesztermenti és ukrán politikusok is érdekeltek.
    link

    Transznisztria nemzetközi elismertetése egyébként úgy tűnik, nem érdeke Tiraspolnak: a jelenlegi helyzetben könnyebben űzhető a csempészet; egy, a British Department for International Development jelentése szerint Transznisztria valójában egy államnak maszkírozott csempész-vállalkozás.
    link

    Gyakorlatilag ebbe az országba csak csempészek utaznak. Aki bármilyen más célból érkezik, az gyanús, azaz darabokra szedik mindenét a határon és utána sem biztos, hogy beengedik.

3 Comments

  1. Aknaszlatinán milyen nyelven sikerült belopnod magad a kismotoros atyafi szívébe?

  2. Nem hiszed el, de magyarul.

  3. Azért kicsi a világ, nekem van egy barátom, aki szintén Aknaszlatináról származik…

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading