Laza életvitelű egyetemisták voltak: három fiú, kettő lány. Kedvenc törzshelyük a külvárosi piac volt. Akadt itt minden: halaspiac, húsospiac, lacipecsenye, borharapó… és persze élet is, bőven. Itt tényleg állandóan történt valami, nem úgy, mint a turistáknak fenntartott steril belvárosi piacon.
A bejárat melletti betonkáván üldögéltek, nézték a tömeget. Jenny, szokásához híven, szárított gyümölcsteát rágcsált.
– Akkor mi legyen? Megyünk holnap a parkba?
– Lesz valami érdekes?
– Ja. Koncert.
– Jenny, te is jössz?
– Én most egy kisvakond vagyok. Még nem bírom rendesen használni a mellső lábaimat, pedig nagyon kellene, hiszen anyukám előttem halad, egyre gyorsabban. Ha nem érem utól, elpusztulok.

A többiek összenéztek.

– Már megint rajta van az ötperc?
– Nem tudom, de nagyon idegesítő. Ha tudnám, hogy szív valamit, sokkal nyugodtabb lennék, de így…? Látszólag mnden rendben, aztán ilyeneket mond.
– Jenny!
– Tessék.
– Jössz holnap a parkba, koncertre?
– Persze. De miért kiabálsz?

Újból összenéztek.

– Menjünk egy kört a piacon, oké?

Mentek. Az állandó üzletek eladóit mindet ismerték, voltak köztük haverok is. Néha beszálltak pakolni, ha valamelyik megszorult. Ökörködtek egy kicsit a hotdogosnál, ittak egy kávét a sarki fémbódéban, megálltak beszélgetni Feri bácsinál, a gyógyfüvesnél.
– Te, Jenny, ezt már korábban is akartam kérdezni – fordult hozzá Feri bácsi – Te tényleg eszed a gyümölcsteát?
– Tényleg.
– És, ne vedd lecseszésnek, de ha már ilyesmit eszel, miért nem tőlem vásárolod? Nézz rá erre a polcra, tele van mindenféle keverékkel.
– Kóstold meg az enyémet!

Feri bácsi elvette a zacskót, óvatosan kivett egy szemet, bekapta. Behunyta a szemét.
– Na? – kérdezte Laci.
– Semmi – közölte Feri bácsi – Hibiszkusz.
– Pedig hirtelen mintha megértettem volna a rejtélyt – lógatta az orrát a srác.
– Feri bácsi, jut eszembe, pemetefű cukorkád van?
– Vízibivaly vagyok – közölte lassan az öreg – Húzom ezt a baszott nehéz ekét, de nekem meg se kottyan. Élvezem az erőmet.

A többiek tátott szájjal bámulták, majd mindannyian Jennyre néztek.

– Nincs semmi baj. Most egy kicsit állatnak képzeli magát, aztán elmúlik – vonta meg a vállát a lány.
– Micsoda?
– A gyümölcsteától van. Mindegyik szem valamilyen állat.
– Honnan szerezted ezt a teát, Jenny? – nyílt ki Feri bácsi szeme.
– Itt vettem, a piacon. Olyan kéthavonta megjelenik egy fura pacák, a feje teteje kopasz, de egyébként dús haja van. A fene tudja, miért csinálja. Aztán kirak néhány zacskót, majd ha elfogyott, eltűnik.
– Köszönöm, Istenem! – nézett fel az égre Feri bácsi – Elküldted nekem ezt a zacskót, végre! Gyerekkorom óta várok erre a pillanatra! Köszönöm!
– Ezzel mi történt? – nézett Pista Jennyre.
– Nem tudom. De ez már nem a tea.
– Viszlát, Feri bácsi! – köszöntek el tőle gyanúsan hamar.

– Te, Jenny – kérdezte meg tőle Laci bátortalanul a húsospult környékén – Ha megfőzöd, akkor is hat a tea?
– Nem, akkor csak sima gyümölcstea.
– És hogyan jöttél rá, hogy enni kell?
– Egyetemista vagyok, tökfej. Éhes voltam.

Feri bácsi körbenézett. Az előbb még itt voltak a haverjai, most meg eltűntek. Sebaj. Nem lényeges. Most már nem lényeges. Lehúzta a rolót, lelakatolta az üzletet. Most már ez se lényeges.
Körbejárta a piacot, de nem találta a furán kopasz embert. Nem gond. Innentől már csak idő kérdése.

Ettől a naptól kezdve Feri bácsi minden reggel elfoglalta leshelyét a kereszthídon, ahonnan tökéletesen belátta a kofák standját. A zacskó mindig vele volt, időnként bekapott egy szem szárított gyümölcsöt, vagy hibiszkuszt. Disznó. Kutya. Tehén. Vakond. Birka. Kecske. Csirke. Tobzódott az élményekben. Még egészen kisgyerek volt, amikor először kezdett vágyni arra, hogy megtudja, hogyan látják az állatok a világot. Igyekezett elképzelni, lerajzolni. Nem voltak ezek olyan rosszak, sőt, ahogy cseperedett az a gyerek, úgy lettek egyre jobbak a rajzok… de most, a gyümölcstea után érezte csak, mennyire kezdetleges, mennyire erőtlen még a gyermeki fantázia is. Mindenképpen meg kell találnia azt az árust, ki kell nyomoznia, mi a titka.

A kitartó várakozás meghozta a gyümölcsét. Megjelent a kövérkés, furán kopaszodó ember. Hosszú, barna kabát volt rajta. Feri bácsi óvatosan megközelítette, a biztonság kedvéért vásárolt egy nagyobb zacskó teát. Aztán elbújt a kijárat mellett. A barna kabátos férfi két óra alatt eladta az áruját, kisétált. Átvágott a parkolón, átsétált a patak hídján majd beleveszett az óváros sikátoraiba. Feri bácsi mindvégig a nyomában volt. Egy roskatag, öreg ház udvarán a barna kabátos férfi odament a csacsijához, megsimogatta, majd kötőféken kivezette az utcára. A város szélén felült rá és elszamaragoltak.
Feri bácsi csalódottan nézett utánuk. Aztán legyintett. Ha egy életet tudott várni, pár hónap már nem számít. Mindenesetre legközelebb előrelátóbb lesz, magával hozza a biciklijét is.

Így is történt. Lassan, hogy ne legyen feltünő, Feri bácsi kerékpáron követte a csacsit. Egészen addig, amíg azok egy helyen le nem kanyarodtak az útról és neki nem vágtak egy sziklás ösvénynek. Az öreg dühösen rúgta be a biciklit az árokba.

Két hónap múlva megint vásárolt egy zacskó teát.
– Á, egy újabb törzsvendég – mosolygott rá a férfi.
– Igen, igen – jött zavarba Feri bácsi – Nagyon finom a teája.
– Örömmel hallom.
– Ne lepődjön meg – szedte össze a bátorságát Feri bácsi – De engem a szokásosnál is jobban érdekel, hogyan készül ez a tea.
– Nem lepődök meg – mosolygott továbbra is a férfi – Láttam magát, amint az utóbbi két alkalommal megpróbált követni.
– Nem baj?
– Nem, egyáltalán nem. Ha gondolja, ma együtt mehetünk haza.
– Jézusom. Persze, hogy gondolom!

A férfi ez alkalommal nem ült fel a csacsira. Gyalog mentek, egészen magasra, fel a hegyekbe. Itt, a fennsíkon állt egy kolostor.
– Ah, de hülye vagyok – csapott a fejére Feri bácsi – Ez nem frizura, hanem tonzúra!
A férfi megrángatta a kopogtatót, egy szerzetes kukucskált ki, majd beengedte őket.
– Dícsértessék, Lajos testvér!
– Mindörökké, József testvér! Hoztam vendéget is.
– Új fiú?
– Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Feri bácsi leesett állal bámult. Erre speciel nem számított.

Lajos testvér bevezette a belső udvarba, leültette, majd elment ellátni a csacsiját. Aztán leadta a bevételt az apátnál, majd visszajött.
– Nos, mit szeretne tudni?
– Tehát Önök itt állítják elő azt a különleges teát.
– Nem. Mi itt lakunk. A teához… különleges hely kell.
– De akkor pontosan tudják, mi a tea titka?
– Persze, kedvesem, persze.
– Elárulja? Vagy akkor meg kell ölnie?
– Mi nem ölünk meg senkit.
– Huh.
– Azt az Istenünk végzi helyettünk.
– ?
– Meglehetősen gyorsan. Amint elárulja a titkot.
– Nem jó vicc.
– Viccnek tényleg rossz. Nem is annak szántam.
– Értem. Illetve, nem. Most akkor mik a lehetőségeim?
– Feláll, hazamegy. Rendszeresen vásárolja a szerzetesek teáját. Élvezi.
– Ez az egyik.
– Igen. A másik, hogy itt marad nálunk szerzetesnek, fogadalmat tesz, feladja a világi életét. Részt vesz a tea előállításában. De innen már nincs visszaút.
– Már akkor feladtam az előző életemet, amikor megkóstoltam a teájukat. Maradok.
– Örömmel hallom. Akkor bevezetem az apáthoz.

Feri bácsi, pontosabban, most már Ferenc testvér, jó mélyre benyomta az ekét a saras földbe.
– Gyia! – kiabált rá a vízibivalyra.
Tudta, ostort nem használhat, mert annak nyoma marad. De nem is volt rá szükség. Ha a bivalynak volt kedve dolgozni, akkor elég volt ennyi is. Ha nem volt kedve, akkor hiába is csapkodta volna az ostorral.
Délre elég nagy földdarabot szántott be. Leült egy kőre, élvezte a gyenge, őszi napsütést. Elővette a kenyerét és a szalonnát. Ebédelt.
Nagyjából már átlátta a termelést, bár egy-két részlet még mindig nem volt világos előtte. Például fogalma sem volt arról, hogy az első szerzetes hogyan fedezte fel a mocsarat. Pontosabban, hogyan fedezte fel a mocsárban lévő iszap varázslatos hatását. Így, utólag belegondolva a folyamatba, épp ésszel elképzelhetetlen, hogy erre valaki magától rájöjjön. A tea trükkje ugyanis a következő volt: az eldugott mocsár aljáról fel kellett hozni egy vödör iszapot. Ebbe hibiszkuszport kellett keverni, majd állni hagyni egy hétig, vigyázva arra, hogy az iszap ne száradjon ki. Ezt ezután egy fecskendőbe töltötték, majd… belenyomták a kiválasztott állat végbelébe. Innentől már csak annak kellett drukkolni, hogy az iszap legalább egy napig bent maradjon az állatban. Minél hosszabb ideig volt bent, annál több emléket abszorbeált a trutymó, de legálább egy nap kellett ahhoz, hogy egyáltalán valami megmaradjon. A kolostorban, mondanom sem kell, egy hasmenéses háziállat sem volt: erre külön port etettek velük. Aztán már csak annyi volt a dolguk, hogy az állatok trágyáját szétterítették a földekre, melyekbe később hibiszkuszmagokat vetettek. A növényt kiszárították, összekeverték a szárított gyümölcsökkel, majd egy éven keresztül hagyták, hadd érjen össze a keverék.

Ferenc testvér elrakta a kését, összecsomagolta a szalonnát. Megmarkolta az eke szarvát és rászólt a bivalyra: – Gyia!

– Vakondok… – csóválta a fejét szántás közben – Hogy néhány testvérnek mennyi ráérő ideje van!