A bizonytalan döntések hétvégéje

2010.09.01; szombat
Nézzük, hogyan borulnak

Mint mindenki más, én is azt szeretem, ha az események masszívan elhatárolódnak egymástól, a döntési pontok pedig határozott váltókként viselkednek. Na, ez nem ilyen hétvége volt.

Kábé egy hónapja elindult a szervezkedés, hogy csináljunk egy kajaksulit magunknkak. A társaságban különböző tudású egyének lapátolnak, van közöttünk több, oktató erősségű illető és jócskán akad kezdő/középhaladó is. Tudnánk mutogatni egymásnak trükköket.
De már a szervezésen is látszott, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Eredetileg úgy volt, hogy Velencei-tó, mert az sekély és nagy, könnyen találunk szállást is, helyszínt is. Aztán a vége felé bejött egy esztergomi helyszín, mely az illető szerint tökéletes, csakhogy rajta kívül senki sem ismerte, ráadásul nem volt variációs lehetőség, szállás is korlátozottan. De jól elvitatkoztunk. Aztán győzött a Velencei-tó, de még hátra volt a konkrét helyszín. A nagy csapatban az a jó, hogy nagy és az a rossz, hogy sok embernek van határozott elképzelése. Mindenkinek megvan a kedvenc szállása, kedvenc beszállóhelye – és ha ilyenkor nincs egy diktátor stílusú szervező, akkor szétfolyik az egész. A jelenlegi szervező – pontosabban, ötletgazda – viszont külföldön volt, nem követte a fórumot… a vita pedig virgoncan burjánzott. Még péntek este sem volt meg sem a helyszín, sem a szállás. Ekkor csaptam a billentyűzetre és önkényesen lefixáltam mind a helyszínt, mind a szállást.

Nos, a szállást rajtunk kívül csak egy ember vette igénybe. A helyszín pedig… mondjuk úgy, hogy nem volt ideális. Utólag még az esztergomi is jobb lehetett volna, de ugye ez a bizonytalan döntések hétvégéje volt. Az viszont mindenképpen tragikus, hogy azzal az egykor gyönyörű, minden tekintetben ideális szabadstranddal Velencén még mindig nem tudtak mit kezdeni. Az egyik legjobb partszakasz a tó mellett, és még mindig le van kerítve, a gyep helyén egy félkész betonmonstrum, a terület kihasználatlanul áll. Tavaly jó volt, a víz felől érkeztünk a két kilométerre lévő kempingből (ahol most is terveztük a közösségi szállást), idén viszont mindenki odament kocsival (szolgálatkészen még a GPS koordinátákat is megadtam) és ott szembesült vele, hogy a Makovecz kapu után kerítés, finito. Egy szűk gyalogjárón lehetett csak lemenni a partra. Oké, később finomodott a megítélés, az egyik vaskorlátot valami lelkes forradalmár kidöntötte, így egy kellően ügyes sofőr le tudott evickélni a partra, sőt, a végén már 6 kajakos/kenus utánfutóval is lement a kolléga… de első ránézésre azért igen lehangoló volt a terep.
Fokozta a lehangoltságot, hogy a tavaly ilyenkor még nyitva tartó büfé most zárva volt, pedig sokan erre építették a hadtáp logisztikát. (Mi is.) Mondjuk, a zárást némileg magyarázta a trágya idő.

Erről bővebben is terveztem írni. Ez annyira, de annyira maszatos volt, hogy tökéletesen illeszkedett a hétvége hangulatába. Egy héttel a D day előtt még zivatart, szélvihart jósoltak a térségre. Mi is úgy voltunk Nejjel, hogy szerveztünk alternatív programot (nekem pl. lett volna egy szivaros talim is), aztán majd hét közepén döntünk. Nos, hét közepén továbbra is minden bizonytalan volt, talán ítéletidő nem lesz, de eső, szél, borulás valószínűleg igen. Viszont mindenhol azt jelezték, hogy csak ez az egy nap lesz ilyen tré, utána visszatér a meleg. Csakhogy. A technikázás velejárója, hogy az ember sokat van a vízben. Borul, mászik, megfullad. Ha hideg a víz, hűvös az időjárás, akkor már kell a neoprén. Az meg nekünk nincs. Hideg időre én már “vízhatlan” ruhát használok, ami nem csak vízálló, de meleg is. Szeptemberi időben megsültem volna benne. Neoprén meg tényleg csak és akkor jó, ha az ember borulást akar gyakorolni és váratlanul elromlik az idő, aminek azért nincs túl nagy valószínűsége. Gondoltam én, mert az eddigi statisztika azt mutatja, hogy három alkalomból kettőször csak elromlott az a fránya időjárás, mindig pont arra a napra, amikor összejöttünk. Így végül most is az történt, mint korábban: figyeltük az oktatókat, igyekeztünk memorizálni a technikákat, néztük, hogy a melegbe öltözöttek miket kinlódnak. Annyi volt csak a különbség, hogy annyira azért nem volt rossz idő, hogy kajakozni ne lehessen, így néha, amikor szünet volt, Nejjel tekertünk egy-egy kört a környéken.

Előreszaladtam, még nem járunk itt a mesével. Szombat reggel. Miután eldöntöttük, hogy mégiscsak megyünk, mert talán elviselhető idő lesz, hajnalban szakadó esőben raktuk fel a kajakokat a kocsira és pakoltunk össze. Ekkor azért már erősen kellett bízni abban, hogy jó lesz, megéri lemenni.
Aztán a leutazás. Még felkaptuk az oktató kollégát, majd reggel nyolc körül indulás, talán ekkor még nem dugul be az Mnulla. Nem, a francokat. Gyakorlatilag egybefüggő kocsitömb állt végig a Csepel-szigeten. Araszolás. Szigetszentmiklósig bírtam, lekanyarodtunk. Az volt a terv, hogy Csepelen teszünk egy kunkort és közvetlenül a Duna híd előtt visszajövünk az M0-ra, hátha így kikerüljük a dugó okát. Erre mi történt? Belefutottunk Csepelen egy útjavításba, kerülő út zéró, kocsisor a horizontig. A guttman majdnem megütött. Az M0-án legalább irányba dugultunk, de itt meg pont Pest felé, abszolút ellentétes irányba, a kerülőúton. Ha az órára néztem, sikítani tudtam volna. A nyolc órai induláshoz fél tizes leérkezést terveztem, így be tudtunk volna pakolni a kempingben, meg tudtuk volna szemlélni a terepet, mielőtt a többiek leérkeznek. Ehhez képest fél tízkor még valami istentelen csepeli úton dugultunk, ahol eredetileg semmi keresnivalónk sem volt. Nekem itt már elfogyott a lendületem, ha csak Nejjel ketten lettünk volna, akkor szó nélkül visszafordulunk, evezünk egy nagyot a Soroksári Dunán és hazamegyünk.
Aztán kikeveredtünk, visszamentünk a nullásra, persze ott még tartott a dugó, mivel pont a Duna hidat aszfaltozták, itt is eltökörésztünk egy ideig, végül csak átjutottunk. Utána már semmi, eltekintve attól, hogy a kiszemelt terület, ahová oda lett csődítve a durván 20 ember, el volt kerítve. De erről már írtam.

Az viszonylag hamar kiderült, hogy a kempingbe senki nem jött (ott volt az egyes gyülekezőhely). Gondolom, az időjárási bizonytalanság visszavetette a sátorozási kedvet, a közös főzőcskélés ötlete is elhalt, még a szervezés során. Így mi sem a kempingben szálltunk vízre, hanem visszaautókáztunk a szabadstrand maradék torzójához.

From Kajak

Lecuccoltunk, vettem mintát a tóból (pár perc úszkálás): hideg volt. Ekkor döntöttük el Nejjel véglegesen, hogy csak nézők leszünk.

Aztán megérkeztek a kollégák és csak érkeztek és érkeztek. Jócskán többen lettünk, mint ahányan előzetesen jelentkeztünk, de amikor megláttam a böszme nagy utánfutót, tele kajakkal, kenuval, akkor azért nyeltem egy nagyot. Ez egy igen jó csapat, jó dolog velük együtt lenni… de ahogy eredetileg terveztük, hogy egy ember oktat, foglalkozik személyesen is a próbálkozókkal, korrigálja a rossz testtartásokat… az már ekkor látszott, hogy nem fog működni. Alternatív oktatási mód pedig nem volt. Egész egyszerűen nem számítottunk ilyen sok emberre.

From Kajak

Ettől függetlenül elkezdődött a tanítás. Először az oktató mutatta be a párosmentés néhány formáját, aztán a nebulók párokat alakítottak és mentegették egymást. Akiknek ez már a kisujjában volt, azok járták a párokat és korrigáltak. Mi Nejjel szintén jártuk a párokat és figyeltük, ki hogyan kinlódik. Itt is látszott, hogy mennyit jelent a gyakorlás: voltak párok, ahol a vízben lévő szinte visszaugrott a kajakba és voltak párok, ahol rendesen megszenvedtek a visszajutással.
Ez ment olyan másfél órán keresztül, aztán ebédszünet. Mi ekkor léptünk le, gondoltuk, ne csak a hátsónkat hízlaljuk a kajakban, evezzünk is egy kicsit. Olyan sok nem lett belőle, mert ahogy kiértünk a nád takarásából a nyílt vízre, egyből elkapott a szél. Nem volt gyenge, még én is leengedtem a kormányt, pedig utoljára ilyet a görög tengeren csináltam. Inkább csalingáztunk utána a nádban, aztán vissza.

From Kajak

Na, kérem. Esik az eső. Nehogy már vizesek legyünk.

From Kajak

Ellenőrzés a GPS-en. Érdekes módon, ez nem is mutatott a környéken nádast.

Az ebédszünet monstre ebédszünetté változott. Mintha a borulgatások kivették volna az emberek erejét és a válllalkozó kedvét, senkinek sem volt kedve visszajönni a vízbe. Beszélgetések, sörözgetések a parton, egymás kajakjainak, evezőlapátjainak próbálgatása, ezek mentek, de az oktakás csak nem akart beindulni, pedig pont most jött volna az a rész, ami engem a legjobban érdekelt. A lapáttámaszokkal ugyanis már rögtön az elején zavarban voltam: azt mondták, az egyik támaszt akkor használjuk ha – és itt egy zombiszerű kitekert pozitúra bemutatása történik – ebben a pozitúrában vagyunk, a másik támaszt akkor, ha – és itt egy másik, inkább imádkozósáska testtartásra hasonlító pozítúrába vált az oktató – ebben a pozitúrában. De barátaim, én evezés közben soha nem szoktam ilyen hülye pozitúrákat felvenni! Szóval érdekelt volna, mi is ez valójában. Ehelyett csak ültünk ott szemrehányó tekintettel a kajakban és néztük a parton lévőket. Az oktató sem tudott mit kezdeni az emberekkel, végül ügyesen oldotta meg: bejött és elkezdte nekünk kettőnknek megtartani az órát. Hamarosan a parton lévők is észbekaptak és összegyűltünk megint. Szerencsére ez már olyan lecke volt, ahol nem kellett feltétlenül borulni. Csak akkor, ha elrontottuk a mozdulatot. Emiatt én nem is voltam olyan bátor, de legalább addig eljutottam, hogy mit kell majd gyakorolni, amikor jobbak lesznek a körülmények. A társaság is kettészakadt, egyik része a támasztásokat gyakorolta, a másik része az eszkimó fordulásokat. Volt némi balhé is egy horgásszal, tipikusan az a bunkó faszi volt, aki miatt nem felhőtlen a viszony a vizi sportolók és a horgászok között. Tettlegességig nem fajult el a dolog, de igény, az lett volna rá.

Késő délután fejeztük be, elcuccoltunk.

From Kajak
From Kajak

– Felpakoltuk, Oszi?
– Felpakoltuk, Dezső.

Ekkor derült ki, hogy hármunkon kívül mindenki egynaposra alakította az eredetileg kétnapos programot. Felvetődött, hogy lesz még egy közös kajálás valahol, de lévén ez a bizonytalan döntések hétvégéje volt, ez is csak úgy lebegett a levegőben. Elszaladtunk a kempingbe átöltözni, tisztálkodni, közben jött a telefon, hogy a többiek hol ültek le, utánuk mentünk, erre kiderült, hogy tkp. a zöm hazament. Logikusan, mert ha otthon alszanak, akkor otthon is esznek. Azért egy darab hatos asztalt kitöltöttünk, a kaja a szokásos kifőzdei (ahogy néztem, babgulyás, rántott sajt volt a jellemző étel, én a marhapörkölttel kifejezetten kisérletezőnek tűntem), beszélgettünk. Szerencsére a kajak, mint kapocs, megvan, onnantól meg rengeteg a leágazási lehetőség, ergo ritka az, amikor nincs téma. Aztán elbúcsúztunk, mi hárman még meglátogattuk egy közelben tartózkodó közös haverunkat. Késő éjszakáig beszélgettünk, jó hangulatban. Csak szólok, hogy most már ne is próbálkozz zavarba hozni a hullámos papagájok társas életével, mindent tudok róluk.

2010.09.02; vasárnap
Borulunk

Rögtön látszott, hogy ez egy másik nap lesz. Reggel kilenckor pakoltunk össze és már ekkor csorgott rólam a víz a melegtől. Juhhé. Lehet borulgatni, ráadásul abszolút kicsi a tanulócsoport: az oktató srác mellé lejött még egy hasonló tudású haverja, így ketten voltak a két balekra. Aztán persze nem ez lett a felállás, az elmélet után mi félrevonultunk Nejjel, a két srác pedig egymásnak tanítgatott titkos fogásokat. Időnként odajöttek hozzánk, tanácsokat adtak, mi meg fuldokoltunk tovább. Ezt veheted szószerint is, mert volt olyan pillanat, amikor bemászáskor Nej lába belegabalyodott a hullámkötényem térképtartó madzagjába (nem, ne kérdezd, hogyan jutottunk ebbe a bizarr pozícióba, nem olyan egyszerű dolog ám a párosmentés), én pedig, hiába csak egy félmásodperces mozdulat kellett volna a kiakasztásához, nem tudtam odanyúlni, mert mindkét kézzel a kajakját tartottam egyensúlyban. Aztán elengedtem a kajakot, amitől váratlanul befordult a vízbe. Fúriaként merült föl, levegőért kapkodva.
– Légyszives – szóltam rá szelíden.
– Bakker, meg akartál ölni!!
– Légyszives.
– Orrom-szám telement! Majdnem megfulladtam!
– Légyszives.
– Ne légyszivesezz már itt! Gyilkos.
– Akkor is, légyszives most már akaszd ki a lábadból a térképtartó gumimadzagomat, mert lassan két méteresre nyújtottad és ha tovább húzod, akkor én se tudok tovább kepeszteni és melléd borulok.
– Ja?

De ez is tapasztalat volt, mert innentől tudtuk, hogy amikor visszamászik, akkor ki kell akasztanom a spricót és begyűrnöm a két lábam közé. Ja, ez utóbbi is tapasztalat volt.

Aztán volt olyan, hogy már nem tudtam tartani a két irányba szétcsúszó hajókat, elengedtem a lilát, Nej belehuppant a vízbe, majd reflexből belekapaszkodott az enyémbe és hiába sikoltoztam, engem is beleborított. Erre azért az oktatók is odajöttek és kihasználva a helyzetben rejlő lehetőséget, elmagyarázták, mi a teendő akkor, ha sikertelen a mentés és a mentő kajakos is belefordul. Ez felettébb hasznos volt, mert az itt tanult trükk segítségével tudtam aztán a párosmentés során is sokkal egyszerűbben visszamászni, mint ahogy addig próbálkoztam. Szóval volt rendesen fogak csikorgatása, de jókat is vigyorogtunk közben. Például akkor, amikor Nejnek először sikerült keresztbefektetni a kajakjának fedélzetén a mentett kajakot és kiüríteni belőle a vizet. Ennek annyira megörült, hogy vidám sikkantásal lökte vissza a vízbe. A kajak pedig, ahogy tanították neki, a víz felszínén suhanva ezerrel siklott tova. Én pedig döbbenten néztem a vízből, ahogy távolodik. Ez is tapasztalat volt.

Kipróbáltuk a mentéseket kis vízben, aztán amikor már jól ment, akkor a nagy vízben – bár igazából mindegy volt, hiszen mind a két kipróbált technika olyan volt, hogy nem kellett hozzá a talajról elrugaszkodni – majd pihenésképpen elmentünk megint csalingázni a nádasba. Ahogy előző nap is elhangzott, ezeknek a technikáknak a begyakorlása nem csak fizikailag fárasztja az embert, de szellemileg is, erre pedig pont jó a nádasban tekergés.
Utána visszamentünk, ebédeltünk, beszélgettünk. Nagyjából ugyanaz történt, mint tegnap, ebéd után már senkinek sem volt sok kedve visszamenni borulgatni, sőt, már vizesnek lenni sem, így a szárazföldön még mutattak néhány trükköt a lapáttal, ez is jó volt. Az oktató elmagyarázta Nejnek, hogy másnap hosszú nadrágban, hosszúujjú ingben menjen dolgozni, nehogy a kék-zöld foltjai miatt bevigyenek brutális asszonyverés megalapozott gyanújával a sittre. Aztán pakoltunk és jöttünk haza.
Itt vettük észre, hogy vasárnap mind a ketten leégtünk. Tekintve, hogy szombaton meg reszketősre dideregtük magunkat, tulajdonképpen átlagban pont jó időnk volt.

Melléklet, érdeklődőknek

Ilyen egy párosmentés, mindenféle módon:

És itt vannak azok a bizonyos lapáttámaszok, melyek arra jók, hogy ne is kerüljünk olyan helyzetbe, ahol menteni kell:


 

This entry was posted in Kajak.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *