Karmok

Leszállt az este. László a kedvenc kocsmája felé lépkedett. Nem is igazi anélkül az este, hogy meg ne igyon itt egy sört, mielőtt hazamegy.
Belépett, lesétált a szűk lépcsőn. Körbenézett. Az ismerős kocsma, a többé-kevésbé ismerős arcokkal.
A csapos bólintott egy férfinak, aki vele szemben támasztotta a pultot. A férfi elrúgta magát és Lászlónak ugrott. Lászlót csak a dzsúdós múltja mentette meg: félrehajolt, ezzel elkerülte a férfi ütését, elkapta a mellette elzúgó kezet, erővel kicsavarta és nekinyomta a férfit a lambériának.
– Ez meg mi a fasz volt? – hajolt a füléhez.
– Megöllek, geci! – hörögte a falnak szorított.
– Szeretnélek emklékeztetni, hogy most nem igazán vagy olyan pozícióban.
– Ááá, megöllek!
– Így nem jutunk előre. Van egy ajánlatom: kérek két sört, leülünk, és elmondod, mi a fasz bajod van velem. Ha igazad van, kimegyünk, lemeccseljük. Ha nincs, akkor hazamész.
Nem jött válasz.
– Oké, hallgatás, beleegyezés – engedett a szorításon László. Hátra sem fordult, odasétált a pulthoz.
– Két sort, Bélám!
– Van valami baj, Laci?
– Nem, semmi. Elrendezem.
A férfi zavartan kullogott mögötte. Leültek egy asztalhoz.
– Akkor egészségedre! – emelte meg a korsót László.
Valami morgás jött szemből, de a férfi is ivott.
– Na, akkor most mondd el, mi a bajod!
– Ibolya, te mocsok! – izzott fel a férfi szeme.
– Ibolya – hökkent meg László – Ibolya? Harminc évvel ezelőtt ismertem egy Ibolyát, Burgaszban nyaraltunk együtt.
– Úgy van! – csapott rá a férfi – Ibolya a jegyesem volt, te pedig elcsábítottad!
– Jézusmária. Ezt ki mondta?
– Te írtad meg nemrég egy könyvedben!
László elhallgatott. Végigpörgette fejében a könyvet.
– Aha, már emlékszem. De szó sem volt elcsábításról.
– Tagadod?
– Igen. Illetve nem. Izé… nem volt egyszerű a szituáció. Van cigid?
A férfi álla koppant az asztalon. De aztán elővett egy doboz szofit.
– Köszönöm – húzott ki egy szálat László – Ha nem haragszol, most mesélek. Gyerekkorban úgy nőttem fel, hogy nekem a nők idegen lények voltak egy másik univerzumból, a csillagokból. Hozzájuk sem mertem szólni. Ők se szóltak hozzám. Én nem láttam nőt mosolyogni, csak másra. Valahogy úgy imádtam őket, mint az Istent: léteznek valahol, de számomra elérhetetlenek. Ekkor nyaraltunk együtt Ibolyával és ő volt az első, aki leereszkedett hozzám, onnan fentről. Beszélt velem. Igaz, eleinte sokat bénáztam, hebegtem. De csak mosolygott. Érted? Rámmosolygott egy nő! Pár nap múltán hagyta magát megcsókolni.
A férfi öklei összeszorultak az asztalon.
– Tudtad, hogy el volt jegyezve?
– Mondta. De azt se tudtam akkor, mi az, hogy eljegyzés. Egy napig lebegtem a mennyországban. Másnap megint engedte megcsókolni magát. Harmadnap pedig nem. Majd megbolondultam. Kizártak a paradicsomból. Még csak meg sem mondta, hogy miért. Aztán eltelt a két hét. Utolsó napon letérdeltem elé. Sírtam. Hogy ha már nem csókolhatom meg, akkor legalább engedje, hogy átöleljem. Kinevetett és otthagyott. Ennyi. Soha többé nem találkoztam vele. Nem tudom, miért csinálta, nem tudom, mit akart. Akkor haragudtam rá. Ma már megbékéltem: végülis ő volt az, aki átsegített egy fontos holtponton: onnantól a nők már nem csillaglények voltak számomra, hanem érző emberek. És ahogy ezt a változást megérezték rajtam, onnantól beszélgettek velem, mosolyogtak rám és hagyták magukat megcsókolni. Ezt az áttörést Ibolyának köszönhetem.
– Megesküszöl rá?
– Persze. Nagy hatással volt rám, ezért is került bele a könyvbe. De két ártalmatlan csók volt az egész. Egy kölyök átrántása a felnőttkorba. Elcsábítás? Ne komolytalankodjunk már!
László újragyújtotta a cigarettáját.
– Akkor, ha jól emlékszem, te Zsolt vagy, ugye?
Elsőre a férfi nem válaszolt. Nézegette a sörét.
– Igen – emelte fel végül a fejét – Talán érdekel, hogy Ibolya már nem él.
– Részvétem.
– Nem tesz semmit. Én öltem meg.
– Jézus – temette a fejét kezei közé László – Jézus.
– Ne sajnáld. Egy büdös cafka lett belőle. Téged azért foglak megölni, mert te indítottad el ezen az úton.
Lászlónak leesett az álla.
– Ezt nem mondod komolyan?
– Sokat gondolkodtam a börtönben. Aztán olvastam a könyvedet és összeállt minden.
Ültek az asztalnál, szívták a cigarettát.
– Na, jó – szedte össze magát László – Te egy barom vagy. Belegondoltál már, milyen az, amikor eljegyzel egy tizennégy éves lányt? Elveszed tőle az életet.
– Szerettem! – kiáltott fel Zsolt – Nem vehettem el tizennégy évesen, de csak őt akartam!
– De egy tizennégy éves lány még nem tudja, hogy te leszel neki az igazi! Az eljegyzés olyan neki, mint egy börtön! Aztán felnő és nem te kellesz neki. Vagy csak élni akar. Megismerni más embereket. Te visszaéltél a törvénnyel és börtönbe zártad, miközben még gyerek volt!
– Ezért a mondatodért is meg foglak ölni – bólintott Zsolt.
– Ah, megölni. Remek megoldás. Aztán mehetsz vissza a börtönbe. Annyira jó volt?
– Semmi közöd hozzá.
– Szóval szar. Köcsög voltál, vagy kolbász? Vagy eleinte ez, utána meg az?
Zsolt nem válaszolt.
– Eh, bocs. Hülye voltam – legyintett László – Mindegy.
– Bélám, hozzál légyszives még két korsót! – kiáltott a pulthoz.
– Adsz még egy cigit? – fordult Zsolthoz. Az csak nézte mereven, mint kobra az egeret.
– Kösz – gyújtott rá László.
– Szóval meg akarsz ölni, mert nem értetted meg az életet. Azt hitted, azért, mert ha egy gyerek szeret, akkor felnöttként is fog, szerelemmel. És énbennem találtad meg a hibát, aki ott voltam, amikor az a gyerek kezdett felnőni, nem pedig magadban, aki előírta neki, hogyan nőjjön fel. És két ártatlan gyermeki csók neked már elég ahhoz, hogy itéletet mondj.
– Megesküszöl, hogy tényleg két csók volt?
– Meg. Ráadásul két hihetetlen béna csók. A filmekben mindig csak azt láttam addig, hogy összeérnek az ajkak. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit csinálnak. Az elsőnél nem is csináltam semmit, csak adtam egy puszit. A másodiknál egy pillanatra összeért a nyelvünk. Vérlázító.
Hallgattak.
– Egy önhitt faszfej vagy – közölte végül Zsolt.
László kifújta a füstöt.
– Ez tulajdonképpen igaz is lehet – ismerte el – Sokan mondták már. Tudod, nem szoktam visszafogni magamat, ha látom, hogy valaki ostobán gondolkodik. Én így szoktam segíteni rajtuk.
– Már csak ezért is meg kellene öljelek.
– Na, most már elég! – fortyant fel László – Ez nem a la carte menü! Rám akarod kenni életed rossz döntését, aztán azt, hogy ezt egy gyilkossággal tetőzted, végül amikor kiderül, hogy nem is annyira az én hibám, akkor meg azért akarsz megölni, mert nem félek tőled! Mert az bassza a csőrödet, mi?
– Összeteheted a két kezedet, hogy még élsz!
– Nem olyan egyszerű az. Lehet, hogy egy faszfej vagyok, de bocs, ki is volt félórával ezelőtt a falnak nyomva?
– Ha előveszem a késemet, esélyed sincs.
– Kés! Bah! De nagyfiú vagy, bazdmeg. Késsel. Fegyvertelen ember ellen. Miért nem gyerekekre támadsz géppisztollyal?
– Oké, kapsz te is egy kést.
– Kösz, nem. Nem fogod elhinni, de meg lehet oldani úgyis vitákat, hogy senki nem öl meg senkit.
– A börtönben ilyen hozzáállással egy hét alatt halott lennél.
– Idefigyelj, nagyokos! Pont azért nem gyilkolok, hogy ne kerüljek be a börtönbe!
– Nagy a pofád. Csak tudnám, mire?
– A rohadt életbe. Vedd már észre, hogy itt én, a civil szarházi, vagyok itthon! Lengethetsz akármekkora kést, az itt nem érv. Ha gyilkolsz, újra visszabasznak a börtönbe. Az élet baromira nem erről szól! Szeretet. Boldogság. Életcél. Ilyenekről hallottál már?
– Most meg úgy beszélsz, mint a papunk. Csak nem te is egy ilyen ájtatos geci vagy?
– A papok… fura lények – legyintett László – Azt mondják, ne ölj! De amikor megkérdezed, miért ne, akkor azt mondják, hogy azért, mert Isten ezt véste egy kőtáblába. Fingjuk sincs az egészről. Az élet… az egy csoda. Mondják, hogy az ember egy katedrális. Lófaszt. Az ember sokkal bonyolultabb, sokkal gyönyörűbb, mint egy katedrális. Minden ember csomópont más emberek szeretetének hálójában. És minden ember ezen belül egy külön világegyetem. Saját viszonyítási pontokkal. Saját törvényekkel. Igen, még te is. Ne nézz rám ilyen hülyén! Miért is akarsz megölni? Mert nem félek tőled és ezt nem tudod elviselni. Szerinted te vagy a világmindenség közepe, de legalábbis a legfélelmetesebb darabja, és nem tudsz mit kezdeni azzal, aki ezt nem fogadja el. Te egy önálló világmindenség vagy belül, csak ezt így még nem fogalmaztad meg. És mindenki más is egy világmindenség legbelül, mégha te ebből semmit sem érzel. Vannak egyszerűbb lelkek és vannak olyan sokszínűek, melyeket fel sem tudsz fogni. Nem azért nem szabad ölni, mert ez áll egy kibaszott kőtáblán! Hanem azért, mert pazarlás: nem pusztítunk el katedrálisokat, gyönyörű világmindenségeket csak azért, mert olyan könnyű megtenni: egy szúrás a késsel és kész… csak éppen meghal a világmindenség egy önállóan gondolkozó, csodálatos darabja.

László nagyot húzott a söréből. Most látta Zsoltot először elbizonytalanodni.

– Figyelj. Nagy marha voltál, amikor azt hitted Ibolya úgy gondolkodik, mint te. Nem. Ibolya is egy külön viágegyetem volt, akit meg kellett volna győznöd. Hogy magától álljon melléd. Nem akartad, nem tudtad, nem tudom. De te ehelyett megölted. Megkaptad érte a büntetésedet. Most itt állsz egy döntés előtt: ha továbbra sem veszed tudomásul, mekkora pazarlás kioltani egy életet, akkor megint sittre vágnak, de úgy, hogy még a műanyag lakat is rád rohad… és istenemre, meg is fogod érdemelni. Aki nem tudja, mit rongál meg, azt nem szabad olyan helyen tartani, ahol rongálhat.

Zsolt még mindig nem szólt semmit.

– Az életben az a legnehezebb dolog, hogy a belső univerzumodat és a külsőt összhangba hozd. Igen, ezt az összhangot nevezik boldogságnak. Ne hidd, hogy neked már nincs rá esélyed. A boldogság nem csak a horvát üdülőben kikötött yachtban jelenik meg, sőt, ott a legritkábban. Kezdjél magaddal valamit. Keress olyan munkát, amit bevesz a gyomrod. Barátkozz az emberekkel. Ne feledd, hogy mindenki egy mély univerzum és csak rajtad áll, mennyit mutat neked magából. Egy idő után lesznek, akik szeretni fognak és lesz, akit te is szeretni fogsz. A boldogsághoz nem kell villa: megjön az az albérletben is. Minden azon múlik, hová helyezed magadat.

Ezzel László felállt, a pultnál kifizette a söröket és hazament.

Zsoltra két nappal később bukkantak rá holtan egy sikátorban. Összefutott egy régi haragosával és a reflexei valamiért most nem működtek jól.

4 thoughts on “Karmok

  1. Fuh…. soronkent tudtam volna bologatni, csak akkor megfajdult volna a nyakam. Nagyon jo iras. Es hogy meg torteneti kerete is van neki, az kulon jo.

  2. Ha nem baj, megosztottam twitteren, illetve ha vegre osszekapom magam, lehet, hogy mas helyeken is ujra fogom osztani (csunya szo a reblogra). Annyira mely mondanivaloja van az irasnak… Engem nagyon megfogott.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *