Nyár elején főleg az apró legyek domináltak a teraszon. Pici, de szapora népség és a végtelenségig pofátlan: határozott életcéljuk, hogy a környéken ülő ember teljes testfelületét bejárják. Most, a nyár vége felé eltűntek. Helyettük óriási legyek látogatják a teraszt. Akkorák, hogy a macskák is inkább arrébb húzódnak, minthogy megtámadják őket. Ezek a legyek másképpen idegesítőek: nem másznak rá az emberre, csak éppen körbedöngicsélik, aztán leszálnak elé az asztalra és nézik. Az óriási összetett szemükkel. Alattomosan és gonoszul. Kibírhatatlan. Ezek ellen nem is jó a légyölő spray, az extra gyorsan ölő darázsirtót szoktam használni. Félek, hogy ha csak megsebzem, akkor leharapja a fejemet.
A darázsirtó természetesen mindig a kezem ügyében van. Legtöbbször csak egyszerű németdarazsak szoktak rámrepülni, de tavaly valahogy elszaporodtak a lódarazsak. Azóta a Protect darázsirtó olyan, mint a mobiltelefon: sehová sem megyek nélküle.
De ezeket legalább lehet valahogyan kezelni. Az alattomosan támadókat viszont nem. Senki nem mondta nekem pl, hogy a szeder ennyire vonzza a mezei poloskákat. Pedig igen. Van egy csomó bokrunk, de ahány szem szeder, annyi poloska. És nem érik be a szederrel, kíváncsian portyáznak is. Rendszeresen a napernyő tetejéről szoktak belepottyanni a hajamba. Nem mellé, nem az asztalra, nem a földre… a hajamba. Tuti, hogy direkt csinálják. Agyonnyomni nem lehet a dögöket, mert irgalmatlan büdösek, kénytelen vagyok valami indiántánccal kirázni a hajamból, majd a terasztól jó messze papuccsal agyonütni a támadót.
Másik kedvencem az éjszakai molylepke. Akkora, mint egy kolibri. Az még a jobbik fajta, amelyik nem vacakol, hanem ahogy megjelenik, rögtön belerepül a szemembe, fülembe, orromba. Akár egyszerre is. A gonoszabb leszáll valahol és vár. Akár napokig is képes beleolvadni a durván vakolt fal mintázatába. Aztán amikor éppen teljesen ellazultam, vagy éppen nagyon töröm a fejem valamin és kizártam belőle a külvilágot… na, ekkor támad. Szembe, fülbe, orrba.
De az idei nyár csúcs élménye a múlt héten történt. Este üldögéltem a teraszon, éppen megszállt az ihlet és vadul gépeltem, amikor az ablak fölötti redőnyházból a fülem tövére ugrott egy sáska. Egy kib@szott nagy sáska. Először reflexből levertem és csak amikor megláttam a földön, mi volt a fülemen, akkor kezdtem el sikoltozni. Lendületből akkorát rúgtam bele, hogy azóta is azon csodálkozik, hogyan tudott ekkorát ugrani.
Végül, hogy teljes legyen a kép, elmesélem, mit látok, ha lenézek balra az asztal alá. Itt van a híres gyíktemető. A macskák, a sok kajáért cserébe nyár eleje óta szakmányban hordták ide a gyíkokat. Eleinte kultúráltan lekezeltem, vécépapír, kuka. De annyi volt, hogy végül hagytam a fenébe és csak berugdostam a tetemeket a fal mellé. Most itt sorakoznak a csontvázak, némi bőrfoszlányokkal, a hangyák nagy örömére.

Persze, mindezek mellett félelmetesen jó hely egy ilyen terasz. De arra nem szabad számítani, hogy csak az ember érzi magát itt kellemesen.