Pálpataka 01/06

Előzmények: céges csapatépítés
2012.07.20-21; péntek-szombat

Erre a hétvégére tették a céges csapatépítést. A teljes program átélése megint nem jött össze: tavaly a jövőképet hagytam ki és a csapatépítést ‘élveztem’ végig, idén a jövőkép megvolt, de a szombat délutáni csapatépítésről már leléptem. Hivatalosan ügyfélhez mentünk (1), gyakorlatilag vasárnap kora hajnalban indultunk a családdal egy hosszú, és fáradságos útra, pakolnom kellett, meg aludni előtte egy nagyot.

(1) Az ügyfélnél annyi volt a munka, hogy meg kellett nyomni egy fontos szerver kikapcsológombját. Hárman mentünk, azzal a felkiáltással, hogy amíg János megnyomja a gombot, mi két oldalról fedezzük a hátát.

A céges program jó volt, beszélgetés, sör, beszélgetés, pálinka, beszélgetés, sör. Én péntek éjfélkor még elmentem úszni a töksötét szabadtéri medencébe, gyönyörködve közben a Velencei-tó környékén csapkodó villámokban. A többiek addig zsugáztak a pavilonban – csapatépítés ugye -, hajnalban pedig már fekvőtámaszba pókereztek. Így mulat az igazi informatikus.
Szombaton hatalmas adag kaja, a jövő ismertetése. (Lesz.) Délután hazajöttem, megfogadtam, hogy egy hétig nem eszek, pakoltunk, éjfélkor alvás.

Utazás Székelyföldre, ismerkedés
2012.07.22; vasárnap

Hajnal négykor ébresztő, ötkor indulás. Kellett is: kábé 600 kilométer utazás, ennek nagy része kifejezetten embert próbáló terepen. Nem is az egyébként kézenfekvő 4-es úton mentünk, inkább kerültünk egy nagyot az M3-ason, de így legalább rápihentünk az erdélyi viszonyokra.
Most vettem egy nagy levegőt, hogy tárgyilagos tudjak maradni, ne essek túlzásokba. Autóval, Székelyföldre… nem kis kihívás(2).

(2) Utoljára jó 40 évvel ezelőtt jártam arra a szülőkkel, nyílván nem emlékeztem túl sokra az útból. A tengerpartra mentünk, Erdélyen csak átutaztunk. A brassói kempingben aludtunk meg, a haverommal természetesen kiszöktünk a kempingből, majd amikor megláttuk a kerítéstől 50 méterre az első medveszart, pánikszerűen vissza is ugrottunk a kerítésen.

Annyit tudtam hallomásból, hogy az utak rengeteget javultak, de a közlekedés ettől még nagyon fárasztó maradt. Be is jött. Sztráda gyakorlatilag nincs (50 km), a közutakon közlekedik minden: a csettegő traktortól a lovaskocsin, teherautón, kamionon keresztül minden jármű. Erre számítottam. De a sűrűn lakott terepre, az egymásba érő falvakra már nem. Közel 400 kilométer, jórészt lakott területen. Hivatalosan max. ötvennel. Előzni a két falu közötti egy kilométernyi távon lehetett, feltéve, hogy nem jött szembe semmi. De jött. Szemből is olyan végeláthatatlan konvojok haladtak, mint amilyenekben a legtöbbször mi is utaztunk. Nem nekem való terep. Be is durrant az agyam, jött egy X6-os román BMW, rátapadtam és 100-120 között döngettünk, vad előzésekkel egy jó darabon, nem foglalkozva a településekkel. Aztán megunt és félreállt… én meg egyedül már nem voltam olyan bátor, fogalmam sem volt, hol szoktak mérni.
Összességében azért mentünk, mint a golyó. Poroszlónál tankoltunk, ott aludtam is egy negyedórát, megálltunk egy szendvicsre Nagyvárad után… aztán több megállás nem is volt az egész úton. Kaja sem. (Ugye, ekkor még tartott a kajaundorom.)
A csapat többi része is ötkor indult, csak ők némileg közelebbről, így már egy órája söröztek, amikor délután háromkor (helyi idő szerint négykor) megérkeztünk Korondra. Életmentő sör, egy picike szivar, majd visszaszálltunk a kocsiba és irány Pálpataka.

Pálpataka egy nagyon kicsi falu. Az iGO nem is ismeri. A Googlemaps is csak úgy, hogy érti ugyan a falu nevét, de átfordítja Korondra. Ami közigazgatásilag még csak rendben is lenne, de földrajzilag nagyon nem. Pálpataka ugyanis egy kb. 500 fős szórványközség, fent a hegyekben, jó 7 kilométerre Korondtól. Leginkább a magyar tanyavilághoz tudnám hasonlítani: az emberek gazdálkodnak, a legtöbb dolgot megtermelik maguknak, de azért bolt már van fent, fatemplom is (nem is akármilyen), helyben lakó pappal (nem is akármilyennel), van saját iskolájuk, na meg most épül az új tűzoltószertár. Feljutni murvás úton lehet, az erdélyi hegyi utakhoz képest egészen jól járhatón. A szállásunk a Kis Herceg Egyesület épületében volt. Az egyesület 2002-ben alakult, azzal a céllal, hogy a környékbéli szórványfalvakban mélyszegénységben élő gyerekeknek szállást és egyáltalán emberhez méltó életteret adjanak az iskolai napokon. 2007-re épült fel osztrák adományokból az épület. Idézet a weblapjukról:

“2007 szeptemberétől kezdett működni az otthon kezdetben öt gyerekekkel, napjainkban tizenhárom lakója van a háznak, akik nehéz körülmények között élő, rászoruló, alkoholista családokból származnak a község településeiről.
Célunk nem csak ételt, italt, szállást adni a gyerekeknek, hanem ugyan olyan fontosnak találjuk, hogy szellemi gondoskodásban részesüljenek, szocializálódjanak, megkapják azt a szeretetet, törődést, amire az ilyen kisgyereknek olyan nagy szüksége van ahhoz, hogy ő maga is szeretetre képes felnőtté váljon. Sokan itt találkoznak először folyóvízzel, fésűvel, iskolával, jó szóval, Istennel. Fontos, hogy ezek a gyerekek is megtanulják a gondoskodást, a törődést, megtapasztalják a jól végzett munka örömét és élvezzék a becsületes munka gyümölcsét is.”

Ez olyannyira így van, hogy szószerint eltátottam a számat, amikor elolvasgattam a falakra, faliújságokra aggatott motivációs papírokat. Itt, Magyarországon, elhúzzuk a szánkat, amikor azt halljuk, hogy kisgyerekek vallásos nevelése. Egyből eszünkbe jut a katolikus egyház szégyenteljes politikai szerepvállalása, a ‘pénzért mindenre kaphatók vagyunk’ hozzáállás, a rasszista, nyíltan náci papok és persze az elharapódzó pedofília. Dehogyis adnám egyházi iskolába, egyházi nevelés alá a gyerekeimet. Itt viszont arányok vannak. Semmi kenetteljesség, semmi vakítás. Ami Isten, az inkább erkölcs és jóra való terelés. Egyfajta mély érzelmi alapok kiépítése, még gyerekkorban, amikor fogékonyak rá az alanyok.

Nos, mint írtam, az otthon iskolai időszakban működik, egyéb napokon a kölykök hazamennek a családjukhoz. Így van ez nyáron is, üresen marad az épület. Ilyenkor tudnak vendégeket fogadni, például Magyarországról érkező kíváncsi embereket.

Akkor pár szó rólunk. Tizenhárman voltunk, gyakorlatilag úgy lehetne röviden meghúzni a halmaz határát, hogy a sógornőm rokonsága és a rokonság baráti köre, beleértve természetesen öcsémet és a mi családunkat is. Sógornőm bátyja, József, már 13 éve rendszeresen jár ki, az épületben saját leltári száma van, és ha kihagy egy nyarat, a falubéliek aggodalmaskodva kémlelik a távolt, miszerint Józsi, hol vagy. Némi zavart okozott, hogy a 13 emberből hármat Józsefnek hívtak. Én ugyan felvetettem, hogy legyen mindenki József és majd broadcastolunk, de leszavazták, így mindenki kapott valami becenevet. Ez nekem annyiból kihívás, hogy a blogon elmesélt történetekben mindenkit a keresztnevén szoktam nevezni, függetlenül a becenevétől. (Kivéve Nejt, de ezt a státuszt ki kellett érdemelnie.) Mindegy, még nem tudom, hogyan, de majd megoldom.

Ízelítő. (3 autó, 3 walkie-talkie.)
– Halló, József?
– Ki beszél?
– József!
– Itt is!
– Szerinted mi van Józseffel? Olyan csendben van!

Még egy adalék: a társaságban volt hivatásos szakács, volt rusztikus gourmand(3), szép számmal voltak kulináris kalandok után vágyók – és akkor még nem beszéltem a szívélyes helyiekről, akik elszánták magukat, hogy végigkóstoltatják velünk a helyi specialitásokat. Ennyit a kajaundoromról.

(3) Érzem, ez a kategória némi magyarázatra szorul. A gourmand, az egy kifinomult ízléssel rendelkező ínyenc, aki bemegy egy étterembe és megmondja, milyen zöldséggel etették főzés előtt a csigát. A rusztikus gourmand ennek a vidéki megfelelője: az a falusi ínyenc, aki bekap egy falat szalonnát és megmondja, hány kilós volt vágáskor a disznó.

Odafent László, az otthon vezetője várt ránk. Szobák elfoglalása, felcuccolás, berendezkedés. Borok, sörök, vízek a konyhába. Bontottam egy sört, kiültem a lépcsőre (ez lett a dohányzó szakasz, a kölyköknek ugye ilyen nem volt kiépítve) és végre kiengedhettem magamból a hosszú vezetés feszültségét. Gyorsan körbejárt valami pálinka, szivar is akadt hozzá. Az élet szép. Ekkor jött József (a leltári számos), hogy nincs-e kedvem felsétálni vele, meg Lászlóval az utóbbi unokatestvéréhez, Istvánhoz.
– Nincs! – vágtam rá határozottan. Pihenni akartam, üres fejjel nézni a bárányfelhőket, fújni a füstöt.

Tíz perc múlva összekészültünk és elindultunk. Mert ha lassan is, de azért meg szokott jönni a jó eszem. Azért vagyok itt, hogy megismerjem a tájat és az embereket. Pihenni meg ráérek a temetőben.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Mit mondjak? Az ismerkedés igencsak passzívra sikerült. Ekkor már olyan 6-7 óra körül járhattunk, enni csak azt az egy szendvicset ettem Nagyváradnál, Istvánéknál pedig rögtön meg kellett inni néhány vizespohár pálinkát. (Nálam a 3 cent feletti adag már vizespohár.) De így sem volt rossz, sőt. Vigyorogva hallgattam, ahogy a nagy dumások zríkálták egymást, örültek a vendégnek, mesélték, mi minden történt az utóbbi két évben. Aztán József mentett meg, az egyik kör után lefordította a poharát.
– Úgy tudom, ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni – jelentette ki – Most már tényleg nem kérünk többet!
– Hát, igen… – hümmögött László – Ez már igaz.
– Igaz, bizony – kontrázott István – De csak erre a pohárra! Mindjárt szerzünk másikat.
Én nem szóltam bele, ekkor már olyan állapotban voltam, hogy megittam mindent, amit elém raktak. De azért leküldtem az adagomat és én is lefordítottam a poharamat. Persze még nem mentünk el, de a pálinkafolyam kiapadt. Szerencsére.

Végül csak elindultunk.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Beértünk a szállásra, József előhúzottt egy újabb üveg bort.
– Most pedig megyünk a Hegyipaphoz! Jössz?
– Naná!

Nej csak figyelt. Kezdett hozzászokni, hogy nekem csak tartózkodási valószínűségfüggvényem van a fennsíkon. Aztán lehet, hogy hullámként jövök haza.

Közben a lányok nekiálltak a sütőben juhtúrós puliszkát sütni.

Odaértünk a templomhoz. Éppen volt társaság, leültünk mi is a lócára. Azaz leültünk volna, mert kongott a harang, a Pap bácsi pedig felállt.
– Akkor imádkozzunk!
– Erős kezdés – gondoltam. Az én kapcsolatom ugyanis azzal, amit akár Istennek is nevezhetünk, nem ilyen szertartásos. Időnként félrevonulok, ellazítom az agyamat, szélnek eresztem a gondolataimat és figyelem, miket cserkésztek be. Ez parancsszóra, társas rituáléban nem megy. De itt, ebben a környezetben, elfogadhatónak tartottam az imádkozást, mert szívből jött, lelket ápolt – így én is összekulcsoltam a kezeimet és szurkoltam nekik, hogy hallgassa meg őket az Isten. Mármint az, akit annak is nevezhetünk.

Aztán leültünk. Pap bácsi térült-fordult, kikerült az asztalra pár üveg misebor, meg vagy két liter pálinka. A szemem egyből elhomályosult.
– Ezt a misebort kóstoljátok meg, ilyet még nem ittatok! – fordult felénk.
– Mi se! – sütött el egy borzasztó szóviccet László.
– Lacikám, nem láttalak a misén – törlesztett egyből a Hegyipap.
– Beteg voltam, azért nem tudtam jönni.
– Az más. Akkor rendben van.
– Annyira nem – kezdte furdallni Lászlót a lelkiismeret – Ez olyan betegség volt, melyet én okoztam magamnak.
Pap bácsi alulról nézett szúrós szemmel Lászlóra, aztán nem feszegette a témát.
– Akkor ki kér bort?
– Én, ha lehet, maradnék a pálinkánál – jeleztem. Nem akartam keverni. Nem mintha nem lett volna már mindegy.

Töltött az öreg(4), ittunk.

(4) Írom, hogy öreg, pedig csak tíz évvel idősebb, mint én. Lassan magamat is bácsizni fogom.

– Ez bizony finom – dícsérte meg József.
– Az, bizony – mosolygott a Hegyipap – Gyulafehérvári.
– Akkor most már értem – kezdett kajánul csillogni László szeme – Miért mondja áldozáskor úgy, hogy booooooooooor és utána meg csak úgy, hogy vz.
– Na! – horkant fel a Pap bácsi – Ezt meg kellene gyónnod!
– Pap bácsi – váltott témát József – Meg kellene keresztelni egyikőnket!
– ??? – nézett körbe az öreg. Józseffel durván egyidősek vagyunk, ketten együtt olyan 250 kiló körül.
– Az öcsémről volna szó – korrigált József – Lehet?
– Persze, hogy lehet.
Aztán belevesztünk a részletekbe. A lényeg, hogy eldőlt: Tamás meg lesz keresztelve. Székelyföldön. Fent a hegyen. A Hegyipap által.

Innen már enyhe sötétben értünk vissza a szállásra.

– Lesznek még más napokon is ilyen mászkálások? – kérdeztem tőlük visszafelé.
– Hajjaj! – vigyorgott József.
– Oké. Itt ne hagyjatok. Minden érdekel.
– Rendben – bólintott László.
– De akkor is rángassatok el, ha azt mondom, hogy nem akarok menni – emeltem fel az ujjamat – Szoktam ilyen marhaságokat csinálni, aztán utólag mindig megbánom.
– Ez is rendben – vigyorogtak mindketten.

A többiek sem lopták a napot, időközben a nappaliban összeraktak egy büntető karaoke felszerelést. Tamás hozott hangfalakat, keverőpultot, lézert. Ide. Ilyenkor érzem, hogy azért már öregszem. Nálam a karaoke az a műfaj, mely garantáltan a buli végét jelenti, de a komplementer halmaznak (minusz Nej) még csak most indult be a hangulata. Szerencsére volt alternatív szalonnasütés is az udvaron. Habár kifejezetten nem szeretem a szalonnát, de gondoltam, csak megkóstolom, mit tud a helyi anyag – és nagyon kellemesen meglepődtem. Nem azt mondom, hogy bevertem egy oldalt belőle, de egy harapásnyit igen… és ízlett. Utána kiültem a teraszra egy kupac szivarral, időnként leemeltem egy kupica pálinkát a tálcáról, aztán elvoltam, mint a befőtt. Enni nem igazán ettem, ilyenkor már mindegy. Meg úgyis kajaundorom volt.

This entry was posted in Utazás.

3 thoughts on “Pálpataka 01/06

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *