Egy éj a kopár hegyen

A héten pankrációt játszottunk. Egy kollégám ütötte-vágta az ügyfél rendszerét. Kezdte hétfő reggel, kedd hajnal négykor elment aludni, nyolckor folytatta, aztán este tízkor kiugrott a szorítóból, pacsi, mentem én, tovább ütni-vágni a rendszert a szorítóban reggel nyolcig, addigra a kolléga kialudta magát, kiugrás, pacsi, beugrás, majd ő rugdosta tovább a rendszert. Jó mulatság, férfimunka volt… különösen annak fényében, hogy a hét második felében az ügyfél közölte, hogy mégsem minket bíz meg a munkával. Amikor már a 60%-át elvégeztük. Az ügyfél által megadott szűk határidőre.

De nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a véletlennek (sorsnak, munak, végzetnek, stb) milyen jó dramatikai érzéke van. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy a kolléga már hétfő délután átadja nekem a szorítót, de aztán belefutott abba, amibe én is többször az éjszaka: iSCSI storage a nem túl acélos produkciós hálózaton keresztül. (Vájtfülűeknek: 80 gigás fix vhd létrehozása 45 percre leborította az összes virtuális gépet, mert persze az ő system vhd-jük is ezen a storage-on volt.) Délután csak ültem a fotelemben, vártam a telefonhívást, komolyabb dologba már nem mertem belekapni. Betoltam a winampba a Bach Összest (több hétre elegendő zene) aztán jobb híján hallgattam. Este tízkor jött a hívás. Elkezdtem berendezkedni a hyper-v szerveren. Első fix méretű vhd létrehozása. 45 perc. Asztakurva. Melyik könyvet olvasgattam legutóbb? Márai naplóiból a legutolsó válogatást. Oké, fotel.

Arra kérnélek, itt most engedd el a fantáziád. Addig nem tudtam csinálni semmit, amíg létre nem jön két darab 80 gigás és egy darab 400 gigás(!) fix vhd. Több óra. Éjszaka. És nem, nem lehet elmenni aludni, mert időnként meg kell nyomni egy gombot. De nem hogy nem lehet elaludni, hanem a vhd-k létrehozása után éppenhogy abszolút fittnek kell lenni, hiszen mégiscsak egy új cég új informatikai rendszerének alapjait vetjük meg.
Én pedig beleborultam Márai legutolsó naplójába. A legtragikusabba. Amikor két év alatt az öreg író elveszít mindenkit, akit szeretetett: három testvérét, imádott feleségét, végül a fogadott fiát is. Amikor folyamatosan elveszik a hite: átkozza az Istent, átkozza a sorsot, átkozza az életét. Amikor a végsőkig megkeseredett író leírja, hogy szakszerűen megvette a pisztolyt, kikérdezte az eladót, a biztonság kedvéért elment egy ingyenes rendőrségi tanfolyamra, ahol megtanították lőni, elolvasott egy csomó írást arról, hogy egy öngyilkosnak hová és hogyan kell lőnie, ha biztos és gyors halált szeretne. Majd ezután 89 évesen leírja, utolsó bejegyzésként a naplójába, hogy emberek, nekem most lett elegem.

És mindez mellé Bach motetták szóltak a háttérben.
A hyper-v pedig őrült lassan húzta a csíkot, miszerint készül a virtuális diszk.

Érted már az asszociációt a címre?

Kiűzetés

Az éjszaka elnyelt
Homlokon csókolt és betakart.
Jó itt, hogy fekszem, most csend van
De valaki ideszart.

Alvin és a Mókusok: Bejött az élet

Elolvastam ezt az index cikket és csak meredtem szótlanul a monitorra. (Persze, miután rákerestem, hogy ez a hanta vírus nem egy média hack-e véletlenül?)
De nem.
Nem tudom, jártál-e már úgy, hogy van a világnak egy paradicsomi szeglete és te megfogadod, hogy ha a fene fenét eszik is, de oda még visszamész egyszer? Aztán váratlanul jön a hír, hogy az a szegelet elromlott.

From MiVanVelem

2008-ban voltunk Attilával pár napot, pont ebben a Curry Village kempingben aludtunk. Első éjszaka meglehetősen rosszul, mert nem tudtuk, milyen vadállat akarja ránktörni a falat – aztán kiderült, hogy csak az egerek támadnak, minden résen. Akkor jót nevettünk rajta – most meg ezek az egerek fertőzték el azt a gyönyörű táborhelyet.
Amikor csavarogtunk, én szó nélkül szopogattam a jégcsapokat, ettem a havat, Attila pedig ivott a patakból. (Én azért ennyire nem voltam bátor.)
Hát, ennek vége. Ha visszamennék, úgy, ahogy eredetileg terveztem, hogy sátor, kalóriabomba kaják (medvebiztos kiszerelésben) és napokig belevesznék a vadonba (ahogy John Muir is tette), az már nem lenne az igazi: cipelhetném a víztisztító berendezést, feltéve, hogy az kipucolja ezt a virnyákot, mert ha nem, akkor marad a forralás. És ne ülj le a földre, mert nedves lesz a nadrágod és lehet, hogy már az is elég. Illúzióromboló macera.

Oké, nem mintha mostanában annyira fenyegetne a veszély, hogy lesz pénzem visszamenni… de akkor se jó, ha az embernek korrodeálják az álmait.

FB

Mivel már kezd kezelhetetlen lenni a dolog, itt, ezen a blogon szeretnék üzenni.

Kedveseim. Nem azért nem jelölök vissza embereket a Facebookon, mert beképzelt majom vagyok, és nem is azért, mert bárkit is utálnék. Teljesen másról van szó.

  • A szociális hálókat illetően roppant konzervatív vagyok. Csak azokat jelölöm vissza ismerősnek, akikkel legalább egyszer személyesen is találkoztam, vagy legalább egyszer emailt váltottunk.
  • Senki nem veszít semmit azzal, ha nem látja a Facebook-ra kitett dolgaimat, ugyanis a Facebook aktivitásom egészen pontosan nulla. Zérus. Valamikor 2006-ban regisztráltam, mert az egyik MVP találkozót azon keresztül szervezte meg az amerikai lead, de azóta abszolút semmire sem használom. Raktam ki rá két képet, ha tényleges ismerős jelöl be, akkor visszaigazolom, havonta egyszer ránézek az üzenőfalra… és ennyi. Ami másoknak a Facebook, az nekem a blog.

Remélem, nincs harag.

Erővel olvasni

Nem olyan egyszerű manapság. Nem is illik az életritmusunkhoz. Pedig… aki leírta, lehet, mondani akart valami pluszt is.

Olvasom Márai egyik kései naplóját. Shakespeare öregkori drámájából, a Vihar-ból idéz egy sort: “We are such stuff as dreams are made of…“. Automatikusan fordítom, de a nyers szöveg már megformálódni sem tud a fejemben, egyből kiüti egy másik idézet: “és mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink“. Ez bizony ugyanaz. Müller Péter (Bródy János?) a Doktor Herz egyik bárgyú kis dalocskájában odaszúrt egyet. Azt mondta, hogy dúdold csak barátom, hogy “egyszer volt, hol nem volt…” de énbennem is ott van minden remény és keserűség, ami Prosperoban is ott volt, amikor úgy döntött, hogy fellebbenti a fátylat: “Olyanok vagyunk mi is, mint Az álmok anyagja”. Aztán lehet, hogy lesz, aki érti.
De most nem is ez a lényeg, hogy eljut-e a szerző kódolt üzenete a nézőkhöz. Hanem az, hogy ezek szerint az illető tud erővel olvasni. Elolvas egy Shakespeare drámát. Nem csak átfut rajta, hanem egy ilyen, első olvasatra tényleg nem túl mély mondat meg is ragad benne. És persze igaza van: ha elkezdjük boncolni a mondatot, úgy el tudunk veszni benne, hogy ki sem találunk. De ehhez észre kellett venni.
Szeretnék ilyen erővel olvasni tudni én is. Hogy egy odavetett fél mondatból akár egy egész estés musicalt írjak.

ps.
A bejegyzés eredeti megírása után voltam egy temetésen. A sok öltönyös, kosztümös ember között volt egy, akin csak egy nadrág és egy piszkosfehér póló volt, egy felirattal: Einstürzende Neubauten: Silent Is Sexy. Első ránézésre azt lehetett volna gondolni, hogy ez egy tiszteletlen alak, és lehet, hogy néhányan így is gondolták. De ők valószínűleg nem ismerték az együttest és nem ismerték ezt a videót.
Az élet tele van rejtett utalásokkal és csak úgy érthetjük meg, ha erővel, figyelemmel olvassuk.

Szigetcsépi szabadstrand

Amiben az az érdekes, hogy a mai napig azt sem tudtam, hogy léteznek. Se Szigetcsép község, se az, hogy a Ráckevei Duna felső szakaszán van fürödhető strand.
A legszebb az egészben, hogy mindez a kettő együtt 13 kilométerre van Dunaharasztitól, azaz kábé két órányi evezésre. (Lefelé másfél, visszafelé két és fél.) De a legeslegeslegszebb az, hogy Nejjel egyszer már bementünk ebbe az oldalágba, de aztán visszafordultunk. 150 méterrel a strand előtt, melyet a kanyartól nem láttunk.

Egyébként most is visszafordultam volna, csak… bunkókat kerestem.

Normál utazósebességgel haladtam lefele, amikor motorhangot hallottam magam mögött. Visszapillantó tükör, az nincs, így a kajakos kénytelen hang alapján beazonosítani a mögötte dübörgő járművet. Ez vagy egy böszme nagy hajó lehetett, vagy sok kicsi.
Négy átlagos motorcsónak ért utól. A kis folyó teljes szélességében jöttek és ezen nem is változtattak. Mint ahogy a gázt se vette vissza egyikük sem. Mondjuk én konkrétan leszarom, a tengerikajak bírja, én is bírom, egy kicsit fickándozott a jószág, aztán lenyugodott. De ha valami instabilabb kajak/kenu lett volna ott, vagy egy kevésbé tapasztalt evezős, akkor az akkorát borul, mint oda Lacháza. Illetve nagyobbat, mert ez már majdnem Lacházán volt.
A négy motoros ezután eltűnt abban az öbölben, ahová én is terveztem, hogy betérek, megenni a csúcs csokit. Utánuk mentem… és nem láttam senkit. Ebből sejtettem meg, hogy ez nem csak öböl, hanem esetleg egy hosszabb ág, tehát továbbeveztem, bevettem a kanyart… és leesett az állam a meglepetéstől.

From Kajak
From Kajak

A motorcsónakosokat így se találtam, de már nem érdekelt. Örültem az ajándéknak.
Aztán hazaindultam. Eredetileg is úgy terveztem, hogy felfelé bemegyek minden oldalágba, de a mostani találat még jobban felcsigázta a kedvemet.
Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt. Az összes olyanba bementem, amelyiknek volt kijárata is és az összes olyat kihagytam, amelyiknek nem. Illetve egyszer hibáztam csak. Illetve mégsem.
Elmesélem.

A múltkori szerencsétlen baleset helyszínelése közben vettem észre, hogy valahonnan a nádasból, a hatalmas dzsuván keresztül, jön kifelé négy darab hatszemélyes kenu. Márpedig ha ezek kijöttek, akkor be is kellett menniük valamikor, ráadásul jó nagy darabok is voltak, azaz széles útnak kell odabent lennie.

Naná, hogy most bementem a dzsuvás ágba. Naná, hogy nem találtam kiutat.

From Kajak

Viszont egy nagyon szép vizitök-ültetvényt, azt igen.
Konkrétan az történt, hogy mentem, mentem, a járat szűkült, majd teljesen összeszűkült, végül egy csónak le is zárta. Visszatolattam, még bepróbálkoztam két helyen a nádba, de amikor többször is rámmordult The Thing, inkább kijöttem. Ennyi. A kenusok… lehet, hogy ott laktak. (Ennek némileg ellentmondott, hogy a kenukat megismertem, DMTK-sok voltak, azaz egy csónakházban lakunk. De akkor sem találtam utat.)
Kijöttem, elindultam felfelé… majd a sziget felső szakaszán megláttam egy bebújót. Amelyik gyanúsan abba az irányba vitt – persze felülről – ahol én az előbb megakadtam. Bebújtam… és megtaláltam mind a magyarázatot, mind a hangulatos ösvényt.

From Kajak

Gyakorlatilag a facsónak nem zárta le az utat, hanem mellette kellett volna fordulni egy derékszögűt a nádasba ékelődött fűzfa lombja alá. Ravasz. A fűzfa mögött pedig a fenti látvány fogadott.

Így viszont kipipálhattam mindent. Eveztem egy jót és hatótávolságon belül találtam egy csomó új, érdekes dolgot. Tényleg megérte ma kajakba szállni.
Már csak egy titkos csatornát kellene találnom Majosházán a Délegyházi tavak felé és teljes lenne az öröm.

Troll

A Pratchett univerzumban teljesen hétköznapi tény, hogy a trollok, a szilíciumalapú életformák agya annál jobban működik, minél hidegebb van. Az ember szempontjából átlagos hőfokon egy troll már bárgyú kőtömb… de odafent a hegyekben, jobb, ha nem kerülsz a közelükbe.
Na, pontosan így élem én is az életemet. 30 fokig minden rendben. 30-35 között már érzem, hogy bajok vannak, de egy-egy félórára még csak sikerül összekapni magamat, és lökni valamennyit a munkahely szekerén. 35 fok felett viszont csak ülök a székemben és öntudatlanul csorog a nyálam.

Karmok

Leszállt az este. László a kedvenc kocsmája felé lépkedett. Nem is igazi anélkül az este, hogy meg ne igyon itt egy sört, mielőtt hazamegy.
Belépett, lesétált a szűk lépcsőn. Körbenézett. Az ismerős kocsma, a többé-kevésbé ismerős arcokkal.
A csapos bólintott egy férfinak, aki vele szemben támasztotta a pultot. A férfi elrúgta magát és Lászlónak ugrott. Lászlót csak a dzsúdós múltja mentette meg: félrehajolt, ezzel elkerülte a férfi ütését, elkapta a mellette elzúgó kezet, erővel kicsavarta és nekinyomta a férfit a lambériának.
– Ez meg mi a fasz volt? – hajolt a füléhez.
– Megöllek, geci! – hörögte a falnak szorított.
– Szeretnélek emklékeztetni, hogy most nem igazán vagy olyan pozícióban.
– Ááá, megöllek!
– Így nem jutunk előre. Van egy ajánlatom: kérek két sört, leülünk, és elmondod, mi a fasz bajod van velem. Ha igazad van, kimegyünk, lemeccseljük. Ha nincs, akkor hazamész.
Nem jött válasz.
– Oké, hallgatás, beleegyezés – engedett a szorításon László. Hátra sem fordult, odasétált a pulthoz.
– Két sort, Bélám!
– Van valami baj, Laci?
– Nem, semmi. Elrendezem.
A férfi zavartan kullogott mögötte. Leültek egy asztalhoz.
– Akkor egészségedre! – emelte meg a korsót László.
Valami morgás jött szemből, de a férfi is ivott.
– Na, akkor most mondd el, mi a bajod!
– Ibolya, te mocsok! – izzott fel a férfi szeme.
– Ibolya – hökkent meg László – Ibolya? Harminc évvel ezelőtt ismertem egy Ibolyát, Burgaszban nyaraltunk együtt.
– Úgy van! – csapott rá a férfi – Ibolya a jegyesem volt, te pedig elcsábítottad!
– Jézusmária. Ezt ki mondta?
– Te írtad meg nemrég egy könyvedben!
László elhallgatott. Végigpörgette fejében a könyvet.
– Aha, már emlékszem. De szó sem volt elcsábításról.
– Tagadod?
– Igen. Illetve nem. Izé… nem volt egyszerű a szituáció. Van cigid?
A férfi álla koppant az asztalon. De aztán elővett egy doboz szofit.
– Köszönöm – húzott ki egy szálat László – Ha nem haragszol, most mesélek. Gyerekkorban úgy nőttem fel, hogy nekem a nők idegen lények voltak egy másik univerzumból, a csillagokból. Hozzájuk sem mertem szólni. Ők se szóltak hozzám. Én nem láttam nőt mosolyogni, csak másra. Valahogy úgy imádtam őket, mint az Istent: léteznek valahol, de számomra elérhetetlenek. Ekkor nyaraltunk együtt Ibolyával és ő volt az első, aki leereszkedett hozzám, onnan fentről. Beszélt velem. Igaz, eleinte sokat bénáztam, hebegtem. De csak mosolygott. Érted? Rámmosolygott egy nő! Pár nap múltán hagyta magát megcsókolni.
A férfi öklei összeszorultak az asztalon.
– Tudtad, hogy el volt jegyezve?
– Mondta. De azt se tudtam akkor, mi az, hogy eljegyzés. Egy napig lebegtem a mennyországban. Másnap megint engedte megcsókolni magát. Harmadnap pedig nem. Majd megbolondultam. Kizártak a paradicsomból. Még csak meg sem mondta, hogy miért. Aztán eltelt a két hét. Utolsó napon letérdeltem elé. Sírtam. Hogy ha már nem csókolhatom meg, akkor legalább engedje, hogy átöleljem. Kinevetett és otthagyott. Ennyi. Soha többé nem találkoztam vele. Nem tudom, miért csinálta, nem tudom, mit akart. Akkor haragudtam rá. Ma már megbékéltem: végülis ő volt az, aki átsegített egy fontos holtponton: onnantól a nők már nem csillaglények voltak számomra, hanem érző emberek. És ahogy ezt a változást megérezték rajtam, onnantól beszélgettek velem, mosolyogtak rám és hagyták magukat megcsókolni. Ezt az áttörést Ibolyának köszönhetem.
– Megesküszöl rá?
– Persze. Nagy hatással volt rám, ezért is került bele a könyvbe. De két ártalmatlan csók volt az egész. Egy kölyök átrántása a felnőttkorba. Elcsábítás? Ne komolytalankodjunk már!
László újragyújtotta a cigarettáját.
– Akkor, ha jól emlékszem, te Zsolt vagy, ugye?
Elsőre a férfi nem válaszolt. Nézegette a sörét.
– Igen – emelte fel végül a fejét – Talán érdekel, hogy Ibolya már nem él.
– Részvétem.
– Nem tesz semmit. Én öltem meg.
– Jézus – temette a fejét kezei közé László – Jézus.
– Ne sajnáld. Egy büdös cafka lett belőle. Téged azért foglak megölni, mert te indítottad el ezen az úton.
Lászlónak leesett az álla.
– Ezt nem mondod komolyan?
– Sokat gondolkodtam a börtönben. Aztán olvastam a könyvedet és összeállt minden.
Ültek az asztalnál, szívták a cigarettát.
– Na, jó – szedte össze magát László – Te egy barom vagy. Belegondoltál már, milyen az, amikor eljegyzel egy tizennégy éves lányt? Elveszed tőle az életet.
– Szerettem! – kiáltott fel Zsolt – Nem vehettem el tizennégy évesen, de csak őt akartam!
– De egy tizennégy éves lány még nem tudja, hogy te leszel neki az igazi! Az eljegyzés olyan neki, mint egy börtön! Aztán felnő és nem te kellesz neki. Vagy csak élni akar. Megismerni más embereket. Te visszaéltél a törvénnyel és börtönbe zártad, miközben még gyerek volt!
– Ezért a mondatodért is meg foglak ölni – bólintott Zsolt.
– Ah, megölni. Remek megoldás. Aztán mehetsz vissza a börtönbe. Annyira jó volt?
– Semmi közöd hozzá.
– Szóval szar. Köcsög voltál, vagy kolbász? Vagy eleinte ez, utána meg az?
Zsolt nem válaszolt.
– Eh, bocs. Hülye voltam – legyintett László – Mindegy.
– Bélám, hozzál légyszives még két korsót! – kiáltott a pulthoz.
– Adsz még egy cigit? – fordult Zsolthoz. Az csak nézte mereven, mint kobra az egeret.
– Kösz – gyújtott rá László.
– Szóval meg akarsz ölni, mert nem értetted meg az életet. Azt hitted, azért, mert ha egy gyerek szeret, akkor felnöttként is fog, szerelemmel. És énbennem találtad meg a hibát, aki ott voltam, amikor az a gyerek kezdett felnőni, nem pedig magadban, aki előírta neki, hogyan nőjjön fel. És két ártatlan gyermeki csók neked már elég ahhoz, hogy itéletet mondj.
– Megesküszöl, hogy tényleg két csók volt?
– Meg. Ráadásul két hihetetlen béna csók. A filmekben mindig csak azt láttam addig, hogy összeérnek az ajkak. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit csinálnak. Az elsőnél nem is csináltam semmit, csak adtam egy puszit. A másodiknál egy pillanatra összeért a nyelvünk. Vérlázító.
Hallgattak.
– Egy önhitt faszfej vagy – közölte végül Zsolt.
László kifújta a füstöt.
– Ez tulajdonképpen igaz is lehet – ismerte el – Sokan mondták már. Tudod, nem szoktam visszafogni magamat, ha látom, hogy valaki ostobán gondolkodik. Én így szoktam segíteni rajtuk.
– Már csak ezért is meg kellene öljelek.
– Na, most már elég! – fortyant fel László – Ez nem a la carte menü! Rám akarod kenni életed rossz döntését, aztán azt, hogy ezt egy gyilkossággal tetőzted, végül amikor kiderül, hogy nem is annyira az én hibám, akkor meg azért akarsz megölni, mert nem félek tőled! Mert az bassza a csőrödet, mi?
– Összeteheted a két kezedet, hogy még élsz!
– Nem olyan egyszerű az. Lehet, hogy egy faszfej vagyok, de bocs, ki is volt félórával ezelőtt a falnak nyomva?
– Ha előveszem a késemet, esélyed sincs.
– Kés! Bah! De nagyfiú vagy, bazdmeg. Késsel. Fegyvertelen ember ellen. Miért nem gyerekekre támadsz géppisztollyal?
– Oké, kapsz te is egy kést.
– Kösz, nem. Nem fogod elhinni, de meg lehet oldani úgyis vitákat, hogy senki nem öl meg senkit.
– A börtönben ilyen hozzáállással egy hét alatt halott lennél.
– Idefigyelj, nagyokos! Pont azért nem gyilkolok, hogy ne kerüljek be a börtönbe!
– Nagy a pofád. Csak tudnám, mire?
– A rohadt életbe. Vedd már észre, hogy itt én, a civil szarházi, vagyok itthon! Lengethetsz akármekkora kést, az itt nem érv. Ha gyilkolsz, újra visszabasznak a börtönbe. Az élet baromira nem erről szól! Szeretet. Boldogság. Életcél. Ilyenekről hallottál már?
– Most meg úgy beszélsz, mint a papunk. Csak nem te is egy ilyen ájtatos geci vagy?
– A papok… fura lények – legyintett László – Azt mondják, ne ölj! De amikor megkérdezed, miért ne, akkor azt mondják, hogy azért, mert Isten ezt véste egy kőtáblába. Fingjuk sincs az egészről. Az élet… az egy csoda. Mondják, hogy az ember egy katedrális. Lófaszt. Az ember sokkal bonyolultabb, sokkal gyönyörűbb, mint egy katedrális. Minden ember csomópont más emberek szeretetének hálójában. És minden ember ezen belül egy külön világegyetem. Saját viszonyítási pontokkal. Saját törvényekkel. Igen, még te is. Ne nézz rám ilyen hülyén! Miért is akarsz megölni? Mert nem félek tőled és ezt nem tudod elviselni. Szerinted te vagy a világmindenség közepe, de legalábbis a legfélelmetesebb darabja, és nem tudsz mit kezdeni azzal, aki ezt nem fogadja el. Te egy önálló világmindenség vagy belül, csak ezt így még nem fogalmaztad meg. És mindenki más is egy világmindenség legbelül, mégha te ebből semmit sem érzel. Vannak egyszerűbb lelkek és vannak olyan sokszínűek, melyeket fel sem tudsz fogni. Nem azért nem szabad ölni, mert ez áll egy kibaszott kőtáblán! Hanem azért, mert pazarlás: nem pusztítunk el katedrálisokat, gyönyörű világmindenségeket csak azért, mert olyan könnyű megtenni: egy szúrás a késsel és kész… csak éppen meghal a világmindenség egy önállóan gondolkozó, csodálatos darabja.

László nagyot húzott a söréből. Most látta Zsoltot először elbizonytalanodni.

– Figyelj. Nagy marha voltál, amikor azt hitted Ibolya úgy gondolkodik, mint te. Nem. Ibolya is egy külön viágegyetem volt, akit meg kellett volna győznöd. Hogy magától álljon melléd. Nem akartad, nem tudtad, nem tudom. De te ehelyett megölted. Megkaptad érte a büntetésedet. Most itt állsz egy döntés előtt: ha továbbra sem veszed tudomásul, mekkora pazarlás kioltani egy életet, akkor megint sittre vágnak, de úgy, hogy még a műanyag lakat is rád rohad… és istenemre, meg is fogod érdemelni. Aki nem tudja, mit rongál meg, azt nem szabad olyan helyen tartani, ahol rongálhat.

Zsolt még mindig nem szólt semmit.

– Az életben az a legnehezebb dolog, hogy a belső univerzumodat és a külsőt összhangba hozd. Igen, ezt az összhangot nevezik boldogságnak. Ne hidd, hogy neked már nincs rá esélyed. A boldogság nem csak a horvát üdülőben kikötött yachtban jelenik meg, sőt, ott a legritkábban. Kezdjél magaddal valamit. Keress olyan munkát, amit bevesz a gyomrod. Barátkozz az emberekkel. Ne feledd, hogy mindenki egy mély univerzum és csak rajtad áll, mennyit mutat neked magából. Egy idő után lesznek, akik szeretni fognak és lesz, akit te is szeretni fogsz. A boldogsághoz nem kell villa: megjön az az albérletben is. Minden azon múlik, hová helyezed magadat.

Ezzel László felállt, a pultnál kifizette a söröket és hazament.

Zsoltra két nappal később bukkantak rá holtan egy sikátorban. Összefutott egy régi haragosával és a reflexei valamiért most nem működtek jól.

Ismereteink

Az embernek mindig van egy képe a körülötte lévő világról, elképzelése az élet folyamatairól. Aztán ahogy öregszik, eljön egy olyan életkor, amikor ha nem úgy alakulnak az események, ahogy ő azt az addigi elképzelései alapján várta volna, akkor nem az elképzeléseit írja át a fejében, hanem elkezdi nyomozni, mi volt az az általa ismeretlen történés, momentum, amely miatt máshogyan viselkedett a világ. Mert a fejében lévő kép ekkor már nem tévedhet.

Hülye, értelmetlen halál

A tíz éves kislány és a tizennyolc éves bátyja fürödni akartak a Soroksári Dunában. Nem olyan nagyon, de a nagy kánikulában jól esett volna nekik a hűs víz. Lementek a szigetszentmiklósi tanösvény alsó végébe, a valamikori régi strand helyére. Itt sokáig lapos a víz, kavicsos a part.
A fiú derékig ment be, ekkor a kislánynak már a karjáig ért a víz. Aztán a fiún kitört egy epilepsziaroham, összecsuklott. A kislány elkapta a kezét, próbálta kihúzni a partra, de nem bírt a nagy testtel. Végül kicsúszott a keze a kezéből és a bátyját elnyelte a víz. Ekkor kezdett el segítségért kiabálni.

***************************

Azon ritka hétvége volt, amikor Barna is itthon volt, sőt, mi több, rá is ért. Azt találtuk ki, hogy leevezünk Majosházáig, meg vissza, ez olyan 25 kilométer, még lassú evezgetéssel is öt óra. Kellemes családi program.
Negyed tizenkettő után valamivel indultunk el Dunaharasztiból. Barnával eveztünk elől és mindenfélékről beszélgettünk. Nej olyan 30-40 méterrel lemaradva jött utánunk.
Valahol a szigetszentmiklósi kikötő után láttuk, hogy két gyerek birkózik a vízben.
– Bátor emberek – szóltam oda Barnának – Én ebben a szennyezett vízben semmi pénzért sem fürödnék.
Aztán mentünk tovább. Még hallottam, hogy az egyik gyerek segítségért kiált, de nem vettem komolyan. Birkóznak, ökörködnek.
Amit komolyan vettem, az Nej kiabálása volt. Ő pont annyival jött mögöttünk, hogy látta, a kislány nem ökörködésből kiabál segítségért.
Partra eveztünk. Barnával ketten beleugrottunk a vízbe, kerestük az elsüllyedt kisgyereket. Mert ekkor még azt hittük, hogy valami kicsi süllyedt el. Nej közben próbálta kifaggatni a kislányt, hogy mi történt, egyáltalán hol vagyunk. Közben hívta a mentőket. Kábé félóra múlva ért ki mindenki, mentők, rendőrök, tűzoltók. Az egyik tűzoltó már felvette a búvárfelszerelést, a másik anélkül próbált néhány vakmerülést. Így akadt bele a keze a fiú lábába.
Végigvártuk, amíg a mentősök vagy negyedórán keresztül minden módon és minden eszközzel megpróbálták újraéleszteni az akkor már közel 40 perce víz alatt lévő szerencsétlent. Végigvártuk, mire kiértek a helyszínelők. Megvártuk, mire kiért a fiú anyja. Végigvártuk az anyai fájdalom leírhatatlan kitörését. Végigvártuk, míg a helyszínelők rögzítettek mindent és alaposan kifaggattak minket is. És csak utána engedtek utunkra. Természetesen nem mentünk már sehová, visszafordultunk a csónakházhoz.

Nem tudom, ki volt, nem tudom, hogyan élt… de nyugodjék békében.

 
Fürdés közben a Dunába fulladt egy fiatalember a szigetszentmiklósi tanösvény közelében vasárnap dél körül – közölte a Pest megyei katasztrófavédelem az MTI-vel.
A fürdőzők jelezték, hogy egy férfi elmerült a folyóban. A szigetszentmiklósi tűzoltók rohamcsónakkal a keresésére indultak, meg is találták, s a partra vitték. Újraélesztését azonnal megkezdték, azonban a férfi meghalt.

Index
 

3,5 macska

Megérkezett a Probléma. Mintha csak megadták volna neki a címet, olyan határozottan húzott be Nej lába mellett a teraszajtón hajnalban egy újabb kismacska. Aztán valahogy tejjel kicsalogatta, de reggel, amikor én keltem fel, akkor már megint bent volt. A postafiókomban pedig egy üzenet Nejtől: _Nem_tartjuk_meg!_
Kizavartam. Mármint a macskát.

Aztán később, amikor kiültem a teraszra dolgozni, a macsek ugyanazt a trükköt játszotta el, mint Géza. Idejött, nézegette mit csinálok, aztán a kertben bohóckodott, vadászott a bogarakra, aztán meg befeküdt a mellettem lévő székbe. Oké, a lakásba nem engedtem be… de már most látszik, hogy ebből probléma lesz.
A házunkban három slot van a macskáknak. Több nincs. Eddig ez működött is, Kajlát elzavarták a többiek, Géza pedig elpusztult. De most itt van egy negyedik, és amiben bíztunk, hogy a három macska majd védi a területét, az abszolút nem működik: ülnek a kövér seggükön és csak nézik a kicsit.

Ami biztos, hogy egy ilyen egyhónapos, védtelen kismacskát nem fogok bottal, kövekkel elzavarni. Ami viszont ennek az egyenes következménye, az az, hogy magától meg nem fog elmenni. Oké, most mondhatunk olyat, hogy ez a macska már udvarmacska lesz, nem fogjuk beengedni a lakásba, de ez őrült naivitás. Jön a tél és ez a kis dög látni fogja, hogy a többiek bejöhetnek. Aztán egy ilyen kismacska úgy, de úgy tud nézni…

From MiVanVelem

Szóval, megérkezett a Probléma. Egyelőre úgy nevezzük, hogy Balhé, az udvarmacska.

ps.
Ez most komoly. Ha valaki úgy érzi, hogy együtt szeretne élni egy élelmes, határozott, mindemellett hízelgésben bajnok macskával, keressen meg. (Emailcím itt baloldalt.) Még kicsi a jószág, könnyen alkalmazkodik.

Location

Ezt csak úgy megjegyzem – mert nem hiszem, hogy mindenki olyan sasszemmel olvas, mnint Hvala – hogy összedobtam egy oldalt, ahonnan az Endomondo-ra feltöltött tracklogjaim elérhetőek. (Az oldal linkje bele is került a bal oldali linkboxba.) Nem akartam mindenkinek a képébe tolni a Facebook-on, mert az nem igazán elegáns, inkább ideraktam ezt a linket. Fogalmam sincs, kit érdekel, kit nem – akit nem, az nem kattint rá.

Az aktualitását az adta, hogy ma, szokás szerint a teraszon vertem a billentyűket, amikor két turistát láttam. A kert végében haladtak el, túrabottal, hátizsákkal. Érted, túrabottal! Azon az úton, ahol én a leghétköznapibb módon megyek el a leghétköznapibb boltba. Ezen azért elgondolkodtam. Egyrészt, hogy de jó helyen lakom, ha más már túrázni jár ide, másrészt pedig, hogy de fura, hogy ha én túrázni akarok, akkor elmegyek innen, ahová mások már túrázni járnak, oda, ahová én járok túrázni. Mert itt a boltba megyek ezen az úton.

A természet lágy öle

Nyár elején főleg az apró legyek domináltak a teraszon. Pici, de szapora népség és a végtelenségig pofátlan: határozott életcéljuk, hogy a környéken ülő ember teljes testfelületét bejárják. Most, a nyár vége felé eltűntek. Helyettük óriási legyek látogatják a teraszt. Akkorák, hogy a macskák is inkább arrébb húzódnak, minthogy megtámadják őket. Ezek a legyek másképpen idegesítőek: nem másznak rá az emberre, csak éppen körbedöngicsélik, aztán leszálnak elé az asztalra és nézik. Az óriási összetett szemükkel. Alattomosan és gonoszul. Kibírhatatlan. Ezek ellen nem is jó a légyölő spray, az extra gyorsan ölő darázsirtót szoktam használni. Félek, hogy ha csak megsebzem, akkor leharapja a fejemet.
A darázsirtó természetesen mindig a kezem ügyében van. Legtöbbször csak egyszerű németdarazsak szoktak rámrepülni, de tavaly valahogy elszaporodtak a lódarazsak. Azóta a Protect darázsirtó olyan, mint a mobiltelefon: sehová sem megyek nélküle.
De ezeket legalább lehet valahogyan kezelni. Az alattomosan támadókat viszont nem. Senki nem mondta nekem pl, hogy a szeder ennyire vonzza a mezei poloskákat. Pedig igen. Van egy csomó bokrunk, de ahány szem szeder, annyi poloska. És nem érik be a szederrel, kíváncsian portyáznak is. Rendszeresen a napernyő tetejéről szoktak belepottyanni a hajamba. Nem mellé, nem az asztalra, nem a földre… a hajamba. Tuti, hogy direkt csinálják. Agyonnyomni nem lehet a dögöket, mert irgalmatlan büdösek, kénytelen vagyok valami indiántánccal kirázni a hajamból, majd a terasztól jó messze papuccsal agyonütni a támadót.
Másik kedvencem az éjszakai molylepke. Akkora, mint egy kolibri. Az még a jobbik fajta, amelyik nem vacakol, hanem ahogy megjelenik, rögtön belerepül a szemembe, fülembe, orromba. Akár egyszerre is. A gonoszabb leszáll valahol és vár. Akár napokig is képes beleolvadni a durván vakolt fal mintázatába. Aztán amikor éppen teljesen ellazultam, vagy éppen nagyon töröm a fejem valamin és kizártam belőle a külvilágot… na, ekkor támad. Szembe, fülbe, orrba.
De az idei nyár csúcs élménye a múlt héten történt. Este üldögéltem a teraszon, éppen megszállt az ihlet és vadul gépeltem, amikor az ablak fölötti redőnyházból a fülem tövére ugrott egy sáska. Egy kib@szott nagy sáska. Először reflexből levertem és csak amikor megláttam a földön, mi volt a fülemen, akkor kezdtem el sikoltozni. Lendületből akkorát rúgtam bele, hogy azóta is azon csodálkozik, hogyan tudott ekkorát ugrani.
Végül, hogy teljes legyen a kép, elmesélem, mit látok, ha lenézek balra az asztal alá. Itt van a híres gyíktemető. A macskák, a sok kajáért cserébe nyár eleje óta szakmányban hordták ide a gyíkokat. Eleinte kultúráltan lekezeltem, vécépapír, kuka. De annyi volt, hogy végül hagytam a fenébe és csak berugdostam a tetemeket a fal mellé. Most itt sorakoznak a csontvázak, némi bőrfoszlányokkal, a hangyák nagy örömére.

Persze, mindezek mellett félelmetesen jó hely egy ilyen terasz. De arra nem szabad számítani, hogy csak az ember érzi magát itt kellemesen.

Pirítós

Reggelire pirítós kenyér, vajjal. Ahogy melegen kijön a sütőből és a rákent vaj ráolvad az enyhén őzbarna kenyérre. Két sütés. Rárakod a négy szelet kenyeret egy tányérra, kiülsz az étkezőbe.

Milyen sorrendben eszed meg a kenyereket?

1. Pedáns
Szigorúan abban a sorrendben eszi meg a kenyereket, ahogy azok a sütőből kijöttek, azaz az első sütéssel kezdi, mely már egy kissé kihűlt. Mire megeszi a két kenyeret, addigra a másik kettő is kihűl, így a pedáns ember egyenletesen fogyasztott el négy szelet, közepesen kihűlt kenyeret.

2. Carpe Diem
Először a még meleg, friss sütéssel kezdi. Igaz, mire végez, addigra az első sütés teljesen kihűl, de végül lett egy maximálisan finom és egy teljesen kihűlt köre.

Te melyik típus vagy?

Én, bevallom, egy harmadik: a stílustalan praktikus. Miközben a konyhában sül a második sütés, én már akkor, állva, mint a lovak, már ott megeszem az első sütést, majd amikor elkészült a második, azt kávéfőzés közben fogyasztom el, szintén a konyhában. Így nekem mind a két kör maximálisan finom – cserébe viszont nincs meg az étkezőben étkezés esztétikai élménye.

Olvasgatok

Emigráns orosz könyve, amely beszámol a szovjet társadalom belső, mindennapos erkölcséről. Azt mondja, amit sokan, akik nem hallomásból ismerik, hanem belülről élték meg ezt a rendszert: előadja a korruptságot, amely áthat mindent, hivatalt és magánéletet, bizonygatja az intézményesített rablást és tolvajlást; a feltétlen, pőre cinizmust, ahogyan állást, pozíciót pénzért osztogatnak; a fegyőr és a fogoly összjátékát – és az emberek tökéletes közönyét minden iránt, ami más, mint a pillanatnyi anyagi lehetőség.

Hasonlót mond egy látogató, aki Magyarországon járt: szerinte az embereket most már elsőrendűen csak az érdekli, hogyan lehet megjavítani a mindennapos életlehetőségeket – politika, világnézet, mindez közömbös számukra. Egy társadalomban, ahol az egyénnek nincs módja és joga részt venni a közös tervezésben, ahol megparancsolják számára, hogyan éljen, mit higgyen, mit mondjon, olvasson – elkövetkezik a fásult közöny ideje, amikor az emberek már nem várnak semmit, nem félnek semmitől, csak a mindennapot akarják élvezhetőbb formában túlélni.

– Márai Sándor: Napló, 1975 –