Egy éj a kopár hegyen

A héten pankrációt játszottunk. Egy kollégám ütötte-vágta az ügyfél rendszerét. Kezdte hétfő reggel, kedd hajnal négykor elment aludni, nyolckor folytatta, aztán este tízkor kiugrott a szorítóból, pacsi, mentem én, tovább ütni-vágni a rendszert a szorítóban reggel nyolcig, addigra a kolléga kialudta magát, kiugrás, pacsi, beugrás, majd ő rugdosta tovább a rendszert. Jó mulatság, férfimunka volt… különösen annak fényében, hogy a hét második felében az ügyfél közölte, hogy mégsem minket bíz meg a munkával. Amikor már a 60%-át elvégeztük. Az ügyfél által megadott szűk határidőre.

De nem is erről akarok beszélni.

Hanem arról, hogy a véletlennek (sorsnak, munak, végzetnek, stb) milyen jó dramatikai érzéke van. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy a kolléga már hétfő délután átadja nekem a szorítót, de aztán belefutott abba, amibe én is többször az éjszaka: iSCSI storage a nem túl acélos produkciós hálózaton keresztül. (Vájtfülűeknek: 80 gigás fix vhd létrehozása 45 percre leborította az összes virtuális gépet, mert persze az ő system vhd-jük is ezen a storage-on volt.) Délután csak ültem a fotelemben, vártam a telefonhívást, komolyabb dologba már nem mertem belekapni. Betoltam a winampba a Bach Összest (több hétre elegendő zene) aztán jobb híján hallgattam. Este tízkor jött a hívás. Elkezdtem berendezkedni a hyper-v szerveren. Első fix méretű vhd létrehozása. 45 perc. Asztakurva. Melyik könyvet olvasgattam legutóbb? Márai naplóiból a legutolsó válogatást. Oké, fotel.

Arra kérnélek, itt most engedd el a fantáziád. Addig nem tudtam csinálni semmit, amíg létre nem jön két darab 80 gigás és egy darab 400 gigás(!) fix vhd. Több óra. Éjszaka. És nem, nem lehet elmenni aludni, mert időnként meg kell nyomni egy gombot. De nem hogy nem lehet elaludni, hanem a vhd-k létrehozása után éppenhogy abszolút fittnek kell lenni, hiszen mégiscsak egy új cég új informatikai rendszerének alapjait vetjük meg.
Én pedig beleborultam Márai legutolsó naplójába. A legtragikusabba. Amikor két év alatt az öreg író elveszít mindenkit, akit szeretetett: három testvérét, imádott feleségét, végül a fogadott fiát is. Amikor folyamatosan elveszik a hite: átkozza az Istent, átkozza a sorsot, átkozza az életét. Amikor a végsőkig megkeseredett író leírja, hogy szakszerűen megvette a pisztolyt, kikérdezte az eladót, a biztonság kedvéért elment egy ingyenes rendőrségi tanfolyamra, ahol megtanították lőni, elolvasott egy csomó írást arról, hogy egy öngyilkosnak hová és hogyan kell lőnie, ha biztos és gyors halált szeretne. Majd ezután 89 évesen leírja, utolsó bejegyzésként a naplójába, hogy emberek, nekem most lett elegem.

És mindez mellé Bach motetták szóltak a háttérben.
A hyper-v pedig őrült lassan húzta a csíkot, miszerint készül a virtuális diszk.

Érted már az asszociációt a címre?

Kiűzetés

Az éjszaka elnyelt
Homlokon csókolt és betakart.
Jó itt, hogy fekszem, most csend van
De valaki ideszart.

Alvin és a Mókusok: Bejött az élet

Elolvastam ezt az index cikket és csak meredtem szótlanul a monitorra. (Persze, miután rákerestem, hogy ez a hanta vírus nem egy média hack-e véletlenül?)
De nem.
Nem tudom, jártál-e már úgy, hogy van a világnak egy paradicsomi szeglete és te megfogadod, hogy ha a fene fenét eszik is, de oda még visszamész egyszer? Aztán váratlanul jön a hír, hogy az a szegelet elromlott.

From MiVanVelem

2008-ban voltunk Attilával pár napot, pont ebben a Curry Village kempingben aludtunk. Első éjszaka meglehetősen rosszul, mert nem tudtuk, milyen vadállat akarja ránktörni a falat – aztán kiderült, hogy csak az egerek támadnak, minden résen. Akkor jót nevettünk rajta – most meg ezek az egerek fertőzték el azt a gyönyörű táborhelyet.
Amikor csavarogtunk, én szó nélkül szopogattam a jégcsapokat, ettem a havat, Attila pedig ivott a patakból. (Én azért ennyire nem voltam bátor.)
Hát, ennek vége. Ha visszamennék, úgy, ahogy eredetileg terveztem, hogy sátor, kalóriabomba kaják (medvebiztos kiszerelésben) és napokig belevesznék a vadonba (ahogy John Muir is tette), az már nem lenne az igazi: cipelhetném a víztisztító berendezést, feltéve, hogy az kipucolja ezt a virnyákot, mert ha nem, akkor marad a forralás. És ne ülj le a földre, mert nedves lesz a nadrágod és lehet, hogy már az is elég. Illúzióromboló macera.

Oké, nem mintha mostanában annyira fenyegetne a veszély, hogy lesz pénzem visszamenni… de akkor se jó, ha az embernek korrodeálják az álmait.

FB

Mivel már kezd kezelhetetlen lenni a dolog, itt, ezen a blogon szeretnék üzenni.

Kedveseim. Nem azért nem jelölök vissza embereket a Facebookon, mert beképzelt majom vagyok, és nem is azért, mert bárkit is utálnék. Teljesen másról van szó.

  • A szociális hálókat illetően roppant konzervatív vagyok. Csak azokat jelölöm vissza ismerősnek, akikkel legalább egyszer személyesen is találkoztam, vagy legalább egyszer emailt váltottunk.
  • Senki nem veszít semmit azzal, ha nem látja a Facebook-ra kitett dolgaimat, ugyanis a Facebook aktivitásom egészen pontosan nulla. Zérus. Valamikor 2006-ban regisztráltam, mert az egyik MVP találkozót azon keresztül szervezte meg az amerikai lead, de azóta abszolút semmire sem használom. Raktam ki rá két képet, ha tényleges ismerős jelöl be, akkor visszaigazolom, havonta egyszer ránézek az üzenőfalra… és ennyi. Ami másoknak a Facebook, az nekem a blog.

Remélem, nincs harag.

Erővel olvasni

Nem olyan egyszerű manapság. Nem is illik az életritmusunkhoz. Pedig… aki leírta, lehet, mondani akart valami pluszt is.

Olvasom Márai egyik kései naplóját. Shakespeare öregkori drámájából, a Vihar-ból idéz egy sort: “We are such stuff as dreams are made of…“. Automatikusan fordítom, de a nyers szöveg már megformálódni sem tud a fejemben, egyből kiüti egy másik idézet: “és mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink“. Ez bizony ugyanaz. Müller Péter (Bródy János?) a Doktor Herz egyik bárgyú kis dalocskájában odaszúrt egyet. Azt mondta, hogy dúdold csak barátom, hogy “egyszer volt, hol nem volt…” de énbennem is ott van minden remény és keserűség, ami Prosperoban is ott volt, amikor úgy döntött, hogy fellebbenti a fátylat: “Olyanok vagyunk mi is, mint Az álmok anyagja”. Aztán lehet, hogy lesz, aki érti.
De most nem is ez a lényeg, hogy eljut-e a szerző kódolt üzenete a nézőkhöz. Hanem az, hogy ezek szerint az illető tud erővel olvasni. Elolvas egy Shakespeare drámát. Nem csak átfut rajta, hanem egy ilyen, első olvasatra tényleg nem túl mély mondat meg is ragad benne. És persze igaza van: ha elkezdjük boncolni a mondatot, úgy el tudunk veszni benne, hogy ki sem találunk. De ehhez észre kellett venni.
Szeretnék ilyen erővel olvasni tudni én is. Hogy egy odavetett fél mondatból akár egy egész estés musicalt írjak.

ps.
A bejegyzés eredeti megírása után voltam egy temetésen. A sok öltönyös, kosztümös ember között volt egy, akin csak egy nadrág és egy piszkosfehér póló volt, egy felirattal: Einstürzende Neubauten: Silent Is Sexy. Első ránézésre azt lehetett volna gondolni, hogy ez egy tiszteletlen alak, és lehet, hogy néhányan így is gondolták. De ők valószínűleg nem ismerték az együttest és nem ismerték ezt a videót.
Az élet tele van rejtett utalásokkal és csak úgy érthetjük meg, ha erővel, figyelemmel olvassuk.

Szigetcsépi szabadstrand

Amiben az az érdekes, hogy a mai napig azt sem tudtam, hogy léteznek. Se Szigetcsép község, se az, hogy a Ráckevei Duna felső szakaszán van fürödhető strand.
A legszebb az egészben, hogy mindez a kettő együtt 13 kilométerre van Dunaharasztitól, azaz kábé két órányi evezésre. (Lefelé másfél, visszafelé két és fél.) De a legeslegeslegszebb az, hogy Nejjel egyszer már bementünk ebbe az oldalágba, de aztán visszafordultunk. 150 méterrel a strand előtt, melyet a kanyartól nem láttunk.

Egyébként most is visszafordultam volna, csak… bunkókat kerestem.

Normál utazósebességgel haladtam lefele, amikor motorhangot hallottam magam mögött. Visszapillantó tükör, az nincs, így a kajakos kénytelen hang alapján beazonosítani a mögötte dübörgő járművet. Ez vagy egy böszme nagy hajó lehetett, vagy sok kicsi.
Négy átlagos motorcsónak ért utól. A kis folyó teljes szélességében jöttek és ezen nem is változtattak. Mint ahogy a gázt se vette vissza egyikük sem. Mondjuk én konkrétan leszarom, a tengerikajak bírja, én is bírom, egy kicsit fickándozott a jószág, aztán lenyugodott. De ha valami instabilabb kajak/kenu lett volna ott, vagy egy kevésbé tapasztalt evezős, akkor az akkorát borul, mint oda Lacháza. Illetve nagyobbat, mert ez már majdnem Lacházán volt.
A négy motoros ezután eltűnt abban az öbölben, ahová én is terveztem, hogy betérek, megenni a csúcs csokit. Utánuk mentem… és nem láttam senkit. Ebből sejtettem meg, hogy ez nem csak öböl, hanem esetleg egy hosszabb ág, tehát továbbeveztem, bevettem a kanyart… és leesett az állam a meglepetéstől.

From Kajak
From Kajak

A motorcsónakosokat így se találtam, de már nem érdekelt. Örültem az ajándéknak.
Aztán hazaindultam. Eredetileg is úgy terveztem, hogy felfelé bemegyek minden oldalágba, de a mostani találat még jobban felcsigázta a kedvemet.
Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt. Az összes olyanba bementem, amelyiknek volt kijárata is és az összes olyat kihagytam, amelyiknek nem. Illetve egyszer hibáztam csak. Illetve mégsem.
Elmesélem.

A múltkori szerencsétlen baleset helyszínelése közben vettem észre, hogy valahonnan a nádasból, a hatalmas dzsuván keresztül, jön kifelé négy darab hatszemélyes kenu. Márpedig ha ezek kijöttek, akkor be is kellett menniük valamikor, ráadásul jó nagy darabok is voltak, azaz széles útnak kell odabent lennie.

Naná, hogy most bementem a dzsuvás ágba. Naná, hogy nem találtam kiutat.

From Kajak

Viszont egy nagyon szép vizitök-ültetvényt, azt igen.
Konkrétan az történt, hogy mentem, mentem, a járat szűkült, majd teljesen összeszűkült, végül egy csónak le is zárta. Visszatolattam, még bepróbálkoztam két helyen a nádba, de amikor többször is rámmordult The Thing, inkább kijöttem. Ennyi. A kenusok… lehet, hogy ott laktak. (Ennek némileg ellentmondott, hogy a kenukat megismertem, DMTK-sok voltak, azaz egy csónakházban lakunk. De akkor sem találtam utat.)
Kijöttem, elindultam felfelé… majd a sziget felső szakaszán megláttam egy bebújót. Amelyik gyanúsan abba az irányba vitt – persze felülről – ahol én az előbb megakadtam. Bebújtam… és megtaláltam mind a magyarázatot, mind a hangulatos ösvényt.

From Kajak

Gyakorlatilag a facsónak nem zárta le az utat, hanem mellette kellett volna fordulni egy derékszögűt a nádasba ékelődött fűzfa lombja alá. Ravasz. A fűzfa mögött pedig a fenti látvány fogadott.

Így viszont kipipálhattam mindent. Eveztem egy jót és hatótávolságon belül találtam egy csomó új, érdekes dolgot. Tényleg megérte ma kajakba szállni.
Már csak egy titkos csatornát kellene találnom Majosházán a Délegyházi tavak felé és teljes lenne az öröm.

Troll

A Pratchett univerzumban teljesen hétköznapi tény, hogy a trollok, a szilíciumalapú életformák agya annál jobban működik, minél hidegebb van. Az ember szempontjából átlagos hőfokon egy troll már bárgyú kőtömb… de odafent a hegyekben, jobb, ha nem kerülsz a közelükbe.
Na, pontosan így élem én is az életemet. 30 fokig minden rendben. 30-35 között már érzem, hogy bajok vannak, de egy-egy félórára még csak sikerül összekapni magamat, és lökni valamennyit a munkahely szekerén. 35 fok felett viszont csak ülök a székemben és öntudatlanul csorog a nyálam.

Karmok

Leszállt az este. László a kedvenc kocsmája felé lépkedett. Nem is igazi anélkül az este, hogy meg ne igyon itt egy sört, mielőtt hazamegy.
Belépett, lesétált a szűk lépcsőn. Körbenézett. Az ismerős kocsma, a többé-kevésbé ismerős arcokkal.
A csapos bólintott egy férfinak, aki vele szemben támasztotta a pultot. A férfi elrúgta magát és Lászlónak ugrott. Lászlót csak a dzsúdós múltja mentette meg: félrehajolt, ezzel elkerülte a férfi ütését, elkapta a mellette elzúgó kezet, erővel kicsavarta és nekinyomta a férfit a lambériának.
– Ez meg mi a fasz volt? – hajolt a füléhez.
– Megöllek, geci! – hörögte a falnak szorított.
– Szeretnélek emklékeztetni, hogy most nem igazán vagy olyan pozícióban.
– Ááá, megöllek!
– Így nem jutunk előre. Van egy ajánlatom: kérek két sört, leülünk, és elmondod, mi a fasz bajod van velem. Ha igazad van, kimegyünk, lemeccseljük. Ha nincs, akkor hazamész.
Nem jött válasz.
– Oké, hallgatás, beleegyezés – engedett a szorításon László. Hátra sem fordult, odasétált a pulthoz.
– Két sort, Bélám!
– Van valami baj, Laci?
– Nem, semmi. Elrendezem.
A férfi zavartan kullogott mögötte. Leültek egy asztalhoz.
– Akkor egészségedre! – emelte meg a korsót László.
Valami morgás jött szemből, de a férfi is ivott.
– Na, akkor most mondd el, mi a bajod!
– Ibolya, te mocsok! – izzott fel a férfi szeme.
– Ibolya – hökkent meg László – Ibolya? Harminc évvel ezelőtt ismertem egy Ibolyát, Burgaszban nyaraltunk együtt.
– Úgy van! – csapott rá a férfi – Ibolya a jegyesem volt, te pedig elcsábítottad!
– Jézusmária. Ezt ki mondta?
– Te írtad meg nemrég egy könyvedben!
László elhallgatott. Végigpörgette fejében a könyvet.
– Aha, már emlékszem. De szó sem volt elcsábításról.
– Tagadod?
– Igen. Illetve nem. Izé… nem volt egyszerű a szituáció. Van cigid?
A férfi álla koppant az asztalon. De aztán elővett egy doboz szofit.
– Köszönöm – húzott ki egy szálat László – Ha nem haragszol, most mesélek. Gyerekkorban úgy nőttem fel, hogy nekem a nők idegen lények voltak egy másik univerzumból, a csillagokból. Hozzájuk sem mertem szólni. Ők se szóltak hozzám. Én nem láttam nőt mosolyogni, csak másra. Valahogy úgy imádtam őket, mint az Istent: léteznek valahol, de számomra elérhetetlenek. Ekkor nyaraltunk együtt Ibolyával és ő volt az első, aki leereszkedett hozzám, onnan fentről. Beszélt velem. Igaz, eleinte sokat bénáztam, hebegtem. De csak mosolygott. Érted? Rámmosolygott egy nő! Pár nap múltán hagyta magát megcsókolni.
A férfi öklei összeszorultak az asztalon.
– Tudtad, hogy el volt jegyezve?
– Mondta. De azt se tudtam akkor, mi az, hogy eljegyzés. Egy napig lebegtem a mennyországban. Másnap megint engedte megcsókolni magát. Harmadnap pedig nem. Majd megbolondultam. Kizártak a paradicsomból. Még csak meg sem mondta, hogy miért. Aztán eltelt a két hét. Utolsó napon letérdeltem elé. Sírtam. Hogy ha már nem csókolhatom meg, akkor legalább engedje, hogy átöleljem. Kinevetett és otthagyott. Ennyi. Soha többé nem találkoztam vele. Nem tudom, miért csinálta, nem tudom, mit akart. Akkor haragudtam rá. Ma már megbékéltem: végülis ő volt az, aki átsegített egy fontos holtponton: onnantól a nők már nem csillaglények voltak számomra, hanem érző emberek. És ahogy ezt a változást megérezték rajtam, onnantól beszélgettek velem, mosolyogtak rám és hagyták magukat megcsókolni. Ezt az áttörést Ibolyának köszönhetem.
– Megesküszöl rá?
– Persze. Nagy hatással volt rám, ezért is került bele a könyvbe. De két ártalmatlan csók volt az egész. Egy kölyök átrántása a felnőttkorba. Elcsábítás? Ne komolytalankodjunk már!
László újragyújtotta a cigarettáját.
– Akkor, ha jól emlékszem, te Zsolt vagy, ugye?
Elsőre a férfi nem válaszolt. Nézegette a sörét.
– Igen – emelte fel végül a fejét – Talán érdekel, hogy Ibolya már nem él.
– Részvétem.
– Nem tesz semmit. Én öltem meg.
– Jézus – temette a fejét kezei közé László – Jézus.
– Ne sajnáld. Egy büdös cafka lett belőle. Téged azért foglak megölni, mert te indítottad el ezen az úton.
Lászlónak leesett az álla.
– Ezt nem mondod komolyan?
– Sokat gondolkodtam a börtönben. Aztán olvastam a könyvedet és összeállt minden.
Ültek az asztalnál, szívták a cigarettát.
– Na, jó – szedte össze magát László – Te egy barom vagy. Belegondoltál már, milyen az, amikor eljegyzel egy tizennégy éves lányt? Elveszed tőle az életet.
– Szerettem! – kiáltott fel Zsolt – Nem vehettem el tizennégy évesen, de csak őt akartam!
– De egy tizennégy éves lány még nem tudja, hogy te leszel neki az igazi! Az eljegyzés olyan neki, mint egy börtön! Aztán felnő és nem te kellesz neki. Vagy csak élni akar. Megismerni más embereket. Te visszaéltél a törvénnyel és börtönbe zártad, miközben még gyerek volt!
– Ezért a mondatodért is meg foglak ölni – bólintott Zsolt.
– Ah, megölni. Remek megoldás. Aztán mehetsz vissza a börtönbe. Annyira jó volt?
– Semmi közöd hozzá.
– Szóval szar. Köcsög voltál, vagy kolbász? Vagy eleinte ez, utána meg az?
Zsolt nem válaszolt.
– Eh, bocs. Hülye voltam – legyintett László – Mindegy.
– Bélám, hozzál légyszives még két korsót! – kiáltott a pulthoz.
– Adsz még egy cigit? – fordult Zsolthoz. Az csak nézte mereven, mint kobra az egeret.
– Kösz – gyújtott rá László.
– Szóval meg akarsz ölni, mert nem értetted meg az életet. Azt hitted, azért, mert ha egy gyerek szeret, akkor felnöttként is fog, szerelemmel. És énbennem találtad meg a hibát, aki ott voltam, amikor az a gyerek kezdett felnőni, nem pedig magadban, aki előírta neki, hogyan nőjjön fel. És két ártatlan gyermeki csók neked már elég ahhoz, hogy itéletet mondj.
– Megesküszöl, hogy tényleg két csók volt?
– Meg. Ráadásul két hihetetlen béna csók. A filmekben mindig csak azt láttam addig, hogy összeérnek az ajkak. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit csinálnak. Az elsőnél nem is csináltam semmit, csak adtam egy puszit. A másodiknál egy pillanatra összeért a nyelvünk. Vérlázító.
Hallgattak.
– Egy önhitt faszfej vagy – közölte végül Zsolt.
László kifújta a füstöt.
– Ez tulajdonképpen igaz is lehet – ismerte el – Sokan mondták már. Tudod, nem szoktam visszafogni magamat, ha látom, hogy valaki ostobán gondolkodik. Én így szoktam segíteni rajtuk.
– Már csak ezért is meg kellene öljelek.
– Na, most már elég! – fortyant fel László – Ez nem a la carte menü! Rám akarod kenni életed rossz döntését, aztán azt, hogy ezt egy gyilkossággal tetőzted, végül amikor kiderül, hogy nem is annyira az én hibám, akkor meg azért akarsz megölni, mert nem félek tőled! Mert az bassza a csőrödet, mi?
– Összeteheted a két kezedet, hogy még élsz!
– Nem olyan egyszerű az. Lehet, hogy egy faszfej vagyok, de bocs, ki is volt félórával ezelőtt a falnak nyomva?
– Ha előveszem a késemet, esélyed sincs.
– Kés! Bah! De nagyfiú vagy, bazdmeg. Késsel. Fegyvertelen ember ellen. Miért nem gyerekekre támadsz géppisztollyal?
– Oké, kapsz te is egy kést.
– Kösz, nem. Nem fogod elhinni, de meg lehet oldani úgyis vitákat, hogy senki nem öl meg senkit.
– A börtönben ilyen hozzáállással egy hét alatt halott lennél.
– Idefigyelj, nagyokos! Pont azért nem gyilkolok, hogy ne kerüljek be a börtönbe!
– Nagy a pofád. Csak tudnám, mire?
– A rohadt életbe. Vedd már észre, hogy itt én, a civil szarházi, vagyok itthon! Lengethetsz akármekkora kést, az itt nem érv. Ha gyilkolsz, újra visszabasznak a börtönbe. Az élet baromira nem erről szól! Szeretet. Boldogság. Életcél. Ilyenekről hallottál már?
– Most meg úgy beszélsz, mint a papunk. Csak nem te is egy ilyen ájtatos geci vagy?
– A papok… fura lények – legyintett László – Azt mondják, ne ölj! De amikor megkérdezed, miért ne, akkor azt mondják, hogy azért, mert Isten ezt véste egy kőtáblába. Fingjuk sincs az egészről. Az élet… az egy csoda. Mondják, hogy az ember egy katedrális. Lófaszt. Az ember sokkal bonyolultabb, sokkal gyönyörűbb, mint egy katedrális. Minden ember csomópont más emberek szeretetének hálójában. És minden ember ezen belül egy külön világegyetem. Saját viszonyítási pontokkal. Saját törvényekkel. Igen, még te is. Ne nézz rám ilyen hülyén! Miért is akarsz megölni? Mert nem félek tőled és ezt nem tudod elviselni. Szerinted te vagy a világmindenség közepe, de legalábbis a legfélelmetesebb darabja, és nem tudsz mit kezdeni azzal, aki ezt nem fogadja el. Te egy önálló világmindenség vagy belül, csak ezt így még nem fogalmaztad meg. És mindenki más is egy világmindenség legbelül, mégha te ebből semmit sem érzel. Vannak egyszerűbb lelkek és vannak olyan sokszínűek, melyeket fel sem tudsz fogni. Nem azért nem szabad ölni, mert ez áll egy kibaszott kőtáblán! Hanem azért, mert pazarlás: nem pusztítunk el katedrálisokat, gyönyörű világmindenségeket csak azért, mert olyan könnyű megtenni: egy szúrás a késsel és kész… csak éppen meghal a világmindenség egy önállóan gondolkozó, csodálatos darabja.

László nagyot húzott a söréből. Most látta Zsoltot először elbizonytalanodni.

– Figyelj. Nagy marha voltál, amikor azt hitted Ibolya úgy gondolkodik, mint te. Nem. Ibolya is egy külön viágegyetem volt, akit meg kellett volna győznöd. Hogy magától álljon melléd. Nem akartad, nem tudtad, nem tudom. De te ehelyett megölted. Megkaptad érte a büntetésedet. Most itt állsz egy döntés előtt: ha továbbra sem veszed tudomásul, mekkora pazarlás kioltani egy életet, akkor megint sittre vágnak, de úgy, hogy még a műanyag lakat is rád rohad… és istenemre, meg is fogod érdemelni. Aki nem tudja, mit rongál meg, azt nem szabad olyan helyen tartani, ahol rongálhat.

Zsolt még mindig nem szólt semmit.

– Az életben az a legnehezebb dolog, hogy a belső univerzumodat és a külsőt összhangba hozd. Igen, ezt az összhangot nevezik boldogságnak. Ne hidd, hogy neked már nincs rá esélyed. A boldogság nem csak a horvát üdülőben kikötött yachtban jelenik meg, sőt, ott a legritkábban. Kezdjél magaddal valamit. Keress olyan munkát, amit bevesz a gyomrod. Barátkozz az emberekkel. Ne feledd, hogy mindenki egy mély univerzum és csak rajtad áll, mennyit mutat neked magából. Egy idő után lesznek, akik szeretni fognak és lesz, akit te is szeretni fogsz. A boldogsághoz nem kell villa: megjön az az albérletben is. Minden azon múlik, hová helyezed magadat.

Ezzel László felállt, a pultnál kifizette a söröket és hazament.

Zsoltra két nappal később bukkantak rá holtan egy sikátorban. Összefutott egy régi haragosával és a reflexei valamiért most nem működtek jól.

Ismereteink

Az embernek mindig van egy képe a körülötte lévő világról, elképzelése az élet folyamatairól. Aztán ahogy öregszik, eljön egy olyan életkor, amikor ha nem úgy alakulnak az események, ahogy ő azt az addigi elképzelései alapján várta volna, akkor nem az elképzeléseit írja át a fejében, hanem elkezdi nyomozni, mi volt az az általa ismeretlen történés, momentum, amely miatt máshogyan viselkedett a világ. Mert a fejében lévő kép ekkor már nem tévedhet.

Hülye, értelmetlen halál

A tíz éves kislány és a tizennyolc éves bátyja fürödni akartak a Soroksári Dunában. Nem olyan nagyon, de a nagy kánikulában jól esett volna nekik a hűs víz. Lementek a szigetszentmiklósi tanösvény alsó végébe, a valamikori régi strand helyére. Itt sokáig lapos a víz, kavicsos a part.
A fiú derékig ment be, ekkor a kislánynak már a karjáig ért a víz. Aztán a fiún kitört egy epilepsziaroham, összecsuklott. A kislány elkapta a kezét, próbálta kihúzni a partra, de nem bírt a nagy testtel. Végül kicsúszott a keze a kezéből és a bátyját elnyelte a víz. Ekkor kezdett el segítségért kiabálni.

***************************

Azon ritka hétvége volt, amikor Barna is itthon volt, sőt, mi több, rá is ért. Azt találtuk ki, hogy leevezünk Majosházáig, meg vissza, ez olyan 25 kilométer, még lassú evezgetéssel is öt óra. Kellemes családi program.
Negyed tizenkettő után valamivel indultunk el Dunaharasztiból. Barnával eveztünk elől és mindenfélékről beszélgettünk. Nej olyan 30-40 méterrel lemaradva jött utánunk.
Valahol a szigetszentmiklósi kikötő után láttuk, hogy két gyerek birkózik a vízben.
– Bátor emberek – szóltam oda Barnának – Én ebben a szennyezett vízben semmi pénzért sem fürödnék.
Aztán mentünk tovább. Még hallottam, hogy az egyik gyerek segítségért kiált, de nem vettem komolyan. Birkóznak, ökörködnek.
Amit komolyan vettem, az Nej kiabálása volt. Ő pont annyival jött mögöttünk, hogy látta, a kislány nem ökörködésből kiabál segítségért.
Partra eveztünk. Barnával ketten beleugrottunk a vízbe, kerestük az elsüllyedt kisgyereket. Mert ekkor még azt hittük, hogy valami kicsi süllyedt el. Nej közben próbálta kifaggatni a kislányt, hogy mi történt, egyáltalán hol vagyunk. Közben hívta a mentőket. Kábé félóra múlva ért ki mindenki, mentők, rendőrök, tűzoltók. Az egyik tűzoltó már felvette a búvárfelszerelést, a másik anélkül próbált néhány vakmerülést. Így akadt bele a keze a fiú lábába.
Végigvártuk, amíg a mentősök vagy negyedórán keresztül minden módon és minden eszközzel megpróbálták újraéleszteni az akkor már közel 40 perce víz alatt lévő szerencsétlent. Végigvártuk, mire kiértek a helyszínelők. Megvártuk, mire kiért a fiú anyja. Végigvártuk az anyai fájdalom leírhatatlan kitörését. Végigvártuk, míg a helyszínelők rögzítettek mindent és alaposan kifaggattak minket is. És csak utána engedtek utunkra. Természetesen nem mentünk már sehová, visszafordultunk a csónakházhoz.

Nem tudom, ki volt, nem tudom, hogyan élt… de nyugodjék békében.

 
Fürdés közben a Dunába fulladt egy fiatalember a szigetszentmiklósi tanösvény közelében vasárnap dél körül – közölte a Pest megyei katasztrófavédelem az MTI-vel.
A fürdőzők jelezték, hogy egy férfi elmerült a folyóban. A szigetszentmiklósi tűzoltók rohamcsónakkal a keresésére indultak, meg is találták, s a partra vitték. Újraélesztését azonnal megkezdték, azonban a férfi meghalt.

Index
 

3,5 macska

Megérkezett a Probléma. Mintha csak megadták volna neki a címet, olyan határozottan húzott be Nej lába mellett a teraszajtón hajnalban egy újabb kismacska. Aztán valahogy tejjel kicsalogatta, de reggel, amikor én keltem fel, akkor már megint bent volt. A postafiókomban pedig egy üzenet Nejtől: _Nem_tartjuk_meg!_
Kizavartam. Mármint a macskát.

Aztán később, amikor kiültem a teraszra dolgozni, a macsek ugyanazt a trükköt játszotta el, mint Géza. Idejött, nézegette mit csinálok, aztán a kertben bohóckodott, vadászott a bogarakra, aztán meg befeküdt a mellettem lévő székbe. Oké, a lakásba nem engedtem be… de már most látszik, hogy ebből probléma lesz.
A házunkban három slot van a macskáknak. Több nincs. Eddig ez működött is, Kajlát elzavarták a többiek, Géza pedig elpusztult. De most itt van egy negyedik, és amiben bíztunk, hogy a három macska majd védi a területét, az abszolút nem működik: ülnek a kövér seggükön és csak nézik a kicsit.

Ami biztos, hogy egy ilyen egyhónapos, védtelen kismacskát nem fogok bottal, kövekkel elzavarni. Ami viszont ennek az egyenes következménye, az az, hogy magától meg nem fog elmenni. Oké, most mondhatunk olyat, hogy ez a macska már udvarmacska lesz, nem fogjuk beengedni a lakásba, de ez őrült naivitás. Jön a tél és ez a kis dög látni fogja, hogy a többiek bejöhetnek. Aztán egy ilyen kismacska úgy, de úgy tud nézni…

From MiVanVelem

Szóval, megérkezett a Probléma. Egyelőre úgy nevezzük, hogy Balhé, az udvarmacska.

ps.
Ez most komoly. Ha valaki úgy érzi, hogy együtt szeretne élni egy élelmes, határozott, mindemellett hízelgésben bajnok macskával, keressen meg. (Emailcím itt baloldalt.) Még kicsi a jószág, könnyen alkalmazkodik.

Location

Ezt csak úgy megjegyzem – mert nem hiszem, hogy mindenki olyan sasszemmel olvas, mnint Hvala – hogy összedobtam egy oldalt, ahonnan az Endomondo-ra feltöltött tracklogjaim elérhetőek. (Az oldal linkje bele is került a bal oldali linkboxba.) Nem akartam mindenkinek a képébe tolni a Facebook-on, mert az nem igazán elegáns, inkább ideraktam ezt a linket. Fogalmam sincs, kit érdekel, kit nem – akit nem, az nem kattint rá.

Az aktualitását az adta, hogy ma, szokás szerint a teraszon vertem a billentyűket, amikor két turistát láttam. A kert végében haladtak el, túrabottal, hátizsákkal. Érted, túrabottal! Azon az úton, ahol én a leghétköznapibb módon megyek el a leghétköznapibb boltba. Ezen azért elgondolkodtam. Egyrészt, hogy de jó helyen lakom, ha más már túrázni jár ide, másrészt pedig, hogy de fura, hogy ha én túrázni akarok, akkor elmegyek innen, ahová mások már túrázni járnak, oda, ahová én járok túrázni. Mert itt a boltba megyek ezen az úton.

A természet lágy öle

Nyár elején főleg az apró legyek domináltak a teraszon. Pici, de szapora népség és a végtelenségig pofátlan: határozott életcéljuk, hogy a környéken ülő ember teljes testfelületét bejárják. Most, a nyár vége felé eltűntek. Helyettük óriási legyek látogatják a teraszt. Akkorák, hogy a macskák is inkább arrébb húzódnak, minthogy megtámadják őket. Ezek a legyek másképpen idegesítőek: nem másznak rá az emberre, csak éppen körbedöngicsélik, aztán leszálnak elé az asztalra és nézik. Az óriási összetett szemükkel. Alattomosan és gonoszul. Kibírhatatlan. Ezek ellen nem is jó a légyölő spray, az extra gyorsan ölő darázsirtót szoktam használni. Félek, hogy ha csak megsebzem, akkor leharapja a fejemet.
A darázsirtó természetesen mindig a kezem ügyében van. Legtöbbször csak egyszerű németdarazsak szoktak rámrepülni, de tavaly valahogy elszaporodtak a lódarazsak. Azóta a Protect darázsirtó olyan, mint a mobiltelefon: sehová sem megyek nélküle.
De ezeket legalább lehet valahogyan kezelni. Az alattomosan támadókat viszont nem. Senki nem mondta nekem pl, hogy a szeder ennyire vonzza a mezei poloskákat. Pedig igen. Van egy csomó bokrunk, de ahány szem szeder, annyi poloska. És nem érik be a szederrel, kíváncsian portyáznak is. Rendszeresen a napernyő tetejéről szoktak belepottyanni a hajamba. Nem mellé, nem az asztalra, nem a földre… a hajamba. Tuti, hogy direkt csinálják. Agyonnyomni nem lehet a dögöket, mert irgalmatlan büdösek, kénytelen vagyok valami indiántánccal kirázni a hajamból, majd a terasztól jó messze papuccsal agyonütni a támadót.
Másik kedvencem az éjszakai molylepke. Akkora, mint egy kolibri. Az még a jobbik fajta, amelyik nem vacakol, hanem ahogy megjelenik, rögtön belerepül a szemembe, fülembe, orromba. Akár egyszerre is. A gonoszabb leszáll valahol és vár. Akár napokig is képes beleolvadni a durván vakolt fal mintázatába. Aztán amikor éppen teljesen ellazultam, vagy éppen nagyon töröm a fejem valamin és kizártam belőle a külvilágot… na, ekkor támad. Szembe, fülbe, orrba.
De az idei nyár csúcs élménye a múlt héten történt. Este üldögéltem a teraszon, éppen megszállt az ihlet és vadul gépeltem, amikor az ablak fölötti redőnyházból a fülem tövére ugrott egy sáska. Egy kib@szott nagy sáska. Először reflexből levertem és csak amikor megláttam a földön, mi volt a fülemen, akkor kezdtem el sikoltozni. Lendületből akkorát rúgtam bele, hogy azóta is azon csodálkozik, hogyan tudott ekkorát ugrani.
Végül, hogy teljes legyen a kép, elmesélem, mit látok, ha lenézek balra az asztal alá. Itt van a híres gyíktemető. A macskák, a sok kajáért cserébe nyár eleje óta szakmányban hordták ide a gyíkokat. Eleinte kultúráltan lekezeltem, vécépapír, kuka. De annyi volt, hogy végül hagytam a fenébe és csak berugdostam a tetemeket a fal mellé. Most itt sorakoznak a csontvázak, némi bőrfoszlányokkal, a hangyák nagy örömére.

Persze, mindezek mellett félelmetesen jó hely egy ilyen terasz. De arra nem szabad számítani, hogy csak az ember érzi magát itt kellemesen.

Pirítós

Reggelire pirítós kenyér, vajjal. Ahogy melegen kijön a sütőből és a rákent vaj ráolvad az enyhén őzbarna kenyérre. Két sütés. Rárakod a négy szelet kenyeret egy tányérra, kiülsz az étkezőbe.

Milyen sorrendben eszed meg a kenyereket?

1. Pedáns
Szigorúan abban a sorrendben eszi meg a kenyereket, ahogy azok a sütőből kijöttek, azaz az első sütéssel kezdi, mely már egy kissé kihűlt. Mire megeszi a két kenyeret, addigra a másik kettő is kihűl, így a pedáns ember egyenletesen fogyasztott el négy szelet, közepesen kihűlt kenyeret.

2. Carpe Diem
Először a még meleg, friss sütéssel kezdi. Igaz, mire végez, addigra az első sütés teljesen kihűl, de végül lett egy maximálisan finom és egy teljesen kihűlt köre.

Te melyik típus vagy?

Én, bevallom, egy harmadik: a stílustalan praktikus. Miközben a konyhában sül a második sütés, én már akkor, állva, mint a lovak, már ott megeszem az első sütést, majd amikor elkészült a második, azt kávéfőzés közben fogyasztom el, szintén a konyhában. Így nekem mind a két kör maximálisan finom – cserébe viszont nincs meg az étkezőben étkezés esztétikai élménye.

Olvasgatok

Emigráns orosz könyve, amely beszámol a szovjet társadalom belső, mindennapos erkölcséről. Azt mondja, amit sokan, akik nem hallomásból ismerik, hanem belülről élték meg ezt a rendszert: előadja a korruptságot, amely áthat mindent, hivatalt és magánéletet, bizonygatja az intézményesített rablást és tolvajlást; a feltétlen, pőre cinizmust, ahogyan állást, pozíciót pénzért osztogatnak; a fegyőr és a fogoly összjátékát – és az emberek tökéletes közönyét minden iránt, ami más, mint a pillanatnyi anyagi lehetőség.

Hasonlót mond egy látogató, aki Magyarországon járt: szerinte az embereket most már elsőrendűen csak az érdekli, hogyan lehet megjavítani a mindennapos életlehetőségeket – politika, világnézet, mindez közömbös számukra. Egy társadalomban, ahol az egyénnek nincs módja és joga részt venni a közös tervezésben, ahol megparancsolják számára, hogyan éljen, mit higgyen, mit mondjon, olvasson – elkövetkezik a fásult közöny ideje, amikor az emberek már nem várnak semmit, nem félnek semmitől, csak a mindennapot akarják élvezhetőbb formában túlélni.

– Márai Sándor: Napló, 1975 –

Mi dolgunk a világban

Lobster egyik írása az apropó.

Az egyénnek két dolga van az életben és amikor gyerek, buzgón neki is esik végrehajtani. Megérteni, ki ő és mit akar. Aztán ahogy növünk, egyre ritkábban merünk szembesülni és legszívesebben megsemmisítenénk bárkit, aki emlékeztet rá.

A fura az, hogy éppen a napokban vettem észre – némi meglepetéssel – hogy finomodott az énképem.

A gyerekkort hagyjuk. Még egyetemistaként is annyit gondoltam erről az egészről, hogy majd jó mérnök leszek. Bár jelzések azért már voltak, az iskola helyett sokkal jobban szerettem sör mellett a társaimmal beszélgetni, kiszedni belőlük, hogyan gondolkodnak. Na meg ott volt a rajzolás, ami persze akkoriban még leginkább csak ön- és közszórakoztatás volt.
Aztán a nagybetűsben kiderült, hogy lényegét tekintve a mérnökösködés nem sokban különbözik a feketemosogatástól, csak egy kicsit többet kellett hozzá tanulni – viszont utána ez is hozható rutinból. Ebben az időszakban beszélgettem egy haverommal és magam számára is meglepő módon – hirtelen felindulásból – azt mondtam neki, hogy én tulajdonképpen írni szeretnék. A bejelentésnek semmi előzménye nem volt: fogalmam sem volt róla, hogy van-e hozzá tehetségem, és persze van-e egyáltalán mondanivalóm. Aztán ennyiben is maradtam magammal, család, gyerekek, egyre nehezebb megélhetés, emellett pedig útkeresés a rajzolásban. És rengeteg könyv elolvasása arról, hogyan működünk: filozófia, pszichológia, szociológia, történelem, célzott regények. 2003 drámai döntés volt: az életbenmaradás elsöpört minden lila próbálkozást, leállítottam a Világökörséget (mely egyfajta karikatúra blog volt, heti frissítéssel), tisztán ráfeküdtem az informatikára, elindítottam egy hosszú menetelést: angol tanulás, szakmai elmélyülés, vizsgák vizsgák hátán. 2005-ben kezdhettem lazítani egy kicsit, ekkor indult el ez a blog is. Eleinte még rajzokkal, aztán, ahogy rákaptam az ízére, már tisztán szöveggel. Pusztán csak idő kérdése volt, mikor jön meg a kedvem nagyobb dolgokat írni. (És most nem a szakmai könyvekre gondolok: bármennyire is jónak érzem némelyiket, azért ezek inkább eszközleíró könyvek: hogyan használjuk a kalapácsot és a sublert.) Most úgy állok, hogy kábé 10-12 ötlet, vázlat, anyaggyűjtés fekszik a vinyóm egyik folderében: novellák, könyvek alapanyagai.
De szép lassan kikristályosodott, hogy íróember sem vagyok. Pont ez világosodott meg pár nappal ezelőtt. Az a bizonyos ‘dolgom a világban’ nem az alakítása, hanem sokkal inkább a megfigyelése. Igyekezni megérteni, hogyan működik kicsiben is, nagyban is ez a világ, hogyan áll össze az anyag, van-e valami szubsztancia az anyag fölött/mellett/alatt, hogyan gondolkodnak minderről az emberek, itt a közelemben és a világ másik felén. Miket alkotnak és mi erre a motivációjuk? Minek örülnek, mitől szomorúak… és persze mitől vagyok én jókedvű és szomorú? Ebbe az egészbe nagyon is jól illeszkedik a rengeteg olvasás, a csavargási vágy és az írás/rajzolás is: hiszen már írtam korábban is, hogy nálam akkor állnak össze a dolgok, amikor leírom. Nem mellékesen pedig rögzítem is azt, amit tapasztaltam. A blog jó, mert itt egyszerűen csak le kell írnom, amire gondolok. A novellák, könyvek pedig azért jók, mert ezekben le lehet írni azt is, ami egyébként egzakt kifejezésekkel leírhatatlan, de érezhető.

Pálpataka 06/06

Medve-tó, keresztelő és finálé
2012.07.27; péntek

Délután mise és keresztelő, este finálé búcsúbuli, így napközben nem terveztünk nagy megmozdulást. Sajnálatosan kimaradt a segesvári vár, ekkor derült ki, hogy az énlakai út Korond felől nem járható… végül maradt az, hogy mivel úgysem tudott mindenki fürdeni a Medve-tóban, így visszamegyünk, hazafelé Parajdon elmegyünk pacallevest enni és bőven visszaérünk még a mise előtt.

Reggelire egy vödör hagymás-szalonnás tojásrántotta, házikenyérrel. Edit inkább még az óbazmeg-vizet húzogatta. De jó hír, hogy szemmel láthatóan elvonult fölülünk a viharfelhő, mindenki kimászott a fertőzésből. (Utólagos hír, hogy a kisebb termetű(1) Józsefet vasárnap este, immár itthon, mégis elkapta.)

(1) Mármint a másik Józsefhez képest.

Szovátafürdőn semmi nem változott, rengeteg autó, tömeg. Köröztünk kettőt, parkolóhely nem volt, végül betekeregtünk valami eldugott, murvás fizetőparkolóba. Siettünk a strandra, mert egyig tartott a délelőtti fürdés, és már majdnem dél volt.

From Székelyföld 2012

A víz számomra nem volt akkora élmény, mint vártam. Valószínűleg azért, mert a többiek már annyira túldícsérték. Az előzetes infók alapján arra számítottam, hogy bemegyek a vízbe, az meg kilő a Holdba. Ehhez képest még ahhoz is pucsítanom kellett, hogy a hátsóm felszín fölé kerüljön. Azt is mondták, hogy képtelenség benne úszni, nekem meg minden további nélkül ment. Szóval semmi különös: mint a tengervíz, csak valamivel sósabb. És erdőben, hegyek között.

From Székelyföld 2012

Gondoltam, beúszok, amennyire lehet. Ekkor láttam meg, hogy a sarokban lehet dagonyázni is. Oké, nőgyógyászati problémákra javasolt, de talán a feminim énemre is hat. Odaúsztam. Közelről vettem észre, közvetlenül a feketére bemázolt emberek mellett, a táblát: iszapolás tilos! Körbenéztem, de még az úszómester sem foglalkozott a renitens sarokkal. Hoztam fel iszapot és módszeresen nekiálltam bekenni magamat. Mire Nej is odaért a sarokba, már nem ismert meg, csak miután többször is nevén neveztem. Aztán jöttek sorban a többiek, végül egész néger törzs alakult ki.

From Székelyföld 2012

A képen már éppen lemostam magamat, de előtte fekete voltam, tényleg. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy a fenti fényképek alapján határozottan piedonésodom, és ez nem biztos, hogy örömhír. (Bár kedvelem az öreget.)

Hamarosan visszaúsztam, majd – mivel már nem sok volt hátra a fürdési szünetig – felsétáltam a büfébe és egy citromos sör mellett átfutottam az emailjeimet. (Igen, szabad wifi.) Innen, a tervezettnek megfelelően, elautóztunk Parajdra és beültünk a Telegdy étterembe. Megint meleg, megint legyek… megint nem volt kedvem komoly ételhez, így maradt a csorbaleves. Viszont rendeltem hozzá keksztekercset (itt keksz szalámi), melyet meglátva hirtelen majd mindenki rendelt egyet. (Magos-diós tekercsek, bőven telenyomva tejszínhabbal.) Úgy látszik, a sok sós-zsíros étel után mindenki kívánta az édeset. (Ez egyébként tényleg így volt. Miután hazaértünk, nem győztem tolni a csokit, a kakaós és lekváros palacsintát.)

A többiek még elmentek vásárolgatni, mi is akartunk kerámiát vinni haza, de úgy voltunk vele, hogy ráér holnap: minek vigyük fel a rázós úton, utána meg hozzuk le a köcsögöt? Így mi értünk fel először és találtunk ott két alakot a ház mellett, ahogy zöldségeket szeleteltek a bográcsba.
László és komája, Antal(1) főzték a pörköltet, őzből és vaddisznóból.

(1) Ezt most nagyon nehezemre esett leírni, mert az illető olyan, de olyan tipikus Tóni volt, hogy szerintem a keresztelője óta senki nem hívta Antalnak. De a blog szabályai szerint itt mindenki a keresztnevén szerepel.

From Székelyföld 2012

Kiültem melléjük. Üldögéltünk. Én sem voltam beszédes kedvemben, ők sem. Figyeltem, mit csinálnak.
– Kíváncsi társaságunk van – jegyezte meg később Antal Lászlónak, amikor kicsit távolabb mentem.
– Hát, igen – vigyorodtam el magamban. Igaza van. Kapcsolatépítésben nem vagyok túl jó, az olyan típusú beszélgetésekhez meg nincs kedvem, hogy “- Hagymát pucoltok? – Igen. – Most meg paprikát? – Igen.”

Azért csak megmaradt egy sztori a főzőcskéből.

– Honnan is jöttetek? – kérdezte Antal.
Nem bonyolítottam a dolgot, itt mindenki Egerből és környékéről jött, születésem és szívem szerint én is egrinek tartom magamat.
– Egerből.
– Az szép hely.
– Az bizony – hízott a májam.
– Utálom.
– Ööö…
– Bevágtak a rendőrségi fogdába és azt ordították rám, hogy román cigány.
– Ööö… – folytattam az előző mondatomat.

Hallgattunk.

– Dolgozni voltál ott? – próbálkoztam.
– Igen. De átvágtak. Hatvanezerrel maradtak lógva.

Megint hallgattunk.

– De aztán törlesztettem – emelte fel a kanalat Antal – Egyszer összefutottam itt a faluban azzal a rendőrnővel, aki lerománcigányozott. Nyaralni jöttek. Eléálltam és jól beolvastam neki. Az orrát nem merte ezután kidugni a házból, egész idő alatt.

Közben megjöttek a többiek, de túl sok pihenés nem volt. Egyrészt le kellett gyártani a köretet (sztrapacska, juhtúróval), másrészt pedig készülni kellett a keresztelőre. Végül Tamás tiszta fehérben (ugye, pólya), a többiek pedig fülig mosolyban, átsétáltunk a templomba.

– Fürdőruhát hoztál? – kérdeztük Tamástól.
– Minek?
– Pucéran fogsz úszkálni a keresztelő medencében?
– Azok a szakszervezetisek, akiknek akkora medencéje van!(2) – vágta rá a Pap bácsi.

(2) Pap bácsi szavajárásában a szakszervezetisek a Jehova Tanúi. Szokni kellett a terminológiát: az öreg a fiatal lányokat egyöntetűen ‘csámpás’-nak hívta, az idősebbeket meg ‘jámbor’-nak. Mindenféle sértő szándék nélkül, kedvességgel. Az utász sem tüzért jelent errefelé, hanem útkarbantartót.

Bevonultunk misére.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Férfiak jobbra, nők balra. Az elkésők meg először ide, aztán meg oda. Szerencsére az ilyesmi nem befolyásolta a szertartás szigorúságát, mert az nem volt.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Az öreg mondta a kenetteljes szöveget, majd a szája széléből leszólt.
– Van valakinél öngyújtó?
– Nálam van – szóltam vissza a harmadik sorból.
– Akkor gyere fel és gyújtsd meg a gyertyát!

Felsétáltam az oltárhoz.

– Tényleg? – próbáltam pontosítani a helyzetet.
– Persze – bólintott.
Ekkor ért oda a ministráns a gyufával, de már nem tudta beelőzni a gyújtót. Valószínűleg a gyertyák sem számítottak oldalsó támadásra, de a fáklyalángos szivargyújtók már csak ilyenek.

From Székelyföld 2012

Ment tovább a mise, aztán szép lassan átfordultunk a keresztelőbe.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Illetve videón is a keresztelő rész:

A fenti közvetlenség végig jelen volt, mind a misén, mind a keresztelőn. Ha Pap bácsi úgy gondolta, hogy valamire fel kell hívnia a figyelmünket, vagy csak instruálni kell a közönséget, szó nélkül kiesett a magasztos szerepből, tisztázta a tisztáznivalókat, majd visszaváltott.
– Ez egy igen családias szertartás volt – vontam le végül a következtetést kifelé menet.
– Ilyen – bólintott László – Nem a mennyekben él, hanem az emberek között.

From Székelyföld 2012

A csoportkép után visszasétáltunk a házhoz. A pörkölt már javában rotyogott.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Kiültünk mellé, beszélgettünk.

– Mit gondoltok, meddig marad még így?
– Hogy?
– Itt mindenki jórészt megtermeli magának, ami kell. Még a boltban is háztáji van. Mikor jönnek be a bevásárlóközpontok, a teszkók?
– Nem tudom, de be fognak. Jelek már vannak. A sajt oltóanyagát már egyre kevesebben termelik, inkább megveszik boltból a port.
– Azóta finomabb is.
– De egyforma.
– És mi a helyzet a boltokban a biotermékekkel?
– Eh! Átvágás! Ugyanazt adják bioként, mint mellette sima áruként, csak jóval drágábban.
– Ez a Góbé, nem?
– De, az.
– Nem is sejtitek, mennyi jó van ebben a fenti életben. Aki itt szalonnát eszik, lehet, hogy még simogatta is a disznót. Amit bevásárlóközpontban veszel…
– Ahogy mondod. Tejgyári ismerősöm mondta, hogy felejtsük el, hogy a bolti joghurt tejtermék. Köze nincs a tejhez.
– Na, meg a tej…
– Ja. A tejet, ahogy beérkezik, elemeire szedik, aztán kicentizve összeraknak belőle ezt-azt, adalékanyagokkal. De az olyan is.
– Mint a sültkrumpli. Ledarálják, pépesítik, belerakják a tartósítót, aztán hasábformára nyomják és elősütik. Meg nem mondod, hogy nem rendes krumpli. Csak éppen fosol tőle.
– Próbálj meg teszkós húst sütni rácson. Egyből felére ugrik össze, mert a többi víz, állományjavító meg stabilizátor.
– Kóstoltál már Magyarországon ehető virslit?
– Viszont hatékony a gyártás.
– Pont ez a baj. Ha a profit a cél, akkor a hatékonyság gondoskodik róla, hogy még a szarból is étel legyen. Ha magadnak csinálod, akkor azért odafigyelsz, mit eszel.

– Na, kész a pörkölt – szólalt meg László.

A lányok közben megterítettek. Bevonultunk. Jó sokan lettünk, be kellett fogni a nappaliban az összes asztalt. Antal meg is lepődött: a szakácsok általában túlbiztosítják a mennyiséget, ő is így tette, aztán éppenhogy elég lett. De jó volt körbenézni a nappaliban, látni a sok, jókedvű embert. Az új ismerősöket.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Vacsora után borozgatás, beszélgetés. Később Pap bácsi és kompániája hazasétált, a csajok meg kitalálták, nehogymár ők ne traktorozzanak a sötét erdőben. (Pontosabban, az ötlet a fiúké volt, azzal a kiegészítéssel, hogy megoldható-e, hogy egy bizonyos ponton kiessen a kerék?)
István fülig érő szájjal konstatálta, hogy nekünk szórakozás az, ami neki a munkája. Azért megmutatta, mit tud, behajtott az udvarra, majd a zsebkendőnyi területen lendületesen odatett egy Y fordulót. Az ötméteres utánfutóval. Sötétben.
Felszálltak a lányok, felszállt az immár bűntelen ember, Sándor is, József is utánuk ugrott, na meg vittek egy rekesz sört, szóval szemmel láthatóan nem bízták a véletlenre az élményt.

From Székelyföld 2012

Ottmaradóként vettük észre, hogy a vaddisznó ajándékba kapott szűzpecsenyéje még mindig ott figyel a fagyasztóban. Valahogy minden este elfeledkeztünk róla. Na, az udvaron még égett a tűz, László megsütötte. Mit mondjak? Finom volt. Egy fél szelet kenyérrel ettem pár harapást… aztán éreztem, hogy nem szabad lehajolnom, mert túlfolyóig ért a kaja.
Kimentem, sétáltam. Bejöttem, hallgattam a beszélgetést. Aztán összeszedtem a fejlámpát, meg a fényképezőgépet, gondoltam, felviszem, amíg még tudom, hol vannak. Odafent leültem az ágy szélére… aztán, mint egy zsák, oldalra dőltem. Reggel ébredtem fel.

Hazautazás
2012.07.28; szombat

Reggelire még maradt két adag pörkölt, rögtön le is csaptam az egyikre. Annyira finom volt, hogy hetekig el bírtam volna lenni rajta.
Aztán már a rutinmunka: pakolás, takarítás. Megérkezett László is, elbúcsúzni.
Szállásköltség. Ez egy érdekes dolog. Alapvetően baráti kapcsolatról van szó, azaz a szállás ingyenes. A gyakorlatban viszont úgy nézett ki, hogy két markos ember lefogta az otthon vezetőjét, a harmadik pedig annyi pénzt tömött a zsebeibe, amennyi legalább a velünk kapcsolatos kiadásait fedezte. Másképpen nem megy… és még így sincs megfizetve mindazon kedvesség, mellyel vártak és kezeltek minket.

Aztán búcsú, indulás. Sóvidék nehezen enged, a három autós konvojból hol ez állt meg valamiért, hol az, mi is elmentünk még köcsögöt venni, aztán elvertük csokira a maradék pénzünket a boltban (román nyelvű Túró Rudi, pikáns), tankolások… de aztán kora délután csak elszakadtunk. Tíz óra dribli. Vonatozás az utakon, lovaskocsik, teherautók, éles előzések. Aszfaltolvasztó kánikula.

Este értünk haza. Bontottam egy sört, meg egy zacskó kekszet. Egy hétig megint nem eszek.

Pálpataka 05/06

Gyilkos-tó, Békás szoros, Csíksomlyó, borvizek
2012.07.26; csütörtök

Reggelire flekken. Meg mics. Meg puliszka. Meg padlizsánkrém. Meg sör. Van mit bepótolnom.

Mára tettük át a tegnapi programot: Gyilkos-tó és környéke, autóval kábé 90 km. oda, 110 vissza. Sajnos a taktikázás nem igazán jött be, Edit még nem gyógyult fel teljesen, emiatt József is otthonmaradt vele. Mindenki más rendbejött. A motoros kollégák is más programot szerveztek, így végül csak két autóval vágtunk neki az útnak.

Az útról vagy jót, vagy semmit, így inkább maradnék az utóbbinál. Az eddigiekhez bejött egy plusz nehezítés, a hegyekben még a szerpentinekre is szerpentinek szuperponálódtak, ami nem sokat javított az előzési lehetőségeken.
Parajd, Gyergyószentmiklós, majd a Görgényi-havasok.

From Székelyföld 2012

Két helyen álltunk meg. Az egyik a Kis-küküllő forrása volt. Nem, ne húzd a szádat, én is tudom, hogy egy folyó nem egy kétcentis átmérőjű lyukon bújik ki a nagyvilágra. Egy folyónak gyűjtőterülete van, ahonnan százával igyekeznek lefelé a pici csorgások és állnak össze először érré, aztán patakká. De a területen ez a legnagyobb vízelőbukkanás, így a hagyomány ezt tartja a Kis-Küküllő forrásának. És ki vagyok én, hogy egy hagyománnyal vitatkozzak?

A másik megállóban tanultunk valamit. Itt egy bódé állt, ahol mindenféle mézek voltak. Tünde szeretett volna fenyőmézet vásárolni, de kiírva csak hegyiméz volt. Nekem voltak ugyan fenntartásaim, apósom, szegény, ő volt a szoboszlói főhere(1), annyi azért ragadt rám, hogy a mézhez cukor kell, így furcsállottam a fenyőből készült mézet, de amilyen tündérjárta vidéken bóklásztunk, nem mertem szólni. Végülis, pálinkát is főznek belőle.

(1) A helyi méhészegyesület vezetője.

Az eladó egy kedves, udvarias fazon volt, akin látszott, hogy nagyon ért hozzá. Kedvesen és udvariasan alázott.
– Jó napot kívánok. Azt szeretném kérdezni, hogy ez a hegyiméz fenyőméz-e? – kérdezte Tünde.
Az eladónak udvariasan magasba ugrott a szemöldöke.
– A mézhez cukor kell, hölgyem. A fenyőben nincsen cukor.
– De én hallottam, hogy létezik ilyen – bizonytalanodott el Tünde.
– Ja, ha Ön hallotta, akkor biztosan van – mosolygott az eladó.
Aztán megszánta.
– Igen, szoktak ilyen néven mézet árulni – ismerte el – De annak semmi köze sincs a fenyőhöz. Az erdei fákon levéltetvek élnek, ezek édes anyagot választanak ki. Ha vulgáris akarok lenni, akkor ez az ürülékük. A méhek képesek ezt a levéltetű-ürüléket begyűjteni és ebből is készülhet méz. De ez nem a fenyőből van… csak úgy kellemesebb hangzású a neve.
– Önnél van ilyen?
– Levéltetű-ürülék mézre gondol? – mosolygott kedvesen és udvariasan az eladó – Nem, nem tartok olyat. Tudja, ez a méz megbolondítja a méheket, egy éven belül elpusztulnak.
– Értem. Akkor maradunk a hegyiméznél.

Maradtunk. Mi is vettünk egy nagy befőttesüveggel. Aztán mentünk tovább a Gyilkos-tóhoz.

From Székelyföld 2012

Nem, ez nem azért Gyilkos-tó, mert karókként kiállnak belőle a fenyők csúcsai. A prózai magyarázat az, hogy volt itt egy Gyilkos szikla, mely ledőlt és elzárta a hegyi patak útját, így alakult ki a völgyben a tó. A helyi ásványoknak köszönhető, hogy a fák nem rohadnak el a vízben. Ezt a sztorit szokták úgy cifrázni, hogy a szikla ráomlott egy éppen ott legeltető juhászra, ezért Gyilkos-tó, de vannak egészen vad verziók is, szerelmesekkel, zsiványokkal.

From Székelyföld 2012

Ledobtuk a kocsit, nézegettük a tavat, a tájat. Szép. A csónakázást kihagytuk, ahogy néztem, csak egy szlalompálya volt kijelölve a lovagoknak, ez meg nem hozott lázba senkit. Láttunk ösvényt a túloldalon, elindultunk, hogy körbesétáljuk a tavat.

Séta közben pengeváltás mögöttem.
– Amikor megszülettél, az orvos sírt fel először!
– Nálad meg elsőre a méhlepényt pólyázták be!

From Székelyföld 2012

Mentünk, mendegéltünk. Voltak hangulatos részek. Meg ribizliszerű növények.
– Ez micsoda? – kérdeztem Melindát.
– Dilibogyó.
– Aha. Akkor nem kóstolom meg.
Újabb bokor, megint valami piros bogyós gyümölcs.
– És ez mi? – kérdezte Tamás.
– Dilibogyó.
– Aha.
Egy teljesen más tipusú, sötétpiros bogyós cserje.
– És ez mi? – kérdeztem, bízva a nagy számok törvényében. Hátha ez már ehető.
– Dilibogyó.
– Elég egyhangú errefelé a flóra.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Végül nem mentünk el a tó végéig, mert úgy tűnt, hogy a tó két párhuzamos partja csak a végtelenben találkozik. Visszasétáltunk, autó, majd jött az újabb csoda, a Békás-szoros. Nevéhez méltóan elég szűk volt. (Nem, nem brekegett.)

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Parkolni már csak azért is nehéz volt, mert a szorosban éppen annyi hely akadt, hogy a patak és az út elférjenek; ahol viszont volt egy négyzetméternyi plusz terület, oda rögtön gagyiárus bódét rittyentettek. Nem éreztem egy csepp lelkiismeretfurdalást sem, amikor közvetlenül egy ilyen bódé elé álltunk be. Istenem, most legfeljebb két óráig pihen az eladó.
Ez a kettőség az egész séta során jelen volt. Egyfelől az égigérő sziklák hátborzongató kombinációi – a Pokol Tornácától sétáltunk el a Pokol Torkáig – másrészt a hihetetlen gagyikat áruló bódék. Népművészet alig volt, ráadásul Melinda szerint már ezek jó része is kínai. Műanyag szarok, gumiló, gumikecske, gumigólya, meg a jó ég tudja, milyen perverziók… el se tudom képzelni, hogy ezekre _tényleg_ van kereslet. De lennie kell, mert az eladók nyilván nem hülyék… és mindegyik ezeket árulta.

From Székelyföld 2012

Egy helyen lemásztunk a Békás patakig, szandálban beledugtam a lábamat – és odafagyott. Kész csoda, hogy ez a víz még képes volt folyni. Aztán jót derültünk egy srácon, aki vizitündérnek képzelte magát és addig szökdécselt a köveken, míg bele nem borult a jéghideg patakba.

Hazafelé másik útvonalon jöttünk, Gyergyószentmiklósnál délnek fordultunk, a megyszékhely, Csíkszereda felé. Nem is annyira a nagyváros érdekelt minket, inkább Csíksomlyó, azon belül is a zarándokhely. Csíkszeredáig az út fantasztikusan jó, határozottan olyan új-szaga van, mint egy frissen vásárolt autónak. Hamar meg is érkeztünk. Már ahogy közeledtünk autóval a templom felé, próbáltunk ráhangolódni… és az egész durván tönkrement. Ahogy beálltunk a parkolóba, cigány purdék serege rohanta meg az autóinkat és minden ajtóra ráfeküdt egy. Úgy kellett arrébb rugdosni őket, hogy egyáltalán ki tudjunk szállni. A kocsikból kiszedtünk mindent, nehogy kísértésbe essenek és amíg haladtunk a templom felé, folyamatosan hessegettük, lökdöstük őket. Ennyit az áhitatról.

– Adjanak egy kis pénzt! – gajdolt az egyik.
– Menjetek dolgozni, akkor majd lesz! – lett elege a kalauzunknak.

Bemenekültünk a templomba.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Odabent csend és béke fogadott. Lassan előre sétáltunk. A templombelső egyből tetszett, nem agyoncsícsázott, de jó hangulatú. Fura, mert a színvilága teljesen ugyanaz volt, mint a drezdai Frauenkirche-nek, mégis, az utóbbinak teljesen Hello Kitty hangulata volt, míg a csíksomlyói templomnak nem. Nej mutatott rá, hogy nagyon nem mindegy az anyag: Drezdában egyszerűen csak felfestették a színeket a falra, itt viszont a nemes anyagok, a kövek és a márványok adták a színhatást.

From Székelyföld 2012

Fel lehetett sétálni Mária szobrához. Ott el kellett mondani a kiírt imádságot, megsimogatni a szent lábát, majd lejönni.

Középkorú, testes nő. Az oltár előtt letérdelt. Imádkozott. Felment. Letérdelt. Imádkozott. Simogatott. Aztán közelről szembevakuzta a Szűzanyát.

Nej nekiindult, aztán visszahőkölt. Én meg se próbáltam, üldögéltem a padban és igyekeztem beszívni a hely hangulatát.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Megvártuk, amíg a társaság néhány tagja megteszi a kört, majd kimentünk. Elsétáltunk a kápolnák felé, az első stációig még elmentünk, de tovább nem. Ekkor már elég későre járt, nem lett volna időnk felmenni a domb tetejére. Azért durva lehet ez a terep Pünkösdkor.

Vissza a kocsihoz. Amikor beszálltunk, annyira elegem lett a piócákból, hogy elborult az agyam és erőből bevágtam az ajtómat, azzal sem foglalkozva, hogy esetleg ottfelejti a kezét a mocsok az ajtó nyílásában. De látszik, hogy nem ma kezdte a szakmát, időben hátraugrott.

Hazafelé híres gyógyvizes környékeket érintettünk. Két forrást terveztünk megtekinteni. Homoródnál egy egyszerű, vasízű borvíz tör fel, Szejkénél… nos, valami más.

From Székelyföld 2012

A homoródi víznek az a trükkje, hogy a benne lévő vas megfogja a tárolóedényeket, ezért nem lehet palackozni. Ennek a helyi lakosság örül a legjobban, száz literével hordják haza a természetes szénsavas ásványvizet.

Aztán a Szejke forrás. Tudni kell, hogy a víz egészséges ugyan, de vastagon tartalmaz ként és metánt. Gyakorlatilag olyan az íze, mintha gázolajat borítottak volna bele. Kell hozzá elszántság, hogy az ember megigya.
A kút előtt sorbanállók tömege alapján azért ez sok emberben megvan.

From Székelyföld 2012

Nej szeretett volna kérni egy pohárral. Udvariasan úgy akart indítani, hogy ‘kérek szépen…’. Ehelyett ez lett belőle:
– Kérek… (megkapta, beleszagolt) ó, bazmeg!
Továbbadta Tündének, aki szintén beleszagolt.
– Ó, bazmeg! – szaladt ki az ő száján is.
Mi még az előző beszóláson röhögtünk, amikor megkaptuk a másodikat is, innentől nem meglepetés, hogy a borvízet Óbazmeg-víznek kereszteltük.
Azért vittünk haza másfél litert, hátha az esti bulin valakinek kedve támad inni belőle. Vagy hazafelé kifogy a gázolaj Sándor autójából.

Vacsorára Melinda készített egy hatalmas fazék erdélyi töltöttkáposztát. Finom volt, gyenge és egyáltalán nem savanyú. Mármint a káposzta. Vörösbor kísérettel csak úgy csúsztak lefelé a gombócok. A társaságon határozottan a fáradtság jelei mutatkoztak. A lábadozókon azért, a még egészségeseken meg azért, mert megelőzésképpen rendesen vedelték a pálinkát. A becsület kedvéért elindult egy gyengített karaoke party, én egyből kimentem a lépcsőre egy gyengített szivarra.

Hajnal egy. A bulinak vége, még az udvaron üldögéltem, pöfékeltem. Elment egy autó a földúton, utána rögtön dobogás. Szabadon engedett kutyák üldözték. Furcsa vidék. Nem szívesen lennék errefelé medve.

Pálpataka 04/06

Lábadozás
2012.07.25; szerda

Dacára az éjszakai többszöri hidegrázásnak, lázrohamnak, meglepően kipihenten ébredtem. Lesétáltam, kevertem egy pohár citromos vizet, elrágcsáltam egy pirítós kenyeret. Egy apró harapásnyit vágtam a flekkenből is, a májból is, hogy legalább az ízüket megérezzem.
Számot vetettem. Gyakorlatilag üres vagyok, de ételre egy ideig rá sem tudok nézni. Amire figyelnem kell ma, hogy sok vizet kell innom, óvatos harapásokkal pirítós kenyeret, főtt krumplit. Alkohol – a dehidratáló hatása miatt – szóba sem jöhet. Szivar – az üres gyomor miatt – szintén nem.
Nem túl biztató kilátások, tekintve, hogy ma estére nagy partit terveztünk, vendégekkel, mics sütéssel. (Mics: formára, jellegre olyasmi étel, mint a csevap, de teljesen más a fűszerezése. A kulcs a csombor, azaz borsikafű, de akadnak más apró trükkök is. Meg mint általában az ilyen darált/kevert húsok esetében, gyakorlatilag tájegységről tájegységre változik a recept, ebből kifolyólag az íz is.)

A tömeges lebetegedés miatt a mai programokat töröltük. Tünde ugyan megúszta az éjszakát, de utólag kiderült, hogy csak egy nap haladékot kapott.

A két József pániktól üveges szemmel nyakalta a pálinkát. Nem akarták elkapni a vírust.
– Én élni akaaaaarok! – hangzott fel időnként a jól ismert Jimmy nóta egyik sora, úgymond spontán karaoke betétként.

Reggeli után visszamentem a szobámba és aludtam délig.

Hagyjuk is a lábadozókat. Inkább pár gondolat a környezetről.

Mielőtt elindultunk volna, számot vetettem, hogy mit is tudok erről a vidékről. A történelem nagyjából megvolt, János Zsigmond, Fráter György, Bethlen, Báthoryak, Rákócziak, török idők, Trianon, Ceausescu. De éreztem, hogy vannak itt fehér foltok bőven. Például a három fő rend: magyarok, székelyek, szászok. Most akkor a székelyek magyarok, vagy sem? Pontosabban, kik is azok a székelyek és hogyan kerültek ide?
Ez egy nehéz kérdés. Elég sokat olvastam utána és nagyon úgy tűnik, hogy még az is lehet, hogy a székelyek egyszer csak itt termettek a semmiből. És magyarul beszéltek. A tudósok még abban sem bírnak megegyezni, hogy a magyarok, amikor elfoglalták a hont, már itt találták-e a székelyeket, vagy azok velük együtt települtek be? A székelyek az előbbi verziót tartják igaznak: a legendák szerint ők Attila fiának, Csaba királyfi embereinek a leszármazottai. Attila halála után belviszály tört ki a két fia, Aladár és Csaba között, ez háborúskodásba fordult, Aladár győzött, Csaba elesett, a serege pedig visszaindult Etelközbe. (Etelközt a mai Moldva környékén kell keresni, mely itt van, rögtön a Kárpátok mögött.) Aztán végül nem mentek el odáig, hanem letelepedtek korábban, onnan még vándoroltak egyet, így jutottak el a mostani Székelyföld területére. Nem az én dolgom eldönteni, hogy ez tudományosan igazolható-e, vagy sem, mindenesetre nekem ez a változat tetszik.

A székelyek mondai hagyomány szerint a hunok maradékai, s már a honfoglalást megelőzően is itt éltek. Egyes történészek a mondai hagyományt tudományos módszerrel is igazolhatónak vélik, mások viszont nem értenek egyet ezzel. A székelyek eredetének kérdése körül régóta tartó vita azonban még nem tekinthető véglegesen lezártnak.

A székelység bámulatos vitalitásának köszönhető, hogy a századok során rázúduló számos csapást kiheverve, újra és újra regenerálódva, napjainkban is a második legnagyobb összefüggő magyar néptömböt alkotja a Kárpát-medencében.
Nyárády R. Károly: Erdély népesedéstörténete

Ami biztos, hogy a székelyek dolga mindig is a déli, délkeleti határok védelme volt. Cserébe egészen komoly jogokat kaptak, például kollektív nemességet. Voltak, akik gyalogosan szolgáltak, és voltak, akik lovon. Ők voltak a lófő székelyek.
A rendek nem éltek mindig békességben. A szászok hagyományosan németbarátok voltak, szemben a magyarokkal és székelyekkel. És akkor ott voltak a románok, akik történelmileg lemaradtak (a román nemesek a magyar nemesek közé olvadtak be, így nem volt nemzetiséget összekovácsoló erő), aztán akkor akartak negyedik rend lenni, amikor már az egész rendi forma roskadozott. A Habsburgok elég durván belenyúltak az erdélyi viszonyokba: a székelyek jogait megnyírbálták és kötelezően besorolták őket a hadseregbe. Ebből véres összetűzések is lettek (Mádéfalva), sok székely ekkor csángált el a Kárpátokon túlra, Moldvába. (Lsd. csángók.) Ami a székelyek számára erős hanyatlás volt, az a románok számára a felemelkedést jelentette: nekik a katonai szolgálat előrelépésnek számított. A székelyek előjogai fokozatosan vesztek el, végül a XIX. század végén, a megyerendszer bevezetésével a székek is megszűntek. A XX. század történelmét már nem mesélem, ezt sajnos mindannyian jól ismerjük. A trianoni döntés után rengeteg román telepedett le Erdélyben, felborítva ezzel a nemzetiségi arányokat. (Jelzem, román betelepülés korábban is volt, de ekkor gyorsult fel.) A szászokat a II. világháború útán kollektíve bűnösnek találták, nem is csoda, hogy amikor megnyílt előttük a lehetőség (Ceausescu fejpénzért elengedte őket Németországba), kollektíve eltávoztak. Manapság – a Székelyföldtől eltekintve – Erdély gyakorlatilag elrománosodott.

A magyarságtudat és erdélyiség kérdéskörében az látható – kezdte előadását Veres Valér néhány elméleti bevezető és fogalommagyarázat után –, hogy 2010-re megerősödött az erdélyi magyarok tudatában a regionalitás. Amíg 2007-ben a megkérdezettek 16,6 százaléka mondta azt, hogy ő erdélyi, addig 2010-ben már 29,6 százalékuk válaszolta ugyanezt. 2007-ben a válaszadók 7 százaléka székelynek vallotta magát, 2010-ben már 9 százalékuk.
A felmérésben a magukat székelyeknek és erdélyi magyarnak tekintők aránya mindkét időpontban (2007-ben és 2010-ben) jelentős mértékben meghaladja a magukat jelző nélküli magyarnak vallók arányát.

„Az eredmények azt mutatják, hogy az olyan regionális azonosulások, mint a székelység, egyre nagyobb fontossággal kezdenek bírni. Módszertanilag azt vizsgálták, hogy a magukat jelző nélküli, simán magyarnak vallók hogyan viszonyulnak az olyan jelzős szerkezetekhez, mint erdélyi magyar, romániai magyar, székely. Az elmozdulás az arányokban érhető tetten, és a változás a fiatalabbak és a magasabb iskolázottságúak körében erősödik. Tehát ott a tudatosság időben kiteljesedhet”, magyarázta Veres Valér.
Hozzátette, ez nem jelenti azt, hogy gyengült volna az erdélyi magyarok körében a magyarságtudat, tehát nem válnak románokká, hanem egy olyan sajátos erdélyi magyar identitás erősödésének vagyunk tanúi, amely egy kicsit árnyalja az egységes magyarságtudatot.
Hogyan magyar az erdélyi magyar?

A sokszínűséget nem csak a nemzetiségi koktél jelenti, hanem a vallási is. Habár messze az ortodox egyház a legerősebb (mondhatni, úthengerszerűen nyomul), de azért találtam érdekességeket.
Mi a különbség a szombatosok és a zsidók között? Szinte semmi, de a szombatosok mégsem zsidók. (Ennek ellenére őket is elhurcolták Bözödújfaluból koncentrációs táborokba. Ma már gyakorlatilag eltűntek a palettáról.) Aztán mi a különbség a görögkeleti egyház és a görög katolikus egyház között, melyet unitusnak is neveznek? Ez vajon azonos az unitáriussal? És ezekkel a kérdésekkel még csak a felszínt karcolom. A görögkeleti egyház, vagy más néven keleti, vagy ahogy ők szeretik magukat nevezni, az ortodox egyház a kereszténység egyik nagy ága. Ebből vált ki egy irányzat, mely végül átsodródott a katolikus egyház alá, ők a görög katolikus egyház. Azért unitus, mert az egyik nagy irányzat egyesült a másik naggyal. Ez persze árulásnak számított, ergo a görögkeletiek és a görög katolikusok halálosan gyűlölték egymást, egészen addig, amíg a román állam cinikusan nem egyesítette a kettőt. Na, képzelheted. Az unitárius egyház viszont megint valami egészen más. Ez egy magyar találmány (Dávid Ferenc) és nyugodtan büszkék lehetünk rá, ha megnézzük, mekkora hatása volt a világ gondolkodására. Ma már szerte a világban elterjedt, rengeteg alfaja van, de a szülőhazája Erdély. És persze vannak még reformátusok és evangélikusok is a környéken, nem beszélve a római katolikusokról.
Írták is, tapasztaltuk is, hogy Erdélyben a vallásnak nagyon erős szerepe van.

Hogy mennyire fontos, hogy születéskor, házasságkötéskor és elhalálozáskor vallási szertartásra is sor kerüljön, az erdélyi magyarok a román népességgel nagyjából egy véleményen vannak, azaz rendkívül fontosnak tartják. Ha az iskolai végzettséggel összehasonlítjuk ezt a kérdést, az egyetemi tanulmányokkal rendelkezők körében igen magas azok száma, akik mindezt életbevágónak tartják.
Hogyan vallásos az erdélyi magyar?

Vissza Pálpatakára.

Délután már meglehetősen jól éreztem magamat, Nej pedig határozottan felélénkült, így amikor a társaság egészségesebb fele úgy döntött, csavarog egy kicsit a környéken, ő is benevezett. Én még nem voltam ennyire bátor. Mindketten jól döntöttünk. Neki élményei lettek, nekem két szapora futásom a mellékes helyiség irányába.

From Székelyföld 2012

Először átugrottak a szomszédos szórványfaluba, Fenyőkútra, megnézni a helyi tőzeglápot. Itt szedtek néhány marék tőzegáfonyát. Végre meg tudtam kóstolni azt a gyümölcsöt, melynek nevében az élelmiszeripar azt a több ezer tonna cranberry aromát gyártja Amerikában. Halványan hasonlít.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Innen átmentek egy hármas vízeséshez, majd hirtelen ötlettel legurultak Székelyudvarhely felé, onnan át Farkaslakára, megtekintették Tamási Áron síremlékét, majd vissza Pálpatakára. Beugrottak László szüleihez. A nagymama József láttán csak ennyit mondott: mekkora dufla ember! (Habár mindenki vigyorgott a sztorin, de tudni kell, hogy a dufla errefelé nem azt jelenti, hogy dupla, hanem azt, hogy derék, megtermett.)
Aztán hazajöttek. Nekem nagyjából ekkorra jött rendbe a szervezetem, éreztem, hogy most már rendben van a víz is… azaz lehet pálinkát inni. Sőt, egy husit is elrágcsáltam. Kezdtem élni. Ideje is volt, mert lassan indult a micsparti.

Este hétkor átsétáltunk misére, de pont ma előrehozták hatra, így lekéstük. Viszont ha már ott jártunk, megnéztük jól a templomot.

From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012
From Székelyföld 2012

Fatemplom, gyakorlatilag a helyiek építették, díszítették. Kifelé találkoztunk Pap bácsival, beszélgettünk. Egyszer csak csörgött a telefonja.
– Mindörökké! – szólt bele.
– Fentről hívták? – néztünk össze.

Visszasétáltunk, előkészültünk. A nyers húsrudak már be voltak hűtve. Hamarosan befutott Pap bácsi is, négy flakkon miseborral és két liter pálinkával. Indult a sütés.

Jenő, László testvére. Kicsit félszeg, jámbor lélek. Pap bácsi boszorkányos ügyességgel pörgette a micseket a rácson, fröcskölte a húsokat, közben sztorizott.
Jenő közbeszólt:
– Tegyük rá a tűzre ezt a követ! Magánál ez is jól fog égni!
Pap bácsinak elakadt a szava. Meghökkenve sandított Jenőre.
– Nagy a te hited, fiam – sóhajtotta végül.

Sztorik.

  • Akkor kiálltam a gyűlekezet elé és azt mondtam: – “Híveim! Fel fogjuk újítani a templomot!”. Körbenéztem. Némi zavartság. – “A jó hírem az, hogy a pénz megvan rá!”. Mindenkinek felderült az arca, felszabadult sóhajok. Vártam egy kicsit, majd hozzáfűztem: – “Ott van az összes a zsebetekben.”.
  • Átmentem a szomszéd paphoz. Nagy fazék leves pihent a tűzhelyen. Belenéztem. Megposhadt. – “Hát miért nem tetted be a hűtőbe, te! Itt van a tűzhely mellett, csak egy mozdulat lett volna!” – “Én?” – nézett rám meghökkenve – “A felszentelt kezeimmel?”
  • Hát látjátok, milyen vacak ide az erdei út? Pedig van utászunk. Múltkor is megyek lefelé, ott üldögél az út szélén, az árnyékban. Szólok neki, hogy te semmirekellő, miért nem az úttal foglalkozol? Erre azt mondja felháborodva, hogy dolgozok én, éppen most söpörtem le az útról a leveleket! Értitek? Akkora gödrök vannak az úton, hogy eltűnik benne az autó, ő meg azokat a leveleket söpri, melyeket úgyis lefújna a szél!

– Ez nagyon finom! – nyugtázta József, miközben gyakorlatilag a rácsról kapkodtuk le a frissen sűlt húsokat.
– Hát, milyen legyen? – kérdezte László – Amikor egyenest a plébános sütötte?
– Na, elmondhatjátok, hogy nektek a Hegyipap volt a szakácsotok! – vigyorgott Pap bácsi.

Rengeteg mics volt. Habár egy csomó éhes ember kapkodta és ette forrón, még így is több tányérral maradt. Ezeket aztán bevittük a nappaliba, ahol a csajok időközben megterítettek. Mint kiderült, a múltkori sütésből maradt nyers flekkenhús is, azt is megsütöttük. És ha már olyan jól égett a faszén a rács alatt, Tamás rádobott néhány padlizsánt is, melyekből Melinda padlizsánkrémet csinált, erdélyi módra. Szóval megint dőzs, ahogy egész héten terveztük. Egyedül szegény Edit jajgatott a szobájában, illetve Tünde kezdett el megint gyanús jeleket tapasztalni.

From Székelyföld 2012

A nappaliban vacsora, borozás, pálinkázás, nevetés, hangzavar. Sajnos a memóriám már nem a régi, így a sztorik nagy része elveszett. De nem is ez a lényeg, a jó hangulat emléke megmaradt.