Sejtettem, hogy nem úszom meg. Aki elég régi olvasója a blognak, tudja, hogy szívemnek nem is kicsi csücske Frank Zappa. Mondhatni ő az az egyedüli zenész, aki immár durván húsz éve foglalkoztatja a szellememet és még mindig nem merem azt mondani, hogy mindent ismerek tőle, mindent értek abból, amit csinált. Nem csak a szövegekre gondolok (melyekkel még mindig igencsak küszködök), hanem főleg a zenei világára.
Nos, Zappa világnézete meglepően modern volt. (Forrás: Dézsi Csaba könyve.) Azt mondta, hogy szerinte az univerzum elemi alkotóeleme nem az anyag, hanem a rezgés. Az anyag csak a rezgés egyik megjelenési formája. Pont emiatt tartotta kiemelten fontosnak a zenét (“music is the best”), mivel a zene – lévén rezgés – közvetlenül, az anyag megkerülésével tud hatni a befogadójára. Azaz a rezgések közvetlenül és mélyebben hatnak ránk, mint amennyire az értelmünkkel felfogjuk. (Lásd még Doktor Herz, Lumánia.) Zappa művész volt, nem fizikus, így az elméletét nem tudta olyan jól leírni, mint Maxwell vagy Schrödinger, de lefogadom, gitárszólóban bármelyiket kenterbe vágta volna.
Nézzük, mit mond erre a tudomány. Ahogy egyre jobban ástak lefelé az anyag szerkezetének mélységei felé, egyre inkább meglepődtek. Arrafelé messze nem azok a viszonyok uralkodtak, mint amit itt, a mi anyagi valóságunkban megszoktunk. Hullám – részecske kettősség. Egy csomó objektumról – elektron, illetve bizonyos bozonok – nemigen lehet eldönteni, hogy anyagi természetűek, vagy hullám természetűek. Ezek a dögök előszeretettel tartózkodnak egy úgynevezett szuperpozícióban, ami nagyon konyhanyelven olyan, mint amikor ismeretlen városban a középső sávban autózunk: nem tudjuk, hol milyen irányban fogunk elkanyarodni, tehát olyan pozíciót veszünk fől, ahol mind jobbra, mind balra tudunk váltani. Azaz az elemi részecske kivár, majd eldönti, hogy hullám lesz, vagy anyag. (Pontosabban, amíg el nem kérjük a jogosítványát.)
Capisco?
“A hullám- vagy részecsketermészethez kapcsolódó zűrzavart a kvantummechanika megszületése és felemelkedése oldotta fel a 20. század első felében, ami végül megmagyarázta a hullám-részecske kettősséget. Ez egyetlen egyesített elméleti keretet biztosított annak megértésére, hogy az anyag mind hullámszerű, mind részecskeszerű módon viselkedhet megfelelő körülmények között. A kvantummechanika állítása szerint minden részecske, legyen az foton, elektron vagy atom, viselkedését egy differenciálegyenlet megoldásai írják le. Ez az egyenlet a nemrelativisztikus esetben a Schrödinger-egyenlet. Az egyenlet megoldásai hullámfüggvény néven ismertek, mivel ők természetüknél fogva hullámszerűek. Szórásban, interferenciában vehetnek részt, elvezetve a megfigyelhető hullámszerű jelenségekhez. Ezentúl a hullámfüggvényt úgy értelmezzük, mint ami leírja annak a valószínűségét, hogy a részecskét a tér egy adott pontjában találjuk. Így ha a részecskét keressük, megtaláljuk a valószínűség-sűrűség eloszlás alapján, amit a hullámfüggvény abszolútértékének négyzete szolgáltat.
A mindennapi életben nem figyelhetjük meg a megszokott méretű tárgyak hullámszerű tulajdonságait, mivel egy emberméretű objektum hullámhossza rendkívül kicsi.”
Na, nagyon könnyen ide tud kilyukadni az, aki nekiáll kocsmafilozofálni anyagról és zenéről. Vigyázzunk a zenével, mert könnyen veszélyes lehet.
“This is the CENTRAL SCRUTINIZER… As you can see, MUSIC can get you pretty fucked up…Take a tip from Joe, do like he did, hock your imaginary guitar and get a good job…Joe did, and he’s a happy guy now, on the day shift at the Utility Muffin Research Kitchen, arrogantly twisting the sterile canvas snoot of a fully-charged icing anointment utensil.”
– Zappa: Joe’s Garage, A Little Green Rosetta –
Recent Comments