Érettségi után

Lefekvés előtt, már hajnaltájban botorkáltam a fürdőszobába fogat mosni. Kis híján felrúgtam a száradni kirakott vízipipa alkatrészeket.

*********************

Megdícsértem Barnát a 430 pontos felvételi eredményéért. Erre elhúzta a száját, hogy az osztályátlaguk 441 pont lett, ehhez képest az övé nem is olyan jó. Ez az osztály nem normális.

*********************

Utolsó zsebpénzéből a srác beruházott egy icipici hűtőtáskába. Négy dobozos sör fér el benne. Mostanában ezzel jár el partizni. Like the boss.

Az írás értelme

Még egy kiegészítő gondolat az előző bejegyzéshez: miért is érdemes ennyi energiát beleölni az írásba? Oké, hajhásszuk a népszerűséget: vannak, akik reality show-ban dugják a gusztustalan nőket és vannak, akik blogokba irkálnak. De azért van ebben több is. (Mármint az irkálásban.)

Egyrészt a dokumentálás. A személyes naplónak nálam ez a fő motivációja: feljegyezni magamnak, a családnak, meg mindenkinek, akit érdekel, hogy éppen mik történtek, mik voltak azok, amik foglalkoztattak. Írtam már többször: ha egy-egy kellemes dolog mellé nem szögezzük le magunkban, hogy “ez jó volt”, akkor elfelejtjük, elsikkad. Hatványozottan igaz ez mondjuk egy hétnapos sátorozós nyaralásra. Pár év múlva már csak homályos részletek maradnak meg az egészből, azok is csak azért, mert valaki éppen fényképezett.

A szakmai írásoknak némileg más, komplexebb a motivációja. Persze, ott is lényeges a dokumentálás. Valamikor éppen ezért kezdtem el, de közben tapasztaltam meg egy fontosabb aspektust: az eszközt arra, hogy rendet rakjunk a fejünkben. Nincs értelme szépíteni, éles helyzetben egy-egy probléma megoldásánál nem ritka, hogy a try&error módszer vezet eredményre: addig próbálgatom a beállításokat, amíg az egyikkel működni nem kezd a ketyere. Ezt aztán felírjuk, megjegyezzük, hogy tudjuk, legközelebb is így kell. De most képzeld el, hogy az egészet, tehát a probléma feltérképezését, elemzését és a megoldási lehetőségeket meg is kell írnod egy publikus helyen. Itt már nem elég az, hogy ‘tekergettem, oszt megjavult’. Ha megírod, biztos lehetsz benne, hogy hamarosan oda fog tévedni valaki, aki jobban ért hozzá, neadjisten a téma szakértője, és nagyon hülyén mutat egy olyan írás mögött, amelyben arról írsz, hogy milyen hülye a technika, egy olyan megjegyzés valami nagy névtől, hogy nem a technika hülye, hanem te.
Itt van például egy tegnap kirakott írás a szakmai blogról. A piszkozatot már két hete dédelgettem, fogalmaztam át, finomítgattam. Kirakhattam volna egyből is, persze, aztán most éghetne a pofámról a bőr. Utánamentem, nyomoztam, megértettem, tanultam… és most már sajnálkozóan nézek a két héttel ezelőtti énemre. Nincs szánalmasabb a tudatlan hőbörgőtől. Azaz, ha kiállsz a publikum elé hőbörögni, akkor nagyon alaposan meg kell értened, hogyan kapcsolódnak a fogaskerekek. És ez a fő hozadéka annak, ha leírod egy-egy szakmai kalandodat a nagyközönség számára. A magam részéről kötelezővé tenném mindenkinek, akinek problémamegoldás a fő feladata. Nem fogadnék el semmi rinyálást. Nincs stílusod? Le van szarva, ha a stílusra vagyok kíváncsi, akkor majd olvasok Kosztolányit. Nincs időd? Hát mi másra kellene több időt szakítanod, mint arra, hogy meglépd a tanulási folyamat legfontosabb fázisát, a rendrakást a fejben?

Így írok én

Nem szoktam Napirajzokat linkelni. Nem mintha nem szeretném, hiszen sőt. (Már a kezdetektől figyelem Dani produkcióit és nagy rajongója vagyok. Kevés ember van, aki ilyen szinten képes átadni a személyiségét és a vizualitását.) Inkább azért, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki követi Grafit munkásságát, így minek is linkeljek.
A mostani rajz viszont remek apropó. Már régóta dédelgetek egy írást, amelyikben megmondom a frankót a szakmai ismeretterjesztésről. Ennél a rajznál jobb illusztrációt nem is találhattam volna.

Olvastál Tanenbaumot? Igen? Meddig jutottál a könyveiben? Aha. És magunk között? Nem vizsga ez, nyugodtan lehetsz őszinte.

A könyvespolcomon két sor szakirodalom van, jobbnál jobb szakkönyvek. Elektronikusan a kiemelten fontos szakkönyvtáram mérete 5 GB pdf/chm. Mennyit is szoktam ezeket olvasgatni? Semennyit. Ha érdekel valami részterület, akkor megkeresem a megfelelő könyvet, a tartalomjegyzékből kikeresem az illető fejezetet, elolvasom. De őszintén szólva, a legtöbbször erre is lusta vagyok, beírom a keresőbe a kulcsszavakat és átfutom a találatokat. Akkor mennyire is jók ezek a könyvek? Semennyire. De nem is erre valók! Egy könyvnek éppen a kompozíció az előnye: a szerző átlát egy hatalmas területet, elképzeli, hogyan tudná ezt a tudást átadni az olvasónak. Felépíti a tudástranszfert. Tudja, hogy egyszerre mekkora adagot képes megemészteni a fogyasztó, tehát ehhez méretezi a lépéseket. Ha fogod a kezét, akkor úgy vezet át a szakterületén, hogy a végére nem csak adatokat fogsz tudni, hanem át is látod valamennyire a területet.
Ezzel csak az a baj, hogy a szerzőnek motiválnia is kellene: folyamatosan gondoskodnia róla, hogy tényleg fogjam a kezét, tényleg akarjak vele sétálni, még az időnként durván rögössé váló terepen is. Na most, ha a felénél halálra unom magamat, akkor rögtön váltok a guglira, megoldom az aktuális problémámat, aztán nem érdekel a téma lelki mélysége.

Hogyan kössem le folyamatosan az olvasó figyelmét? Az internet korában már a pucér nők képei sem jelentenek megoldást. Mi marad? A humor.

Váltsunk egyet, hogy másik irányból is megérkezhessünk ugyanide. Teched. (Éppen aktuális.) Kik azok, akiknek nehéz bejutni az előadásaikra? Minasi. Craddock. Riley(1). Annyira fontos dolgokat mondanak? A francokat. Annyira jó stand-up komédiások.

(1) Félre ne értsd, nem akarom összemosni ezt a három pacákot. Craddock tényleg mond fontos dolgokat, de Minasi csak komédiázik. Riley meg a kettő között valahol.

A stand-up comedy az, ami elviszi a hátán az előadást. Az informatikus is ember, persze, hogy élvezi azt, ha egy komédiás érti a nyelvét, tud viccelődni mindazzal, ami neki kitölti az agyát. Meghívnak egy horgász hobbijáról híres standupost egy horgászklubba? Óriási sikere lesz. A közönség végre úgy érzi, hogy valaki pontosan látja az életét. Minasi a hátán fetreng a színpadon, miközben az NT4-et gyalázza? Az informatikus néző fetreng a röhögéstől, hiszen legszívesebben ő is a hátán fetrengene kínjában, amikor eszébe jut, mekkorákat szopott az NT4-gyel.
De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ha Minasi 50 perc alatt mond 5 perc értelmes gondolatot, az jobban megfogan, mint ha Koszó Karcsi tart egy minden szempontból nagyon tartalmas SQL előadást.
Gáz? Sajnálom, így működünk. Szerinted miért GT és Fóti Marci a két legnépszerűbb szakmai előadó Magyarországon? Mert mindkettő remek stand-up komédiás. Az már a mi külön szerencsénk, hogy mind a ketten szakmailag is nagyon jók, tehát nem csak jól érezzük magunkat a nézőtéren, de tanulni is tudunk tőlük.

Oké, kérdezheted, de hogyan jön ez ide? Eddig írásról beszéltem, most meg hirtelen átváltok az előadásokra. Hm. Tudtad, hogy létezik stand-up írásban is? Az én modellem – és visszajutottunk végre hozzám – Scott Adams. Remek előadó, személyesen és írásaiban is egy sziporkázóan szellemes provokatőr, aki képes a szinpadi személyiségét tökéletesen megjeleníteni az írásaiban is. Magyar példa kell? Olvasgasd a Badár/Horváth páros könyveit. Gyakorlatilag standupoznak egy gyorsíró jelenlétében és az egészből teljesen meggyőző szöveg jön ki. Igen, létezik stand-up írásban is.

Nos, erről van szó. Fusd át ilyen szemmel a könyveimet. Vagy akár ezt a blogot. Stand-up. Nem mondom, hogy mindig jó. Sokszor erőltetett, ezt én is látom. Utólag. Sokszor komoly, azt nem is mindenki szereti. De a szakkönyveket végigolvassák. Az emberek kíváncsiak, ki a gyilkos: a TCP csomag, vagy a Receive Connector? Az egész csak arányérzék kérdése. (Megjegyzem, ez az, amit egy jó előadó is pontosan tud.) Nevessenek is, szeressenek is, de kapják meg az infókat, legyenek azok száraz tények, vagy agytekervények irányba forgatásai.

Olvasgatok

Négyet a tűzoltók hoztak ki a lángokból, és közülük a rendőrség mesterlövészei egyet kilőttek.

A szóvivő azt is elmondta, hogy a rendőrség 200 méteres körzetben lezárta az utcákat. A környéken több házat kiürítettek, de a lakók időközben már visszatérhettek otthonukba.
Tájékoztatása szerint az oltást nagymértékben nehezítette, hogy a kánikulában teljes védőfelszerelésben és a húszkilós légzőkészülékben kellett dolgozniuk a tűzoltóknak.

Plusz még mesterlövészek is lőtték őket.

cikk

Szél hozott, szél visz el

Soha nem értettem, miért adja fel a harcot az a növény, amelyik már megtelepedett, termést, virágot hozott. Három magyalbokrot ültettem évekkel ezelőtt, ebből kettő megkötött, leveleket, bogyókat hoztak, aztán ugyanabban az évben mindkettő elszáradt. Ideköltözéskor ültettem egymás mellé egy feketeribizli és egy piros ribizli bokrot, mindkettő szépen megemberesedett, szépen hozták a bogyókat. Idén tavasszal a feketeribizli nem éledt fel, száraz kóró maradt. Volt egy hatalmas, beazosítatlan cserjénk, az tavaly összel pusztult ki, kész szerencse, hogy előtte gyökérről ültettem belőle máshová is, így most három helyen is fejlődik, de bele fog telni pár évbe, mikorra ugyanolyan hatalmas lesz, mint az eredeti növény. A málnábokrok, azok a málnák, amelyekre azt szokták mondani, hogy kiirthatatlanok, nyom nélkül tűntek el, 1-2 évnyi termés után.
Ehhez képest váratlan öröm, hogy nem csak veszítek növényeket, de váratlanul kapok is.

From MiVanVelem

Tavaly jelent meg valami növény a kocsibeálló mellett. Gyanakodva néztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most gyom vagy mi a szösz. Valószínűleg a szél fújta valahonnan ide a magját, aztán megmaradt valahogy azon a sivár földdarabon. Éppen akkor pusztult el mellette a legnagyobb magyalbokor, így hagytam, hadd nőjön, aztán majd meglátjuk. Lett is valamiféle virágja, úgy döntötem, hogy nem érdekel, még ha gyom is, jól néz ki. Közben sikerült beazonosítani: mályva. Idén teljesen bevadult, az egy szem növény beindított vagy hat hajtást, szemmel láthatóan jól érzi magát, én pedig teljesen megbarátkoztam vele. Csak így tovább, Természet, ez a gerillakertészkedés jobb irány, mint az elszáradás.

Monaco

Ezt a dalt dúdolgattam ma egész nap. 28 fok. Árnyékban. Barátaim, gyertek ki hozzánk, ma egész nap 38 fokot mutatott a hőmérő a teraszon. Árnyékban. Tenger ugyan nincs, de igény esetén slággal bárkit lelocsolok.
Nem gondoltam volna, de eljutottam odáig, hogy örültem a szélnek, még akkor is, amikor jelentősen megnehezítette a szivar adekvát kezelését.

Időkapszula

A múlt héten valamiért bele akartam nézni egy videókazettába és ekkor szembesültem vele, hogy a videómagnónk az elmúlt négy év során valamikor megdöglött. Azért négy év, mert kábé azóta nem jutott eszébe senkinek, hogy bekapcsolja ezt az idejétmúlt jószágot. Nyilván újat már nem fogunk venni (már régen is húztam a számat miatta, ez a dög 48e forint volt), így viszont megszabadultunk egy nagy lelki tehertől, nem nekünk kell kimondani a fatvát a videókazettákra, maga a technika tette lehetetlenné a használatukat. Azaz felszabadult az a szekrény, ahol eddig a kazettákat tároltuk, és végre lett helyük a cédrusdobozkáimnak.
Igenám, de hová tegyem? Felmásztam a padlásra (ötezer fok), szétnéztem… és egy sarokban megtaláltam a családi őstörténet bőröndjeit. Jó 30 évvel ezelőtt ezekkel költözködtem minden évben Veszprémbe, nyaranta meg haza, Egerbe. És akkor ezek a bőröndök már igencsak középkorúak voltak, hiszen korábban ezekkel jártuk a világot, legalábbis a kelet-európai felét. (Megjegyzem, még emlékszem rá, amikor ezek a bőröndök voltak az _új_ bőröndök, és egy ideig nekem a _régi_ bőröndök jártak. De ez már történelem, az is lehet, hogy azoknak a bélései alatt még janicsárok rejtőztek.)
Az ötlet adta magát: pakoljuk bele a 40 éves bőröndökbe a 20 éves videókazettákat, zárjuk le, amilyen jól csak lehet, aztán hadd menjenek fel a padlásra. Talán 20 év múlva megtalálja egy unoka és gyönyörködik ezekben az ismeretlen és felfoghatatlan műanyagdobozokban. (“Azt meséld el még egyszer Nagyapa, amikor kihúztad a mágneses szalagot és celluxszal megragasztottad!”)

A fáradtság anatómiája

Amikor felkelsz reggel és már a szemed is alig akar kinyílni. A tudatod kiadja a parancsot, hogy szem, nyílj ki… de a monitorbámulástól gyulladásközeli szem levet eresztett, amitől összeragadt az egész, és nem, az istennek sem akar rendesen kinyílni. Persze teljesen felesleges is, hiszen az ágytól a klotyiig becsukott szemmel is ki lehet találni, aztán egy arcmosás megold mindent. A reggeli után a vizespohár kávé pedig fel is ébreszti ott mélyben a tudatot. Habár a szomorú, reménytelen fáradtság úgy veszi körül az ébredező tudatot, mint az ökörszem tésztája a túrót, de azért működik a dolog. Sűrű felhőként ott lebeg körben a fáradtság, de a tudat közben magához tér, teszi a dolgát, tudod, mit csinálsz, átlátsz problémákat, le tudod írni a világosságokat gyújtó mondatokat, szóval látszólag minden rendben van… de nem tudod nem észrevenni a körben lebegő szomorú, reménytelen fáradtságot.

**-*-*-***-**-*-*-*-*-*-*-*-**-

Aztán az első éjszaka, ami után nem kell korán kelned. Időnként felriadsz, ránézel az ébresztőórára, megnyugvással realizálod, hogy nem, nem fog csörögni, tehát nyugodtan átfordulhatsz a másik oldaladra. Olyan az egész, mint amikor találsz egy ismeretlen pénztárcát és sorban belenézel a zsebeibe, ahol egyik pénzköteg hever a másik után és te felsóhajtasz, istenem, milyen gazdag vagyok!

Pesszimista?

Teraszon üldögéltem, egy hosszú, hajtós időszak vége felé. Eleinte játszogattam az új telcsimmel, aztán olvasgattam. Márai naplót, naná. Aztán hirtelen nagyon világosan láttam a jövőnket. Európa megint nem fogja tudni kezelni a problémáit. A rendszerbe bele van kódolva a sikertelenség. Ugyanúgy nem fogja tudni megoldani a rendszerszintű problémákat, mint ahogy a Népszövetség sem tudta anno. Csak most nem fog jönni egy világháború, hogy letörölje a táblát. Most anarchia fog jönni. Az EU össze fog szűkülni egy magra, a periféria pedig anarchiába süllyed. Nem lesz munka, nem lesz pénz. Ellenőrizetlen fegyveres csoportok fognak garázdálkodni, a legerősebb bűnszövetkezet az állam lesz. Bármilyen fura is, de jelenleg az utolsó arany békeéveket éljük. Nem is lehet a szituációval mit kezdeni: gyűjtsük az élményeket, igyunk finom borokat, szívjunk finom szivarokat és tegyük rendbe az egészségügyi problémáinkat, amíg megtehetjük. Aztán lesz, ami lesz. Nekem már nem jut sok időm abban az új világban, de van még feladat: a gyerekeket kell valahogy rávenni, hogy építsenek ki menekülési útvonalakat a világnak olyan tájaira, melyekre nem vár akkora züllés, mint erre az országra, erre a régióra.

Nagy család Velencében

Fura dolgokat hoz az élet. Van ez a kajakos klubtársaság, ahol az utóbbi évek alatt kialakult egy menetrend. Van szezonnyitó (immáron második éve a Szigetközben és nem lehetetlen, hogy oda is rögzül), van szezonzáró (ez viszont már rögzült is a Tisza-tóra), csíra formájában leledzik a B80 (keresztben tilos átevezni a Balatont, de hosszában senkit nem zavar), ugyanígy formálódóban van a Karácsony és Újév közötti evezés a Dunán, de hasonló csíra az esztergomi Pyrus kupa is, hogy a nagyreményű és bátor vállalkozásról, a Balatoni Tengerikajakos Társaság rendezvényeiről el ne feledkezzek. (És akkor most nem sorolnék fel minden rendezvényt, maradnék csak azoknál, melyek szervezéséhez köze van valamely társaságbéli sporinak.)
Emellett a sokminden mellett van egy másik, immár rendszeressé váló rendezvény, a családi nap Velencén. Ez – elméletileg – nem a nagy távolságokról, nem a tajtéktúró nagy hajrákról szól, hanem arról, hogy el lehet hozni az ifjú generációt, apró kajakokban és pilincka evezőkkel, hadd szokják a vizet és a hangulatot.
Nem hangzik rosszul, ugye? Csakhogy furán evolválódnak ezek a túrák. Miután azt hittük, hogy ügyesen összeraktuk a naptárat, kiderült, hogy ezek a fránya kölykök egyáltalán nem így gondolkodnak. Ők például szívesen jönnek a Tisza-tóra, a Szigetközbe, és nem kell sok hozzá, hogy hamarosan a B80-nal is szemezzenek. Az a tökmag, aki nemrég még egy kajak hátsó tárolójából dugta ki a periszkópot, ma már felnőtt kajakban kalimpálta végig a túrát, felnőtt evezőlapáttal. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, nézzük a számokat: a tavaly őszi szezonzárón és az idei szezonnyitón több gyerek volt, mint az elméletileg gyerekeknek dedikált családi napon. Márpedig ez tényleg fura helyzet, hiszen egyfelől így a felnőttek kénytelenek lejjebb adni a túrák erősségét (kisebb távok, kevesebb erős sodrású rész), másfelől viszont a kölyköknek sem lehet mondani, hogy ne jöjjenek el, hiszen ennyi idő alatt nem csak a vízi csavargást szokták meg, hanem össze is barátkoztak. Érdekes helyzet, és hamarosan tényleg el kell gondolkodnunk azon, hogy inkább legyen minden rendezvény családi rendezvény is egyben, de azon belül legyenek külön túrák az aprónép és külön a felnőttek számára.
Na, elfecsegtem itt a teret, pedig arra akartam csak célozni, hogy ezen a bizonyos családi hétvégén az első napon mindösszesen 5 gyerek volt 14 felnőtt mellett, ami azért elég furán nézett ki. Meg is látszott a hozzáálláson: az esti bulin ugyanúgy ment a belazulás, mintha nem is kisgyerekes nap lett volna, a második esti lecsó úgy csípett, ahogy egy lecsónak csípnie kell, az első túra pedig igencsak felnőttes méretűre sikeredett. Hadd szokja az a büdös kölök. :)
Mindemellett biztos vagyok benne, hogy jól érezték magukat: ingergazdag játszótér, sátor, vízpart… ezért még az evezést is ki lehet bírni.

Vissza az időrendhez. Péntek délután idegbeteg pakolás (tényleg, létezik másfajta is?), aztán még éppen világosban érkezés a Drótszamár kempingbe, gyors sátorállítás, berendezkedés, huhh.

From Kajak

Határozottan örültem, amikor már sötétben, csak üldögéltem gond és tevékenység nélkül a székemen, mint egy növény. És szívtam fel a folyadékot. Is.

From Kajak

Reggelre persze kiderült, mennyi fontos dolgot nem hoztunk, így elsétáltam a boltba sörért. Reggeli, utána kávé helyett egy fürdés a kissé hűvös tóban, határozottan rendbe tette a hangulatomat. Pakolás, beszállás, indulás a kitűzött időpontban. Annyi év után ez már határozottan profin ment. (Igaz, sokat dobott a dolgon, hogy 10-re tettük az indulást.)

Agárdig egész gyorsan áttekertünk, a pop-strandon a vízibringás pacák kifejezetten jó fej volt, maximális respekt. (Ahogy Nej fogalmazott, a raszta haj és a nagy pocak mindig jó ómen.) Nemhogy megengedte, hogy kiszállhassunk a standján, de még be is tolta az összes vízibiciklit a tóba, hogy jobban elférjünk, emellett pedig segített kiszállni is, visszaszállni is.
Büfé, csapolt lóbányai, lángos. Van, ami nem változik. (Na jó, immár lehetett volna gyrost is enni.) Határozottan jól esett, úgy, ahogy volt. A gyerekek itt azt hitték, hogy fordulunk és megyünk haza, de hol voltunk még ettől! Elkeveregtünk a tó végéig, messziről üdvözöltük a madár rezervátumot, aztán kóvályogtunk a nádasban. Itt ketté is szakadt a csapat. Az egyik elején Bélával ketten kerestük az utat. Ő hozta a vállalkozó kedvét, én a GPS-t. A másik csapat Ferenccel tartott, aki egy ócska trükkel, úgynevezett ‘szakértelem’-mel vezette a társaság maradékát. (Azaz ismerte a terepet, tudta, hol jár.) Fura, de mindezek ellenére nagyjából ugyanakkorra értünk a megbeszélt kikötési ponthoz, a fasólyához.
Ahol nem tudtunk kikötni, mert egy horgász pont oda telepedett le. Nem szívesen megyek bele a témába, a horgászok és az evezősök között nem mindig súrlódásmentes a viszony, de itt azért felugrott a szemöldököm. Azon a szakaszon annyi jó horgászós hely van, a partszakasz gyk. sima, bárhová le lehet tenni az összecsukható kissámlit, tényleg nem értem, miért pont egy sólyára kellett rátelepednie. De ilyenkor vita nincs. A társaság nagyobbik része visszaevezett egy földnyelvhez, hiszen az aprónépnek be lett ígérve, hogy kiszállunk és strandolunk. (Mondjuk, a hely iszappakolásra inkább megfelelt.) Mi Nejjel inkább visszafordítottuk a kajakot a kemping felé és hazalapátoltunk.

From Segédlet

Na, a kiszállás.

Itt emlékeznék meg egy apró kis világhírről. A csapat egy része nemrég az Adrián bóklászott és bevezettek egy új mértékegységet, a pepint. Egy pepin, az a szívásmennyiség, ami akkor következik be, amikor valaki flottul végigcsinál egy vizitúrát, majd a legvégső ponton, amikor a kajak már odasiklott a part mellé és az illető ki is szállt, a lába beleakad a kajak peremébe, ettől az illető hasraesik az iszapos vízben, a kajak belefordul a felkavart dzsuvába és legalább egy mobiltelefon szarrá ázik. A mértékegység meglehetősen erős, a hétköznapi életben a millipepin használata javasolt.

Szóval, odasodródtam a lépcső mellé, megkapaszkodtam, kidobtam a kajakból a bal lábamat… erre begörcsölt a jobb. Vártam egy kicsit, aztán visszahúztam a balt is. Üldögéltem. Aztán megpróbáltam megint kidobni a balt, de már a mozdulat közben begörcsölt. Plusz mellette a jobb talpam is. Igyekeztem kulturált arcot vágni, mint aki tulajdonképpen élvezi az egészet, hiszen a strandon néhányan érdeklődve figyeltek. (Nézdd fiam, így kell kiszállni egy kajakból!) Vártam, amíg elmúlnak a görcsök, aztán kigyömöszöltem a jobb lábamat is, de a hatás-ellenhatás törvénye folytán a hátsóm és a derekam teljesen becsúszott a hátsó deck alá, a háttámlával együtt. Csak ültem ott összehajtogatva és vadul gondolkodtam, hogyan lesz ebből profi kiszállás. Végül úgy döntöttem, hogy sehogy, lesz, ami lesz, oldalra borítottam a kajakot, átdobtam felette a bal lábamat, az utolsó pillanatban, nagyjából egy centivel a víz felszíne fölött, hátranyúltam és visszafordítottam az éppen borulni szándékozó kajakot – és voilá: ott álltam a stégen és sem a kajak nem lett tele vízzel, sem a kütyüim nem áztak el. (Látod, milyen ügyes volt a bácsi, biztosan sokat gyakorolta!)
Gyorsan kivonszoltam a dögöt, nem is foglalkoztam vele, hány huplin pattant fel mögöttem, lelöktem az árnyékba és elégedetten néztem körül. Kábé ekkor ért be Nej, neki már profin magyaráztam el, hogyan is kell itt kiszállni. Felcuccoltunk a sátorig.
– Fogjuk meg egyszerre a két kajakot, oké?
– De egyet is alig bírok! Nem lesz ez így túl nehéz?
– Meg fogsz lepődni, de nem. Ha egyenletesen terheled magad, könnyebben tudsz cipelni nagyobb súlyokat is.
– Aha.

Amikor este, a tábortűznél meséltem, itt szólt közbe Péter:
– Félelmetes. És elhitte?

De felvittük, aztán gyors zuhany. Megnéztem magamat és rezignáltan állapítottam meg, hogy megint beszoptam: hiába védtem magamat minden irányból a napsugarak ellen, a vízről visszatükrődővel nem foglalkoztam. Azaz megint olyan vörös lett a fejem, mint egy ráké.

From Kajak

Lassan megérkeztek a többiek, pakolások, készülődések. Nejjel elmentünk hideg sörért, nem sokkal később beindult a zöldségszeletelés is, készült a lecsó. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy nem nekem kellett volna szeletelnem az erős paprikát, mert ez igen durva játékos: először a hüvelykujjamon lévő sebbe ment bele, onnan gyorsan lenyaltam, innentől már nem csak az ujjam égett, hanem a szám is. Majd a számról átkerült a szivarra is, így másfél órára stabilizáltam a kapszaicin utánpótlásomat. (Tudom, tej, zsír, mosópor: de egyikben sem volt kedvem arcot mosni.)

Aztán egy újabb átbeszélgetett, átökörködött este, de itt már kijött rajtam a heti fáradtság. Olyan tíz óra körül el is mentem aludni, addig is inkább csak hallgattam, mint sziporkáztam.

Éjszaka új vendég érkezett. Már két napja mondták, hogy jönni fog, hát, hajnalban ért ide. Akkora vihar szakadt ránk, hogy pislogni sem nagyon tudtunk. Az új sátor szerencsére jól bírta, ennek a vasát már nem kellett egész éjjel markolászni, mint a régiét Tisnóban. Sőt, igazából markolászni sem kellett semmit, akkor is csak fordultam egyet morogva a matracon, amikor nagyon közel csapott be a villám.
Hajnalban viszont gondban voltunk, mert nem vittünk magunkkal semmilyen időmérő eszközt a sátorba. Nehéz ám úgy pontosan kiállni a kajakkal a megbeszélt időpontra, ha csak az időérzékünkre hagyatkozunk.
Szerencsére volt egy templom a kemping mellett, gondoltam, majd legfeljebb figyelem a harangozásokat. Aha. Úgy látszik, az egyház is halad a tudománnyal, mert saccra valami Fibonacci sorozat alapján tolta a harangot a szaki. Megrángatta tízszer. Nagyjából akkor kezdett virradni. Hmm, talán osztani kell kettővel? Mert az öt óra még reális is lehet. Következőre viszont öt kondulás jött. Wtf? És ez ment egész reggel, egyszerűen képtelen voltam kitalálni, melyik harangozás hány órát jelentett. Később már direkt rászálltam a témára, de nem lettem okosabb. A déli harangszó majd öt percig tartott, gondolom, itt eresztette el az addig megspórolt kondulásokat. Fél egykor viszont már csak kettőt kaptunk, vélhetőleg délben kicsit túlteljesítette a normát. Hogyan tudták ebből régebben a szántóvetők, hogy melyik harangozás mit jelentett?

Nem is jött össze időre az indulás, az utolsó egységek olyan 10.30-kor szálltak vízre. De igazából mindegy volt, mára már nem terveztünk nagy utat. Különösen mi, hiszen tömérdek dolog várt itthon. Nekem olyan hétfőm lesz, hogy az agyam elhagyom… és valamikor pihenni is kellene. Szóval Nejjel, meg egy kisebb csapattal a tó közepéről visszafordultunk, immár vitéz módra pattantam ki a kajakból a lépcsőnél, aztán, ahogy Attila fogalmazott, elindult a végtelen pakolás, mely annyira pontos kifejezés, hogy nálunk még minden gúlában áll a nappaliban. De egyszer majd úgyis minden a helyére kerül. Vagy szétrohad.

From Segédlet

Végül, már csak minimális kommentárral, néhány kép.

Így néztünk ki az agárdi strandon.

From Kajak

Akkor most merre?

From Kajak

A rutin és az évek.

From Kajak

Megy ez elengedett kézzel is!

From Kajak

Elvan a gyerek

Fura látni, mivel játszik az ember, ahogy korosodik. Egyetemistaként az Impossible Mission nevű C64 játékban döntögettem a csúcsokat (a Hall of Fame-re 20000 pont alatt esély sem volt feljutni a gépemen), aztán az első munkahelyem időszakában a Civ1/Civ2 töltötte ki a szabadidőm nagy részét, a másodiknál pedig a Sherlock töltött be hasonló szerepet. Aztán eltűntek a játékok… illetve átalakultak. A tegnapi éjszakát például többek között azzal töltöttem, hogy androidos Total Commander alól próbáltam elérni egy linuxos NAS-t, Windows smb protokollon keresztül.

Rajzolok a térképre

Új kütyü a házban. Végre. Évek óta álmodozok egy túrázási célú, masszív, ütés- és vízálló GPS-ről, de eddig mindig volt valami, ami beelőzte. (Elméletileg most is lenne, fél éve neszkafézok, mert nincs normális kávéfőzőnk, de megkötöttem magamat: hamarosan indul a bringa- és a kajakszezon, aztán ősszel a kirándulós szezon, ezeknek már nem akarok tájékozatlanul nekimenni.) Nos, ennek vége, megvettem, itt van, innentől már nem kell agyongyötört térképekkel vándorolnom, széllel bírkózva ki és behajtogatnom. (A térképeket ettől persze még nem dobom ki, tervezni sokkal jobbak. De barangolni, már nem.)
A kezdeti bénázásokat most hagyjuk, azokról úgyis lesz egy sokkal kockább írás. Szombaton jutottam oda, hogy már kezdtem kiismerni magam a technikában, gyorsan el is bringáztam vele egy körre. Közben kétszer eláztam, szóval jelentem, a vízállóság stimmel.

From Segédlet

És igen, mostantól már nem nekem kell a Google Earth-ben emlékezetből megrajzolnom, merre is jártunk (“Várjunk csak, ezen a sarkon most jobbra, vagy balra fordultunk, egyáltalán ezen a sarkon fordultunk vagy a másikon?”), hanem track letölt, megjelenít. Ennyi. Fentebb a Mapsource alkalmazásban látszik az út, de van Google Earth kimenet is.

Aztán ha már így belelendültem, nehogy már kajakon ne teszteljem le. Ez az év úgyis tragikusan gyengére sikerült eddig, a szigetközi vizitúrán kívül nem voltam sehol, ami egyszerűen felfoghatatlan. (Ez sajnos érzékelhető is a vízbiztonságon, a tenyerem érzékenységén, na meg a gyors kifáradáson.) Tehát vasárnap összeszedtük a felszerelést, a kajakok felugrottak a tetőcsomagtartóra, irány Budakalász. Az akciót megpróbáltam összekötni a fényképezőgép vízhatlan csomagolásának egyik tesztjével, persze nem a gépet csomagoltam be, hanem gombóccá gyúrt újságpapírokat. Az eredmény szomorú lett, egész egyszerűen itthon nem lehet tengeri körülményeket modellezni. Szentendre alatt volt egy alacsony, viszonylag erős áramlású szakasz, na ott voltak hullámok, de csak 10 méteren keresztül. A teszt lényege viszont pont az lett volna, hogy a tartósan hullámátcsapásoknak kitett kettős vízhatlan zsák hogyan viselkedik.

From Kajak

De a GPS remekül vizsgázott. Már eleve, nézz rá a fényképre, nekem eddig is tetszett a kajak cockpit-je, de így, műszerfallal lett igazán dögös. Persze gyakorlati előnye is van, ha a túra dashboard-ot teszem ki rá, akkor egyből látom, hogy mely evezési technikákkal haladok és melyekkel szuttyogok.

From Kajak

Erre a képre különösen büszke vagyok. A távolságból látható, hogy még felfelé megyünk, viszont a maximális sebességet sikerült feltornáznom 10,4 káemhára. Mindezt még formán kívül, egy teszkógazdaságos evezőlapáttal. Sokkal jobban örültem ennek a számnak, mint a lefelé beállított 13,2 kmh értéknek. Hiszen az utóbbi azért csak lejtős pályán született, míg az előbbi hegynek fel. (A kerékpáros statisztikát meg elfelejtettem lefényképezni, pedig ott is rá lehetett volna csodálkozni egy 47 kmh feletti maximális értékre.)

Sajnos a bringázáshoz hasonlóan a kajakra sem volt sok időnk, így Szentendrénél visszafordultunk. Így is lapátoltunk 13 kilométert, vasárnap délutáni programnak teljesen jó volt. A változatosság kedvéért ezt a track-et már átdobtam a Google Earth-be. Imhol.

From Segédlet

Úgy gondolom, eddig is elég alaposan dokumentált túráink voltak… de innentől minden csavargás, lett légyen az erdőben, hegyekben, kerékpárral, gyalog, vagy tengeren, folyókban kajakkal, vagy egyszerűen csak csavargás egy városban, minden trekkelhető, megjeleníthető, elmenthető. Hogy ez jó-e, azt még nem tudom, de a lehetőség megvan rá.

És még valami. Ahogy Zaphood Beeblebrox megtette, hogy agyának egy részét elmentette, hogy egy esetleges agymosás után vissza tudjon állni a korábbi állapotra, úgy jártam én is. Korábban állandóan bennem volt a mehetnék, de ez mostanában elsorvadt. Nem véletlenül voltam olyan keveset idén a vizen. Ha akarok menni, akkor úgyis megyek. De mostanában nem akartam. Túl sokat az sem segített, hogy sejtem az okokat – attól a mehetnék még nem éled fel. Viszont az izgetésért-mozgatásért felelős kukacot sikerült átplántálnom Nejbe, aki zsennyegett, rágta a fülemet, menni akart. Vasárnap nem győztem keresni a kifogásokat, hogy miért ne menjünk mégse, de sehogyan sem tudtam meggyőzni. Így elmentünk. A gyógyszer működött, átbillentem, jól éreztem magamat és már megint ott vagyok, hogy el se tudom képzelni, hogy ne menjek neki a nagyvilágnak, amint lehetőségem adódik rá.