Meteorológia és huncut időjárás

Az előző bejegyzéshez született egy meteorológiában kételkedő komment. A helyzet az, hogy én is rengetegszer szidom az időjósokat, pedig alaposabban belegondolva, magamat kellene szidnom. Mert feltétel nélkül elhiszem, amit mondanak.
Pedig tudhatnám. Mérnökember vagyok, tanultam folyadékok áramlástanát, tanultam hőtant, tanultam differenciál-egyenletrendszereket és tanultam valószínűségszámítást. Mégha oly kevésre is emlékszem az egészből, azért az megmaradt, hogy micsoda bonyolult számításokat igényel, hogy adott valószínűséggel megjósolják, hogy egy adott körzetben mekkora lesz a légnyomás, ebből következően milyen szél várható és kialakul-e esőt okozó felhőzet. Neadjisten, még villámlani és dörögni is fog. Ez még akkor is igaz, ha ma már a műholdak révén sokkal több kiindulási adat áll rendelkezésükre, a számítógépes teljesítmény pedig sokkal bonyolultabb modelleket támogat.
Ami el szokott sikkadni, az a valószínűség. Sokismeretlenes differenciálegyenletek, a káoszelméletnek az a nyomorult pillangója, az egymásra épülő bizonytalanságok… ezek mind behatárolják, hogy biztosra nagyon keveset mondhatnak. Csak éppen a meteorológiai oldalak az előrejelzéseket úgy közlik, hogy igen, XY napon esni fog. Vagy sütni fog a nap. Még furább, ha melléteszik a valószínűségeket is, mert ekkor mindenki azt fogadja el jóslatként, ami számára kedvező lenne. 65%-os valószínűségű eső? Akkor 35% az esély, hogy nem esik. Hát miért pont nekem nem lenne szerencsém?(1)

(1) Tényleg fura, hogy az emberek – azok is, akik tudnak számolni – mennyire úgy érzik, hogy a valószínűségek mindig csak másokra vonatkoznak. A lottó kettes esélye durván 1:200, azaz ha heti egy szelvénnyel játszol, akkor kábé négyévente lesz egy kettesed. Mégis, az az ember, akinek már egy éve nem volt kettese, úgy érzi, hogy valamiért pikkel rá a sors. Hogy vele most ki lett cseszve.

Na, mindegy. Trükkös dolog a meteorológia és még trükösebb, hogy hogyan hiszünk benne. Mivel éppen tegnap olvastam, elmesélem a sztorit.

A normandiai partraszállás időpontja, a D-Day eredetileg június 4-re volt kitűzve. Telihold, ár-apály, minden ekkor volt ideális. Igenám, de 3 nappal előtte elromlott az idő, márpedig ha valahol tud cudar idő lenni, a La Manche csatorna biztosan dobogós. Churchill szerint decemberre jellemző idő köszöntött be, hideg, köd, felhők, durva viharok, durva hullámzással. Vártak, vártak. Aztán elhalasztották az egészet 5-ére. Éjszaka kérdezték a meteorológusokat, mi várható. Azok azt mondták, hogy ennél csak szarabb lesz. De! Úgy látják, hogy 6-án délelőtt lesz egy kis enyhülés, viszont délutántól újra jön a cudar idő és beláthatatlan ideig marad is. Fel volt adva a lecke. Legközelebb két hét múlva áll egybe minden kedvező állásba, közben meg már az összes katona be lett stokizva a hajókba. És ha kiszivárog az egész? Végül Eisenhower bevállalta a kockázatot és hitt a meteorológusoknak.
A túloldalon a német meteorológusok annyira jelentéktelennek ítélték azt a pár óra enyhülést, hogy meg sem említették. Azt mondták, hogy az ítéletidő hetekig tart, a partraszállásnak semmi esélye sincs. Rommel, aki az adott partszakaszért felelt, haza is utazott a családjához.
A többi már ismert. Egy kis időre tényleg elállt a vihar, a tenger nem, mert a hullámok már csak ilyenek, a katonák szanaszét rókázták a szállítójárműveket, de ki tudtak kötni, meg tudták lepni a németeket. És mire újra feltámadt a vihar, addigra a legfontosabb, legnehezebb lépésen már túl voltak, hídfőállásokat létesítettek a parton.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *