Illetve, a közei, ha már szabatosak akarunk lenni. A tavalyi túra nagy sikerén felbuzdulva idén az évadnyitó evezést szerveztük a Szigetközbe. Roppant sajnálatos, legalábbis a számomra, hogy ez idén tényleg évadnyitó, a két ünnep közötti lecsorgás óta nem ültem kajakban. Nej meg utoljára ősszel, szóval elég rendesen be voltak rozsdásodva a kajakozóizmaink(1).

(1) Elmeséljem, melyek ezek? Nos, sem a váll, sem a kéz nem tartozik közéjük. Derék, hát, comb… és bizony a segg. Meg a tenyér.

Az első este mondhatni szokásos: emberek nagy lendülettel megérkeznek, rég látták egymást, nagy összeborulások, sör, bor, pálinka, bogrács, beszélgetések. Ehhez képest másnap reggel időben indulás, ami 32 vízi egységnél nem kis bravúr.

From Kajak

Aztán ugyanez a 32 egység végigment a terepen, ami szintén nem volt piskóta. Véleményem szerint ekkora létszám már némileg sok is a szűk ágakba, meglehetősen sok volt az álldogálás. Rosszabb esetben a sodrással küzdés, amíg sorra kerülhettünk. De aztán tágasabb vizek jöttek és csak az átemelések lassították az evezést.

From Kajak
From Kajak

Mondtam már, hogy utálok átemelni? Az én mackós termetemmel a kiszállás/beszállás mindig nagy kaland, még akkor is, ha nem kell olyan sokat várakozni. Tavaly pl. ahol lehetett, inkább feleveztem, áteveztem, bármi, csak ne kelljen kiugrálni, beugrálni. Nos, idén ez több okból sem működött: egyrészt a kihagyott tél és tavasz megbosszulta magát, már rögtön az elején (sőt, már az esti favágás közben) vízhólyagok gyűltek a jobb kezemre, melyek az evezés közben jó nagyra híztak, felszakadtak, majd nyílt sebekké evolválódtak. Másrészt a kedvenc evezőm tavaly pont ugyanitt tört el és a helyette kapott evező… az nem az igazi. Úgy értem, nekem. Nejnek tökéletesen bevált, ő végig azzal evezett, én pedig egy hat évvel ezelőtt vásárolt tesco gazdaságossal. Ami sík vízen elmegy, de abszolút képtelen arra, hogy az erőteljes húzásaimat átadja a víznek. Harmadrészt meg a kajak is szívatott, a háttámlám rendszeresen becsúszott a beülő pereme mögé, így végig a gerincemet reszelte a perem. Szóval idén csatlakoztam a nyugdíjas klubhoz, mindenhol a gyengébb verziót választottam, nem is győztem ki-bepattogni a kajakból. Ami egyfelől jó, mert ezt is meg kell tanulni valamikor, másfelől meg… de ezt inkább elmesélem.
Összességében öt helyen kellett kiszállni. Négy alkalommal nem is volt gond (bár akadt olyan kiszállás, ahol úgy éreztem magam, mint a bálna, melyet szorgos kezek vonszolnak a parton), az ötödiknél annál inkább. Ez egy gát volt, ahol az ág annyira holt volt, hogy már rohadt. Nem, ez nem költői túlzás, a gát előtt és a gát után olyan volt a “víz”, mint egy pottyantós budi: sűrű és rettenetesen büdös. A kiszállással nem volt baj, viszont beszálláskor kíváncsiságból ki akartam próbálni, mennyire stabil a kajak: beleléptem egy lábbal, megmozgattam… erre vadállat módra elindult előre, de úgy, hogy esélyem sem volt stabilizálni magamat, háttal beletaknyoltam a pöcegödörbe. Felálltam, innentől már nem volt gond, vízből be tudok szállni… na de a szag! Az a rettenetesen büdös sár rámragadt, ahogy beültem a kajakba, az is jött velem… tényleg olyan voltam, mint akit akkor húztak ki egy pottyantós budiból. És nem csak én, hanem hamarosan minden: a ruhám, a kajakom, az evezőm. Komolyan mondom, egy ilyen büdös sár/víz olyan, mint a pestis: akármihez hozzáér, átadja neki a bűzt. Innen még jó egy kilométer volt a szállás, megérkezéskor nem is nagyon vacakoltam, kiszálltam, ruhástól elmentem úszni egyet, majd nagyjából átmostam a kajakot, de reménytelen küzdelem volt. Kihúztam a partra, elmentem ruhástól zuhanyozni, gondolom, a kemping szennyvízlefolyója sokáig meg fogja emlegetni a napot, de bőven volt büdös trutymó, még így is maradt. A ruháimat kiakasztgattam a kocsira. Nem tudom, mikor fogja ezt megbocsátani nekem.

From Kajak

(Nej megjegyezte, hogy a héten elviszi mosóba. Ehhez tudni kell, hogy a leányzó normál esetben kábé ötévente szokott kocsit mosatni.)

Újabb esti parti, bár már jóval visszafogottabb, mint az előző napi. Például szivarra gyújtani sem mertem, mert nem akartam úgy járni, mint előző este: éppen égtem, amikor készen lett a kaja, amikorra meg elfogyott a szivar, addigra a kaja is. Nos, most jóval nagyobb adag készült, nagy lendülettel be is dobtam két tányérral, de ettől meg úgy elteltem, hogy amikor valami cuccért be kellett mennem a szobába, ruhástól ájultam az ágyba. A szandált is csak egy hajnali megébredéskor rúgtam le magamról.
Nyolckor ébresztő, reggeli. Nézegettem közben a tenyeremet. Nem sokat javult. Elkértem Nejtől a bringáskesztyűjét, azzal valamivel jobb volt, de azért még abban is fájt rendesen. A derekam, ahol tegnap kidörzsölte a gerincemet a perem, szintén. De a végső lökést a kajak adta. Kisétáltam a partra, felfordítottam és rögtön olyan tömény trágyaszag csapott meg, hogy kis híján hanyattdőltem. – Na nem, ebbe én bele nem ülök! – döntöttem. Így is fájok egy csomó helyen és a mazochizmusnak is vannak határai. Nej, a kis lelkes, összepakolt, elment túrázni, én meg maradtam. Egy-két percig gondolkoztam, mit is csináljak, aztán visszadőltem az ágyba. Gondoltam, bóbiskolok még egy kicsit, aztán átmegyek a büfébe, kávé, víz, Kindle, szivar. Aha. 13.45-kor ébredtem meg, tíz perc múlva érkezett is Nej, csapzottan, vigyorogva. Frankón megcsinálta az aznapi távot, többet is, mint amennyiről eredetileg beszéltünk. Én meg frankón kialudtam magamat. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy kajaktúrán hozom be a többhetes alváslemaradásomat, de ez a 15 órás alvás olyan volt nekem, mint az élet vize: frissen, üdén és kívánatosan másztam ki az ágyból. Érzem, persze, hogy ez nem egészen a helyzethez illő döntés volt, de a józan ész ezt diktálta. Ahogy öregszik az ember, úgy hoz egyre több bölcs döntést. És úgy lesz egyre unalmasabb az élete.

Innen már csak egy gyors pakolás volt hátra, aztán négy órakor jöttünk is haza. Eredetileg úgy volt, hogy ott alszunk, de mivel én is, és a kajakom is kidőltünk, túl sok értelme nem lett volna maradnunk. Így is elleszek kedden a kajak és a felszerelés kipucolásával. (Slággal, mint ahogy Herkules bánt el az istállóval.)