Róma 6/6

2012.04.17; kedd

Erős napnak nézett ki, még ha nem is terveztünk sokat gyalogolni. Korai kelés, pakolás. A reggeli metrón valami olyan tömeg volt, amilyent még Pesten sem láttam. A Termininél szálltunk volna át az A vonalra, de az első szerelvényre nem fértünk fel. Mindezt persze teljes menetfelszereléssel: Nej kerekes bőrönddel, én hátizsákkal. A nap meg direkt úgy sütött, mintha kalóriára fizették volna. Egy olyan napon, amikor 70%-os esőt ígért a meteorológia. A Szent Pál bazilikánál nem is bírtam tovább, páros lábbal ugrálva valahogyan belegyömöszöltem az esőkabátomat a hátizsákomba.
Viszont a tömeg jó bemelegítés volt a Vatikánhoz.
Az első sort még beelőztük. Mentünk felfelé az emelkedőn, a sort már láttuk, a bejáratot még nem. De a csodálatos vócser átsegített a nehéz perceken. Portás. Leküzdöttük. Ruhatár a csomagoknak. No problemo. Pénztár. Ez is megvolt. Ami nem volt meg: nem vettük észre, hol lehet ingyenes térképet szerezni a múzeumhoz. Márpedig ezt nem osztják csak úgy: az elkövetkező negyedórában egyre ingerültebben próbáltam szert tenni egyre, de a porta után már sehol sem volt kirakva. Végül amikor már közel álltam ahhoz, hogy ókori szobrokat rugdossak, Nej talált egy információs pultot, ahová kirakva ugyan nem volt térkép, de miután kértem egyet, kaptam.

From Roma 2012

Tömegtől undorodva, szanaszét frusztrálva mentem ki az udvarra, ahol egy nagy aranygömb (paradicsom?) uralta a geometriai központot. Nej lekapta, én is le szerettem volna, az igazi fényképezőgéppel, de az utolsó pillanatban oldalról belenyúltak a képbe. Ezzel vesztettem 5 másodpercet, ami elég is volt ahhoz, hogy egy öreg japán házaspár beálljon a képbe, pont ott, ahol a gömb fő mintázata volt. Először a papóka fényképezte le a mamókát. Lassan, alaposan. Aztán helyet cseréltek és a mamóka kapta le a papókát. Majd álldogálltak egy kicsit a gömb előtt, végül megkértek egy arrajáró hapsit, hogy fényképezze le mindkettőjüket. Mindezt úgy, hogy én már látványosan dühöngtem és a táblákat rugdostam. Nem is kellett magyarázkodnom, hiszen szemmel láthatóan eredetileg én álltam ott a gömbnél, ők utólag gyalogoltak bele a kompozícióba. Aztán mielőtt elkezdtem volna öreg japán embereket rugdosni, Nej arrébb vezetett.

Sajnos csak később derült ki, hogy milyen nemes bosszút lehetett volna állni rajtuk. A gömb ugyanis nem volt fixen rögzítve, ha elég erős ember tolta meg, akkor forgott.
Na, amikor a papó, meg a mamó ott topogtak, hogy pont a minta előtt – és előttem – legyenek, egyszerűen el kellett volna forgatni pár fokkal a gömböt, lefényképezni, aztán otthagyni az öregeket, hogy próbálják meg feldolgozni a szituációt.

Gondolom, látható, hogy ekkor nem voltam éppen ideális állapotban a múzeumlátogatáshoz. Abban a múzeumban, ahová többszáz méteres sor állt, hogy bejusson. Ahol füstölt heringként nyomorogtak az emberek, hogy lássanak is valamit.
A kedvenceim azok voltak – kezdve a fentebb említett japókkal – akik úgy érezték, hogy nekik joguk van, akár percekre is, lestoppolni valamelyik látványosságot. Beálltak elé, pózoltak.
– Jó lesz így?
– Nem, még nyújtsd ki derékszögben a lábadat!
– És most?
– Várjál, még állítok a vakun. Addig nyújtsd ki a nyelved is!
És ezt ment, szinte mindenhol, ahol lett volna értelme fényképezni bármit is. Harcolni nem lehetett ellenük – maradt a szivatás. Ne gondolj semmi extrára, egyszerűen csak beálltam szorosan melléjük. Hogy én is rajta legyek a képen. Eredetileg arra gondoltam, hogy még a tökömet is vakarni fogom közben, de aztán győzött az a jó szívem, és moderáltam magamat. (Ráadásul mindezt MVP ingben, mert azt dobtam be vésztartaléknak, arra az esetre, ha a normális ruháim valamiért – például esőben ronggyáázás okán – kidőlnének.)
Minden teremben turistacsoportok. Úgy elképzeltem, miket magyarázhat az idegenvezető:
– Hölgyeim és Uraim! Forduljanak jobbra! Ott láthatják az előttünk érkezett csoportot, melyet a lila esernyős úr vezet. Most forduljanak balra! Ott azt a német csoportot láthatják, melyet az orchideás idegenvezető hölgy vezet. Vannak ugyan szobrok is a teremben, de azokat sajnos esélyünk sincs látni ekkora tömegben.
Viszont most már abszolút megértem azt az idegenvezetőt, aki megkülönböztető jelzésként egy igazi, kifent kaszát cipelt magával a Sacra Coeur katedrálisnál.

From Roma 2012
From Roma 2012

De azért hullámokban ki lehetett fogni olyan pillanatokat, amikor hozzáfértünk a szobrokhoz is. Nagyon csalóka volt a dolog, mert ahogy ez a töméntelen szobor le volt lökve, az ember hajlamos volt azt gondolni, hogy ezek mindenféle vicik-vacak szobrok. Fokozta a bizonytalanságot, hogy nagyon kevéshez volt írva bármi is, ami volt, az meg gyakran pontatlanra sikeredett. (Pl, huszonvalahányas számú tároló, 4-es szobor, a kiírás szerint szatír valakinek a villájából, valójában viszont egy görög állampolgár, olyan Socrates formájú. De ez még a jobbik eset volt, tárolónként rendszerint kiraktak 5-6 megnevezést és vagy 20 szobrot.) Száma viszont mindegyiknek volt, ebből gondolom, hogy lehetett valahol katalógust vásárolni, amelyből már több mindent ki lehetett volna olvasni. Nekünk maradt az általános műveltség. Szerencsére megismertünk néhány szobrot, és amiben biztosak lehettünk, hogy ezek itt nem másolatok. (Eltekintve azoktól, amelyekre kiírták. Már ha volt kiírás.)

From Roma 2012

Újabb hatalmas terem, tele szobrokkal. A férfiak többsége pucér, pontosabban csak fügefalevelet viselt. Hirtelen eszembe jutott a tegnapelőtt látott szobrászműhely, ahol egymás mellett álltak a polcokon a különböző méretű orrok, fülek. Biztos van külön polc a különböző méretű khmm… fügefaleveleknek is. (Jelzem, ez egyáltalán nem perverz gondolat. A város ajándékboltjai tele vannak olyan hűtőmágnesekkel, melyek Dávidnak pusztán csak egy bizonyos testrészét ábrázolják, igaz, azt viszont hihetetlen részleteséggel. Mindenféle méretben. Javasoltam is Nejnek, mint fanatikus hűtőmágnes-gyüjtőnek, hogy vegyünk egyet, jó lesz a hűtőre kilincsnek.)

Pár teremmel arrébb feljárat az etruszk kiállításhoz.
– Nézzük meg! – javasolta Nej.
– Nagy ívben leszarom az etruszk vázát – kezdtem dúdolni Líviusz antikommercionális slágerét, de aztán észrevettem, hogy ott alig lézeng néhány ember, így mégiscsak felmentünk, levegőzni egy kicsit. Kár lett volna kihagyni, a harciszekérnél jókat vigyorogtunk.

Innen visszacsatlakoztunk a tömegbe, mely monoton áramlott egy irányba. A térképünk is ezt mutatta, szóval mentünk velük. Hiba volt. Szerintem mi – és a tömeg is – a 2 órás látogatás programját kapta meg, csakhogy létezik 5 órás program is, mely tényleg mindent megmutat. Legalább ekkora hiba volt, hogy a múzeumból nem készültem fel előre, így csak utólag, már itthon fogtam gyanút, hogy mennyi mindent hagytunk is ki. Sokat. Hogy mást ne mondjak, pl. a Laokoon szoborcsoportot és rengeteg festményt.

From Roma 2012

Az se volt túl kellemes, hogy a tömeg sodort. Hosszú folyosó, tele faliszőnyegekkel. Semmit nem láttunk belőlük, mert megállni sem lehetett. De értelme sem lett volna, hiszen esélyünk sem volt áttekinteni az egészet.

Így értünk el a Raffaello stanzákig(1). Az egyikben nagyot csillant Nej szeme. Ki volt írva a falra, hogy toilet jobbra.
– Megvársz itt?
– Egy Raffaello teremben? Bármikor.

(1) A stanza az gyk. pápai lakosztályt jelentett, beleértve a hivatalos szobákat is. II. Gyula pápa, amikor átköltözött ebbe a szárnyba, felkért néhány neves művészt, hogy fessék már ki a kecót. Aztán amikor meglátta Raffaello munkáját, sebtében kirúgta az összes többit. Raffaello – és segédei – nem tétlenkedtek. Olyan freskósorozatot raktak a falakra, hogy azóta is csodájára jár a világ. (Sajnos szószerint.) Itt található a közismert freskója, az Athéni Iskola, de a többi is igen meggyőző. (Még annak ellenére is, hogy a freskókban elég nagy a segédi munkák aránya, és ez itt-ott látszik is.)

Míg várakoztam, volt időm nézegetni a szemben lévő festményt. Biztos vagyok benne, hogy nem ezt a hatást szerették volna elérni, de én nagyot vigyorogtam rajta.

From Segédlet

A festmény az ostiai csatát, a szaracénusok legyőzését ábrázolja. A kompozíció félelmetes. A jobb felső sarokban láthatók a gyalogosokat partra szállító hajók, a kép előterében a harcosok, amint leteperik a helybélieket, a bal oldalon pedig egy speciális harcoló egység, a kerekeken guruló pápa, aki csata közben hevesen imádkozik, mint Perseus Python a kviddicsmeccsen.

A következő szakasz végre levegős volt. Modern festmények, installációk. Ezen úgy száguldott át a tömeg, mintha kénkőszagot érzett volna. Mi besétáltunk az egyes szobákba és bár néhány festmény nálam is kiverte a biztosítékot, de találtunk megdöbbentően hatásos ábrázolásokat is. Egyik kedvencem a négy deszkából összeszögelt ‘Jézus a feszületen” kompozíció volt. (Vedd figyelembe, hogy két deszka már eleve elment a feszületre.)

Lassan finiseltünk. Szűk járat a Sixtus-kápolna felé. Elképzeltem, ahogy II. Gyula pápa minden este, tunikáját bokáig felhúzva sietett fel ezen a lépcsőn, lopva megnézni, mit festett, mennyit haladt aznap ez az ördöngős Michelangelo. Aztán amikor minden készen lett, kizavart mindenkit, hanyattfeküdt a padlón és csak nézte, nézte a plafont. Lehet, hogy angyalkázott is közben. Szóval, Sixtus-kápolna. Tényleg impozáns, mint egy óriási ékszerdoboz. Némileg ront az élményen a nagy tömeg és a teremőrök, akik percenként kiabálnak rá a tömegre, hogy ‘csendet, ez egy szent hely!’. Kíváncsi vagyok, amikor a konklávé napokon keresztül pápát választ, azokra is rászólnak-e? Hiszen a szent hely nekik is az. Sőt, különösen nekik.

Innen mindenki szellemileg leeresztve jött ki. Megvolt a fáradságos előjáték, megvolt a katarzis. Ráadásul valami érdektelen lakosztály szobái jöttek, a tömeg már csak a kijáratot kereste. Mi is kis híján elrohantunk egy látszólag hétköznapi szobor mellett, amikor Nej behúzta a vészféket. Rodin, a Gondolkodó. Másolat ugyan, de így is hat.

Aztán egy hosszú egyháztörténeti folyosó. A legtöbbször visszatérő motívum: Valahanyadik Pius dolgokat néz. Majd a végén maga Valahanyadik Pius életnagyságú szobra. A látogatókat nézi.

Átverekedtük magunkat az ajándékbolt részlegen, felvettük a csomagjainkat, kisétáltunk. Huh. Azt hittük, túlvagyunk a nehezén. Pedig még csak igazán most jött az emberpróbáló sor.
Szent Péter székesegyház. Mivel ingyenes a belépés, így nem lehet olyan jegyet vásárolni, amellyel megkerülhető a sor. Az a sor, melyet a fémdetektoros motozógép okoz. Álltunk kint, a tűző napon, az összes cuccunkkal, az összes meleg ruhánkban. Amikor egy felhő végre eltakarta a napot, a tömeg egy emberként sóhajtott fel. Néztem a tömeget és belegondoltam, hogy na, azért valamit mi is adtunk a világnak. A nagy motozás ugyanis valószínűleg azóta van, amióta egy őrült magyar kalapáccsal esett neki a Pietának. De minden sor elfogy egyszer, még az ilyen kellemetlen, szabályozatlan fajta is. A csomagokat ledobtuk a ruhatárban (egy kelletlen, mondhatni bunkó ruhatárosnál), mehettünk a katedrálisba.

From Roma 2012
From Roma 2012
From Roma 2012

Nos, mit mondjak? Szép. Nagy. Szép nagy. Olyan festmények és szobrok néztek le ránk, hogy beleborzongtam. És akkor még nem beszéltem az épületről, a hatalmas méretek ellenére is kellemes arányokról. A kupoláról. De minden szépsége, csodája ellenére sem tudtam szabadulni az érzéstől: ez a templom rámtelepszik, összenyom.

A bazilika előtti teret úgy tervezte meg Bernini, hogy az optikai trükkök lenyűgözzék a belépőket. Éppen ezért egy szűk utcán lehetett megközelíteni a teret, ahol az hirtelen kitágult. (Ezt a hatást csökkentette Mussolini, amikor kiszélesíttette a bevezető utat.) Ahogy haladunk a székesegyház felé, az úgy néz ki, mintha távolodna. Az oszlopsor a tér közepéről azt a hatást kelti, mintha csak egy sor oszlopból állna – pedig négy oszlop található egymás mögött.
Mi nem a javasolt irányból közelítettük meg a teret – de nem ezért nem nyűgözött le. Az oszlopok jó része be volt állványozva, az oszlopsorok végei le voltak zárva valami papír/szövet cuccal… az egész körülbelül annyira volt impozáns, mint egy soroksári logisztikai központ. Nem beszélve a tér nagy részét elfoglaló széksorokról, korlátokról, a bejárat előtti színpadról, ahol a pápa szokott fellépni szerdánként.

From Roma 2012
From Roma 2012

Kerestünk egy árnyékos helyet, leültünk. Mint kiderült, ide szokták ültetni a tanulmányi kirándulásokban megfáradt diáksereget is, így volt alkalmunk megtapasztalni, milyen is az, amikor vagy ötven mediterrán középiskolás kölyök akar egyszerre alfahím lenni.
Ücsörögtünk egy félórát, elment egy szivar is, aztán négy óra körül indultunk el a repülőtérre. Hihetetlenül ráértünk, a gép csak este tízkor indult. Hirtelen ötlettel nem is a metróra szálltunk fel, hanem egy aprócska, tömött buszra. Pont indult is, arra is éppen csak alig maradt időm, hogy megnézzem, egyáltalán a Termini felé megy-e? Oda ment, és utoljára kaptunk még egy remek összefoglalót a városról. Ez egy elektromos busz volt, bemehetett a zsúfolt belvárosba is. Be is ment. Végignéztük a korábbi csavargásaink helyszínét, láthattuk azokat a tereket, utcákat, melyeket kihagytunk, sőt közelről is megismerkedhettünk a világhíres római közlekedési dugóval.
És még ekkor is csak öt óra volt. A Termini mellett egyből elcsíptünk egy Terravision buszt, így hatkor már kint voltunk a Ciampino reptéren.
A buszból pakoltam ki a csomagokat, közben egy bőröndöt, mely Nej bőröndjén feküdt, áttettem egy másik bőröndre. Pont ekkor ért oda a tulajdonosa és akkora patáliát csapott, hogy azt hittem, ég a repülőtér. Hadaró olasz emberrel túl sok értelme nincs vitatkozni, így csak néztem értetlenül. Azért az már komoly szellemi szint, amikor valaki felháborodik azon, hogy a busz csomagtartójában lévő bőröndje nem egyedül utazik.

Ittunk még egy kávét. Itt tovább borzolták az idegeimet. Végigálltuk a sort, erre amikor a pulthoz kerültünk, elhajtottak, hogy először vegyünk blokkot. A kasszírbácsi meg elgépelte, így Nej kénytelen volt tejeskávé helyett kapucsínót inni. Ekkor azért már volt akkora tömegundorom, hogy zavarjon a háromszori sorbanállás – pedig a security check csak ezután jött. De végül áthámoztuk magunkat mindenen, leültünk a budapesti gép kapujában. Este hétkor. Még volt 3 óránk. Itt döbbentem rá, hogy nem elég, hogy kifelé nem tudtam használni a Kindle-t, mert le volt merülve, de Rómában is elfelejtettem feltölteni. Konnektor a reptéren? Ja, az a háromlyukas.

Üldögéltünk. Néztük a falakat. Néztük egymást.
– Elmeséljem még egyszer a császárokat? – fordultam Nejhez.
– Igen, lécci!

Innentől kicsit gyorsabban telt az idő.
Jó magyar szokás szerint a sorállás már 40 perccel kapunyitás előtt beindult, mintha másfél órás repülésnél lenne bármi jelentősége is, hogy hová ülünk.
Ahogy minden cseppkőbarlangban pusztán csak idő kérdése, hogy mikor szembesít minket a túravezető egy anyósnyelv, egy búsuló juhász vagy egy éléskamra nevezetű formációval, ugyanúgy biztosra lehet menni, hogy a tömött repülőgépen hamarosan felhangzik a csillapíthatatlan csecsemőordítás. Közelről. Itt is így történt, ráadásul ez egy különösen edzett torkú csöppség volt, mert túlharsogta még a felszállást is. De csak másfél óra, annyit meg fejenállva is. Rágondoltam Szent Péterre, meg a többi vértanúra és ez sokat segített.

Érkezés sima, az éjszakai buszra is alig kellett várnunk, ráadásul a 200E helyett a 900E nekünk különösen jó, szóval hajnal egykor már itthon is voltunk.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *