Róma 4/6

2012.04.15; vasárnap

Reggeli közben variálás az esővel. Vasárnap délelőttre 20%, délutánra 40% valószínűséggel igérik, ami nem is olyan rossz, tekintve, hogy tegnap még 60% felett volt a mára jósolt érték. Sőt, süt a nap! Ha nem kezdtünk volna időhöz kötött helyen, akkor reggeli után simán kiültem volna az erkélyre napozni + szivar + kávé. Viszont estére 70% felett mondják, sőt, villámlás, mennydörgés is szerepel a repertoárban. Hétfőre pedig egész napra 90%-ot kaptunk, igaz, vihar nélkül. Na, most mi legyen? Mondanom sem kell, mind a két napon elég magas a szabadban tartózkodás tervezett aránya. És lóg még az éjszakai séta befejezése. Nej amellett kardoskodott, hogy vihar ide vagy oda, menjünk ma este. Ha jó lesz, akkor jó lesz. Ha rossz lesz, akkor meg tudjuk ismételni hétfőn. Hátha akkor még rosszabb lesz. Mindegy, majd meglátjuk. Áprilisban úgysem lehet fél napra előre tervezni.
Viszont ha ma megyünk vissza este, akkor megint kell egy napi bérlet.

A reggelihez folyadék: Chianti. Ezen kívül csak tej volt a hűtőben, de annyira azért csak nem büntetem magam. Remélem az öreg faszi is felkelt korán és csuklott, mint a colostok.

Ja, hogy miért a korai ébredés? Meg akartuk nézni a Porta Portese piacot, az meg – információim szerint – csak vasárnap délelőtt él. (A másik meglátogatandó piac, a Campo de Fiori meg minden más napon, csak vasárnap nem. Írtam már, mekkora kihívás volt tervezgetni?)

Újabb brutál erős eszpresszó a sarki reggelizőben. Az a fajta, melyet csak centi vastag falú tégelyben mernek felszolgálni, mert egyébként szétmarná a poharat. Ekkor kezdtem el látni.
Még benéztünk a boltba, egyrészt tesztelni, hogy vasárnap is nyitva van-e, másrészt akkora ásványhízhiányunk volt, hogy azt el se tudom mondani. Bedobtunk egy üveggel a kosárba, később viszont otthagytam a kosarat a földön. Böszme hosszú sor, egy pénztár, beleszarós, lusta pénztárossal. Ennyire azért nem értünk rá. Ismét víz nélkül maradtunk.

Utána 3-as villamossal busszal elmentünk a piacig. Olyan lengyelpiac érzést vártam, és ez teljesen be is jött. Brutál hosszú utca és tényleg mindent lehet kapni. Majdnem azt írtam, hogy majdnem minden szent szart, de biztos vagyok benne, hogy az is volt. Vagy egy órát bolyongtunk, aztán amikor egy kanyar után megláttuk, hogy még mindig nem látjuk a piac végét, akkor visszafordultunk. A látogatást mindemellett nem minősíteném sikertelennek, mindenkinek megvettük a megfelelően bizarr, idióta ajándékot. (Talán a lányomnak szánt nepáli szoknyanadrág lógott ki a sorból, az nem volt annyira idióta.)
Itt – kerül, amibe kerül (3€) – vettem egy kólát, mert már ráncosodott a bőröm.

From Roma 2012
From Roma 2012

Innen nekivágtunk gyalog a Trastevere-nek. Utólag azt kell mondjam, ezt is elböktük. A szigetnél ugyanis átmentünk a túlpartra és onnan sétáltunk tovább az Angyalvárig, pedig mehettünk volna a bal parton is, a kis utcákban. Nem mintha az egykori zsidónegyed szűk utcái ellen bármilyen kifogásom lett volna, de később este is ugyanarra mentünk, így a jobb part kétszer lett meg, a bal meg egyszer sem, miközben az ízelítő, amit a rövid Trastevere-i sétán kaptunk, szintén figyelemreméltó volt. Itt láttunk először intelligens kocsmát, egy Art Book Cafe-t. Átlagos presszó, üdítővel, kávéval, szeszekkel – csak éppen a falon mindenhol könyvespolcok. Könyvekkel, melyeket le lehet emelni és az italok fogyasztása közben elmélyedni bennük. Elképzeltem nálunk: tele lenne a polc Fejős Évával, Frei Tamással és azzal a csomó, könyvnek látszó valamikkel, melyeket annyira hírdetnek manapság.

Nem sokkal a híd előtt megláttam egy nagyon keskeny, mondhatni vadromantikus sikátort. Egyből felcsillant a szemem, de aztán kihajolt egy nő az első emeleten és kiborított egy vödör folyadékot a fél méter széles utcára. Hmm, ide talán mégsem megyünk be. Túl sok a romantika.

From Roma 2012

A szigeten nem töltöttünk túl sok időt, éppenhogy csak mintát vettünk a hangulatból. A Ponte Fabricio hídnál vertünk rövid tábort. Ez Róma legöregebb hídja, és ehhez képest nem is tartja magát rosszul.

Rég esett már szó altesti dolgokról. Rómában őrült jó csavarogni, de figyelj rá, hogy ne kelljen elmenned vécére. Nincs. Elméletileg egy rendelet alapján minden étterem, presszó egyben nyilvános vécének is számítana, de ha csak úgy bemész, simán kidobnak. Nej kipróbálta, szóval tesztelve. Még a jól bevált Mekdöncik sem működnek. Nekünk éppen szerencsénk volt, mert a Culture Week miatt simán bementünk ingyen a múzeumokba, de mi van akkor, ha ez is fizetős? Vagy minden alkalommal inni kell egy kávét?

From Roma 2012

Aztán zsidónegyed, kis utcák.

From Roma 2012
From Roma 2012

Szóltam Nejnek, hogy készüljön rá, keresztülmegyünk egy téren, mely Róma legrégibb piaca (Campo de Fiori), de ma éppen nem lesz ott senki, mert a vasárnap szünnap. Ehhez képest a tér zsúfolásig tele volt árussal és portékával. Szóval nem tudom, honnan terjedt el az információ, de nem valós. Meg is csócsáltuk rendesen a pultokat, elhűltünk a rengeteg fajta szárított paradicsomtól (habár számítottam rá, mert készültem a piacból is), Nejt többször is fel kellett mosni az olajak, illetve az olajban áztatott fűszerek megpillantása után, szóval jó szórakozás volt.

From Roma 2012

Angyalvár. Amíg kivártuk a félórás sort, elmondtam a kötelező köröket: valamikor Hadrianus építette magának és a családjának mauzóleumként, később átalakították erőddé, még később az egyház nyúlta le. Ide menekítették a pápákat, ha égett a talpuk alatt a talaj. Kihasználom az alkalmat és felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy a neten is elharapódzó tévedéssel ellentétben a Da Vinci Kód nem itt és a Vatikánban játszódik, hanem a Louvre-ban és Angliában. Amivel összekeverik, az az Angyalok És Démonok című könyv, ugyanattól a szerzőtől(1). Köszönöm, hogy meghallgattak.

(1) Mielőtt rosszra gondolnál, nem olvastam a könyvet, hanem kigugliztam.

Ha már Angyalvár, akkor essen szó arról az angyalról is, akiről az épület a nevét kapta. Rómában éppen egy makacs pestisjárvány pusztított. Egyik nap I. Gergely pápa megpillantotta Mihály arkangyalt az épület tetején, amint elteszi a kardját. Ebből tudta a pápa, hogy hamarosan vége az isteni büntetésnek, aminthogy hamarosan tényleg vége is lett. Ennek köszönhető a tetőn álló, kardját elrakó angyal szobra, illetve a torony első emeletén egy másik csodálatos szobor, mely szintúgy Mihály arkangyalt ábrázolja.

From Roma 2012

A szobrot Raffaello követte el, és ha éppen ráérsz, vagy fáradt vagy, nyugodtan üljél le egy padra és nézegesd. Kecses, légies, mégis erőt sugall.
Éppen volt egy Psyche és Amor kiállítás(2) az egyik teremben, aztán gyorsnézéssel megnéztünk egy fegyverkiállítást is.

(2) A sztorit nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el itt. Mindenesetre a kiállítás érdekes élmény volt: termenként mesélték el a történetet, minden teremben a történet ugyanazon elemét ábrázoló festmények voltak, más és más festők elbeszélésében. Őszintén szólva pont az Angyalvárban nem számítottam annyi kukira, mint amennyi az Ámor leleplezését ábrázoló szobában vigyorgott a szemlélődőkre.

Valamit viszont határozottan elrontottunk, nem találtuk meg azt a járatot, mely Hadrianus sírhelyére vitt volna, sőt, utólag megnézve, mi mindent kellett volna még látnunk, határozottan elszomorodtam. Azzal vígasztalom magamat, hogy így legalább gyűlnek azok a dolgok, melyekért egyszer majd vissza kell még mennünk.

From Roma 2012

A teraszra azért felmentünk, a kilátás tényleg szép. Viszont ekkor kezdett el megint esni az eső – igen, az, amelyiknek csak 40%-ot jósoltak – így nem maradtunk sokáig. A tetőteraszra egyébként egy nagyon szűk, egyszemélyes csigalépcső vezet fel. Egy csomó agyhalott ezen a lépcsőn próbál meg lemenni is, nem kis felfordulást okozva. (Visszatolatások, falnak tapadások, test-test elleni harc.) Fent az ajtón méretes behajtani tilos jelölés, meg egy nyíl, amelyik a rendes lejáratra, egy másik csigalépőcsőre mutat. De aki csakazértis a feljáraton akar lemenni, az két vacak táblától nem hátrál meg.

From Roma 2012

Mire leértünk, már masszívan szemetelt az eső, az árusok pedig lecserélték a bóvlikat esernyőre. Azt kell mondjam, Róma kegyetlenül bünteti azokat, akiknek nincsen esernyőjük. Abban a pillanatban, ahogy elkezd cseperegni az eső, az összes indiai pánikszerűen összecsomagolja mindazt a szart, amit árul, majd a turistákat is felborogatva elrohannak a legközelebbi elosztóközpontba esernyőt vételezni. Pár perccel később már ugyanazzal a kegyetlen vehemenciával árulják az ernyőket, mint ahogy korábban a napszemüvegeket. Mi pedig különösen ideális célpontok voltunk, hiszen nem elég, hogy dobogósok voltunk a ‘turistának látszani’ versenyben, de még esernyőnk sem volt. Azzal az aprósággal meg egyáltalán nem foglalkoztak, hogy mindketten esőkabátot viseltünk, ráadásul nem is esett olyan nagyon az eső, azaz még csak a kapucnit sem kellett felhajtanunk, elég volt a sapka. És nem, egyáltalán nem kegyelmeztek. Végül már letértünk a klasszikus turista útvonalakról és belevetettük magunkat az ismeretlen kis utcákba. Itt szúrtam ki egy hangulatos, keskeny sikátort, beléptünk – és az első kapualjból elénk lépett egy indiai, aki mindenáron esernyőt akart ránktukmálni.
– A legközelebbinek feldugom a seggébe az összes ernyőjét! – dohogtam Nejnek.
– Oké. Utána viszont ne felejtsd el kinyitni – helyeselt a drága.
Csak, hogy tisztában legyél a nagyságrendekkel: a bóvliesernyő, melyet ilyen erőszakosan tukmálnak, olcsóbb, mint az a kóla, melyet reggel a piacon vettem. A hangulatrombolás, az idegesség, melyet az árusokkal folytatott makacs közelharc okoz, nagyságrendekkel nagyobb kárt okoz.
De nem csak ez az egy veszélye van az esőnek. A másik katasztrófa a turista – mármint az, akinek _van_ esernyője. A legtöbbje képtelen felfogni, hogy tömegben van, esernyővel. Ugyanúgy megtorpannak, forgolódnak, gesztikulálnak, mintha nem lenne semmi sem a kezükben. A haladók még pörgetik is, miközben az, akit nem véd meg a saját esernyője, nem győz hajolgatni a szemkibökő, fülkiszúrós manőverek elől. Az egyik simán betolta az ernyője kilógó fémvázát a gallérom mögé és csak akkor nyögött ki egy halvány sorry-t, amikor eszelős tekintetet vetettem rá.

Nem is sétáltunk sokáig, a Navona tér előtt nem sokkal vettünk egy éles jobbkanyart és elindultunk haza. Kicsit fura, hogy éjszaka is a Navona tér előtt fordultunk vissza (csak a másik oldalról), meg most is – de így legalább lesz értelme az újabb éjszakai sétának.

Argentina szálló, Sacra Area, azaz Szent Tér. Egy csomószor elmentünk mellette – végülis itt volt a végállomása annak a villamosnak, amellyel legtöbbször jártunk – de mindig rohantunk, mindig csak célozgattam Nejnek, hogy itt majd mesélek neki valamit. Most végre ráértünk, megkerestük a megfelelő pozíciót, így hát meséltem.

From Roma 2012

Például azt, hogy nem értem, miért van annyira alulreprezentálva Julius Caesar a városban. Végülis amekkora ember volt, simán megérdemelte volna, hogy róla szóljon a város, de legalábbis meg legyen jelölve valami nagy piros kereszttel, hogy emberek, itt, ezen a ponton állt az a templom, ahol az a bizonyos döfkölődés történt március idusán. Ehelyett… amikor a tervezés során szagot fogtam, hogy az eset nem is a Fórumon történt, akkor csak hosszas nyomozással találtam némi támpontot, miszerint itt. És azok sem voltak teljesen egyértelmű infók. A Sacra Area egyébként attól szent, hogy anno itt négy templom állt, három kisebb és egy nagyobb, mely utóbbi manapság azért nem látszik, mert a romjaira épült többek között az Argentina szinház. Ebben a nagy templomban tanácskozott rendszeresen a szenátus és itt orgyilkolták meg Juliust. Később az épület elpusztult, aztán szennyvízcsatorna épült a helyén – de ettől egy normális táblát megérdemelne a sztori. Tábla ugyan van, hosszan értekeznek a templomokról – és a szövegben van eldugva egy félsoros megjegyzés arra vonatkozóan, hogy miért nem ez volt Caesar kedvenc helye. (Megjegyzem, egyébként a történetet sem teljesen értem. Julius Caesar nagy formátumú ember volt, ha a birodalom érdeke úgy hozta, még Rómával is szembefordult, olyan ember volt, aki tűzön-vízen keresztül megvalósította az akaratát, még ha az egész világgal is kellett megharcolnia érte – és nem bírta összehozni, hogy a köztársaságból diktatúrát csináljon. Nézzük meg a történelmet, azóta hány, meg hány embernek jött ez össze: Augustusnak is sikerült, Tiberiusnak is, pedig nem is igazán akarta, Claudius hasonlóképpen, meglett Napoleonnak is, Hitlernek is, na meg Orbán Viktornak is… és akkor pont Juliusnak nem?)

Félig-meddig ide kapcsolódik egy tegnapi beszélgetés. Felvetettem, hogy vajon mi motiválhatta annyira az embereket, hogy római császárok legyenek? Hiszen az időszak tele van pár hónapig uralkodó császárokkal, volt olyan, hogy egy 4 éves időtartam már igencsak komoly teljesítménynek számított. És persze nem úgy lett vége, hogy megköszönték az eddigi teljesítményt. Nej szerint mindegyik úgy képzelte, hogy majd ő, ő lesz az, akinek sikerül kitörnie a körből. Szerintem meg egyszerűen csak idióták voltak és nem gondoltak bele a jövőbe.

Kavarások a bolttal. A Radio tértől(3) nem messze volt egy nagy bevásárlóközpont, benéztünk. Volt minden, de egy kicsit drágábban, mint a háztömbünk melletti utcában, így végül csak egy üveg szicíliai shyrazt vettünk, meg némi ajándék sajtot. Még jó egy kilométer a szállás, ne cipekedjünk már feleslegesen.

(3) Ez egy ilyen környék. A Marconi sugárút elején van a Radio tér, aztán sorra a keresztutcák: Enrico Fermi, Alberto Einstein, illetve Tommaso Edison tér.

Aha. Csak éppen a házunk melletti bolt bezárt. Oké, tudom, vasárnap, de reggel, amikor még nyitva volt, direkt megnéztük és azt láttuk, hogy este nyolckor zár. Ott álltunk, délután ötkor, egy érthetetlenül lehúzott redőnyű bolt előtt. Oké, egy kicsit megrugdostam a redőnyt, de ettől még nem lett jobb. Menjünk vissza az előző boltba? Messze is volt, és a kiesett idő is nagyon hiányozna az esti csavargás előtti csendespihenőből. Ha viszont nem megyünk boltba, hiányozni fog nagyon a frizzante (ekkor már nagyon rá voltunk indulva), az _ásványvíz_, és persze nem lesz holnapi reggeli sem, azaz kelhetünk korán, mehetünk boltba. Ekkor villant be mentőötletként, hogy a szomszéd utca elején volt egy tábla, miszerint InterSpar van ihaj a miutcánkban. Igaz, a házszám 160-as, de talán nem lesz olyan messze, mint a Radio tér. Hát, nem lett. Az olaszok igen viccesen számozzák a házakat, minden lépcsőház külön számot kapott. Két méterenként ugrott a számláló, azaz 1 házszám/méter sebeséggel haladtunk. Viszonylag hamar sikerült megtennünk a 160 métert – és tényleg ott volt egy bazi nagy Spar. Meg voltunk mentve. Igaz, 1,6 eurós frizzante helyett csak 3 eurós volt, de holnapig csak kihúzzuk egy üveggel. (Kész röhej. Itt van mellettünk egy bolt, hihetetlen olcsón kapni kellemes, üdítő hatású bort – és nem, nem tudunk venni. Első nap a biztonság kedvéért csak egy üveggel vettünk, a második nap megszivatott minket a nyitvatartás, marad a harmadik nap, mert ugye utolsó napon már nem nagyon lehet duhajkodni. Csakhogy… hiába olcsó és finom, de egy nap nem lehet bepótolni 3 nap forgalmát, mert nem berúgni jöttünk, hanem vidámkodni.) De aztán a Spar gyorsan feldobta a kedélyemet, megláttam a polcon egy üveg 2011-es Bozsolét, viszonylag szolíd áron (6€), gondolkodás nélkül bedobtam a kosárba, de még az arcomra is akkora vigyor ült, hogy külön sort kellett nyitni neki a kasszánál. Ember, odahaza legjobb esetben is csak 2-3 éves bozsolékat látni, meglehetősen drágán(4) – márpedig ez a bor annál jobb, minél fiatalabb.

(4) Aztán utánanéztem és örömmel tapasztaltam, hogy az emlékeimhez képest javult a helyzet. Némi keresgélés után találtam is valami hasonlót, az ára sem vészes.

Hosszú csendespihenő, utána fél kilenckor irány a város. Legnagyobb megdöbbenésünkre nemhogy eső, de még felhő sem volt. Hol van a beígért égzengés? (Nem mintha annyira hiányzott volna.)

Ejtsünk egy szót a Ray-ban meglehetősen aggresszív kampányáról is. Aggresszív alatt azt értem, hogy Rómában körülbelül 20 méterenként belefutottunk a mostani, 75. évfordulós kampányának plakátjaiba, melyek – mondjuk úgy – meglehetősen polgárpukkasztóra sikerültek. Engem nem zavar, a bennem lakó polgárt igencsak nehéz pukkasztani, inkább logikailag tartom marhaságnak a sorozatot. Valami kellemetlen, extrém helyzet, némi homoerotikával fűszerezve, majd nagy betűkkel az üzenet: NEVER HIDE!, azaz NE REJTŐZKÖDJ! Biztos, hogy nem csak én vagyok ilyen Monty Python logikával megáldott, aki kapásból rávágja: MERT AKKOR KÖNNYEBBEN ELTALÁLUNK! Persze, lehet, hogy ez a cél. Mint látható, én is róluk írok, tehát sikerült megragadniuk a figyelmemet.

From Roma 2012

A Via Sacrá-nál szálltunk le, majd ismét keresztülvágtunk a zsidó negyeden, bár odafigyeltem rá, hogy lehetőleg ne ugyanazon kis utcák kövét tapodjuk. Ettől még a piac terét eltaláltuk, de most már tényleg üres volt. Így vettük észre Giordano Bruno szobrát is, mely délután teljesen elveszett az árusok között. Eszembe is jutott az apropó: azért van itt a szobor, mert 1600 körül itt égették meg eretnekként. (Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de nekem mindig is az értelmetlen áldozat jut róla eszembe. Mert mit nyert azzal, hogy keménykedett? Jól kivégezték, fiatalon. Lett belőle forradalom? Nem. Elég lett volna csak annyit mondania a papoknak, hogy basszátok meg, legyen úgy, ahogy mondjátok… aztán hazamenni és gondolkodni tovább a világ folyásán. Nem hiszem, hogy a kor gondolkodói ne tudták volna, hogy a máglya árnyékában nem saját jókedvéből vonta vissza a tanait.)

Továbbhaladtunk egy újabb kis utcába, egy annyira kicsibe, hogy világítás is alig volt. Itt találtunk egy aprócska szobrászműhelyt. Fülek a földön, orrok a polcon, félig kész fej a munkaasztalon, lemezjátszó a sarokban.

From Roma 2012

Megint elsétáltunk az Angyalvárig. Fura volt látni, így, tömeg nélkül. Itt megint elkövettem egy hülyeséget. Habár beterveztem, de egyszerűen kiesett a fejemből, hogy el akartunk sétálni a Szent Péter térre is.

From Roma 2012

Ehelyett elindultunk a délutáni úton és ta-dam, végre beléptünk a Navona térre. Ez egy akkora tér, hogy elhibázni sokkal nehezebb, mint megtalálni. Valamikor ez is versenypálya volt, egy időben még vízzel is elárasztották és tengeri csatákat játszottak rajta.

From Segédlet

Szóval nem kicsi. De nem csak erről híres: ez a tér – és a környéke – Róma éjszakai központja.

From Roma 2012
From Roma 2012

Sétálsz a néptelen, kihalt utcákban, aztán csak zsongást hallasz, elindulsz a tompa zaj felé, hirtelen emberekkel, teraszokkal telnek meg a kis utcák, aztán kiérsz a térre, ahol tömeg vándorol le és föl, gitáros játszik az éttermek mellett és az indiaiak tömegesével lődözik fel azt a világító szart a levegőbe. (Ez egyébként egy nemzetközi maffia. Mi egy hónapon belül voltunk Barcelonában, Londonban, Párizsban és most Rómában, a lézerpointer és ez a világító csúzli mindenhol elárasztotta a köztereket. Róma annyiból más, hogy itt sokkal aggresszívebbek az árusok.)

Egy kis közön mentünk tovább a Pantheon felé. A közben kártyavető vajákosok próbálták utolérni Numa Pompilius teljesítményét. Az egyik pokróc mellett éles hangzavar, vitatkozás vonta oda a közönség figyelmét. Egy dűlöngélő pasi állt a jósnő előtt és halkan osztotta. A jósnő nehezen bírta a kritikát, egyre hangosabban ordítozott, végül felpattant és elrohant a közeli rendőrbódéhoz, hogy őt most inzultálják.

Álljunk meg itt egy pillanatra és képzeljük el, hogyan mehetett a párbeszéd:

– Biztos úr, odajött hozzám egy kellemetlen alak, belémkötött és félek, hogy meg fog támadni! Távolítsák el!
– Mit is csinált maga, hölgyem, ott a sarkon?
– Jósoltam.
– Szóval Ön jósnő?
– Igen.
– És attól fél, hogy meg fogják támadni?
– Igen!

Jelentőségteljes hallgatás.

– De ha Ön jósnő, akkor nem kellene tudnia, hogy valóban meg fogják-e támadni, vagy sem?
– Értse meg, meg akartak támadni!
– De akkor meg fogják, vagy sem?
– Honnan tudjam?
– Hát, Ön a jósnő!
– Jaj, hát meg fog támadni, persze!
– De ha Ön itt van, akkor nem fogja megtámadni.
– Ha visszamegyek, megtámad! Vezettesse el!
– De mi értelme van elvezettetnem, ha Ön azt állítja, hogy úgyis meg fogja támadni?
– De akkor nem fog!
– Maga, mint jósnő, éppen most mondta, hogy meg fogja. Döntse már el, mi lesz!
– Jaj istenem, hát nem fog!
– Akkor viszont miért rabolja az időmet?

Séta tovább.
A Pantheon ugyanolyan jó volt, mint tegnap este. És ezt csinálja már kétezer éve.

From Roma 2012

Habár nem esett szorosan útba, de Nej nem tiltakozott ellene, hogy kerüljünk egyet a Trevi kút felé. Nyilván ücsörögtünk megint egy darabot. Nej a harmóniában gyönyörködött, én meg a mérnöki teljesítményben. Hogy még a legeldugottabb sarkokban is aprólékosan kidolgozták a kövek formáját, úgy, hogy még a legjelentéktelenebb, középről nem is látható vízcsorgás is látványosan repüljön ki a levegőbe, látványos placcsanással landoljon az alatta lévő kövön, majd hasonlóképpen produkálja magát a következő szintesésnél. Ügyes.
Mondják, ha szertartásosan – hátra fordulva, váll fölött – beledobsz egy pénzdarabot a kútba, akkor bebiztosítod, hogy egyszer még visszakerülj oda.
Láttam Nejen, hogy nagyon bejött neki a kút, megkérdeztem, miért nem dob bele egy egycentest?
– Mióta hiszel te a babonákban? – nézett rám megütközve.
– Kicsim, akkor te nem ismered a babonák természetét. A babona az, amikor kiszögelsz egy nyúllábat az ajtófélfára és megnyugodsz, hogy innentől elkerül a rontás. Ez a kút, itt, nem babona. Amikor bedobod a pénzt, akkor megigéred a kútnak, hogy egyszer még meg fogod látogatni. Nem a kút fog visszahozni ide, már hogyan is lenne képes rá? Te fogod betartani az igéretedet, hiszen felelős ember vagy, nem akarod megbántani.
Már repült is az egycentes.

From Roma 2012
From Roma 2012

Innen némi kavircolással kisétáltunk a Venezia térre, megnézni II. Victor Emmanuel(5) emlékművét, a Vittoriano-t. Őszintén szólva, nem is tudtuk volna nem megnézni. Hááát… impozáns. Illetve nagy. Nagyon. Ha valahol kintebb lenne, nem is lenne baj, de ez, itt, akkora, hogy elnyom mindent. Pedig nem akárhol van: lezárja a Fórumot, eltörpíti a Capitoliumot, Trajanus oszlopa csak hüppög mellette, a Venezia tér palotái pedig mintha ott sem lennének. Csak ez a böhöm nagy emlékmű.

(5) Biztos vagyok benne, hogy ezt mindenki tudja, de azért legyen itt is nyoma. II Victor Emmanuel szárd-piemonti király volt. Az ő nevéhez fűződik, hogy a nemzetek kialakulásának idején (XIX. század második fele) rengeteg diplomáciai ügyeskedéssel, olykor háborúkkal, de egyesítette az olasz fejedelemségeket, így ő lett Itália első királya. Még azt a bravúrt is sikerült keresztülvinnie, hogy miután leverte a pápai államot és végett vetett a katolikus egyház oly hosszú ideje tartó dominanciájának – mely tettéért a pápa kiátkozta -, nos élete végére nem csak az országot stabilizálta, hanem sikerült kibékülnie a pápával is, aki visszavonta az átkot.

From Roma 2012

Elsétáltunk mellette, fel a Campidoglió térre. Végre megnézhettük úgy is, hogy nem takarták el a turisták. Tetszett. Jó volt a lépcső, jó volt, hogy ahogy haladtunk felfelé rajta, úgy láttunk egyre többet és többet a térből. Nem is nézegettünk másfelé, a kivégzősziklákat is csak lefelé bámultuk meg. (Az a római nő avatta fel, akit azért dobtak le róla, mert felvezette a szabin harcosokat a dombra.) A tér közepén álló szobor élete sem volt egyszerű, amikor megtalálták, azt hitték, hogy I. Constantinust ábrázolja. Kitették a térre és csak később jöttek rá, hogy valójában Marcus Aureliust kapták helyette. De ekkor már maradt. Illetve nem teljesen, a jelenlegi egy másolat, az igazi – legalábbis a wikipedia szerint – a Palazzo dei Conservatori múzeumában van. (Nem, ebbe a múzeumba nem mentünk be.) A teret egyébként Michelangelo tervezte, de nem ő építette meg. (Nehéz is lett volna, hiszen jó 100 évig épült.)

Visszasétáltunk a Venezia térre és megint választanunk kellett a bika két szarva közül. Nagyjából éjfélre járt az idő. Ha megkeressük a téren a 170-es busz megállóját, akkor az utolsóval haza tudunk menni és pont a házunk előtt tesz le. Ha elmegyünk megnézni Traianus oszlopát, akkor már csak az marad, hogy elsétálunk utána a Colosseumhoz, onnan metró, majd jó húsz perc séta a lakásig. Végül a lustadisznó változat mellett döntöttünk. (Bocs, Traianus, így jártál.) Különösen örültünk, amikor a megállóban észrevettük, hogy van elektromos menetrend is, mely mutatja, hogy hány perc van még a busz érkezéséig. Volt még tíz percünk, így kényelembe helyeztük magunkat. Nem sokáig élveztük a nyugalmat, a kijelző ugyanis nemes egyszerűséggel meghülyült. Először elkezdett felfelé kúszni a várható érkezési idő – ez napközben még érthető is lett volna, dugóba került a busz, dehát most éjfél volt – később pedig egyszerűen eltűnt a listáról. A biztonság kedvéért alaposan megnéztem, tényleg jó buszmegállóban állunk-e, de stimmelt. Vártunk vagy öt percet, hátha előkerül a busz a Bermuda háromszögből, és tényleg, megint megjelent a listán. Ismét tíz percről indulva.

From Roma 2012

Ez már nekünk is sok volt, felszálltunk az első bejövő buszra és elutaztunk a Colosseumig. Útközben Trajanus oszlopáról a pápa szobra átkokat szórt ránk és teljesen igaza is volt, hiszen ebben a felállásban tényleg elsétálhattunk volna meglátogatni, csak a nagy variálásban ez az opció valahogy feledésbe merült. Újabb ok, amiért vissza kell menni.

Metró, séta, terasz, szivar, hangjegyzetek. Örömmel konstatáltam, hogy a beígért 70%-os felhőszakadásból semmi sem lett, ráadásul végre nem kellett az ágyba sietni, hiszen holnapra már csak félnapnyi program maradt. Ráérünk végre aludni egy jót.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *