Még a végén igazuk lesz.
Pedig a magam részéről nagyon nem vagyok híve a kurzusszintű átnevezgetéseknek. Úgy vagyok vele, hogy indokolt esetben, ha az ember, vagy a gondolatkör ténylegesen vállalhatatlan mindenki számára, akkor oké. Ha nem, akkor csak irritáló álcselekvés.
Aztán egy napon belül, két forrásban is találtam elgondolkodtató véleményeket.
Márai írt egy hosszabb bejegyzést a II. világháború egyik momentumáról. Ebben azt írja, hogy egy időben Churchill nagyon erősködött, hogy nyissanak – erős amerikai részvétellel – egy frontot Olaszországban, ahonnan felnyomulva a Kárpát-medencébe, el tudnák vágni az oroszok útvonalát, így meg tudnák akadályozni, hogy Kelet-Európa orosz befolyás alá kerüljön, azaz hosszabb távon is kevesebb beleszólásuk legyen Európa dolgaiba. (Mert szép dolog a fasizmus elleni harc, de arra is számítani kellett, hogy ha véget ér, akkor a következő ellenfél a bolsevizmus lesz. Mint ahogy a jó snooker játékos is, nem csak a kiszemelt golyót teszi el, hanem ugyanazzal a lökéssel már a következő helyzetet is kialakítja.) Az angolok és a magyarok már le is zsírozták, hogy ebben az esetben Magyarország nem áll ellen. Roosevelt ezek ellenére úgy döntött, hogy ezt a kontingenst inkább Franciaországban veti be, ahol akkor Eisenhoover már nyerésre állt, nem igazán volt rá szüksége. (A történelmi hitelességért nem kezeskedek, mindenesetre megrendeltem Churchill II. világháborús visszaemlékezéseit, jó az ilyesmit első kézből tudni.) Mondanom sem kell, ha a brit elképzelés valósul meg, mennyivel másabb lett volna hazánk – és a régió – történelme.
Aztán a másik forrás elemzi, mi volt Amerika hozzáállása Európához a II. világháború után. Értelemszerűen nem volt egységes. Roosevelt képviselte a masszív Európa utálatot, mindent bevetett azért, hogy a későbbiekben Európa eltűnjön a nagypolitika porondjáról. (Még kész szerencse, hogy végül nem az ő álláspontja győzött, hanem egy köztes, ütöm-is-de-támogatom-is hozzáállás.)
Mindezek fényében tényleg elgondolkodtató, hogy kell-e nekünk bármit is – tehát nem egy szimbolikusan is fontos teret, hanem tényleg bármit is – elnevezni Roosevelt-ről.
(A másik oldalról viszont ott van, hogy Párizsban ma is létezik Roosevelt sugárút, nem is akárhol, hanem a Champs-Elysees parkját metszően.)