2012.03.26; hétfő

7.30-kor ébresztő, skera a boltba. Végre be tudtunk rendesen vásárolni. Vettem 3 üveg cídert meg 3 üveg bordóit.

– Jézusom – hüledezett Nej – Belegondoltál, hogy csak a mai napunk van már ebben a városban?
– Hmm, nem. De majd megoldjuk.
– És a hűtőben lévő borokkal mi lesz?
– Mindig csak ezek a részletek.

Kezdtük ott, hogy a reggelihez elfogyott az egyik literes cíder és az egyik bor. Abban is biztos voltam, hogy az egész napos fárasztó csavargás a tűző napon elintézi majd, hogy az ajtónyitás után 5 perccel már ne maradjon a lakásban cíder: hideg is, szénsavas is, finom is. Az alkoholtartalma kevesebb, mint egy Radlernek, szóval tipikus üdítőital. A többi meg tényleg kialakul, legfeljebb hagyunk egy üveg bort az utánunk jövőknek.

Ejtőzés, kávé – és indulás. Tegnap este kicsit meghúztam az útitervet, a korábbi éjszakai séta megmutatta, hogy nem érdemes minden kiszemelt helyre elmenni. Igaz, jöttek új helyszínek. Elképzelés: levonatozunk a már jól ismert Mars mezőre, megnézzük az Eiffel tornyot nappal is. A Trocadero-n keresztül elmegyünk a Diadalívig, majd végig a Champs Elysees-n, Concorde tér, Tuileriák kertje, Louvre. Királyi Palota. Les Halles. A Pont Neuf-on át az Ile de Cite-re, Notre Dame nappal. Innen elmegyünk Marais felé: zsidó negyed, Place des Vosges, Bastille. (Már az az egy kockakő, ami maradt belőle.) Aztán a Pere Lachaise temető, majd vissza a Szajnához, átkeveredni a Latin Negyedbe, csalingázni a kis utcákban, Pantheon, Sorbonne, végül pihenő a Luxemburg parkban. Amint fel tudunk állni, kényelmesen elsétálunk a Notre Dame melletti RER állomásra, útközben pedig megvesszük az ajándékokat.
Szendvicset csomagoltunk, innivalót nem. Gondoltuk, majd veszünk valamit az útbaeső boltokban.
Aha. A legvégén, tehát már a RER állomás felé menet találtunk csak boltot. Egészen addig semmi. Ez egy akkora, de akkora fekete pont Párizsnak, hogy rá sem fér a képernyőre. Ezzel simán lecsúszott az utolsó helyre a márciusi kirándulások rangsorában. Egész nap tűzött a meleg, mindenfelé zsúfolt és drága kocsmák voltak csak… bolt, az nem. A folyamatos szomjazás rá is nyomta a bélyegét a csavargásra. Nem volt éppen jó kedvünk, le is húztuk a látnivalók egy részét.

De az elején még nem sejtettünk semmit. Méregettük az Eiffel tornyot, próbáltuk felfogni, mekkora böszme nagy. Úgy átfogóan nem is lehet értelmezni, csak úgy, ha megnézzük az egyes részleteket, azokat felfogjuk, majd a végén megpróbáljuk az egészet összerakni.

From Párizs 2012
From Párizs 2012

Barna sokadjára sem akarta elhinni, hogy ezt a tornyot eredetileg tényleg 20 évre építették és csak az mentette meg a lebontástól, hogy időközben kiderült, mennyire tökéletes antenna. Azt meg végképp nem értette, miért utálták ennyire kitartóan a párizsiak. A mostani eszünkkel már tényleg nehéz felfogni, de akkoriban a tiszta vas, mint építőanyag teljesen új, teljesen szokatlan – és valljuk be, ronda is volt, ha a kővel, a márvánnyal és a fával hasonlították össze. El kellett telnie pár évtizednek, hogy elfogadjuk, megszeressük. Ne azt lássuk benne, hogy mekkora rozsdás ócskavastömeg (nyilván nem rozsdás, nyilván nem ócska, de az ember valamiért zsigerből hajlamos a vasra, mint rozsdás és ócska anyagra asszociálni), hanem észre kell venni az íveket, a statikát, a csipkére jellemző bonyolultságot. És persze sokat segített az is, hogy a stílus elterjedt, megszoktuk.

From Párizs 2012

Felmenni eszünk ágában sem volt, legalább akkora sor állt a lift előtt, mint tegnap Versailles-ban. Lehetett volna menni gyalog is, de akkor el is felejthettük volna utána a gyalogtúrát. Meg a lábunkat.

A Trocadero már messziről sem nyerte el a tetszésünket, nem is mentünk el odáig. Előtte bedöntöttük jobbra a gépet és egy kisebb, de követségekkel teletömött utcán értünk el a Diadalívig. Már előre szóltak, hogy szociológiai szempontból sem utolsó az autósok viselkedésének tanulmányozása. Körforgalom, öt vagy hat sáv – igazából senki nem tudja mennyi, hiszen sávok nincsenek felfestve, így tulajdonképpen annyi autó megy egymás mellett, amennyi az adott pillanatban éppen elfér. Ha jól láttam, a behajtóknak volt elsőbbségük, akik ezzel erősen éltek is: jött a kocsi oldalról és egy kövér gázzal már három sávot be is nyomult a tömegbe. Kicsit úgy nézett ki, mintha csupa szuicid lemming tipusú versenyző próbálna behajtani a körforgalomba.
Amíg a férfiak a forgalmat vizslatták, Dóra a tanulmányaival foglalkozott. Hamarosan le kell adnia a szakdolgozatát, melynek témája egy francia körutazás. Nejjel bementek egy közeli hóttelegáns étterembe és elbeszélgettek a pincérrel, kértek menükártyát, meg minden olyasmit, ami jól fest beleragasztva egy szakdolgozatba.

From Párizs 2012

Itt még mindig vidámak voltunk. A Champs Elysees-n kacagott a napsugár, a tömeg is inkább élénk, mint nyomasztó volt. Elkaptunk egy forgatást is, valami sörreklámhoz kapcsolódó álinterjú lehetett, legalábbis a medvebundába öltözött söröző nő eléggé valószerűtlenül nézett ki.

From Párizs 2012

Aztán kezdtünk fáradni, de az út csak nem akart elfogyni. Az a baj a sugárutakkal, hogy a tervezőik legtöbbször annyira beleélik magukat, hogy nem bírják felemelni a ceruzájukat a vonalzó mellől. Határozottan örültünk, amikor elértük a Concorde teret, mert ott végre le tudtunk egy kicsit táborozni.

From Párizs 2012

Concorde tér. Nehéz erről röviden írni, mert hatalmas nagy tér. Kicsit hasonlít a Hősök terére, csak mi nem loptunk hozzá obeliszket Egyiptomból. Az útleírások azt mondják, hogy tömény Párizs, látszódik innen a Diadalív, az Eiffel torony, a Louvre előtti diadalív, középen a luxori obeliszk, a teret egyfelől klasszikus épületek veszik körül, barokk szökőkutakkal, másfelől pedig egy park, a Tuileriák kertje. Ez mind igaz, de a valóságban ezen a téren ad randevút egymásnak Európa távolsági buszainak jelentős része is, melyek utána körbe-körbe vánszorognak a tömérdek autó között. Szvsz a tér inkább zsúfolt és idegesítő, mint pihentető, léleknyugató. (Bár volt, aki kigurított egy babzsákot a betonra és szemmel láthatóan jól érezte magát.)

From Párizs 2012

Az se dobott túl sokat a hely hangulatán, hogy tudtuk, anno ezen a téren folytak a kommün kivégzései. (Bár más források szerint a guillotine a Körhinta téren, a mostani kis diadalív helyén tombolt. Szvsz ott lesz a keveredés, hogy az egyik forradalom során az egyik helyen gyilkolásztak, a másik forradalom után meg a másikon. Nekem meg most nincs kedvem felfejteni, hogy melyik alkalommal pontosan hol is.)

From Párizs 2012

Utána a park… olyan park. Vannak benne sugárutak és kisebb oldalsó utak, szökőkút, nagy medencével, padok, aztán fák, virágok. Valószínűleg bennem van a hiba, az eddigi olvasmányaim mindig úgy hivatkoztak erre a parkra, mint a mennyország egy apró szeletére – ehelyett viszont egyszerűen csak egy park. (Ott lehet a probléma, hogy a kert valószínűleg a Tuileirák palotájával együtt alkothatott nagyszerű élményt, egészen addig, amíg a kommün idióta vezetése 1871-ben fel nem gyújtatta az egész gyönyörű épületet. Néha tényleg nem értem az emberiséget. Hitler az utolsó napjaiban parancsot adott, hogy egész Párizst el kell pusztítani. Kész szerencse, hogy elszabotálták a parancsot.)

From Párizs 2012

Aztán a túloldal, immáron a Louvre előtti tér. Ez az a pont, ahol maximálisan meg tudom érteni az anno morgolódó párizsiakat. Nekem ugyanis nagyon nem jön be az üvegpiramis. Nem csak az anyagával van gondom: az üveg már évtizedek óta elfogadott építőanyag, megszokhattuk. A hangulata, az. Nem csak, hogy nem illik az együttes hangulatába, de egyenesen rongálja azt. Körben egy egységes reneszánsz palota, az U alak kinyílásában egy diadalív, mely mögött a Tuileriák kertjének fő útja, mögötte pedig ennek folytatásában a végtelenségbe nyúló Champs Elysees. Ennek az egésznek a közepére, az udvarra lett lelökve egy nagy alumínium/üveg piramis. Egyszerűen nem illik ide, a rideg mértani forma tönkrevágja a reneszánsz épület és tér íveit, vonalait. Teljesen ugyanazt érzem, mint a Gellért téren a szabadtéri kút láttán: van valami, ami úgy önmagában nem ronda, de nem illik a környezetébe, elrontja a ‘fenséges’ érzést, bosszankodásra cserélve azt. (És akkor a cetről még nem is beszéltem.)

Morgás vége. Egyelőre.

Innen felsétáltunk a királyi palotához. – Hogy-hogy királyi palota? – kérdezhetnéd – Hát nem a Louvre volt az?
Igazad van, tényleg az volt. XIII. Lajos kezdte a versailles-i vadászlakot bővítgetni, XIV. Lajosig a Louvre volt a királyi palota. E mellé építtetett egy palotát magának Richelieu bíboros. (Ez volt a Három Testőrben a bíborosi palota.) Aztán később fejlődött fel Versailles, a bíboros halálával pedig az épület a királyé lett. Az egykori bíborosi palotát hívják ma királyi palotának.
Ennek az épületnek megint híresen kellemes udvara van, de amikor belépsz, semmi mást nem látsz, csak egy deszkapalánkot a kőoszlopok között. Nos, ez minden, csak nem szép. Aztán ha elosonsz mellette, akkor már ott lesz az udvar. Körben árkádok, alatta mindenféle butikok (nem a klasszikus ajándékboltok, annál egy fokkal kifinomultabbak, pl. numizmatikai shop), középen szökőkutak és az elmaradhatatlan szögletesre nyírt (vagy nemesített) fák. Tényleg hangulatos.

Itt húztuk le az első látványosságot. Eredetileg meg akartuk nézni a Forum des Halles-t, a Les Halles egykori híres piacterét, de menetközben értesültem róla, hogy a piacot még a hetvenes években lebontották, jelenleg egy ízig-vérig modern bevásárlóközpont van a helyén. Azt meg azért mégse.

Ekkor jutottunk el oda, hogy kivált a só a kiszáradt szánk szélén. Innen a Neuf hídig elég zsúfolt utcákon haladtunk, gondoltuk, majd csak lesz valahol bolt, legalább egy icipici szupermarket. Nem volt. A szigeten ráadásul naív módon középen, a hosszanti tengely mentén szerettünk volna végigsétálni, de kétszer is belefutottunk olyan épületegyüttesbe, mely a sziget teljes szélességét elfoglalta, csak a szélein hagyva meg egy-egy utat. Így jutottunk el a Notre Dame épületéig, ahol a már addig is kritikus határon lévő tömeg hirtelen megtízszereződött. Csak, hogy érthetőbb legyen a megrökönyödésünk: abszolút mezei hétfő dél volt. Habár a kölyköknek ingyenes volt a belépő, de a kilométeres sor láttán lemondtak a bejutásról. Leültünk egy járdaszegélyre, megettük a szendvicseinket. Jó ropogós, száraz szendvicsek voltak, illettek a jó ropogós, száraz ajkainkhoz. Emellett tűző meleg, tűző tömeg. Nem is töltöttünk itt sok időt, megkerültük az öreg templomot és a mögötte lévő parkban végre tudtunk pihenni egyet. Találtunk egy vízcsapot (most milyen jól jött, hogy Nej elfelejtett kidobni a táskájából két darab 2,5 decis borosflakkont), volt vécé is a parkban, így teljes vízcserét hajtottunk végre. Leülepedtünk, mint az iszap. Közben elmeséltem, hogy állítólag ezen a szigeten keletkezett az az ősi település, amelyből Párizs kinőtte magát. Akkor Lutéciának hívták, gondolom, a név sok embernek ismerős az Asterix rajzfilmekből. Azért írtam, hogy állítólag, mert amikor építették a metrót, úgy döntöttek, hogy nem szaroznak mindenféle régészkedéssel, ennek következtében a szigeten lévő összes lelet megsemmisült. Szelavi.

From Párizs 2012

Ez volt az a pihenő, ahol igazán drasztikusan húztam meg a programot. A Bastille tere annyira nem érdekes látnivaló ma már. Zsúfolt körforgalom, középen egy emlékoszloppal. Ha viszont nem megyünk el odáig, akkor ugrik a Pere Lachaise temető is, amiért megint nem ejtettünk túl sok könnyet. Oké, kultikus hely, de akkor is csak egy temető. Különben is, megnézni, hol porladnak egykori nagy emberek maradványai… az valahol egyfajta bálványimádás. A magam részéről úgy vélem, sokkal inkább arra érdemes koncentrálni, ami maradandót alkottak, amiben továbbéltek. Most például – amikor írom a cikket – Doors megy a háttérben.
Aztán ha már lehúztuk ezeket a célpontokat, érdemes-e a Marais negyedet megnézni? A királyi palota után egy ideig jártunk benne, a szűk utcák nem azok a romantikus fajta szűk utcák, a tömeg ellenben valódi. A zsidó negyed is csak a nevében az, az őslakosok mára elhagyták. (Nagy részük nem egészen a saját akaratából.) Egyedül a Vogézek tere piszkálta a fantáziámat, de ahhoz, hogy egy térért ekkorát kerüljünk, már fáradtak voltunk és egyébként sem szerettük ekkor Párizst annyira.

From Párizs 2012

Így feltápászkodtunk, átsétáltunk az agyonlakatolt hídon, csavarogtunk egy kicsit a Latin negyedben. Itt is voltak szűk utcák, de valahogy ezek sem jöttek be. Nem tudom. Szerintem mi lettünk elrontva Barcelonában, illetve Nápolyban és szűk utcák esetén az ottani élményeket keressük. Viszont a Pantheon környéke lélegzetelállítóan szép. A kölykök be is mentek az épületbe (nekik ingyenes volt), mi pedig addig csalingáztunk a környéken. Érdekes lehet errefelé egyetemistának lenni. (A Quartier Latin a sok diákról kapta a nevét. A Sorbonne-t 1257-ben alapították – csak emlékeztetőül, Magyarország ekkor éppen a tatár dúlásból próbált felépülni – és a negyedet főleg diákok, konkrétan latinul beszélő diákok lepték el.)

From Párizs 2012
From Párizs 2012
From Párizs 2012

A Pantheon érdekessége – a nagyívű épület mellett – hogy itt van elhantolva az ország néhány kiválósága. A korábban említett ellentmondás feloldása: Zolát eredetileg tényleg a Montmartre-on temették el – ahol két nappal korábban láttuk is a síremlékét – de később átszállították a hamvait a Pantheonba. Tehát tényleg mind a két helyen “el lett temetve”.

From Párizs 2012

A Sorbonne épületei mellett lesétáltunk a dombról, majd lerogytunk a Luxemburg parkban. Tó, szökőkút, árnyék… nem is kellett más megfáradt lábainknak. Na jó, megittuk a magunkkal cipelt vizünk maradékát. (Bolt persze még mindig nem volt.)

From Párizs 2012

A parkban, a tótól viszonylag távol, a víznek háttal, a szobor előtt parádézott két kacsa. Eszembe jutott egy tegnapelőtti ökörködés. A Montmartre egyik kis utcájában sétáltunk lefelé, amikor a húsbolt kirakatában mindenféle állattetemet láttunk.
– Hát az meg mi ott? – csodálkozott rá az egyik dögre a lányom.
– Kacsa. Lö kacsa – világosítottam fel.

Fél órát ücsörögtünk itt, majd jött a túra utolsó szakasza: megkeresni a RER állomást, illetve útközben bevásárolni a szokásos bóvlikból. (Nej hűtőmágnesekre gyúr, Barna pólókra, Dóra meg kulcstartókra.) Közben persze voltak látványosságok is: elsétáltunk a Notre Dame-tól éppenhogy csak egy kicsivel kisebb Saint Sulpice templom mellett, majd az 542-ben épült (később 1163-ban romjaiból újraépült) St-Germain-des-Pres templom mellett. (Többek között itt található Descartes sírja.)
De itt már igazából csak a kulcstartók, pólók és hűtőmágnesek tartották a lelket a fáradt csapatban.

From Párizs 2012

Ritka perverz tréfa volt a sorstól, hogy ezután nagyon sokáig nem találtunk gagyiboltokat, viszont itt, ebben az utolsó, reménytelen szakaszban futottunk bele két élelmiszerboltba is. Persze ekkor már tök feleslegesen, hiszen a RER megállótól negyedóra utazás és otthon vagyunk, ahol tele a hűtő minden jóval. (Például azzal a két liter cíderrel, mely ebben az állapotban már nem is tűnt olyan soknak.)

A St Germain körúton megtaláltuk a korábban már körbenyáladzott cukrászdát. Nem túlzok: odabent hatalmas kupacokban álltak a macaron-ok. Nehogy már még csak meg se kóstoljuk az eredetit! Némi nyomozás után találtunk előrecsomagolt adagokat (a kimértnél fogalmunk sem volt, milyen súlyú lehet egy darab), ezek alapján az jött ki, hogy 1 darab süti 1 euró. Itt azért elhúztuk a szánkat: azért ezek elég picike darab vackok, ennyi pénzért. Ennyi éhes embernek. Dóra mentette meg a helyzetet, eszébe jutott, hogy mintha a szállásunk melletti boltban is látott volna macaron-t.

Végül a fátum is megszánt minket, találtunk egy közt, ahol csak ajándékboltok voltak, de vagy húsz, egymás mellett. Utána beszédültünk a RER aluljáróba, kókadtan hazabumliztunk. Aztán bementünk a kisboltba, erővel ellenálltam, hogy vegyek még pár üveg bort, a macaron-ból 4 euró volt a tízdarabos kiszerelés (és pont ugyanaz a doboz volt, melyet a belvárosban is árult a cukrászda), szóval minden jó, ha jó a vége. A lakásban a két üveg cídert 3,5 másodperc alatt végeztük ki, aztán lassú, alapos vacsora, lassú és alapos borfogyasztással.

Közhely, de igaz: mindig tanul az ember. Nekem itthon egy nagyon profi Fackelmann pincér dugóhúzóm van(1).

(1) Nem, nem az az agyonbonyolított, csigás-karos izé. Láttál te már pincért ilyesmivel dolgozni? Az csak az otthoni látványkonyhába való. Az igazi dugóhúzó egyszerű, de nagyon hatékony: a kulcs a támaszték, azaz egy egyszerű emelő. (Ezt lehet még cifrázni, ha a cucc összecsukható, akkor az a Dreco.)

Ezen a műszeren van gallérvágó is, melyet teljes elégedettséggel használok. Meglehetősen sok borász gondolja úgy, hogy nem rak a gallérra olyan szalagot, melynek meghúzásával szabaddá válna az út a dugóhoz. Ilyenkor elnézően mosolygok, pár mozdulat a dugóhúzómmal és már le is esett a gallér teteje.
Igenám, de a kint vásárolt pincér dugóhúzón nincs gallérvágó. Miközben az összes kint vásárolt borra igaz, hogy nincs szalag a gallérjukban. Azt a keservit. Hát milyen kapitalizmus ez? Igény, az lenne rá, de a piacon meg nincs megoldás? Jobb híján késsel szenvedtem, de azért ez elég gusztustalan munka: ötször-hatszor körbe kellett metélnem a késsel a gallért, mire levált a teteje. Ez az első bornál még elmegy, de a sokadiknál már elég kockázatos mutatvány.
Teljesen véletlenül jöttem rá a megoldásra. Az egyik gallért valamivel jobban szorítottam meg és erre az elfordult. Hoppá. Jó erősen megmarkoltam, egy hirtelen rántás felfelé – és az egész gallér a kezemben maradt. Innentől kezdve semmit nem kellett vagdosnom, csak egy jól irányzott rántás és volt gallér, nincs gallér. Mindenféle vágószerszám nélkül. Hát, ilyen kapitalizmus ez. Azóta itthon is ezt játszom a szalag nélküli borokkal és remekül működik a módszer. A dugóhúzómon a gallérvágó meg bevonult az atavizmusok közé.

Visszatérve az apartmanba. A fárasztó nap, a sok gyaloglás, a folyadékhiány megtette a magáét: meglehetősen hamar odacsaptunk a készletnek, aztán mindenki bedőlt az ágyba. (Egy fél üveg bor maradt a reggelihez.) A korai fekvés nem is volt baj, 7.30-ra jön Selim, addigra menetkésznek kell lennünk.

2012.03.27; kedd

6.00-kor ébresztő. A reggeli menetrend szerint nem kellett volna ilyen korán kelnem, de még várt rám a borzalmas ágy és annak összecsukása. Nem is vacakoltam vele sokat, egy gyors hidegvizes arcmosás és már másztam is be, úgy, pizsamapólósan az ágy alá. Kezemben a brutális rugó. (Tényleg az volt, összeakasztva a két végét simán lehetett marokerősítőnek használni.) Kész szerencse, hogy ez egy francia ház volt, így a szomszédok nem tudtak mit kezdeni az egyre dühösebben elordított káromkodásaimmal. Az expander egyszerre felrakott hat rugójának kihúzása kutyafasza volt ehhez a feladathoz képest. Beakasztottam az egyik végét, majd megpróbáltam ezt az erős dögöt kábé kétszeresére kihúzva beakasztani a másik végpontba. Féloldalasan fekve, egy 30 centi magas ágy alatt. Többször körbevonszoltam az egész tákolmányt a szobában, mert inkább az egész ágy mozdult meg, mint hogy a rugó nyúljon. 10 perc után már ott voltam, hogy inkább vesszen a kaució, de én ezt nem akasztom vissza. Aztán szerencsére elkezdtem használni az agyam. Ha félig összecsukom az ágyat – még nem tudom, hogyan, de tételezzük fel, hogy – akkor közelebb kerül pár centivel egymáshoz a két végpont. Talán úgy menni fog. Elkezdtem összecsukni, de úgy a negyedéig ment, aztán megállt. Se előre, se hátra. Visszanyitni sem tudtam. Bemászni alá szintén nem. Ekkor számoltam ki, hogy ha kibaszom az egészet az ablakon, a kaució még azt is betakarja. Óriási volt a kísértés. Aztán arra tippeltem, hogy a rávarrott vastag szivacstól nem csukódik össze. Próbáltam kicsit lazítani a kötődésen, erre felszakadt a szivacs varrása. Ekkor mentem ki a konyhába, meghúzni a tegnapról maradt bort. Éhgyomorra. Jól esett. Visszasétáltam a szobába. Bermuda alsógatya, pizsamapóló, kibontott, csapzott haj, kezemben egy fél üveg bor, a szememben eltökéltség. Nem lettem volna ekkor az ágy helyében. Leültem egy székre és méregettem a fenevadat. És ekkor jöttem rá a trükkjére! Ugyanazt az alattomos húzást alkalmazta két nappal ezelőtt és ugyanazt próbálta most is: a fekvőréteg lécekből állt és a dizájnosan ívelt láb időnként becsúszott ezen lécek közé. Ha ez bekövetkezett, akkor a láb megszorult és nem engedte egyik irányban sem elmozdulni a szét-, illetve összecsúszni akaró fekvőfelületeket. Mind a két oldalon kifeszegettem a beszorult lábakat – és az ágy puha könnyedséggel összecsúszott. Egy kicsit széthúztam, bebújtam közé és egy lendületes erőfeszítéssel helyére is akasztottam a rugót. A varrás ugyan felszakadt egy helyen, de az nem látszik.
– Te, mit fogunk csinálni a maradék borral? – kiabált be Nej a konyhából.
– Milyen borral? – néztem körül értetlenkedve.

Még zuhanyoztam egyet, majd elkezdtem pakolni, közben felkeltettük az ifjúságot is, gyors reggelire megettük a tegnapról maradt két zacskó chipset, és éppen amikor a kávémat kortyolgattam, beállított Selim is. Futólag átnézte a lakást, hirtelen jófejségi rohamomban megmutattam neki a két törött poharat, vigyorogva legyintett. Poénkodtam egy kicsit az ággyal, de nem értette, dumáltunk még egy kicsit Párizsról, a sok gyaloglásról, végül visszaadta a kauciót, sokáig rázogattuk egymás kezét és eljöttünk. Ahhoz képest, hogy mennyire szétaggódtam magam, teljesen simán ment minden.

Időmilliomosok voltunk. Háromnegyed nyolc volt, a repülőgépünk fél egykor indult a világ végéről. Még a legnagyobb rátartással is ráértünk fél tízre eljutni a buszhoz, amely két RER állomásra volt tőlünk. Beléptünk a kis boltba, meg a pékséghez, a kaját elraktuk, aztán elutaztunk a Porte Malliot térre. Csak lesz ott egy park, ahol le tudunk ülni kajálni.
Ilyen durván még nem sikerült beletrafálnunk: a tér sarkától kezdődik Párizs legnagyobb parkja, az egy egész kerületet betöltő Bois de Boulogne. Miközben zabáltunk, folyamatosan futó emberek cikáztak körülöttünk, de nem hagytam magamat frusztrálni: lehet, hogy ti reggelente futtok, én viszont ma reggel lebirkóztam egy LYCKSELF ágyat.

Reggeli után visszasétáltunk a buszmegállóba. Még mindig igencsak korán volt, a pályaudvaron semmi élet sem mozgott. A buszok felé kordon zárta el az utat, jobb híján ez elé telepedtünk le. 10-15 perc múlva kezdtek szállingózni többek is, beálltak mögénk. Aztán megjelent egy házaspár és szó nélkül besétáltak elénk, teljesen rátapadva a szalagra. (Mi olyan 3 méterre álltunk tőle.) Na most, te mit csináltál volna? Az látszott, hogy az első buszon bőven kevés utas lesz, teljesen függetlenül attól, hogy mikor szállsz fel, nyugisan jut mindenkinek ablak melletti ülés. Azaz semmi tétje nincs, hogy az első vagy, vagy a harmadik helyen szállsz fel. Csak éppen, mégis, az elv. Nehogy már egy pofátlan tahó ilyen könnyen érvényesüljön. Balhézzunk? Amikor semmi tétje? Ráadásul borítékolható, hogy nem fogjuk érteni egymást? (A házaspár lengyel volt, az ő gépük negyedórával korábban indult, mint a pesti.) Végül Arany Jánosra gondoltam és legyintettem egyet.

Repülőtér. Security check. Kiszúrták Barnánál a dugóhúzót. Kis híján főbelőtték miatta, végül elkobozták. A fene tudja, én eddig nem éreztem úgy, hogy egy szimpla pincérdugóhúzó ennyire veszélyes fegyver lenne. Próbáld csak meg elképzelni: ha tényleg azt szeretnéd, akkor hogyan próbálnál megölni vele egy embert? Úgy értem, próbálj elképzelni egy olyan módszert, amelynél egyszerűbb lenne a dugóhúzóval megölni egy embert, mint puszta kézzel. Úgy belegondolok, hogy bemegy valaki a pilótafülkébe és egy dugóhúzóval sakkban tart két pilótát.
Na mindegy, nem volt drága, de Barna érzelmileg ragaszkodott hozzá.

Kár lenne ilyen szomorúan befejezni az írást, álljon itt a Ferihegyen vetített animációs film arról, hogy mit lehet felvinni a gépre és mit nem. Függetlenül attól, hogy némileg túlspilázottnak érzem a szabályozást, jókat vigyorogtam a rajzfilmen. Ilyen a jó propaganda.
 

 
Végül a szokásos link:
Az összes kép (slideshow)