London calling 1/3

2012.03.17; szombat

Az előző nap hosszúra sikerült, szombat hajnali negyed hatig utazást terveztem, aztán minimális alvás után délelőtt újra át az egészet. Majd a repülőgépen még egyszer, fejben. Aztán csoda, hogy fáradt és stresszes vagyok. Meg a hasam is elkezdett fájni, szóval nyoma sincs annak a pozitív optimizmusnak, amellyel a csavargásoknak szoktam nekivágni. De mindegy, majd elmúlik.
De biztosan nem ma. A repülőtársaság reggelről estére rakta át a jegyünket, este kilenc körül leszünk “Londonban” (fapados, tehát nagyjából az Üveghegyen túl rak le), onnan távolsági busszal be a városba, majd vonattal ki a szállásra. Cifrázza a dolgot, hogy a szállodában este 11-ig van checkin. Szóval, a gép landol 20.50-kor. Ha elérjük a repülőtéren a 21.05-ös buszt, nagyon királyok vagyunk. Ha a félórával későbbit, akkor necces. Ha azt se, akkor mehetünk aludni a híd alá. (Hozzátartozik, hogy írtam a szállodának, négy különböző módon jeleztem, hogy léccilécci várjatok már egy kicsit, de nem reagáltak, illetve nem jól. Azt is tudni kell, hogy direkt azért választottam őket, mert 7/24 recepciós szolgálatuk van, de mint utólag kiderült, ez nem jelent checkint is.) Szóval, nem volt egyszerű.
A gép pontosan landolt, Stansteden futottunk egy nagyot, már majdnem sikerült, de ekkor bejött egy útlevélvizsgálat. Innentől sétáltunk. Sorbaállás buszjegyért. Itt akartam felrobbanni. Előttem két fiatal csaj faggatta ki a pultost, hogyan lehet bejutni Londonba és mi mennyibe kerül. Könyörgöm, ma már minden reptérnek van Transport oldala a neten, indulás előtt el kell olvasni. Így meg szopott egy jó nagy sor, akik a gépről lejőve jegyet akartak vásárolni.
Közben Nej elszaladt sörért a Tescoba, így legalább sikerült csökkenteni valamelyest az entrópiát.
Aztán ki a terminál elé. Az itiner azt írta, hogy közvetlenül a terminál elől indul a busz, állt is bent egy, de 19-es. Nekem a pultos nő azt írta a jegyemre, hogy 15. Hogy ez most busz, vagy állás, az jó kérdés, mert a megállókban sehol sem volt számozás, a buszokon meg egyedül hátul, azaz amikor már menthetetlenül elment a busz, csak akkor láthattuk, hanyas is volt. Szerencsétlenkedtünk egy ideig, majd Dóra fogott egy nyelvet, aki elárulta, hogy az igazi buszok egy szinttel lejjebbről indulnak. Ekkor volt 20.31, azaz négy percünk volt az utolsó esélyes buszig. Meg egy nagy futásunk, végül az utolsó pillanatban ugrottunk fel rá.
Stratford. Itt jött az újabb kultúrsokk. Az én Oyster kártyám fel volt töltve (naná, ott vettem a repülőtéren), de a lányokéról nem tudtunk semmit. Mindkét kártya évekkel ezelőtt volt utoljára használva, senki nem tudta, mennyi pénz van rajtuk. Mivel Stratford – Ilford között a vonatjegy 1.6Ł, bíztunk benne, hogy ennyi talán van. Nem volt. Egyiken sem. Újabb feladat: töltsünk fel pénzt egy Oyster kártyára egy külvárosi, de egyébként nagy forgalmú állomáson, éjjel fél tizenegykor. Külön nehezítés volt, hogy kábé 30 másodpercnyi próbálkozásaink voltak, ennyi idő alatt gyűlt fel mögöttünk egy ötméteres sor, akiket elengedtünk, majd kezdtük újra. Végül egy fekete csajszi szánt meg minket, megkérdezte, mit is akarunk, aztán gyorsan végignyomogatta a gombokat.
Innen már csak pár percre volt Ilford, egy utolsó nagy futás a szállodáig, végül két perccel 11 előtt toltam be a papírt a recepción, hogy ez egy checkin, kérem őrizzék meg a nyugalmukat.
A szállás meglehetősen kellemes, három fő, három éjszaka, 190Ł, két duplaágy, egy szimpla, fürdőszoba, szóval tényleg oké. Eltekintve attól, hogy szálloda (pontosabban inn), azaz hűtő nincs, mintahogy konyha sem. De a legkeményebb pofon a konnektor volt. Ez ugyanis angol. Oké, Angliában ez nem annyira meglepetés, de tény, hogy nem készültünk rá. (Pedig indulás előtt nézegettem a fiókomat, mi is kellhet még. Észre sem vettem a három darab átalakítókészletet.) Gyors leltár: a netbook bír 6 órát, ezzel ki tudom húzni a 3 éjszakát. A fényképezőgép is elketyeg ennyit egy akkumulátorral. A mobil viszont nem, egy nap alatt lemerül. Márpedig arra lett feltöltve minden napra a napi program, az összes fontos információval együtt. És akkor még nem is beszéltem a legszűkebb keresztmetszetről: lányom hajsütővasáról. Azaz itt nem cipőfűzőt kell vadásznunk vasárnap, hanem konvertert.

2012.03.18; vasárnap

7.30-ra húztam az órát, de az időeltolódás miatt már 7-kor mindenki kukorékolt az ágyában. Tisztálkodás, reggeli. A legrosszabbkor mentünk le, tömve volt a reggeliző, az egyszem pincér/felszolgáló még megszakadva sem bírta időben kiszolgálni a népet. Majd egy órát ücsörögtünk lent. Hétköznap nem is lett volna probléma, mert az off-peak jegyek miatt úgyis érdemes megvárnunk a 9.30-as indulást, de a vasárnap definíció szerint egész nap off-peak, szóval mehetteünk volna korábban is. A kontinentális reggeli elég érdekes, én pl. sajttal töltött palacsintát ettem, a csajok meg paradicsomos babbal nyakonöntött tojásrántottát.

Aztán elindult a nagy túra. Pontosabban, a kicsi. Ma délelőttre napos időt mondtak, délutánra viszont trágya esős-szelest. Stratégia: délelőtt becsavarogjuk a Liverpool Street környékét (tőzsde, bankok, City, monument, Tower, Tower bridge), aztán reménykedünk benne, hogy még az eső előtt eljutunk a túloldalon a Millenium hídig, utána pedig a Szent Pál katedrálisig. Innentől viszont már csak emeletesbusszal közlekednénk, a célpontok pedig fedett helyek, azaz múzeumok. Roppant szimpatikus, hogy egy csomó múzeumba ingyenes a belépő, azaz vacak időben is van alternatív program, a művelődés. Ehhez persze már Travelcard kell, szóval szépen gyűltek a kártyák a zsebemben: oystercard, travelcard, szobakártya. Menetjegy, az nincs. Civilizált városban már nem divat. (A fenti két kártya annyira sikeres lett, hogy manapság már senki nem használ normál jegyet.)

Rögtön az első sikerélmény: még Ilfordban találtunk konnektorkonvertert. Meg voltak oldva az elektronikus problémáink.
Egy dolgot viszont nagyon nem sikerült vennem: normális térképet. Márpedig az egész háromnapos kirándulás arra épült, hogy lesz nálunk használható térkép. Hogy Ilfordban nem volt, azon nem lepődtem meg. De hogy a Liverpool Station több focipálya méretű fedett csarnokában sem volt sehol, az övön aluli ütésként ért. (A turista információ elhajtott a könyvesboltba, a könyvesboltban csak 300 oldalas bekötött térkép volt, onnan továbbhajtottak az ingyenes prospektusokig, de azok meg használhatatlanul vacakok voltak.) Hogy érthető legyen: indulás előtt hajnal ötig a látnivalókat szedtem össze, útvonalakat terveztem – de utca szinten, Google Earth-szel – és a barangolás sikere nagy mértékben függött attól, hogy tényleg tudjuk-e tartani ezeket az útvonalakat, na meg persze nagyjából a szintidőket. Térkép nélkül akár az egészet elfelejthetjük, azaz a közel húsz órás előkészítő munkám megy a levesbe.

Jobb híján az ingyenes reklámprospektussal próbáltam boldogulni, de ez valami borzasztóan nem ment. Ha pokolra fogok kerülni, az pont az ilyen férfihisztik miatt lesz, mint amilyet ilyen fáradt, frusztrált állapotban tudok előadni. A Monumentnek például az összes anyját felemlegettem, hogy milyen tetves Monument már az, amelyik nem tud kiemelkedni a házak főlé – amikor véletlenül észrevettem a tetejét. Fent a magasban. Csak éppen másik irányban, mint amerre a térkép alapján kellett volna lennie. Szerencsére innen elég sokáig adta magát az út, a Temze azért elég masszív vezetősugara a meggyötört vándoroknak. Még bekötött szemmel is lehet mellette menni, annyira erős hal- és tengerszaga van.

From London 2012
From London 2012
From London 2012

Külön szeretném kiemelni a folyó déli oldalán lévő parti sétányt. Ezt ugyanis nem láttam rendesen a Google programokból, így nem is terveztem vele – valójában viszont rendkívül hangulatos utakat találtunk a mindenféle wharf-ok mellett. (Érdekes kontraszt az üvegpaloták előtt a tömérdek ittapirosholapiros gengszter, az ilyesmi már nálunk, a sokkal kevésbé modern Pesten is gáz. Ennyivel megelőznénk a nyugatot?)

From London 2012

A Tate Gallery valami iszonyúan taszítóan néz ki, a modern művészetek sem vonzottak olyan nagyon, Nej pedig helyből be van oltva Picasso ellen, szóval az aktuális nagy kiállítás sem jöhetett szóba.

From London 2012

Ezzel szemben a Globe színházat kellő áhitattal rajongtuk körül. Tudom, ez már nem az eredeti épület, fura is lenne ezt elvárni a csomó londoni tűzvész után, viszont ott van, ahol az eredeti állott és lehetőség szerint úgy is néz ki, ahogy az eredeti kinézhetett. És ez egy nagyon fontos kultúrtörténeti momentum: itt jutott eszébe először valakinek, hogy a néző-színész találkozót nem csak úgy lehetne összehozni, hogy a színész megy el a nézőkhöz, hanem úgy is, hogy a színész minden este ugyanott a játszik és a néző megy el hozzá. Ehhez pusztán csak jó darabokat kellett írni, de mit ad isten, Shakespeare ezt is megoldotta. Méghozzá nem is akárhogyan: a darabok nem csak művészileg és pszichológiailag találtak telibe, hanem az akkori közönségnek is tetszettek. Ehhez a mutatványhoz nagyon kifinomult arányérzék kellett. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ezek a darabok most, jó 400 évvel későbben is ugyanúgy hatnak.

From London 2012

Aztán átmentünk a Millenium hídon, Szent Pál katedrális. Háát… ez az az épület, amelyre nagyon illik a bazilika név, mert tényleg egy bazi nagy lik. De a hangulata, az nem fogott meg. Sokan is voltak bent, valami nagyon vad orgonaszóló ment, a nagy kupola alá nem lehetett bemenni, szóval mi sem időztünk odabent túl sokat. A barcelonai Santa Maria del Mar templomnak nagyságrendekkel megkapóbb hangulata volt.

A templom melletti közértben vettünk szendvicseket, üdítőket és kiültünk a padra. Ahogy még gyerekkorunkban utaztak a magyarok a drága külföldi országokba. Hülyén semmiképpen nem éreztem magamat, a csomó padból alig volt néhány szabad és mindegyiknél ilyen nomád ebédelés folyt. (Margarita teszt: megnéztem, kifejezetten pizza gyorsétterem hálózatban a margarita pizza 7,50Ł. Innentől el is ment a kedvünk mindenféle éttermi próbálkozásoktól.)

Habár a beígért eső nem érkezett meg – pontosabban 11.59-kor esett pár csepp a Towernél, még bólogattam is, hogy ez aztán a pontos időjárásjelzés, de aztán nem lett belőle eső – ennek ellenére úgy gondoltuk, ha korlátlan jegyünk van mára, akkor buszozzunk is már egy kicsit. Így mentünk négy megállót egy emeletes busszal, majd jött újra a frusztráció. Térkép nélkül kellett volna megtalálnunk a British Múzeumot. Hát, kész. Dühöngés, káromkodás, a reklámtérkép megszaggatása. A járókelők is csak azért úszták meg, mert már rutinjuk volt az utcákon tomboló futóbolondok ignorálásában. Aztán Nej – hármunk közül a legvaksibb – szúrt ki egy Packet Handy Map kiadványt egy ajándékboltban. Berongyoltam, megvettem, és egyből megváltozott a világ.

– Azt hiszem, most már azt sem tartom kizártnak, hogy 10 percen belül el fogok mosolyodni – fordultam Nejhez.

Nem jött be, sokkal hamarabb sikerült átváltanunk a jól bevált kölcsönös-szivatós üzemmódba. De tény, hogy innentől jött meg a kedvem az egész kiránduláshoz.

– Légyszi, tedd el ezt a papírt – fordultam Nejhez. Eltette.
– Te, megvan még valahol a menetrend? – fordultam hozzá. Megvolt.
– El tudnád rakni a polárszűrőmet? Köszi!
Nej szó nélkül elrakta.
– Olyan vagy nekem… olyan vagy – kerestem a szavakat, hirtelen ellágyulásban – Olyan vagy nekem, mint Sancho Panza Don Quijote-nak.
Nej úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
– Csak helyetted is nekem kell megírnom a naplókat – pontosítottam.
Ekkor kaptam meg a Középső Ujj érdemérmet. Hirtelen minden a helyére került.

A buszmegállókban rágógumi-gyűjtó tábla. Nagyon jó ötlet, ráadásul a kevésbé finnyásoknak életük végéig biztosítva van a rágóutánpótlás.

From London 2012

A British Museum megtalálása ezután gyerekjáték volt. Odabent zavarbaejtően nagy terek, rengeteg vicekvacak. Ennyi mindent úgysem tudunk megnézni – döntöttünk, majd meglátogattuk a múzeum legnagyobb sztárját, a Rozetta követ. (A közelébe is alig lehetett menni, annyi rajongója volt, mint a Mona Lisának, most mondja azt valaki, hogy nincs érdeklődés a tudomány iránt) Aztán be-benéztünk a földszinti termekbe, de nem vittük túlzásba a bolyongást, a múmiákat például már kihagytuk. (Biztosan ott fekszenek valahol, ha már a térképen be voltak jelölve.) Végül elmentünk a büfébe és ittunk egy hatalmas adag forró kávét. (Ja, eddigre azért rendesen átfáztunk odakint.) Ültünk, kortyolgattuk a kávét, közben nézegettünk körbe-körbe, és megállapítottuk, hogy mi annyira, de annyira műveltek vagyunk, hogy még kávézni is a British Múzeumba járunk. Majd felhörpintettük a lötyit, kisétáltunk és mentünk tovább.

A következő célpont a Kings Cross volt. Lányom indulás előtt bejelentette, hogy ő ugyan nem egy vasútbolond (VB), de most ő kéri, hogy egy pályaudvart feltétlenül keressünk fel. Ez volt a Kings Cross, és igen, Harry Potter. A csajszi határozottan közölte, hogy ő bizony át akar szaladni a bevásárlókocsival a falon.

From London 2012
From London 2012

Láttunk közben két gyönyörű szállodát is, mindkettő a jellegzetes vöröstéglából épült, szögletes Dudor Tudor stílusban felhúzott épület volt.
A pályaudvaron keveregtünk egy kicsit. Rögtön az elején beléptetősor. Bátran elővettem a Travelcardot – és beengedett. Remek. Akkor csak meglesz az a 9 és 3/4-ik vágány. Nem lett meg, abban a csarnokban csak 8 vágány volt. Hogy örüljünk, kifelé nem működött a Travelcard, egy biztonsági őrt kellett megkérnünk, hogy engedjen ki. (Aztán már utólag tudtuk meg a kint élő emberünktől, hogy a felvételek a 4-5 vágányok között történtek, azaz sikeresen meghekkeltük a rendszert, el is vezettük a labdát a gólvonalig és ott estünk seggre egy fűcsomóban.) Átmentünk az új melléképületbe, persze megint automatasor, de itt már a Travelcard varázslat sem működött. Lógó orral megfordultunk, amikor Nej, a vaksi, kiszúrta a preparált falfelületet. Így született meg a kép.

From London 2012

Illetve rendezgetés közben vettem észre, hogy véletlenül mégis lefényképeztem azt az ominózus forgatási helyszínt.

From London 2012

Innen hosszú séta a Regent Parkig. Csak a középső kört (Queen Elisabeth park) jártuk be, többre se kedvünk, se energiánk nem volt. (Pihenőnap, ja, morgott ekkor már a lányom. Igenis, az, emeltem fel az ujjam – legalábbis a holnapihoz képest.) Röpke vita, hogy a 101 kiskutyát itt forgatták-e. Mókus. Odajött kajáért, de nem volt, így otthagyott minket a francba.
– Ez egy szelíd mókus – jegyeztem meg – az amerikai mókus, ha nem adsz neki enni, lerágja a húst a csontodról.

From London 2012

Akármilyen modern környéken is jártunk, mindig belebotlottunk valami öreg épületbe, ódon ajtóba, ablakba, ye olde pub-ba. (Ezek a pub-ok valami szabvány szerint készülhettek, mindegyik egyformán dögösen nézett ki.) Persze, erre is van elmélet. Londont szinte folyamatosan sújtották tűzvészek és amikor leégett egy-egy darabja, akkor az éppen uralkodó stílusban építették újra. Ettől olyan eklektikus. Mindamellett egyértelműen mindenkinek a szögletes, vöröstéglás épületcsodák jöttek be.

From London 2012

Bal oldali közlekedés. Kisgyerek nyalókával, a vezetőülésen. Ezt most hogyan? Öreg nénike, sminkeli magát. A vezetőülésen. Gyerekülés, szintén a vezetőülésen. Pacák, aki rágyújt, miközben az autó kanyarodik. Ez mivel tekeri a kormányt? “Vezető” beül, még nincs bent, de már felpörög a motor. Apró jelek, az észlelés mögötti világból. Tudod, hogy valami nem stimmel, de csak sokára esik le, hogy mi az. És csak ilyenkor kapcsolódik be a tudat, hogy ember, itt baloldalas közlekedés van.

Madame Tussaud-ot udvariasan kikerültük – túl drága nekünk az öreg hölgy. Baker street. Immár tényleg buszozás. A 74-es innen indul, a magyar könyöklős nyomulással van is esélyünk megszerezni az emeleti első sort. Hát, tényleg az lett: az ajtóban beelőztem mindenkit, aki a sofőrrel, meg az oyster olvasóval vacakolt, meglengettem a Travelcardot, aztán mentem. Már csak fent vettem észre, hogy a nagy kapkodásban véletlenül a szállodai belépőmet lengettem meg a sofőr előtt, de úgy látszik, ez is működött. Hihetetlen az az integráltsági szint, ahová a londoniak felfejlődtek.

Aztán kiélveztük a panorámabuszozást a múzeumokig. Melyek addigra bezártak. A sors fintora, hogy az esős idő miatt terveztem annyi múzeumot, de mivel eső nem volt, így végül annyit mászkáltunk, hogy lekéstük a múzeumokat.
Innen egy jól kidolgozott akciót hajtottunk végre. Még otthon kinéztem térképen, hogy a 11-es busz gyakorlatilag elmegy az összes kiemelt idegenforgalmi látványosság mellett, amíg ki nem visz minket a Liverpool Street állomásig. Tök jó lenne elkapni itt is a felső üléssort. Biztosra végül nem tudtunk menni, de az esélyeinket megnöveltük: kigyalogoltunk annyira a műemlékekkel terhelt területről, hogy megelőzzük azokat, akik nem gyalogoltak ki ennyit. De még ez is jól sült el, végigsétáltunk Kensington-Chelsea határán, gyönyörű házak, előttük eszméletlen autók. Egy idő után már fel se kaptuk a fejünket egy-egy öreg Porsche láttán.

From London 2012

Vagy a trükk segített, vagy csak vasárnap este is volt, a lényeg, hogy megint megszereztük az első üléssort – és lógó nyelvvel bámultuk a nevezetéssegeket: Westminster Cathedral, Buckinhgam Palace, Westminster Apátság, Parlament, Big Ben, Trafalgar Square, Szent Pál székesegyház.

From London 2012

Ilfordban Tesco, az “éhes ember jól bevásárol”-hiba elkövetése. Néztem a borokat, de elég béna volt a felhozatal, ehhez képest meg drága is, de végül megtaláltuk az ideális megoldást: Stella cíder.

Aztán vacsora, cíder, és minimális ökörködés után mindenki beájult az ágyába. A pihenőnap után.

Mi lesz itt holnap, amikorra kiemelten megerőltető napot terveztem?

14 Comments

  1. Jól gondolom, hogy Ti is kihasználjátok az új fapados légitársaság kedvező ajánlatait? :)
    Te azt mondod Barcelona én azt, hogy Madrid.
    Te Londont mondasz én jövő héten Manchestert.
    Én áprilisban Szófiát, Te …? :)

  2. Neked is csak azt tudom mondani, mint korábban Hvalának: stay tuned! :)

  3. Ja, egyébként április közepe: én voltam az, aki a fapados topikban morgott a rodoszi járat megszüntetése miatt. (A szállás és autóbérlés előlegekkel olyan 100 eurót buktunk.)

  4. Józsi!

    Veled itthon is össze lehet futni valahol?
    (Vagy csak pihenni jársz haza két út között?)

  5. lemondom a Travel channelt:)))

  6. En egy napot voltam Londonban, eppen egy eve. 1,5 ora varosnezesi idom maradt. Sok vacilalas utan filmforgatos helyszint valasztottam en is. Sztarom a parom :-)

  7. nyáron Barcelonába este érkeztünk,cca 500 km motorozás után.Csupán a következő napot tudtuk a városra szánni,voltak barátaink között ,akik még nem jártak ott előtte,így kipróbáltuk a “hop on hop off” városnéző buszokat.Baromi jó döntésnek bizonyult,a röpke 1 nap alatt olyan átfogó benyomást szerezhetünk egy városról,amit tömegközlekedéssel nem tudnánk ilyen tökéletesen megtervezni.Több buszvonal keresztezi egymást, akkor és ott szállsz le-fel-őt ,ahol jólesik,az egésznapos jeggyel akár a buszon is aludhatsz ha elfáradtál:-) mi azt a taktikát választottuk,hogy először leszállás nélkül végigutaztunk bámészkodtunk az egész várost,aztán azokon a helyeken ,amiket feltétlenül meg akartunk testközelből is nézni,ott leszálltunk,majd folyt köv.Ajánlom nketek is,ha még nem ismernétek.Bevallom eddig fenntartásaim voltak az ilyen jellegű turista attrakciókkal,de a tapasztalat felülírta a prekoncepciómat.

  8. @asdfjkle: Erre csak egy idézettel tudok válaszolni. Van itthon egy Yosemite Guide, amelyikben van egy FAQ. Az egyik kérdés:
    Q: – Mit tehetek, ha csak másfél órám van a Yosemite park megtekintésére?
    A: – Üljön le a rét közepén és zokogjon.

  9. Tök vicces együttállás,leánykám éppen a Liverpool Station épületében dolgozik.

  10. Hát ez krva vicces:-)

  11. @Hvala: Tényleg vicces együttállás, az én leánykám meg tavaly nyáron hop on hop of buszokra toborzott utasokat Budapesten. :)

  12. M_Atts: Elektronikusan sokkal könnyebb elérni: ma már a legutolsó pásztorkunyhóban is van wifi.

  13. Hajsutorol jutott eszembe:

    “Hamburg, erős szél, de a hajam tökéletes. London, szitáló eső, de a hajam tökéletes. Róma, szikrázó napsütés, és a frizura még mindig tart.”

    Mely benyomast kelthetett benned ez a reklam ;)

Leave a Reply to Hvala Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading