London calling 2/3

2012.03.19; hétfő

Egy újabb ismerős érzés. Szállodában lakunk, a helyszín eleve nem alkalmas szobán belüli étkezésre, de messze ez a legracionálisabb mód, tehát este bevásárolunk a Tescóban, felcsempésszük a cuccot, gyorsan elfogyasztunk mindent (mert a cíder megmelegszik reggelre), aztán másnap kicsempésszük a szemetet. Végülis, illik a napközbeni közteres étkezésekhez.

Tegnap reggel egy répavörös hajú pincérnő szolgált fel, aki mindenkinek úgy mutatkozott be, hogy Sorry For The Delay. Viszont megjegyezte, ki mit kért és kedves volt. Ma egy idősebb, kövérkés, mogorva nő van, nekem csak üres rántottát hozott, alltogether feltét nélkül. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy nem is kértem. A valóság az volt, hogy Dóra kért egy omlettet with altogether, én meg hozzátettem, hogy an omlette as well. Azaz tegnap európai típusú kiszolgálásban volt részünk, ahol tudták, mit akarok – ma viszont amerikai típusúban, amikor szószerint azt hozták, amit mondtam és nem erőltették meg az agyukat, hogy olyan töltelékszavakat is értelmezzenek, mint az as well. (Hozzátartozik, hogy bár méltatlankodva ugyan, de visszavitte a rántottát és rárakta az alltogether-t. Nem, betonkeverőt nem rakott rá, pedig elméletileg az alltogether-be az is belefér.)

Reggel fontos, hogy mindenki elintézzen mindent a klotyin, mert utána napközben, a városban bolyongva kellemetlenebb lesz. Nálam egyszerű a helyzet: magyar közélettel foglalkozó írásokat olvasok a reggeli után. A hatás garantált. Csak arra kell koncentrálnom, hogy ne felül jöjjön vissza az étel.

A Liverpool Street-en vettem észre, hogy egy mobiltelefon sincs nálam. De egy nyomorult fecni, egy toll sem. A mai napnak lőttek. Le tudom írni, merre jártunk, de az írások apró fűszerei, a beszólások, a röpke hangulati elemek már nem lesznek meg. Hát, így nem nagyon lesznek életszagú bejegyzések. Viszont cserében életbe maradok. Mindenesetre kár értük. Különösen úgy, hogy a telcsiben voltak a túraútvonalak is. Így maradt a rögtönzés. Szerencsére térkép már van.

Nem lehet nem észrevenni, hogy Londont ezerrel burkolják. Egy csomó hangulatos tér egyszerűen le van zárva. (Tegnap este a Trafalgar Square is el volt kerítve, szerencsére csak tévéforgatás miatt, reggelre eltűnt minden kerítés.) Biztosan jól fog kinézni minden az olimpia alatt, de most még csak a por szállingózik és a tömörítőgépek dübörögnek.

From London 2012

Első célpont a Barbican. Ezzel némileg bajban voltam. A Google Earth szerint ez egy érdekes objektum, melyet érdemes megnézni… de mi a fene is ez? Mint a helyszínen kiderült, tkp egy művészeti központ, lakóházakkal körbevéve. Stílusra azt mondtam, hogy ez az általam melegen utált Corbusier stílus, és nem is jártam messze tőle. A wikipedia szerint a komplexum brutalist stílusban épült, mely a Corbusier stíl egyik oldalhajtása. Minden zsigeri ellenkezés dacára azt kell mondjam, a helynek volt egyfajta izgalmas hangulata. A tó a lakóházak között, a vizierőműre hajazó szökőkút a végében, a betonrengetegben arányosan elhelyezett növények, a híd a medence felett… nem néztek ki rosszul. Az egyik végében volt egy rusnya beton kolosszus, egy durván 20 emeletes épület. Az volt a neve, hogy Shakespeare torony. Jaj, szegény Sexpir, csúnyán elbántak veled. Ettől a tény még tény marad: 2003-ban London legrondább épületévé választották az együttest.
Nej és Dóra sunyi oldalpillantások mellett bevették a félrotundán a roki vécét. Én falaztam nekik. Ennyi betonfal között még feltűnő sem volt.

From London 2012

A következő objektum a Central Market, más néven Smithfield piac volt. Üde egy hely lehetett, egy időben kivégzések is zajlottak itt, ami simán belefért a vértől, szartól, sártól iszamos tehénpiac hangulatába. Sajnos ezt a részt elterveztem, addig variáltam a napokkal, meg az időjárással, amíg én magam is összezavarodtam, így hétfőre tettem a piacot, mondván, hogy vasárnap zárva van, miközben pont fordítva volt. Így megnéztük kívülről, beóvakodtunk az áthajtóba, elolvastuk a kirakott történelmi tablókat. A figyelmemet rögtön megkapta, hogy egy időben, amikor Londonban drága volt a válóper, divatba jött, hogy a mindenre elszánt férfiak kivitték a feleségüket a piacra és egyszerűen eladták. Lehet, hogy itt egy kicsit el is túloztam a sajnálkozást afelett, hogy rosszkor jöttünk és zárva találtuk a placcot.

Aztán eljött a lányom ideje. Kisétáltunk a Holbourn utcára és egy lendülettel végignyomultunk a különböző Oxford street-eken. Tömeg, tömeg hátán, mindenfelé turistalehúzó üzletek, köztük persze divatos csecsebecsék is. Én a háttérbe húzódtam, tőlem oda mehettek be a csajok, ahová akartak. A pénztárca nálam volt.

From London 2012
From London 2012

Nem mentünk végig a bevásárlóutcán, a Regent street-en lefordultunk balra. Csöbörből vödörbe. Ha lehet, még nagyobb tömeg, még több üzlet. Biztosan voltak szép épületek is, de ezekből semmit nem láttunk, mert a sok emeletes busz eltakarta az utcát.

From London 2012

Egy időben olvastam olyat Pratchett fórumokon, hogy talán Budapest volt Ankh-Morpork modellje. Hát, aki ezt írta, az életben nem járt még Londonban. Annyira erős volt a párhuzam, hogy a három nap alatt alig tudtam elszakadni tőle: az Ankh folyó, a rendszeres leégések, a különböző mitologikus lények egymás mellett élése, ez mind megvolt. (A St. James parkban üldögéltünk, nem messze a Buckingham palotától. Elsétált mellettünk egy iskolai osztály, tanerők vezetésével. Saccra a diákok kábé 20%-a volt fehér. A kölykök pedig élénken beszélgettek, ökörködtek egymással, leszarva, hogy kinek milyen a bőrszíne. Mint a kinti cimbora mondta, az se kizárt, hogy a maradék 20% meg lengyel volt.)

From London 2012

No, vissza a sétához. A Regent street-en elmentük a Piccadilly Circus-ig (circus=körforgalom), onnan a Piccadilly-n a James utcáig. Eredetileg a Hyde parkig terveztük, de haverok még időben szóltak, hogy a James utcában van két, meglehetősen ismert szivarbolt is, én pedig úgy gondoltam, hogy nekem is jogom van konzumálni. Nos, jogom volt, pénzem már kevésbé. A hátsó szentélyben a legolcsóbb petit robusto szivar is 9Ł-nál kezdődött, ez meg durván a háromszorosa annak, amennyit én hajlandó vagyok szivarért fizetni. Az 50 fontos rudacskákról meg inkább ne is beszéljünk.

From London 2012

Bekukucskáltunk a Buckingham parkba, majd a Mallon keresztül elsétáltunk a Trafalgar Square-ig.

From London 2012

Kész, a tömegundorom beállt, mint a gerely. Ez a tér méltán pályázhat a világ legkátrányosabb tere elnevezésre. (Az én szakmámban a tarpitting azt jelenti, hogy valami folyamatot szándékosan lelassítunk.) Nos, ezen a téren eljutni A-ból B-be mindenképpen azt jelenti, hogy át kell menni legalább 5 zebrán, melyek 1-2 percenként adnak szabad áthaladást, közben pedig őrült autóforgalom tombol, beleértve a minden emeletesbuszok öreganyját is, aki valahol itt a téren köpködheti ki magából a buszokat.

From London 2012

Ebben a káoszban talált Dóra egy Tescót, vettünk valami kaját, majd kiültünk a térre és a színes forgatagban megebédeltünk. Nem, nem éreztük egy cseppet sem hülyén magunkat, ahogy a kőkáván ülve, a térdünkön egyensúlyozott műanyagtányérból ettük a szószos tésztát egy állandóan széteső műanyag villával és ittuk hozzá a doctorpeppert, majd ettünk desszertnek csipszet. Rajtunk kívül még többszáz ember tette ugyanezt, ugyanott. Hja, kérem, ha egy város a világ második legdrágább városa, ne lepődjön meg, ha az emberek alternatív stratégiákat választanak.

From London 2012

Jóllaktunk, pihentünk egy kicsit, majd jöhetett a szórakozás. Elsétáltunk a Covent Garden piachoz, lecövekeltünk és vártuk, milyen produkciókkal kényeztet minket a város. Az első meglehetősen csalódás volt, a keleti oldalon egy nő énekelt operaáriákat, de elég hamar kiszúrtuk, hogy csak tátog.

From London 2012

Átmentünk a nyugati oldalra, és igen, ott már odatették magukat a csepűrágók. Elsőre egy zsonglőr pakolt ki, dobálta a szivacsgolyókat, aztán a handzsárokat, majd jojózott egy kicsit, végül eljátszotta a Boston Cézárja(1) trükköt.

(1) Ugye, emlékszünk, Reviczky a tükör előtt.

A show jó volt, de nagyon látszott a trükk lényege: amikor a pacákra tekerték először a kényszerzubbonyt, aztán az acélláncot, majd végül a kötelet, akkor megfeszítette az izmait, utána pedig elernyesztette magát és minden lepotyogott róla.
Nej közben fotózott néhány Faberge tojásszobrot. Azt mondta, hogy vannak ilyen szobrok a városban és ha lefényképez X darabot, akkor valami lesz. Hát, nem tudom. Mindenesetre ha én csinálnám ezt a játékot, kiraknék a városba X-1 darab szobrot, az utolsót meg jól elrekkenteném a pincémbe, aztán hajrá fényképészek.
Nézelődés közben többször is rákönyököltem a betonkorlátra és csak utólag jutott eszembe, hogy a kabátom kézelőzsebében most egy szivar van. (Nem vettem, hoztam.) Vajon eltörhetett? Csak nem történik ilyen csúfság velem. Másfelől pedig, ha eltörik egy szivar, a világ nem áll meg, nem szólalnak meg fanfárok tragikus hangnemben, szóval minden további nélkül elképzelhető, hogy ez már valójában törött. Shroedinger szivarja. Elővettem, épp volt. De újabb esélyt már nem adtam a véletlennek, rápöffentettem és úgy néztem tovább a produkciót.

A következő versenyző egy fekete, vigyori srác volt, percekig csak hergelte a tömeget, mely tömeg roppant öntudatosan nem volt hajlandó hergelődni, aztán a srác unta el magát, gyorsan kézenállt és mindenféle kunsztokat mutatott be. (Kézállásban felmászott egy kukára, félkezes fekvőtámaszok, úgy, hogy a lába sem érte a földet, meg ilyenek.) Végül a fejére tett egy biciklit és azzal csinált mindenféle tornagyakorlatot, mely után a tömeg egyből eksztázisba esett. A háttérben már melegített a következő versenyző, de nekünk dolgunk volt, mentünk tovább.

From London 2012

Egészen a National Gallery épületéig. Igen, megint múzeum. Aki követte a korábbi írásokat, annak feltűnhetett, hogy nem szoktunk ennyit múzeumba járni. De ez most kivételes helyzet volt: a múzeumokban ugyanis van egy csomó kultúrált hely. Gondolok itt elsősorban a klotyira, másodsorban a kávézóra, na és persze vannak ott mindenféle kiállítótermek is. (Elnézést, ha most egy világ dőlt össze benned, de ha egy drága közlekedéssel bíró városban a szállásod kint van a 4. zónában, akkor hirtelen felértékelődnek bizonyos helyek a városban.) Négy óra után nem sokkal érkeztünk ide, a koncepció az volt, hogy elintézzük a zűrös ügyeket, aztán megyünk egy kört a képtárban (nem, az összes képet egy hét alatt is reménytelen lenne megnézni, az ember kábé tizenöt kép után telítődik), majd leülünk a kávézóban és megvárjuk, míg ránksötétedik.

From London 2012

Aztán jöhet a nap második fele, az éjszakai London. Ezt tulajdonképpen hoztuk is, igaz, egy kicsit korábban indultunk el, de a lemenő nap pont nagyszerű fényeket varázsolt a Whitehall utcára, szóval egy szavam sem lehet.

From London 2012

Közben teljesen összetörtük Nej önérzetét. Korábban már volt egy barátnőjével Londonban, aztán a London Eye és a parlament után, immár a sötétben, találtak egy istállót, meg egy unalmas parkot és utána hazamentek, hogy nincs ebben a városban semmi érdekes. Pusztán csak egy utcával nézték el az éjszakai nyüzsgést.

From London 2012
From London 2012
From London 2012

A Parlament térre egyszerre érkeztünk meg a sötétedéssel. Tényleg nem akarlak vele fárasztani, az egész úgy szép, ahogy van, ha nem csináltunk fejenként ötven képet, akkor egyet sem. Mármint csak itt. Végigsétáltunk a parlament mellett, megkerültük az apátságot, aztán átmentünk a túloldalra a Westminster hídon. Újabb ötven kép.

From London 2012
From London 2012
From London 2012

Innen már egyszerű volt a feladat: a Temze partján lévő sétányon elmenni a Tower hídig, aztám Liverpool Street. Kimondva egyszerű, gyalog ez olyan 5-6 kilométer, de mi akkor már egész nap gyalogoltunk, szóval a csajok simán elmehettek volna statisztának valamilyen zombi apokalipszis filmbe. Szerencsére a látvány tényleg gyönyörű, simán feledteti a fáradtságot. Dóra útközben átlendült a holtponton, így már ketten voltunk, akik küldetésüknek érezték, hogy Nej is élvezze a sétát.
– Vigyázz, mert erősebbet ütök, mint apa! – figyelmeztette Dóra Nejt, miközben pajkosan verekedtek.
– Ki van zárva! – sértődtem meg.
– Pedig igen! – erősködött a csajszi.
– Oké, mérjük le! – javasoltam – Mindketten ideállunk anyád mellé és egyszerre ütünk. Tiéd a bal válla, enyém a jobb. De ne finomkodj, ha nem akarsz veszteni!
Nej pánikszerűen bemutatott. Mind a két kezével, egyszerre, mind a két irányba.
– Te ne szólj bele – vakkantottam – Itt most a tekintélyemről van szó!
– Aztán majd jól seggberúglak mindkettőtöket! – jött meg a hangja.
– Aztán majd úgy jársz, mint amikor a múltkor elkaptam a lábadat és fél lábon ugráltad körbe Barcelonát.
– Sőt, én is elkapom a lábad! – önkénteskedett lelkesen Dóra.
– Tulajdonképpen az nem is lenne olyan rossz – gondolkodott el Nej – Vihetnétek hazáig.
– Vihetnénk – bólintottam – De végig kopogna a fejed a betonon.

Nem sokkal később néhány fiatal gördeszkázott a betonon. Két néger fazon, tipikus turisták, nézegették őket. Az egyik elunta, odament hozzájuk, olyan ‘nafigyeljetekmegmutatomhogyaniskelleztcsinálni’ stílusban elkérte az egyiktől a deszkát, feldobta a betonpadra, ráugrott – és akkorát taknyolt, hogy még a Királyi Szeizmológia Intézetben is regisztrálták a rengéseket. Úgy szép az élet, ha zajlik.

From London 2012

Sajnos műkövezés miatt pont az egyik kedvenc részem volt lezárva, így viszont elkeveredtünk egy nagyon hangulatos piacra.

From London 2012
From London 2012

Igaz, már zárva volt, de így még különösebb hangulatot árasztott. Előtte az aluljáróban egy gitáros fazon a Nobody Home-ot énekelte a Pink Floyd-tól, és bár messze nem volt kristálytiszta a hangzás, de nagyon jól csinálta, tökéletesen átjött Waters elkeseredettsége. (Ki is játszotta a filmben? Valami Bob Gandalf.)

A wharf-ok mellett végig citromos-fokhagymás halszag. Dolgoznak az éttermek.

From London 2012

Komolyan mondom, nem értem az embereket. A HMS Belfast-ot egy csomó ember fényképezte. Állvánnyal. Na most, a hajó kábé 25 méterre volt a parttól és nekem elhiheted, nem nagyon fickándozott. Hogy ehhez miért cipelték ide azokat a dögnehéz állványokat, fel nem tudom fogni.

From London 2012

A Tower híd szép volt. Ezt érdemes így kijelenteni, mert messziről annyira nem tűnik lélegzetelállítónak, a kivilágítása is olyan semmilyen, de közelebb érve hirtelen megszépül.
Maga a Tower – és a környéke – estére már bezárt, így mindenki nagy örömére az egyszerűbb és rövidebb úton mentünk vissza a Liverpool Street állomásra. Ilfordban még benéztünk a Tescóba, felvásároltuk a maradék cíder készletet, aztán este egy vidám muri a szobában. Mármint a lehetőségekhez képest. Értem ez alatt, hogy három hullafáradt ember, éjjel fél tizenegykor.

Csajok elbóbiskoltak, én még elővettem a blogsörömet (kész szerencse, hogy Barnának meg sörnyitós hűtőmágnest vettünk), gyorsan feljegyeztem, amire még emlékeztem, aztán ágybaájulás.

London calling 1/3

2012.03.17; szombat

Az előző nap hosszúra sikerült, szombat hajnali negyed hatig utazást terveztem, aztán minimális alvás után délelőtt újra át az egészet. Majd a repülőgépen még egyszer, fejben. Aztán csoda, hogy fáradt és stresszes vagyok. Meg a hasam is elkezdett fájni, szóval nyoma sincs annak a pozitív optimizmusnak, amellyel a csavargásoknak szoktam nekivágni. De mindegy, majd elmúlik.
De biztosan nem ma. A repülőtársaság reggelről estére rakta át a jegyünket, este kilenc körül leszünk “Londonban” (fapados, tehát nagyjából az Üveghegyen túl rak le), onnan távolsági busszal be a városba, majd vonattal ki a szállásra. Cifrázza a dolgot, hogy a szállodában este 11-ig van checkin. Szóval, a gép landol 20.50-kor. Ha elérjük a repülőtéren a 21.05-ös buszt, nagyon királyok vagyunk. Ha a félórával későbbit, akkor necces. Ha azt se, akkor mehetünk aludni a híd alá. (Hozzátartozik, hogy írtam a szállodának, négy különböző módon jeleztem, hogy léccilécci várjatok már egy kicsit, de nem reagáltak, illetve nem jól. Azt is tudni kell, hogy direkt azért választottam őket, mert 7/24 recepciós szolgálatuk van, de mint utólag kiderült, ez nem jelent checkint is.) Szóval, nem volt egyszerű.
A gép pontosan landolt, Stansteden futottunk egy nagyot, már majdnem sikerült, de ekkor bejött egy útlevélvizsgálat. Innentől sétáltunk. Sorbaállás buszjegyért. Itt akartam felrobbanni. Előttem két fiatal csaj faggatta ki a pultost, hogyan lehet bejutni Londonba és mi mennyibe kerül. Könyörgöm, ma már minden reptérnek van Transport oldala a neten, indulás előtt el kell olvasni. Így meg szopott egy jó nagy sor, akik a gépről lejőve jegyet akartak vásárolni.
Közben Nej elszaladt sörért a Tescoba, így legalább sikerült csökkenteni valamelyest az entrópiát.
Aztán ki a terminál elé. Az itiner azt írta, hogy közvetlenül a terminál elől indul a busz, állt is bent egy, de 19-es. Nekem a pultos nő azt írta a jegyemre, hogy 15. Hogy ez most busz, vagy állás, az jó kérdés, mert a megállókban sehol sem volt számozás, a buszokon meg egyedül hátul, azaz amikor már menthetetlenül elment a busz, csak akkor láthattuk, hanyas is volt. Szerencsétlenkedtünk egy ideig, majd Dóra fogott egy nyelvet, aki elárulta, hogy az igazi buszok egy szinttel lejjebbről indulnak. Ekkor volt 20.31, azaz négy percünk volt az utolsó esélyes buszig. Meg egy nagy futásunk, végül az utolsó pillanatban ugrottunk fel rá.
Stratford. Itt jött az újabb kultúrsokk. Az én Oyster kártyám fel volt töltve (naná, ott vettem a repülőtéren), de a lányokéról nem tudtunk semmit. Mindkét kártya évekkel ezelőtt volt utoljára használva, senki nem tudta, mennyi pénz van rajtuk. Mivel Stratford – Ilford között a vonatjegy 1.6Ł, bíztunk benne, hogy ennyi talán van. Nem volt. Egyiken sem. Újabb feladat: töltsünk fel pénzt egy Oyster kártyára egy külvárosi, de egyébként nagy forgalmú állomáson, éjjel fél tizenegykor. Külön nehezítés volt, hogy kábé 30 másodpercnyi próbálkozásaink voltak, ennyi idő alatt gyűlt fel mögöttünk egy ötméteres sor, akiket elengedtünk, majd kezdtük újra. Végül egy fekete csajszi szánt meg minket, megkérdezte, mit is akarunk, aztán gyorsan végignyomogatta a gombokat.
Innen már csak pár percre volt Ilford, egy utolsó nagy futás a szállodáig, végül két perccel 11 előtt toltam be a papírt a recepción, hogy ez egy checkin, kérem őrizzék meg a nyugalmukat.
A szállás meglehetősen kellemes, három fő, három éjszaka, 190Ł, két duplaágy, egy szimpla, fürdőszoba, szóval tényleg oké. Eltekintve attól, hogy szálloda (pontosabban inn), azaz hűtő nincs, mintahogy konyha sem. De a legkeményebb pofon a konnektor volt. Ez ugyanis angol. Oké, Angliában ez nem annyira meglepetés, de tény, hogy nem készültünk rá. (Pedig indulás előtt nézegettem a fiókomat, mi is kellhet még. Észre sem vettem a három darab átalakítókészletet.) Gyors leltár: a netbook bír 6 órát, ezzel ki tudom húzni a 3 éjszakát. A fényképezőgép is elketyeg ennyit egy akkumulátorral. A mobil viszont nem, egy nap alatt lemerül. Márpedig arra lett feltöltve minden napra a napi program, az összes fontos információval együtt. És akkor még nem is beszéltem a legszűkebb keresztmetszetről: lányom hajsütővasáról. Azaz itt nem cipőfűzőt kell vadásznunk vasárnap, hanem konvertert.

2012.03.18; vasárnap

7.30-ra húztam az órát, de az időeltolódás miatt már 7-kor mindenki kukorékolt az ágyában. Tisztálkodás, reggeli. A legrosszabbkor mentünk le, tömve volt a reggeliző, az egyszem pincér/felszolgáló még megszakadva sem bírta időben kiszolgálni a népet. Majd egy órát ücsörögtünk lent. Hétköznap nem is lett volna probléma, mert az off-peak jegyek miatt úgyis érdemes megvárnunk a 9.30-as indulást, de a vasárnap definíció szerint egész nap off-peak, szóval mehetteünk volna korábban is. A kontinentális reggeli elég érdekes, én pl. sajttal töltött palacsintát ettem, a csajok meg paradicsomos babbal nyakonöntött tojásrántottát.

Aztán elindult a nagy túra. Pontosabban, a kicsi. Ma délelőttre napos időt mondtak, délutánra viszont trágya esős-szelest. Stratégia: délelőtt becsavarogjuk a Liverpool Street környékét (tőzsde, bankok, City, monument, Tower, Tower bridge), aztán reménykedünk benne, hogy még az eső előtt eljutunk a túloldalon a Millenium hídig, utána pedig a Szent Pál katedrálisig. Innentől viszont már csak emeletesbusszal közlekednénk, a célpontok pedig fedett helyek, azaz múzeumok. Roppant szimpatikus, hogy egy csomó múzeumba ingyenes a belépő, azaz vacak időben is van alternatív program, a művelődés. Ehhez persze már Travelcard kell, szóval szépen gyűltek a kártyák a zsebemben: oystercard, travelcard, szobakártya. Menetjegy, az nincs. Civilizált városban már nem divat. (A fenti két kártya annyira sikeres lett, hogy manapság már senki nem használ normál jegyet.)

Rögtön az első sikerélmény: még Ilfordban találtunk konnektorkonvertert. Meg voltak oldva az elektronikus problémáink.
Egy dolgot viszont nagyon nem sikerült vennem: normális térképet. Márpedig az egész háromnapos kirándulás arra épült, hogy lesz nálunk használható térkép. Hogy Ilfordban nem volt, azon nem lepődtem meg. De hogy a Liverpool Station több focipálya méretű fedett csarnokában sem volt sehol, az övön aluli ütésként ért. (A turista információ elhajtott a könyvesboltba, a könyvesboltban csak 300 oldalas bekötött térkép volt, onnan továbbhajtottak az ingyenes prospektusokig, de azok meg használhatatlanul vacakok voltak.) Hogy érthető legyen: indulás előtt hajnal ötig a látnivalókat szedtem össze, útvonalakat terveztem – de utca szinten, Google Earth-szel – és a barangolás sikere nagy mértékben függött attól, hogy tényleg tudjuk-e tartani ezeket az útvonalakat, na meg persze nagyjából a szintidőket. Térkép nélkül akár az egészet elfelejthetjük, azaz a közel húsz órás előkészítő munkám megy a levesbe.

Jobb híján az ingyenes reklámprospektussal próbáltam boldogulni, de ez valami borzasztóan nem ment. Ha pokolra fogok kerülni, az pont az ilyen férfihisztik miatt lesz, mint amilyet ilyen fáradt, frusztrált állapotban tudok előadni. A Monumentnek például az összes anyját felemlegettem, hogy milyen tetves Monument már az, amelyik nem tud kiemelkedni a házak főlé – amikor véletlenül észrevettem a tetejét. Fent a magasban. Csak éppen másik irányban, mint amerre a térkép alapján kellett volna lennie. Szerencsére innen elég sokáig adta magát az út, a Temze azért elég masszív vezetősugara a meggyötört vándoroknak. Még bekötött szemmel is lehet mellette menni, annyira erős hal- és tengerszaga van.

From London 2012
From London 2012
From London 2012

Külön szeretném kiemelni a folyó déli oldalán lévő parti sétányt. Ezt ugyanis nem láttam rendesen a Google programokból, így nem is terveztem vele – valójában viszont rendkívül hangulatos utakat találtunk a mindenféle wharf-ok mellett. (Érdekes kontraszt az üvegpaloták előtt a tömérdek ittapirosholapiros gengszter, az ilyesmi már nálunk, a sokkal kevésbé modern Pesten is gáz. Ennyivel megelőznénk a nyugatot?)

From London 2012

A Tate Gallery valami iszonyúan taszítóan néz ki, a modern művészetek sem vonzottak olyan nagyon, Nej pedig helyből be van oltva Picasso ellen, szóval az aktuális nagy kiállítás sem jöhetett szóba.

From London 2012

Ezzel szemben a Globe színházat kellő áhitattal rajongtuk körül. Tudom, ez már nem az eredeti épület, fura is lenne ezt elvárni a csomó londoni tűzvész után, viszont ott van, ahol az eredeti állott és lehetőség szerint úgy is néz ki, ahogy az eredeti kinézhetett. És ez egy nagyon fontos kultúrtörténeti momentum: itt jutott eszébe először valakinek, hogy a néző-színész találkozót nem csak úgy lehetne összehozni, hogy a színész megy el a nézőkhöz, hanem úgy is, hogy a színész minden este ugyanott a játszik és a néző megy el hozzá. Ehhez pusztán csak jó darabokat kellett írni, de mit ad isten, Shakespeare ezt is megoldotta. Méghozzá nem is akárhogyan: a darabok nem csak művészileg és pszichológiailag találtak telibe, hanem az akkori közönségnek is tetszettek. Ehhez a mutatványhoz nagyon kifinomult arányérzék kellett. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy ezek a darabok most, jó 400 évvel későbben is ugyanúgy hatnak.

From London 2012

Aztán átmentünk a Millenium hídon, Szent Pál katedrális. Háát… ez az az épület, amelyre nagyon illik a bazilika név, mert tényleg egy bazi nagy lik. De a hangulata, az nem fogott meg. Sokan is voltak bent, valami nagyon vad orgonaszóló ment, a nagy kupola alá nem lehetett bemenni, szóval mi sem időztünk odabent túl sokat. A barcelonai Santa Maria del Mar templomnak nagyságrendekkel megkapóbb hangulata volt.

A templom melletti közértben vettünk szendvicseket, üdítőket és kiültünk a padra. Ahogy még gyerekkorunkban utaztak a magyarok a drága külföldi országokba. Hülyén semmiképpen nem éreztem magamat, a csomó padból alig volt néhány szabad és mindegyiknél ilyen nomád ebédelés folyt. (Margarita teszt: megnéztem, kifejezetten pizza gyorsétterem hálózatban a margarita pizza 7,50Ł. Innentől el is ment a kedvünk mindenféle éttermi próbálkozásoktól.)

Habár a beígért eső nem érkezett meg – pontosabban 11.59-kor esett pár csepp a Towernél, még bólogattam is, hogy ez aztán a pontos időjárásjelzés, de aztán nem lett belőle eső – ennek ellenére úgy gondoltuk, ha korlátlan jegyünk van mára, akkor buszozzunk is már egy kicsit. Így mentünk négy megállót egy emeletes busszal, majd jött újra a frusztráció. Térkép nélkül kellett volna megtalálnunk a British Múzeumot. Hát, kész. Dühöngés, káromkodás, a reklámtérkép megszaggatása. A járókelők is csak azért úszták meg, mert már rutinjuk volt az utcákon tomboló futóbolondok ignorálásában. Aztán Nej – hármunk közül a legvaksibb – szúrt ki egy Packet Handy Map kiadványt egy ajándékboltban. Berongyoltam, megvettem, és egyből megváltozott a világ.

– Azt hiszem, most már azt sem tartom kizártnak, hogy 10 percen belül el fogok mosolyodni – fordultam Nejhez.

Nem jött be, sokkal hamarabb sikerült átváltanunk a jól bevált kölcsönös-szivatós üzemmódba. De tény, hogy innentől jött meg a kedvem az egész kiránduláshoz.

– Légyszi, tedd el ezt a papírt – fordultam Nejhez. Eltette.
– Te, megvan még valahol a menetrend? – fordultam hozzá. Megvolt.
– El tudnád rakni a polárszűrőmet? Köszi!
Nej szó nélkül elrakta.
– Olyan vagy nekem… olyan vagy – kerestem a szavakat, hirtelen ellágyulásban – Olyan vagy nekem, mint Sancho Panza Don Quijote-nak.
Nej úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.
– Csak helyetted is nekem kell megírnom a naplókat – pontosítottam.
Ekkor kaptam meg a Középső Ujj érdemérmet. Hirtelen minden a helyére került.

A buszmegállókban rágógumi-gyűjtó tábla. Nagyon jó ötlet, ráadásul a kevésbé finnyásoknak életük végéig biztosítva van a rágóutánpótlás.

From London 2012

A British Museum megtalálása ezután gyerekjáték volt. Odabent zavarbaejtően nagy terek, rengeteg vicekvacak. Ennyi mindent úgysem tudunk megnézni – döntöttünk, majd meglátogattuk a múzeum legnagyobb sztárját, a Rozetta követ. (A közelébe is alig lehetett menni, annyi rajongója volt, mint a Mona Lisának, most mondja azt valaki, hogy nincs érdeklődés a tudomány iránt) Aztán be-benéztünk a földszinti termekbe, de nem vittük túlzásba a bolyongást, a múmiákat például már kihagytuk. (Biztosan ott fekszenek valahol, ha már a térképen be voltak jelölve.) Végül elmentünk a büfébe és ittunk egy hatalmas adag forró kávét. (Ja, eddigre azért rendesen átfáztunk odakint.) Ültünk, kortyolgattuk a kávét, közben nézegettünk körbe-körbe, és megállapítottuk, hogy mi annyira, de annyira műveltek vagyunk, hogy még kávézni is a British Múzeumba járunk. Majd felhörpintettük a lötyit, kisétáltunk és mentünk tovább.

A következő célpont a Kings Cross volt. Lányom indulás előtt bejelentette, hogy ő ugyan nem egy vasútbolond (VB), de most ő kéri, hogy egy pályaudvart feltétlenül keressünk fel. Ez volt a Kings Cross, és igen, Harry Potter. A csajszi határozottan közölte, hogy ő bizony át akar szaladni a bevásárlókocsival a falon.

From London 2012
From London 2012

Láttunk közben két gyönyörű szállodát is, mindkettő a jellegzetes vöröstéglából épült, szögletes Dudor Tudor stílusban felhúzott épület volt.
A pályaudvaron keveregtünk egy kicsit. Rögtön az elején beléptetősor. Bátran elővettem a Travelcardot – és beengedett. Remek. Akkor csak meglesz az a 9 és 3/4-ik vágány. Nem lett meg, abban a csarnokban csak 8 vágány volt. Hogy örüljünk, kifelé nem működött a Travelcard, egy biztonsági őrt kellett megkérnünk, hogy engedjen ki. (Aztán már utólag tudtuk meg a kint élő emberünktől, hogy a felvételek a 4-5 vágányok között történtek, azaz sikeresen meghekkeltük a rendszert, el is vezettük a labdát a gólvonalig és ott estünk seggre egy fűcsomóban.) Átmentünk az új melléképületbe, persze megint automatasor, de itt már a Travelcard varázslat sem működött. Lógó orral megfordultunk, amikor Nej, a vaksi, kiszúrta a preparált falfelületet. Így született meg a kép.

From London 2012

Illetve rendezgetés közben vettem észre, hogy véletlenül mégis lefényképeztem azt az ominózus forgatási helyszínt.

From London 2012

Innen hosszú séta a Regent Parkig. Csak a középső kört (Queen Elisabeth park) jártuk be, többre se kedvünk, se energiánk nem volt. (Pihenőnap, ja, morgott ekkor már a lányom. Igenis, az, emeltem fel az ujjam – legalábbis a holnapihoz képest.) Röpke vita, hogy a 101 kiskutyát itt forgatták-e. Mókus. Odajött kajáért, de nem volt, így otthagyott minket a francba.
– Ez egy szelíd mókus – jegyeztem meg – az amerikai mókus, ha nem adsz neki enni, lerágja a húst a csontodról.

From London 2012

Akármilyen modern környéken is jártunk, mindig belebotlottunk valami öreg épületbe, ódon ajtóba, ablakba, ye olde pub-ba. (Ezek a pub-ok valami szabvány szerint készülhettek, mindegyik egyformán dögösen nézett ki.) Persze, erre is van elmélet. Londont szinte folyamatosan sújtották tűzvészek és amikor leégett egy-egy darabja, akkor az éppen uralkodó stílusban építették újra. Ettől olyan eklektikus. Mindamellett egyértelműen mindenkinek a szögletes, vöröstéglás épületcsodák jöttek be.

From London 2012

Bal oldali közlekedés. Kisgyerek nyalókával, a vezetőülésen. Ezt most hogyan? Öreg nénike, sminkeli magát. A vezetőülésen. Gyerekülés, szintén a vezetőülésen. Pacák, aki rágyújt, miközben az autó kanyarodik. Ez mivel tekeri a kormányt? “Vezető” beül, még nincs bent, de már felpörög a motor. Apró jelek, az észlelés mögötti világból. Tudod, hogy valami nem stimmel, de csak sokára esik le, hogy mi az. És csak ilyenkor kapcsolódik be a tudat, hogy ember, itt baloldalas közlekedés van.

Madame Tussaud-ot udvariasan kikerültük – túl drága nekünk az öreg hölgy. Baker street. Immár tényleg buszozás. A 74-es innen indul, a magyar könyöklős nyomulással van is esélyünk megszerezni az emeleti első sort. Hát, tényleg az lett: az ajtóban beelőztem mindenkit, aki a sofőrrel, meg az oyster olvasóval vacakolt, meglengettem a Travelcardot, aztán mentem. Már csak fent vettem észre, hogy a nagy kapkodásban véletlenül a szállodai belépőmet lengettem meg a sofőr előtt, de úgy látszik, ez is működött. Hihetetlen az az integráltsági szint, ahová a londoniak felfejlődtek.

Aztán kiélveztük a panorámabuszozást a múzeumokig. Melyek addigra bezártak. A sors fintora, hogy az esős idő miatt terveztem annyi múzeumot, de mivel eső nem volt, így végül annyit mászkáltunk, hogy lekéstük a múzeumokat.
Innen egy jól kidolgozott akciót hajtottunk végre. Még otthon kinéztem térképen, hogy a 11-es busz gyakorlatilag elmegy az összes kiemelt idegenforgalmi látványosság mellett, amíg ki nem visz minket a Liverpool Street állomásig. Tök jó lenne elkapni itt is a felső üléssort. Biztosra végül nem tudtunk menni, de az esélyeinket megnöveltük: kigyalogoltunk annyira a műemlékekkel terhelt területről, hogy megelőzzük azokat, akik nem gyalogoltak ki ennyit. De még ez is jól sült el, végigsétáltunk Kensington-Chelsea határán, gyönyörű házak, előttük eszméletlen autók. Egy idő után már fel se kaptuk a fejünket egy-egy öreg Porsche láttán.

From London 2012

Vagy a trükk segített, vagy csak vasárnap este is volt, a lényeg, hogy megint megszereztük az első üléssort – és lógó nyelvvel bámultuk a nevezetéssegeket: Westminster Cathedral, Buckinhgam Palace, Westminster Apátság, Parlament, Big Ben, Trafalgar Square, Szent Pál székesegyház.

From London 2012

Ilfordban Tesco, az “éhes ember jól bevásárol”-hiba elkövetése. Néztem a borokat, de elég béna volt a felhozatal, ehhez képest meg drága is, de végül megtaláltuk az ideális megoldást: Stella cíder.

Aztán vacsora, cíder, és minimális ökörködés után mindenki beájult az ágyába. A pihenőnap után.

Mi lesz itt holnap, amikorra kiemelten megerőltető napot terveztem?