Barcelona 3/3

2012.03.11; vasárnap

Korán keltem, kihasználtam, hogy szabad a fürdőszoba, zuhanyzás után összedobtam egy reggelit (igen: sonka, bagett, vörösbor), majd míg a többiek éledeztek, megterveztem a mai csavargást. Ekkor vettem észre, hogy a Camp Nuo-tól az Espanyol tér csak 3 metróállomás… hát nehogymár ne gyalog menjünk. Végül ez lett az útiterv: metróval ki a Barca stadionhoz, körbejárni, amennyire csak lehet, besurranni, ahol csak lehet, aztán visszasétálunk az Espanyol térhez, onnan mozgólépcsővel a Nemzeti Múzeumhoz, majd – megnézve a helyi érdekességeket (valami park, olimpiai stadion, modell versenypálya) – felmegyünk a várba. A Montjuic túloldalán lévő parkban le, a kikötőből elmegyünk a strandig, onnan meg haza. Jó kis sétának tűnt: hosszú is volt, meg szint is volt benne.

A férfirészleg úgy döntött, hogy ma sört visz magával, úgyis rengeteg van még belőle. Nej megpróbálta késsel elvágni a nejlont a zsugoron, aztán a kés megszaladt, kiszúrta az egyik sörösdobozt, mely valósággal felrobbant, beterítve a kicsi konyhában mindenkit. Meg a padlót. Meg a falat.
Pont amikor nekiállt nyiszálni, megkérdeztem Barnát: – Iszunk sört?
Aztán amikor felrobbant a doboz, halkan megjegyeztem: – Hát, most már muszáj lesz.
Nej nekiállt feltörölni, mi pedig megpróbáltunk párhuzamot vonni a fürdőszoba tönkretétele, a lépcsőházi világítás tönkretétele és a konyha tönkretétele között.
– Te, Gabó, ha holnap felszállunk a repülőgépre, lehetőleg ne menjél be a pilótafülkébe, jó?
Csúnya pillantás a fóka mögül.
– De ha mégis arra jársz, figyelj arra, hogy vécépapír még véletlenül se legyen nálad!
A mai napig nem értem, miért nem kaptam meg akkor az arcomba a felmosórongyot.

Aztán már a metróállomásnál derült ki, hogy Dóra otthon hagyta a T10-es jegyét, persze visszamentünk érte, mert annyi eszünk nem volt, hogy más kölcsönad a saját jegyéről utazást, aztán legfeljebb holnap visszakapja. Hiába, a mi gondolkodásunk még ilyen pesties, ilyen békávés. Feljöttünk a Les Corts megállónál (ez a kerület neve is), gondoltuk, majd meglátjuk egyből a stadion világítótestjeit, de ádehogy. Mediterrán lakótelep, jó magas házakkal. Végül a házszámozás adta meg a kulcsot, hogy merre is kell elindulnunk.

From Barcelona 2012

A stadion… hát, olyan stadion formájú. Bemenni nem tudtunk, de igazából nem is jártuk körbe. Ahhoz azért baromira nagy. Elméletileg indultak valahonnan Barca-túrák, ezeken be lehet menni a pályáig, meg lehet nézni az öltözőket… csak éppen 22 euró/fő. Akkor már inkább a Sagrada Familia. Volt még egy tábla, hogy múzeum arra, de ez meg pont az igazi hardcore rajongókat nem érdekelte – így némi szemlélődés után elindultunk vissza a városba.

Hát, mit mondjak. Nem voltak rövid metrómegállók.
Viszont láttuk, milyen az, amikor alternatív értelmet kap a “felment a cukrom” kifejezés. Két teherautóról valamilyen szervezet aktivistái ugyanis két kézzel szórták a papírba csomagolt cukorkát a bámészkodók közé. Akik olykor életük kockáztatásával harcoltak az édességért – és most abszolút nem viccelek, ez egy elég forgalmas utca volt, az emberek pedig be-beugráltak a forgalomba, hogy felkapják azokat a szemeket, melyeken még nem ment át valamilyen jármű. Végül rendőrnek kellett kijönnie és lezárnia azokat a sávokat, ahová beszóródott a cukor. Hiába, a potya az a világ minden sarkában potya. Mi egy mellékutcában értük utól a karavánt, ahol éppen bedugultak, így kínjukban itt szórták ki a legtöbb cukrot. Anélkül, hogy különösebben megerőltették volna magukat, a kölykök összeszedtek egy kisebb reklámszatyornyi édességet. Annyi volt belőle, hogy az utcaseprők csinos kis kupacokba söprögették össze.
És még mondja azt valaki, hogy nincs ingyen kaja.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Így értünk le az Espanyol térre. (Itt is felfedeztük az úttesten a cukorosztogatás nyomait.) Azt kell mondjam, hogy ez a tér sokat változott a legutóbbi látogatásom (2007) óta. Akkor annyira ocsmány volt, hogy akárhogy is erőlködtem, nem találtam olyan fotós pozíciót, amelyikből kellemes képet lehetett volna készíteni róla. Ma viszont nem volt tömve turistabuszokkal, nem volt feltúrva és telerakva beton elemekkel, szóval egészen kellemes, jóképű tér lett belőle. Dóra kapott egy feladatot a barátnőjétől, hogy van valahol az Espanyol téren egy metróaluljáró, abban pedig egy napszemüveg-árus, attól hozzon neki egy napszemcsit. Mutattam a leánynak, hogy ezen a téren kábé tíz metrólejárat van, elég nehéz lesz ennyiből megtalálni azt az árust, de aztán hamar megoldódott a probléma, mert vasárnap lévén az összes árus zárva tartott. (Mondanom sem kell, hogy úgy egyébként a városban nem lehetett úgy eldobni egy követ, hogy ne találjon el egy napszemüveges bazárt vagy egy pokrócról áruló néger úriembert, de hát a kérés egy konkrét üzletre vonatkozott.)

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Áthaladtunk a két torony között, majd lehuppantunk egy árnyékos padra. Már korábban is áradoztam arról, milyen jól dolgoznak itt a várostervezők, de van valami, amiben különösen erősek: nagyon jól tudnak közösségi tereket készíteni. Ezek közül is az egyik legkellemesebb a múzeumhoz vezető lépcsősor. Órákig lehetne itt ücsörögni és elveszni az apró részletekben.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Órákig ugyan nem vártunk, de én itt végeztem ki a sörömet, megkímélve Nejt attól, hogy a hegyre felfelé is cipelje. A múzeumba nem mentünk be, éppen elég volt kívülről nézegetni a szép épületet. Aztán megkerültük, megkerestük a mögötte lévő park bejáratát. Ez egy kicsi park, kicsi kastéllyal, három tóval, szökőkutakkal, vízeséssel, antik oszlopokkal és csinos növényzettel. Tényleg nem túl nagy, de egyfajta ékszerdoboz.

From Barcelona 2012

Innen továbbmenve elsétáltunk az olimpiai stadion mellett. Nem tudom, hogyan csinálják a katalánok, de náluk minden épület újnak néz ki. Az olimpia 1992-ben volt, nálunk ennyi idő már bőven elég lett volna, hogy a stadion bontásig leamortizálódjon. Itt viszont a halványrózsaszín falak, a felettük magasló vakítóan fehér tűvel, a mögötte háttérként szétterülő világoskék égbolttal megkapó összhangot alkottak.

From Barcelona 2012

Már a parkban is hallottuk a berregést, nem is kellett sokat sétálnunk, hogy feljussunk a pici, de annál haragosabb autók versenypályájához. Ez megint egy olyan hely, ahol órákig tudnék ücsörögni, figyelni, hogyan repkednek az akadályokon a gépek. Közvetlenül mellette van egy modellrepülő pálya is, szóval akad minden a technikai sportok kedvelőinek.
Akad hegy is. Mi ez utóbbi mellett szavaztunk és elindultunk felfelé. Nem kicsit fura kijönni a zsúfolt városból, aztán egy kilométerrel arrébb már veteményeskertek között sétálni a csupasz utakon. Hamarosan elértük a kötélfelvonó útvonalát, ami meg a konyhakertek felől érkezve volt érdekes kontraszt. Innen viszont már nincs messze a vár.

From Barcelona 2012

Majdnem azt mondtam, hogy citadella, hiszen az egész környezet kísértetiesen hasonlít a Gellért-hegyhez és az azon lévő objektumhoz.

From Barcelona 2012

Eltekintve attól, hogy a Montjuic parkja sokkal rendezettebb, de nekem azért bejönnek a Gellért-hegy romantikus ösvényei is.
A vár önmagában nem egy nagy szám, sokkal érdekesebb a kilátás a városra. Meg akit érdekelnek a közlekedéstechnikai részletek, alaposan meg tudja figyelni, hogyan néz ki egy valóban nagy konténerkikötő. (Érdekes volt nézni, ahogy mászkálnak a konténerek között a fentről picinek tűnő rakodóautók, aztán amikor alaposabban megnéztük, akkor láttuk, hogy ezek az autók kábé háromszor magasabbak a kamionoknál.)

A büfében a lányok elmentek slanyálni, majd vettünk egy-egy nagydarab jégkrémet, a zacskóból mindenki beállította a vércukorszintjét – és lesétáltunk a kikötő felőli oldalon.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Nagyjából itt kezdtek mutatkozni a társaságon a lázadás jelei. Ugye az előző két napon végig arról beszéltem, hogy ezen a napon fogunk a legkevesebbet sétálni. Ezért is hagytunk annyi mindent erre az estére. (Ekkor még nem tudtuk, hogy nem lesz szőkőkút.) Aztán ehhez képest Nej már félórája egy Ady verset(1) motyogott, a többiek egyszerűen csak nyűgösek voltak.

(1) S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Pedig ekkor még bőven volt hátra. A kikötőtől a strand légvonalban ugyan nincs messze, de ez egy ravasz földnyelv, ferdén lóg be a tengerbe, azaz jó nagyot kell gyalogolni, ha az emberfia nem tud repülni. (A drótkötélpálya nem működött.) A strandra viszont muszáj volt kimennünk, egyrészt Barna határozott céllal cipelte magával a fürdőnadrágot és a törölközőt, másrészt meg nehogymár ne is lássuk a homokos partot.
Elvonszoltuk magunkat. Habár a környezet mindent megtett azért, hogy feldobja a kedvünket – a földnyelven mindenfelé lelkes produkciók, zenészek, akrobaták mórikálták magukat, bódéhegyek sorakoztak, megtömve minden földi jóval, tömeg… szóval igazi vásári hangulat volt végig, de látszott a kis csapatunkon, hogy mindenki üveges szemmel várja már a strandot. Aztán persze meglett az is, a tenger hullámzott is, ahogy kell. Egy dolog nem lett meg, az a pavilon, közvetlenül a parton, amelyiknél én az elkövetkezendő egy órát szándékoztam üldögéléssel tölteni. Így állva nézegettük a neoprénbe öltözött szörfösöket a vízben. Barna térdig feltűrte a nadrágját és beóvatoskodott a húszcentis vízbe, majd kijött, hogy ez bizony csúnyán hideg. (Nem pont ezt a kifejezést használta.) Nekem vérzett a szívem, mert én hülye fejjel nem is csomagoltam fürdőnacit. A helyes stratégia az lett volna, hogy bemegyek, kipróbálom, aztán ha fürödhető, akkor hajrá. (Én már lubickoltam kora nyáron Warnemündében, tudom, milyen az, hideg vízben fürödni.) Így viszont inkább hanyagoltam a “meg tudod csinálni” tipusú szöveget, és csak rábólintottam, amikor Barna feladta.

From Barcelona 2012

Ücsörögtünk még egy kicsit, majd elindultunk haza. Még vettünk ezt-azt a vacsorához (sajt, olajbogyó, friss kenyér), aztán a szálláson ettünk, nagy-nagy lábpihentetések közben. Hamar kiderült, hogy szökőkút, az nem lesz, így tartottunk egy három órás csendespihenőt az esti séta előtt. Békés szunyókálás, netezés, a maradék borok pusztítása.
Bármilyen meglepő, időben mindenki összekapta magát és teljesítettük az egyetlen hátralévő feladatot: a gótikus városrész éjszakai bejárását, beleértve a Gracia sétányt és a Ramblát is. (Na meg a barátnő is kapott napszemüveget.)
Ahogy jöttünk lefelé a Ramblán, a felső, kevésbé frekventált részen hangulatosnál hangulatosabb kiülős helyek kísértek. Elszórtan emberek üldögéltek, beszélgettek, kortyolgatták a borukat. Úgy belegondoltam, hogy milyen jó is lenne egyszer Nejjel csak úgy kiülni ide, időtlenül csak üldögélni, inni egy pohár bort, néha rágyújtani egy szivarra és csak úgy beszélgetni, nézegetni az embereket, a sok nyüzsgő turistát. És a legfurcsább, hogy meg is tehetnénk, hiszen nem a pénz hiányzik. Oké, Barcelona drága város, de az egy pohár bor mellett üldögélés itt sem a milliomosok sportja. Az idő. És a mentalitás. Rohanunk, minél többet akarunk látni a városból, még ezt is meg kell nézni, még azt is.
Ezért vagyunk mi a turisták, ők pedig a helybéliek.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012
From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Aztán hazaértünk, felharaptuk az utolsó üveg bort, megkóstoltuk a 85%-os abszintot is, leültünk, beszélgettünk, miközben elindult a szokásos esti tisztálkodási program. Végülis, így is lehet. Megtaláltuk a hifibe bekészített kazettát, gondolom, Giovanni ajándéka. Bekapcsoltuk, úgy aludtunk el. Diszkózenével indult, a spanyolul éneklő Jézus Krisztus Szupersztárra még emlékszem, de sokkal többre már nem.

2012.03.12; hétfő

Ötkor ébresztő. Inkább legyünk korábban a repülőtéren. Gyors reggeli. Bor nélkül. Elvonási tüneteink lesznek otthon.
6.40-kor indultunk, tartva némileg a Passeig Gracia átszállástól. Elképesztő, mekkora labirintusokat voltak képesek a katalánok a föld alá vájni. Ahhoz, hogy a sárga metróról átkeveredjünk a városi szakaszán szintén föld alatt járó HÉV-re, át kell jutnunk a zöld metró vonalára, beleértve egy ránézésre 500 méter hosszú nyílegyenes alagutat, majd végigmenni a zöld állomás peronján, onnan úgy csinálni, mintha kimennénk, de trükkösen újra bejövünk, végül a sokadik barlang után már ott is állunk a peronon. Ahol persze vigyázni kell, mert vagy hat fajta HÉV jár errefelé.

Elmesélek egy hasonlatot: Van két család. Az egyik egy átlagos polgári család, apuka, anyuka jól fizető helyen dolgozik. Mindkettő távol a lakástól. Felmerül bennük, hogy jó lenne két kocsi, mert anélkül elég sok a probléma. Osztanak, szoroznak, majd vesznek két olcsó koreai autót. Nem egy menő járgány, nem is tud sokat, de a célra pont jó. A másik család máshogyan gondolkodik: apuka bele van golyózva az Audiba. Mivel apuka egyébként is meglehetősen idióta, a család – ha nem is nyomorban – de szegénységben él. Pedig nekik is szükségük lenne két autóra – de apuka határozottan dönt és jó nagy törlesztőrészletre vesz egy Audit. Így a két autó helyett van egy, a magas törlesztőrészletek miatt pedig a család nyomorba süllyed. Na, én így látom: New York és Barcelona az első család, Budapest a második. A barcelonai metró nem szép. A szerelvények kívülről inkább csúnyák, de tudnak mindent, amit kell. Az állomások hót rondák és a sok átszállási lehetőség miatt nem is egyszerűek. De az egész működik, képes kiszolgálni a várost és az agglomerizációt. Nem csak a föld alatt, de felette is. És ez sokkal fontosabb szempont kellene legyen, mint hogy márványból és gránitból gyártsunk gyönyörű állomásokat, ha kell 500 méterenként is, letojva, hogy a teljes tömegközlekedés belerokkan a beruházásba.

Meglepően gyorsan kiértünk a repülőtérre. Most először tapasztaltunk némi szervezetlenséget, a kapun kívül nem volt kiírva, melyik épület melyik kapujához menjünk, aztán bementünk saccra az egyik általános Departure kapun. A szekuritisek meglehetősen köcsögök voltak, Dórát konkrétan szétszivatta az egyik banya, a végén már én mentem oda hozzá, hogy mi a fene baja van, de egy kukkot sem volt hajlandó mondani angolul, csak katalánul dőlt belőle a szó. Végül még a fülbevalókat is kiszedette a gyerek füléből. Hát, ha neki ilyen egy jó nap, akkor ez legyen a legnagyobb öröme az életben. A szervezetlenség tovább folytatódott, odabent már kaptunk kapuszámot, de csak úgy nagyjából, azaz kaput nem írtak ki, csak csápelosztófejet. Az óránkat nézve álltunk be saccra végül az egyik sorba, aztán szerencsénk lett, tényleg ott engedték be a budapesti utasokat. De a kiírás már csak akkor jelent meg, amikor a látóhatárig ért a sor vége. Aztán jöttek a bőröndméregető kartondobozzal, később meg a fémkosárral, de én már otthon lemértem mindent colostokkal, így nem kellett semmitől sem tartanunk. Ja, előtte kiügettem a duty free-be, venni némi riójai bort hazára, de lógó orral ügettem vissza. Vám nem volt ugyan a borokon, de árrés annál inkább: 15€ körül voltak a palackok. Végül csak elindultunk. A szembeszél menetrendszerűen jött, így a pattogás és a félóra késés is. Fél egykor landolt a gép.

Összességében nagyon jól sikerült kirándulás volt. Szinte mindent teljesítettünk, amit beterveztünk. Egy, csak egy küldetés maradt bevégzetlen: elfelejtettünk papírzsepit pakolni, és mindegyik csavargás, mindegyik vásárlás során elfelejtettünk venni is. A végén már kínunkban röhögtünk magunkon, de aztán megint elfelejtettünk venni. Teljesen nosztalgikus érzés volt, mint a nyolcvanas években, amikor csak Győrben lehetett papírzsebkendőhöz jutni.

Linkek:
Az összes fénykép (slideshow)

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *