Barcelona 1/3

2012.03.09; péntek

Őrült hajnali kelés. Persze a fekvés sem volt korai, de majd alszunk a repülőgépen. Taxi időben megjött, bár a hapi elgyötört hangon kérte, hogy vezessük ki innen, mert gőze sincs, hogy hol van. Hja kérem, a világ végén lakni, az jár némi kényelmetlenséggel.
Aztán Ferihegyen beindultak a folyamatok. Nej még időben rászólt Barnára, hogy semmi viccelődés. Így Barna teljesen komoly fapovával súgta Nej fülébe az ökörségeket, aki persze nem bírta visszatartani magát, röhögött, mint a fakutya. Bíztunk is benne erősen, hátha lekapcsolják és ott marad mosogatni, de csak egy durcás motozást kapott azzal a világító jedi karddal. Még jó, hogy ő hívta fel mindenkinek a figyelmét az illő komolyságra.

Nej bőröndje támad. Én se hittem el, de tényleg. Ha csak úgy letesszük, pár másodperc után becserkészi valakinek a lábát, addig forgolódik, amíg valami éles, hegyes oldalával nem fordul a lábikra felé és már vetődik is.

Méricskéltük a bőröndöket, hogy beleférnek-e a szabványdobozba.
– Akkor ha teszem azt, utcai gitározásból akarnék megélni Barcelonában, akkor nem tudnám kihozni a dobgitáromat? – vakarta meg a fejét Barna.
– De. Külön spéci csomagjegyet kellene rá venni.
– Aha. És mi van az utcai zongoristákkal?

Aztán két eseménytelen óra és már Barcelonában is voltunk. Giovanni megkért, hogy csörögjek rá, amikor lejöttünk a repülőgépról – de arról nem volt szó, hogy nem veszi fel a telefont. Már a vonaton ültünk, amikor a sokadik sikertelen hívás után küldtem neki egy sms-t, miszerint wtf? Na, erre végre válaszolt, megírta, hogy délben vár minket a szálláson. Apró probléma, hogy ekkor még csak 10.00 volt, a szállás pedig félórára volt tőlünk, a lepakolás után pedig rohanni akartunk a Güell parkba, mielőtt a péntek délutáni tömeg odaér. Sóhaj. Végülis jó helyen lakunk, bent a legsűrűbb, legsötétebb barcelonai óvárosban, legfeljebb sétálgatunk egyet. Megnéztük kívülről a katedrálist, bejártuk a piacot, vettünk is némi péksüteményt. Miközben ettük, odajött egy néni és felhívta a figyelmünket arra a tényre, hogy testtartásunk hagy maga után kívánnivalókat. Én például úgy ültem, hogy sem a hátizsákomat, sem a fényképezőgépemet nem kötöztem celluxszal magamra, márpedig így bárki – a nő el is mutogatta – huss, felkapja a táskáimat és elszalad vélük. Megköszöntem neki, látványosan kétszeresen is magamra csavartam minden csomagomat és mósztattam tovább a kroászont. Izgalmas helyen lakunk, már megint. Foglalni tudni kell – én pedig immár sokadjára nyúlok bele a tutiba.
Megtaláltuk a házszámot, bár korán érkeztünk, így körbesétáltuk a tömböket – és egyre inkább éreztük, hogy ez bizony jó lesz. Hihetetlen szűk utcák. Nem, hidd el, még annál is szűkebbek. Ha itt a harmadikon kiállok az erkélyre és kihajolok, meg tudom érinteni az utca túloldalán lévő erkélyt. Tisztán hallani, ahogy az utca túloldalán lakók kapargatják a pirítóskenyerüket. Vagy a falat.

From Barcelona 2012

Aztán pár perc késéssel Giovanni megjelent a találkozóhelyen. Nem okozott csalódást, egy kukkot sem beszélt angolul. Mint ebben a városban szinte minden helybéli. (Külön jó, hogy miután tisztázódik, hogy ők csak katalánul beszélnek, mi meg minden más nyelven, de katalánul sajnos egy kummantásnyit sem, simán ránkzúdítanak többperces monológokat. Nyilván katalánul.)

A hely buli. Van egy kétszemélyes galériaágy, meg egy szófa. Az utóbbi alvásra alkalmatlan, de találtunk egy dupla matracot, így Nejjel azt lőttük ki magunknak. Az emeleten a kölykök aludtak, egy dupla takaróval. Mind a kettő harcos típus, majd megoldják.
Egyébként pici lakás, de minden van. Tévé, hifi, wifi, hajszárító, mosógép. Konyha, fürdőszoba. A lépcsőház félelmetes: csigalépcső, de a szögletes fajtából – és fél méter széles. Én csak úgy tudok feljönni, ha összehúzom a vállaimat. Csomaggal esélyem sem lett volna, kész szerencse, hogy nekem jutott a hátizsák.
Eszméletlenül más, mint amit otthon megszoktunk – és eszméletlenül élvezzük.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Nej elment vécére, mi a konyhában ácsorogtunk.
– Ja, hallottatok már arról, hogy ilyen öreg, mediterrán házakban van olyan, hogy nem szabad egy pici darabka vécépapírt sem beledobni a kagylóba? – kérdeztem okító céllal az ifjúságot.
– A kiskésit neki!(1) – hallatszott ekkor a fürdőszobából.

(1) A valóságban nem pont ezek a szavak hangzottak el.

– Mi történt, kedves? – kiabáltam be a budiba.
– Beleejtettem a vécépapírt a vécébe!
– Mármint az egész gurigával?
– Persze!
A kölykök felé fordultam, elhúztam a kezemet a torkom előtt: – Nekünk végünk!

Mondnom sem kell, a téma kitartott az egész hétvégére. A kemény és kitartó Nej, aki szembeszáll minden akadállyal, és ha kell, páros lábbal ugrálva tapossa meg az apartman összes vécépapírját (tényleg nem volt több, csak az az egy guriga), hogy belepréselődjön az öreg ház elaggott szenyvízrendszerébe.

Csak érdeklődésképpen benéztem néhány tabakboltba. A Dannemann maffia Barcelonát is megszállta: mindenhol leginkább csak a Moods volt.

Güell park. Metróval fel, nagy séta, aztán a park. Még nagyobb séta. Növények. Épületek, melyek úgy néztek ki, mint a növények. Fel, fel, ameddig csak lehetett.

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012
From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Aztán végül vissza az iguánához, Dóra nyomott neki egy puszit, onnan megint fel, most a park másik végében lévő kereszthez.

From Barcelona 2012

A kereszttől a kilátás sem volt rossz, de itt kaptuk telibe a hétvége legbizarabb produkcióját: egy hippi kinézetű fazon, leopárdmintás cicanadrágban és hasonlóan szűk felsőben gitározott és énekelt. Azt mondtam, énekelt? Nem, nem jól fejeztem ki magamat: nyögött, hörgött, sikított. Dőlt belőle a világfájdalom. Nekünk is fájt.
De tény, hogy hatalmas egyéniség volt a hapsi.

Hazafelé sétálva beültünk egy pizzázóba. Olyan kellemesen szolíd árak voltak a táblán. (Pizzák 6-9 euró között, odakint ez szolíd ár.) Aztán fizetéskor esett le az állam. A pizza mellé ugyanis mindenki kért egy korsó sört (ember, piszok meleg volt, mi meg tettük bele a kilométereket a lábunkba rendesen), melyeknek ugyan nem volt kiírva sehol az ára (se a fali táblán, se az étlapon), de nem számítottunk nagy vérengzésre. Aztán mégis az lett. Egy korsó Estrella (a legegyszerűbb mezei sör) 5 euró volt, korsónként. Ezt úgy csócsálgassuk: egy külvárosi, szakadt pizzázóban (tényleg az volt, olyan magyar önkiszolgáló színvonal) egy korsó sör 1500 forint. Az a sör, mely a boltban 0,99 euró. Van árrés, mi? Tudomásul vettük a trükköt, tanulópénz. Akárhol is kajáltunk később a hétvégén, mindenhol ugyanez volt a helyzet: az italárakat sehol sem írták ki. Mi viszont már tudtuk, amit tudtunk, általában a szállás közelében kajáltunk és otthon ittunk rá. (Vagy az utcán kortyolgattunk a magunkkal hordott vízből.)

Aztán jó nagyot sétáltunk a Joan nevezetű úton: tulajdonképpen a Güell parktól majdnem a tengerpartig. Szinte az egész hétvégénk ilyen nagy mászkálásból állt, és azt kell mondjam, Barcelonában vétek nem sétálni. A városban járnak ugyan autók, de az egész utcahálózatról ordít, hogy gyalogosoknak készült. Ha van egy széles utca, akkor nem autósávokat tettek még rá, hanem jó széles sétálórészeket alakítottak ki középen. Fákkal, padokkal. Sokat mászkáltunk, bejártunk forgalmas helyeket, voltunk elhagyatottabb részeken, császkáltunk a külvárosban és a belvárosban is, de mindenhol maximálisan kényelmesen lehetett sétálni. Nem csak arról volt szó, hogy gyalog el lehetett jutni A-ból B-be, hanem élveztük is a sétát. És igen, lehet úgy is kerékpárutat kialakítani, hogy felfestjük a járdára: ha a járda 10 méter széles. És persze ott van még a hagyományos járda az épületek mellett. Ilyenkor mindig csak azt tudom mondani, mint amit akkor, amikor hazajövök külföldről és eszembe jut a Rákóczi út, meg a véres acsarkodások a közlekedési fórumokon: istenem, de messze állunk még szemléletben ettől! (Meg persze a tömegközlekedéstől is: nyolc tizenegy metróvonal, buszhálózat, befüvesített villamosvonalak. Mindez egy 1,6 millió lakosú városban. Bár ha hozzávesszük az agglomerizációt, akkor azért jóval több emberről beszélünk.)

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Ja, nem is írtam arról, merrefelé laktunk. A szállás a Ciutat Vella városrészben volt, ez Barcelona legősibb belvárosa. Az utcáknak gyakorlatilag csak hosszúsága volt, szélessége nem nagyon. Ezeket az utcákat akkor tervezték, amikor még szekerek sem léteztek: elfér rajtuk két ember egymás mellett? Igen? Akkor az már főutca. Olykor már úgy tűnt, hogy utcák egyáltalán csak azért vannak, hogy legyen a házak tömegében valami lichthof is.
Itt volt a dzsumbujban egy piac, a Santa Catarina nevű, ettől laktunk olyan 50 méternyire. A lokáció tökéletes volt, 5 perc sétán belül érhettük el vagy a nagy katedrálist (Szent Kereszt és Szent Eulália katedrális), vagy a Santa Maria del Mar katedrálist vagy a Ciutadella parkot. A Sant Sebastia strandig, vagy a Rambláig már 15 percet is kellett gyalogolnunk. (Mondanom sem kell, metrót alig láttunk.)

From Barcelona 2012
From Barcelona 2012

Eredetileg úgy terveztük, hogy a hosszú séta után bejárjuk még a Ciutadella parkot is, de ekkorra már hulla fáradtak voltunk. Inkább hazasétáltunk, gondoltuk pihehünk egy kicsit, aztán éjszakai séta a gótikus negyedben, meg benézünk a Ramblára is. Hát, ebből csak egy nagy kipukkadás lett. Megegyeztünk, lesz még este, lesz még új nap, legyen mára elég ennyi.

Bár amíg készülődtünk, az merő röhögőgörcs volt. Ilyenkor tényleg sajnálom, hogy nem jut eszembe időben bekapcsolni a diktafont, aztán kiesnek a részletek és csak az marad meg, hogy mekkorákat vigyorogtunk. A szenvedő alany természetesen Nej volt, kapta ezerrel az ívet a vécé eldugítására tett kísérletével kapcsolatban, de senki nem kímélt senkit. Tipikusan az az állapot volt, amikor mindenki már annyira elfáradt, hogy kontrollálatlanul dőlt belőle a hülyeség. Szóba került a nagy cipőfűzővadászat. (Dóra mindkét cipőfűzője kábé öt percen belül szakadt el. Aki próbált már cipőfűzőre vadászni egy olyan városban, ahol semmit nem beszélnek angolul és ahol teljesen természetes az, hogy a cipőboltok nem tartanak cipőfűzőt, az sejtheti, mennyi mulatság forrása egy ilyen kaland.) Aztán ott volt a közvetlenül a szállás mellett található baklavabolt is. Előjött az összes isztambuli poén arról, hogyan is veszítettük el a kontrollt és tértünk át a napi két baklaváról a napi nyolcra. Mármint fejenként. Ekkor derült ki egy apró becsapás: a boltban vásárolt vörösboron volt egy kis aranyháló és annak a szára pont úgy ment el a cimke felett, hogy csak a kicsomagoláskor derült ki, hogy az nem is rioja, hanem csak roja. Aztán amikor megkóstoltuk, akkor nyugodtunk meg, ezzel az ismeretlen borral sem volt semmi probléma. Be is dobtuk mind a két üveggel.

Majd zuhanyzás, vita a fogmosásról, végül korai alvás.

This entry was posted in Utazás.

5 thoughts on “Barcelona 1/3

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *