Összegyűlt néhány morgolódás a közelmútból, jöjjenek ömlesztve.

Lehet, hogy már megint én spilázom túl az udvariassági formulákat, de határozottan bajom van az automatikus levélaláírásokkal. Pontosabban azok egy fajtájával. Ha ugyanis az illető összes elérhetősége van benne, az jó, annak van értelme. Ha egy vicces idézet… hát, istenem, nem vagyunk egyformák. Viszont ha maga az elköszönés, az számomra nagyon zavaró. Ha kommunikáltam valakivel és befejeztük, akkor adjuk már meg egymásnak a tiszteletet azzal, hogy a saját kis kacsónkkal gépeljük be az elköszönést, melyet az illető személyéhez és a beszélt témához illesztünk. Nagyon hülyén néz ám ki, ha valakit éppen lecsesztem, majd az automatikus elköszönésem az, hogy “mély tisztelettel, xy”. Meg, hát az egész. Az elköszönés szerintem személyes. Ha egy automata köszön el, azt úgy érzem, hogy az illető számára ennyit érek: egy automatikus elköszönést.

Aztán van ez a formula: Öszinte Részvétem. Ez ellen is berzenkedek. Ha ugyanis ezt mondom, akkor ez implicite feltételezi, hogy létezik olyan eset is, amikor nem őszinte a részvétem. Hát milyen ember vagyok én? Ha már nagyon cifrázni akarjuk, akkor a felsőfok legyen inkább a Mély Részvétem, de szvsz a sima sallangmentes részvétnyilvánítás is bőven megfelel. Hiszen a részvét azt jelenti, hogy részt veszünk, osztozunk az illető fájdalmában. Mi értelme van ezt fokozni?

Mondhatnád ezek után, hogy kedves József, hogyan is állsz akkor a Jó Napot Kívánok köszönéssel? Nem kell csalódnod, én ezt is szószerint értelmezem. Tényleg azt kívánom, hogy az illetőnek legyen egy jó napja. Hiszen mibe kerül ez nekem? És ha azt kérdezed, hogy annak is ezt mondom-e, akinek legszívesebben azt mondanám, hogy dögölj meg, akkor az a válaszom, hogy igen, annak is. Legyen egy jó napja… aztán dögöljön meg.