Tavaszi séta

Jött a drót, hogy az egyik haver talált egy olyan helyet Budapesten, ahol nem lövik egyből főbe azt, aki elővesz a zsebéből egy szivart. Mert a dohányzási tilalommal egy-egy cigaretta kedvéért még csak-csak dacol néhány vendéglátó egység, de amikor megjelenik egy szivaros is, pánikszerűen eltűnik az összes hamutál. (Nem hülyéskedek, tudomásom szerint két hely pályázta meg, hogy nyitnak szivarszobát, de mindkettő elfelejtette időben elindítani a kérést, szóval ma, jelenleg Budapesten mindenhol tilos szivarozni. Marad az, hogy mint Ságvári a hegyekben, mi is illegális partikat fogunk tartani eldugott falusi apartmanházakban.)

Találkozó szombat délben, gyönyörű tavaszi idő, naná, hogy beterveztem elé is, meg utána is egy jó nagy sétát.
Hazafelé felmentem a várba, aztán a túloldalon le, Lánchíd, Széchenyi tér, Szabadság tér. Itt feltűnt, hogy piszok sok rendőr, meg mindenféle egyenruhás alak bóklászik a téren, verődik csoportokba, beszélget egymással adóvevőn. Néztem is körbe, de nem láttam rá semmi okot. Megvontam a vállam, ilyen időket élünk.

Batthyany örökmécses, körút.
A Nyugatinál szólított le egy velem egykorú, talpig árpádsávos matricába öltözött úriember.
– Ne haragudjon, meg tudná mondani merre van az Andrássy út?

Na most, ez a kérdés a Nyugatinál minimum zavarbaejtő, mert a négy irányból kettő is az Andrássy út felé vezet. (Hja, ilyenek azok a fránya ferde utak.)

– Melyik részére szeretne eljutni? – kérdeztem vissza – Mert ha az elejére, akkor erre kell menni, ha a közepére, akkor meg arra.

A pacák úgy nézett vissza rám, mint ahogy én szoktam Amerikában, amikor kérdéssel válaszolnak a kérdésre.

– Hát, tudja, ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja, aztán gyűlünk.
– De az elején, a közepén, vagy a végén?
– Azt én nem tudom. Meg szó van arról, hogy átmegyünk a Szabadság térre is.
– Ah! – csaptam a fejemre – Akkor azért van ott az a sok rendőr!
– Pardon? – nézett értetlenül.
– Most jövök a Szabadság térről, tele van rendőrrel. Ha gondolja, oda meg tudom mutatni az irányt.
– Jó lesz.
– Itt elindul, a következő metróállomásnál jobbra, aztán az az út elvisz a térig. Meg fogja ismerni, tévé székház meg egy csomó rendőr.
– Köszönöm.

Aztán itthon megnéztem a neten, mi is volt ez, azt írják, hogy az egész napos megemlékezést az Andrássy 60 elé tervezték. Azért remélem, az én forradalmárom sem unta magát halálra a Szabadság téren. Meg így már volt kire figyelnie a 80 rendőrnek.

A séta következő meglepetése Terézvárosban talált meg: a körúton rámkaccsintott egy Beate Uhse szalon. Ez egy patinás, jónevű erotikus üzletlánc Németországból. Nem, nem azért ismerem őket, mert netes törzsvásárlójuk lennék. Amikor két évvel ezelőtt kint voltunk Berlinben a Teched-en, közvetlenül a szállásunk mellett volt a lánc főhadiszállása, plusz múzeum. Hatalmas üzlet, csomó kirakat, alatta passzázs. Azon keresztül mentünk minden reggel az S-bahn megállójába. Mondanom sem kell, zsibogott rendesen az agyunk, mire a konferenciaközpontba érkeztünk. (Beate kisasszony vadászpilóta volt a háborúban, elég ismert figura. A háború után váltott és elindította az erotikus termékeket forgalmazó üzletláncát, mely meglehetősen nagy sikert ért el Németországban. Nem a keleti felében.)
(Nem magamtól vagyok ennyire művelt, még kint néztem utána a neten, hová is kerültem.)

Sétáltam tovább, élveztem a jó időt, élveztem, hogy ráérek sétálni. Rég volt már ilyen.

A Rákóczi térnél kanyarodott mellém egy SUV, benne egy benga nagy néger. Lehúzta az ablakot és integetett, hogy menjek oda. Persze, hogy odamentem. Az a jó az ilyen nagy sétákban, hogy az ember lenyugszik, idegesség, stressz, éles reakciók balfenéken el, buli, kalandvány jobb oldalról be.
– Záálog ház? – artikulálta a faszi, valami borzasztó akcentussal.
– Hűha – vakartam meg a fejem.
– Beszél angol? – próbálkozott.
– Yes, I do.
Na, erre elkezdte mondani, hogy itt van ezen a gyönyörű Budapesten, de lemerült a bankkártyája (meg is mutatta, ránéztem, bólintottam, ez bizony tényleg úgy néz ki, mint ami lemerült) és hogy kellene neki pénz. Van egy gyönyörű pecsétgyűrűje, apai örökség, tényleg nem szívesen válna meg tőle, de nem tehet mást, szóval hol van itt zálogház.
Mondtam neki, hogy sajnos nem tudom, én nem szoktam élni ilyesmivel, de egy biztos, a legjobb helyen van, ha van valahol Budapesten zálogház, itt biztosan. Erre megkérdezte hol van a Rákóczi tér, ezt viszonylag hamar tisztáztuk, hogy pont ott beszélgetünk. Végül előjött a farbával, hogy nincs-e kedvem nekem megvenni a gyűrűt. Alaposan megnéztem az ékszert, majd mondtam neki, hogy nem tetszik, mégis inkább vigye zálogházba. Erre kétségbeesetten mutogatta a műszerfalon, hogy már benzin sincs a kocsiban, neki meg pénze nincs, igazán, megvehetném azt a gyűrűt. Nem mutattam, de belülről fülig ért a szám. Immár 16 éve élek Budapesten, de eddig még soha nem akartak nekem bajbajutott emberek családi aranygyűrűt eladni a Rákóczi téren, különösen nem néger faszik egy sokmilliós SUV-ból. Végül, hosszas mérlegelés után visszaadtam neki, hogy egyébként sincs nálam pénz. Már csak ezért is megérte, ritkán látni fekete embert elvörösödni.

Innen már sokminden nem történt. Szivar, tavasz, kellemes idő, háromórás séta… jól telt a nap.

2 Comments

  1. A történet vége kissé riasztó volt számomra.

    A nagy séták mindíg jók, én is szoktam, igaz nem a városban, hanem a határban, márcsak azért is mert itt a legközelebbi város is 25 km. :)

    Údv.

  2. Régi trükk, de ilyen cizellált formában még nem találkoztam vele. Általában a csaló az orrod előtt “találja” meg a földön az ékszert, aztán örül neki és megpróbálja rádsózni.

Leave a Reply to Proxy5 Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

Discover more from MiVanVelem

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading