Általánosságban azt mondják, hogy a lassítás, a kiemelt figyelem az élet apró örömeire, elszórt pihenők közbeiktatása… ezek mind-mind csökkentik a stresszt, növelik a lelki békét.
Jelzem, nem feltétlenül értek vele egyet. Ez ugyanis függ az emberi személyiségtől is. Vannak emberek, akik úgy érzik, hogy addig nem szabad pihenniük, amíg egy feladatot el nem végeztek. Számukra a pihenés nem igazán pihenés: végig azon jár az agyuk, hogyan is fogják folytatni a pihenés után, mi minden van még hátra. Ennek legdurvább változata az az ember, aki úgy érzi, hogy az egész életének van egy küldetése. (Pihenni? Majd a temetőben.)
Aztán vannak emberek, akiknek disszonanciát okoz, ha valamit beígértek egy határidőre és nem teljesítik. Még ha képesek is felelőtlenül pihenni a feladat lezárása előtt, ha később megcsúsznak a határidővel, akkor a lelki veszteségük nagyobb lesz, mint az a nyugalom, melyet közben a pihenéssel nyertek. Azaz náluk a stresszoldó, spontán pihenés is csak akkor működik jól, ha előtte alaposan megtervezték.