Tartalomhoz a forma

Amikor nyáron költöztettük anyósomat és elkunyeráltam tőle néhány öreg, csiszolatos üveget, nekem már akkor a régi barátom járt az eszemben. Az a barátom, aki – tőlem eltérően – használja is a vegyész diplomáját és szabadidejében pálinkát főz. Pontosabban pálinka ízmintákat. Sokfajta gyümölcs terem a kertjében, ő pedig folyamatosan, de kis tételben kisérletezik a különböző cefrekeverékekkel.

Tegnap ejtettük meg a kóstolót. Sorban az összeset, aztán visszakóstolgattuk a legfinomabbakat. Majdhogynem olyan volt, mint amikor egy borász veszi elő az ízmintáit. A három legfinomabból kaptunk is egy kis kóstolót – és így végre teljes és tökéletes lett a pálinkáspolcom.

From MiVanVelem

Bal oldalon Béka sporttárs üvegében Goosnargh sporttárs körtepálinkája – az a bizonyos Pyrus – érik. Mellette sem akármit rejt az üveg: a Panyolai Elixír eredeti készítőjének a saját, házi használatra főzött, Panyoláról hozott szilvapálinkájából kotyog – sajnálatosan kevés – az üveg alján. Mellette a halványan rózsaszín csiszolatos üvegben kísérletező kedvű barátom kisüsti meggy-málna pálinkájában gyönyörködhetünk. A dugónélküli üveg kakukktojás, ez tulajdonképpen a Corvin Borház körtepálinkájának a mívesen díszített üvege. Tőle jobbra, abban a szögletes csiszolatos üvegben kisüsti sárgabarackpálinka lötyög, jobb szélen pedig naspolya-birs keveréket rejt az üveg.
Annyira szépek együtt, hogy szinte nem is merek hozzájuk nyúlni.

Bájgli ellen Duna

Tegnap belevágtam egy tesztbe.
– Te, a rézmozsár hogy bírja a vizet? – kérdeztem Nejt.
– Mit tudom én?
– Biztos, hogy ez réz? Nem lehet, hogy bronz?
– Lehet.
– Oké, akkor annak bírnia kell. A szobrok is bírják.
Aztán Nej és anyósom nézték a tévét a nappaliban én pedig elsétáltam elöttük egy téglával. Kicsit később pedig egy 30 kilós betonkockával.
Később Nej benézett a fürdőszobába és kerek szemmel jött ki.
– Te, mi ez? Él?
– Ó, csak egy teszt.

Kíváncsi voltam ugyanis, én voltam-e balek a nyáron, vagy a vízhatlan zsákom. A teszt lényege pedig az volt, hogy meghaltam volna, ha a mai evezésre nem tudtam volna vinni a fényképezőgépemet – csakhogy a vízhatlan felszerelésem még – finoman szólva – sem állt össze.
Nézzük, mire jó, amim van.
Előszedtem egy 15 literes zsákot, belevágtam egy jó nehéz rézmozsarat, megtömtem papírral, majd beledobtam a fürdőkádba. Nem süllyedt el. Hoztam bele egy téglát. Kevés volt. Alig hittem a szememnek. 15 literes zsák, a rézmozsárral és a téglával majdhogynem tele is lett. Amikor lezártam, kipréseltem belőle a levegőt. De a benne maradó kevés arra még elég volt, hogy ússzon a víz felszínén.
Ekkor mentem ki az udvarra a betontömbbért. A zsákra ráborítottam egy lavórt, arra meg rátettem a betont. Na, így már nem jött fel. Az más kérdés, hogyan nézett ki órákig a fürdőszoba, de a tudomány fejlődését nem lehet megállítani.
Nos, az eredmény vegyes lett. A papírok szárazok maradtak, de a belső felület, ahol feltekertem a zsák száját, benedvesedett. Márpedig, ha sokszor nyitom/zárom a zsákot, akkor nedves lesz a tartalma.

Aztán a mai időjárás megoldotta a problémát. Az orrunkig alig láttunk el, nemhogy fényképezgessek. Pedig. A Lupa szigettől eveztünk le a Kopaszi-gátig, végigcsorogva Budapest belvárosán, mindkét oldalon gyönyörű panorámák között. Nem mondom, a sűrű köd tett hozzá némi romantikát, de cserébe elvett a látványból egy darabot.

From Kajak
From Kajak

A Lupa sziget, ködben.

From Kajak

Kiskarácsony, nagykarácsony.

From Kajak

Ennyi látszott az M0 hídból.

From Kajak

A Hajógyári sziget mellett. Ekkor már elhagytuk a vaddisznót. Nem messze a Graphisoft parktól egy házaspár sétáltatta a kutyáit, közöttük pórázon egy jól megtermett vaddisznót. Ismerőseim szerint a malac teljesen háziasított, szobatiszta, nem zavarja a póráz és hallgat a nevére. (És ezzel már leelőzött néhány embert.)

From Kajak

Tízen. Őrültnek is jobb lenni csapatban.

From Kajak

A felújított Margit-híd. Nem mintha ez a ködtől látszana.

From Kajak

A bohócok porondja.
Lacinak már régóta kellett pisilnie. Mondtuk neki, hogy kössön ki, aztán csak acélosan.
Nem tette. A közéleti szereplőktől eltérően ő még szégyellte magát.

From Kajak

A Lánchídnál csorog a csapat. Itt jött velünk szemben egy vizibusz. Nem, nem az, amit a Mahart annak nevez, hanem egy… izé, tényleges vízibusz. Hogy mit keresett a vízen, ahol a madár sem járt látott semmit, az rejtély.

From Kajak

Lendületes érkezés, a sebesség a felvert hullámokon is látszik. Hiába, parthoz csapódni tudni kell.

From Kajak

És egy forró kávé, koronázásképpen.
Őrült dolognak tűnt, de nagyon jól sült el. Különösen, ha láttuk is volna a várost.

A lábfetisiszta és a kocka

A cipők felvétele, különösen a cipőfűzők bekötése már haladó szintű tevékenységet igényel nálunk. Igen, Sztracsi.
Valahonnan megérzi, megsejti, hogy valaki cipőt akar húzni, kényelmesen feláll a papucsról, vagy cipőről, melyen addig heverészett és becserkészi a pácienst. Én általában a lépcsőre szoktam ülni, Nej a fotelbe – de Sztracsit nem lehet összezavarni, pontosan tudja, hogy mi fog történni – és már bújik is. Láb alá, térd alá, comb alá, talp alá – mindegy, csak útban legyen. Majd ha megtalálta a megfelelő pozíciót, jön a harc a cipőfűzővel.

Gyerekkorban ritkán vertek el, de a cipőfűzés miatt konkrétan igen. Egyszerűen nem hitték el, hogy ennyire béna vagyok, azt hitték, hogy csak idétlenkedek. Pedig nem. Fóbiám van mindenféle madzaggal, kötéllel, vezetékkel szemben és meggyőződésem, hogy ezek a dögök élnek, sőt, nem csak hogy élnek, de kifejezetten rosszindulatúak is velem szemben. Miért van az, hogy ha egy tekercs kibogozott akármit ledobok a földre és amikor egy hét múlva fel akarom venni, addigra már hemzseg a csomóktól?

Na, ilyen előzmények után képzeld el, mekkora showműsor az, amikor a méter hosszú cipőfűzővel bíró túrabakancsot próbálom felvenni. Egy lábfetisiszta macskával súlyosbítva.

Mindeközben Picúrnak is idegesítő szokása támadt. Úgy döntött, hogy ő lesz én, azaz minden alkalommal, amikor felszabadul a számítógép előtti szék, akkor beleterpeszkedik. Az még a viccesebbik része, amikor a szokásos esti félhomályban belehuppanok a székbe és az irgalmatlanul elkezd vernyíkolni alattam. Öreg macska, lassúak a reflexei. Az egója viszont annál nagyobb. Pár napja, amióta ennyire megszerette a székemet, feltűnt, hogy a szokásosnál sokkal többször dörgölődzik a lábamhoz. Jó, persze, megsimogattam, ahogy szoktam. Amikor viszont már kezdett sok lenni a jóból, akkor elgondolkodtam, mit is akar. Kinyitottam a teraszajtót, hátha ki akar menni lecsekkolni az emailjeit. De nem. Néha elmentem megnézni a kajás tálat, hátha enni akar, de azt sem, mert volt még ott kaja. Ha ember lett volna, azt mondom, hogy karácsony és szeretethiánya van. De nem ember, hanem macska – és ez vezetett el végül a helyes következtetéshez is: azért dörgölődzik olyan sokat a lábamhoz, hogy jelezze, lassan ideje lenne felállnom és átengednem neki a széket.

A harmadik macska egyelőre nem állt elő még semmiféle követeléssel, de ezek után már az sem lepne meg, ha egyszer csak bejelentené az igényét a bankkártyámra.

Eszméletlen

Elképzelem, ahogy a lelkes lmp-sek, elszántsággal az arcukon, odaláncolták magukat az oszlopokhoz, fejüket dacosan fordították az ég felé és felkészültek minden támadásra. Aztán mégis elszürkült a tekintetük, mert meglátták Gyurcsányt közeledni.
– Istenem, add, hogy ne legyen nála lánc és lakat! – fohászkodhatott mind a 15 aktivista.
Mindhiába. A rendőrök nem csak őket vitték be, hanem az éppen ott lófráló Gyurcsányt is, a nemzetközi sajtó pedig azóta attól hangos, hogy letartóztatták Magyarország volt miniszterelnökét. Feri ellopta a show-t.

Szivarkabát

Habár irodalmi élményeim alapján ismertem a fogalmat, de ma lett kézzelfogható. Beugrottam a Decathlonba valami evezős kesztyűféleséget nézni, és szembejött velem egy leárazott vastag, zippzáras polár valami, úgy átmenet a kabát és a felső között. Mivel ilyesmit is régen terveztem, megvettem. Ma le is teszteltem. Magamra húztam, aztán felvonultam a padlásra.
Tökéletes. 9 fok volt, máskor ez már szokott zavarni két óra után – most viszont semmi. Biztos vagyok benne, hogy a hagyomány nem pont erre gondolt, de nálam már csak ez lesz a szivarkabát.

Kasza Veronika

Kasza Veronika keményebb volt, mint én.

Kábé húsz évvel ezelőtt kezdtem bele az Ulyssesbe. Nagy lendülettel ugrottam neki, ott volt bennem, hogy majd én megmutatom nektek, nyavalyások, ki lehet ezt a könyvet olvasni! Úgy a 131. oldal környékéig jutottam, aztán letettem. Mégsem.
Teltek az évek, és most gondoltam azt, hogy újra meg kellene próbálkoznom vele. Mára már sokat fejlődtem, mint olvasó, ma már nem csak kizárólag a cselekmény érdekel, ma már tudok értékelni egy-egy remekbeszabott mondatot, egy-egy jó helyzetleírást is. A könyv persze nem volt meg, anno vagy kidobtam, vagy beadtam egy antikváriumba, beletelt egy kis időbe, mire újra levadásztam.
Ránézésre ugyanaz a kiadás, mint az enyém volt. Felütöttem. Első oldalon akkurátus, kidolgozott írott betűkkel a volt tulajdonos neve: Kasza Veronika. Átpörgettem a lapokat, kihullott a könyvjelző: a 179. oldalon volt betűzve. Kasza Veronika 48 oldallal volt keményebb, mint én, amikor bevágtam antikváriumba a könyvet.

Bükki mászka 3/3

2011.12.11; vasárnap
Jávorkút – Csipkéskút – Bánkút – Bálvány – Istállóskő – Őserdő – Tarkő – Nagy Mező – Jávorkút

A behúzott zsalu miatt nagyon nem értettem, mit kukorékol az órám, amikor még sötét van. Aztán leesett. Nem volt egyszerű mutatvány, de negyed kilencre sikerült embert faragnom abból a fehérjekocsonyából, aki nem sokkal korábban az ágyből kilöttyedt. Átsétáltunk reggelizni. A termet kitöltötte a csoport, de úgy, hogy közben folyamatosan érkeztek is. Az egyedüli személyzet, egy öreg hapi alig győzött futkározni a konyha és az étkező között. Egy szemkontaktot még összehoztam, kaptunk is egy kancsó teát, borítottunk bele mézet, elkortyolgattuk, majd miután félórán keresztül senki nem jött a közelünkbe, elmentünk. Odakint fehér lepel borította az élettelen tájat, a napsugár az első sugarait köszörülte, ordított az egészről, hogy ideális kirándulóidő lesz. Ki nem szarja le ilyenkor a reggelit?

From Bükk 2011

A tegnapi vihar kisöpörte a ködöt, cserébe bejött a hajnali fagy. Remek. Mehettünk azon az úton, melyen tegnap alig tudtunk jönni, mert állandóan elsüllyedtünk a sárban. A fagyott sár nem süllyed. A jégre meg hódara esett, szóval nagyon kellemes utunk volt Bánkútig. Újból megnéztük a sokkarú útjelző táblát, megkértem Nejt, nézze be, hová mutat a Lillafüred aljelzésű piros. Ő is elismerte, hogy a széles útra.

Itt először felsétáltunk a Bálványra, ott is a kilátótoronyba. A középső szintig nem volt gond, de utána gigászi pszichológiai csata következett. Én gond nélkül felmásztam a felső létrán, de közben siránkoztam Nejnek, hogy meg ne próbálja, mert még én is kellemetlenül érzem magam, pedig nekem még sohasem volt tériszonyom. Aztán felmásztam és többször is eufóriás örömujjongásban törtem ki, milyen szép is a látvány.
Jól sejtettem, ahogy kinéztem lentre, már csak a letámasztott hátizsákot láttam. Most kellett biztatnom, mert képes félúton beszorulni, ahol elfogy a bátorság.
– Nocsak, mit látok! – dugtam ki a fejem a résen.
– Mmmmm… – válaszolta.
– Figyelj, ha nem megy, nyugodtan fordulj vissza!
Újabb néhány létrafok leküzdődött. De utána megállt a mutatvány.
– Nekem nagyon jó itt! – kiabálta fel és igyekezett olyan arcot vágni, mint aki komolyan is gondolja.
– Te tudod – vontam vállat – De már csak öt fok van hátra, miközben feljöttél tizenötöt. Innen igen lúzer dolog lenne visszafordulni.

From Bükk 2011

Én magam sem hittem el, de végül feljött. Egy acélelemekből összerakott, pille könnyedségű, kb 25 méter magas kilátótorony legfelső, pár négyzetméter alapterületű teraszára, ahol a végén egy öt méter magas, közel függőleges létrán kellett mászni, gyakorlatilag a levegőben lógva. Mindezt egy olyan ember követte el, aki öt évvel ezelőtt a Szlovák Paradicsom bébierősségű akadályain is a könnyeivel küszködött. Gratulálok, nagy utat tettél meg, Kedves.

From Bükk 2011

Visszasétáltunk a Fehér Sasba, majd egy ideig leültünk, mint az iszap. Volt külső büfé is, nekem pont elég is lett volna egy sör az elhalasztott reggeli mellé, de Nejnek szüksége volt kávéra és klotyóra. Bementünk. A kávé jó volt, ittunk mellé forralt bort is – nehogy elbízza magát az a kávé – nem mellesleg áttanulmányoztam egy 3D Bükk makettet. Jó volt. Csakhogy énbelém beégett a sör. Értelme nem sok volt, mert a kávé és a bor eltöltött, nem voltam már éhes.
Ahogy kiértünk, betámadtam a bódét.
– Várjál, Kicsim, veszek egy sört!
– Ki fogja cipelni?
– Hát, te. Neked van csak hátizsákod – ütköztem meg.
– Szó sem lehet róla!
– Ne hülyéskedj már. Egy sör az szinte semmi.
– Na jó, maximum dobozos.
– Csakis.

Gondoltam, a bor hatása úgyis elmúlik hamar, valahol leülünk kajálni, aztán nagyot könnyítünk a zsákon. Hát, nem így történt.

Ja, a tervezett útvonal. Megvolt az eleje, meg a vége, de Bánkút környékén azt mondtuk, nem küzdünk az elemekkel. Szar a térkép, vacakok a jelzések… mi pedig nem fogjuk idegesíteni magunkat, megyünk az orrunk után. Egy a lényeg, legkésőbb négykor legyünk ott, ahol tegnap a bringásoknak magyaráztuk, miért járnak rossz úton. Onnan ugyanis másfél órás sétával műúton tudunk hazajutni, az meg megy sötétben is, fejlámpával.
Szóval napközben vigyorgós, szédültnyulas kavargás a Bánkuti fennsíkon, amerre éppen kedvünk tartotta. Elképzelés volt, persze, de senkit nem érdekelt, ha mássá változott menetközben. Első körben például a sárga jelzésen akartunk eljutni a kék plusz jelig. Nos, a sárga nem jött el a randevúra. Sebaj, elindultunk irányba egy földúton, aztán átváltottunk egy másikba, végül kilyukadtunk a Csurgói Erdészháznál. Itt határozottan közöltem Nejjel, hogy ha ez az út nem a sárga, helyből lepetézek, de nem tudtuk eldönteni, mert jelzés sem ott, sem addig nem volt. Aztán az egyik öreg fán megláttunk egy hóthalovány sárga jelet, viszont utána, egészen a kék pluszig már nem volt több. Azaz kivéreztették a sárgát – legalábbis ezen a szakaszon – de a térkép, ugye, mutatta. Tegnap ideges lettem volna. Ma csak vigyorogtunk. A nappal együtt.

A Bánkúti fennsík eldugott sarkában jártunk, váratlanul egy házba ütköztünk. Itt? Elgondolkodtam, mekkora élmény lehet itt lakni? Aztán hamar legyintettem: ugyanolyan, mint nekem a mostani lakásunkban. Az erdő mindkét helyen a háznál van, mind a két ház olyan helyen található, ahová mások már kirándulni járnak. Itt biztos kisebb a háttérzaj, cserébe viszont én 40 perc alatt metróállomáson vagyok.

Szebbnél szebb helyeken jártunk, de nem nagyon mertem fényképezni. Alig volt már szufla az akksiban, márpedig az út végén ott várt minket szikrázó napsütésbe öltözve a Tarkő. Oltári blamázs lett volna, ha nem tudom lefényképezni. Igaz, így viszont a régi analóg időszak emlékei jöttek elő, amikor tudtuk, hogy a tekercsen van még 12 hely, azaz maximum annyi fényképet lőhetek el a túra hátralévő részében. Spóroltam is, de azért néhány esetben nem bírtam a viszkető mutatóujjammal.

From Bükk 2011
From Bükk 2011

Aztán meglett a kék plusz, azon vonatoztunk jó sokáig. Mentünk volna tovább is, de ledobott. Én ugyanis megnéztem korábban a térképen és ott az állt, hogy jó sokáig, nyílegyenesen. Semmi faxni. Naná, hogy volt. A hivatalos túraút egy négyágú kereszteződésben elment balra, majd nem sokkal utána jobbra, azaz távolabbról nézve egyenesen ment ugyan, de a részletek… azok speciel nem látszottak, mert pont erre a kereszteződésre esett a Bükk Fennsík felirat bazi nagy ‘B’ betűje. (Otthon, a másik térkép alapján tudtam csak meg utólag, mi is történt.) Azaz nem láttuk a trükköt, mentünk tovább egyenesen, egy immár jelöletlen földúton, mely enyhe ívű kanyarban ugyan, alig észrevehetően, de elfordult 90 fokot jobbra. A jelzés hiánya nem hatotta meg egyikünket sem, helyi specialitásként gondoltunk rá. Olyan 3-400 méter után lettünk biztosak benne, hogy rossz úton járunk, de egyfelől már jó sokat jöttünk felfelé, másfelől pedig ez is teljesen jó útnak tűnt. Földút, tehát visz valahová. Csak arra kell figyelni, hogy ne essünk le az Óriások Asztalának a széléről. Mentünk, mentünk… aztán kereszteztük a sárga háromszöget. Jó az nekünk? Persze, ha lehet, még jobb, mint a jelöletlen út. Ráfordultunk. Aztán addig mentünk, amíg hirtelen az Istállóskő tetején nem találtuk magunkat. Ez külön vicces volt, ugyanis tegnap döntöttük el, hogy ide _biztosan_ nem akarunk feljönni, hiszen nincs itt semmi látnivaló, ellenben jó nagy a felvezető kaptató. Dehát, ma ilyen nap van.
Elindultunk megkeresni az Őserdőt. Ezt két évvel ezelőtt már kinéztem magamnak, de akkor kimaradt. Most megtaláltuk. Te ne tedd. Gondolom jó pár évvel ezelőtt elhatározták, hogy mi lenne, ha egy darabon nem nyúlnának az erdőhöz? Ezt jól elkerítették és figyelik. A korábbi túrautat meg elvezették a semmi szélére. Melyiket, vajon melyiket: hát, az országos kéket, a bükki kéket, meg a zöldet. Olyan meredek hegyoldalba, ahol ösvény még csak véletlenül sincs, csak mély avar, az utat is abból lehet látni, hogy időnként feltűnik egy fán a jel, tehát tudjuk, hogy valahogyan addig a fáig kell elharcolni magunkat, aztán majd meglátjuk valahol a következő jelet egy másik fán.
Határozottan örültem, amikor végre elértünk a Tarkő előtti kaptatóig, pedig emlékeztem rá, hogy az egy überbrutál kaptató, a ‘b+mikorfogymárezel?’ becenevűek közül. De legalább ösvény, nem pedig valami amorf fel-alá rohangálás.
(Félre ne értsd, nem vagyok egy szabályrajongó kockafejű német, egyszerűen csak nem merem magam teljes egészében egy trehány jelfestő kisiparosra bízni, jobb szeretem, ha az útvonalhoz legalább egy ösvény, vagy neadjisten túraút is társul.)

Na, felszenvedtük magunkat a kaptatón. 15.16 perckor néztünk le a völgybe a Tarkőről. Eredetileg 15.00-ra terveztük, teljesen meglepődtem, hogy egy ilyen laza nap során ennyire jól tartottuk az időt. A napocskának viszont nem szóltunk, így ő délután kettőkor elment haza, helyette meg jött egy sűrű, sötétszürke köd.

From Bükk 2011

Mondanom sem kell, ez lett volna a nap fénypontja. A tegnapi, mosogatólészürke látvány után, a mai, tűző napos. A kontraszt. Ja. Mint két tojás. De azért, hogy érezhető legyen a különbség, ideteszem a két évvel ezelőtti, meg a mostani képet.

From Bükk 2011

Innen kicsit kiléptünk, közeledett a sötétedés időpontja. 16.00-ig kellett elérnünk a műutat, 15.55-kor léptünk rá. Eszméletlen pontosság.

From Bükk 2011

Nem sokkal arrébb volt egy faház, leültünk kajálni. Igen, jól figyeltél. Bánkút óta, ahol a sört vettem, egyszer sem volt olyan hely, ahová kényelmesen le tudtunk volna ülni. (Pontosabban, Istállóskőnél igen, de akkor már futottunk a napocska után.) Így nyomtuk, gyk étlen, mert ugye a panzióban sem volt reggeli.
Leültünk a fapadra, elkértem a sört.
– Hát, hallod, az, hogy te négy órája cipeled ezt a sört a hátizsákodban, az összes emelkedőn, az összes tüdőköptető kaptatón, az valami olyan hőstett, mely megérdemelné, hogy megénekeljék!
– Ugye? Ezért már biztosan járna nekem valami extra meglepetés!
– Pontosan! Én például arra gondoltam, hogy egyenértékűen beszámoljuk abba az esetbe, amikor nekem, elsőnapos, lázas betegnek kellett kitakarítania a fürdőszobát, pizsamában segíteni a szakiknak kivinni a régi mosógépet télvíz idején, aztán behozni az újat, majd a végén bekötni.
– Dög.
Kibontottam a sört, egy nagy adag kihabzott a földre.
– Igazán rázhattad volna kevesebbet is útközben.

Közben végérvényesen lement a nap, érezhetően hidegebb lett a levegő, nem is üldögéltünk sokáig, mentünk haza. Jól kiléptünk, nem akartuk húzni a sétát. Így is lesz vagy másfél óra. A levegő csikorgott, na meg a léptünk is. Vékony porhó fedte szinte végig az utat, de szerencsére a bakancsainknak meg se kottyant. Ezzel szemben remekül világított. Már vagy félórája jöttünk, de még nem kellett elővenni a fejlámpát. Nézegettem is körbe, aztán észrevettem, hogy a felhőzet felszakadt, egyre több csillag gyulladt ki az égen. Na, azoknak a fényétől csillogott az út, mi meg mentünk és élveztük a hangulatot.
– Te nézd már, valami nagyon világít ott, a távoli erdőben! – mutattam jó messzire.
– Igen, tényleg. De mi lehet az?
– Fogalmam sincs. Torony nem, mert Bánkút nem arra van. Talán egy ház a hegyoldalban? Igen, az lesz, amikor jöttünk, mintha láttam is volna ott egyet.
Nos, a ház mellett nem sokkal később elmentünk, de a fényhez nem kerültünk közelebb.
– Égne az erdő? – gondolkodtam hangosan.
– Füst nélkül?
Csak mentünk. Egy óra után felvettük a fejlámpát, mert nagyon közel jött az úthoz az erdő. Végül már majdnem visszaértünk a panzióhoz és már szinte kéznyújtásnyira kerültünk a fényforráshoz, amikor egyszerre kiáltottunk fel:
– A telihold!
Az volt, csak bújkált a fák és a felhők között. Ettől függetlenül lefényképeztem. Viszont így már jobban érthető, miért jöhettünk ilyen sokáig lámpa nélkül.

Hat óra körül léptünk be a panzió éttermébe. A konyhai asszonyság tördelte egy kicsit a kezét, hogy már zárva vannak, de azért felvette a rendelést: fokhagymaleves cipóban, vaddisznópörkölt, barna sör. Éppen a sörünket kortyolgattuk, amikor bejött a reggeli öreg.
– Jaj, de jó, hogy itt vannak. Úgy sajnálom, hogy reggel elmentek!
– Elmentünk, mert nem győztünk tovább várni. Most, ebben a pillanatban értünk haza. Ha megvártuk volna a reggelit, akkor még mindig kint kóvályognánk a vérfarkasok között.
– Tudja, a csoport direkt korán kért reggelit, mert sietni akartak, én meg nem győztem kiszolgálni őket, ráadásul a virsli is nagyon nehezen főtt meg.
– Hát, ez van.
– Nézze, én kompenzálom magukat. Ezt a két sört itt az asztalon például nem írom a többihez.
– Köszönjük.
– Meg úgy látom, maguk nagyon fáradtak. Biztosan jól esne két pálinka is.
– Ahogy mondja! – vigyorodtam el.
– Már hozom is. És természetesen azokat sem írom hozzá.

Azaz az öreg, ami pénzt megspórolt rajtunk a reggeliben, azt ideadja sörben, pálinkában, kedvességben – én pedig vissza fogom adni holnap borravalóban. Néha elég bonyolultak az emberek közötti simogatási tranzakciók.

Vacsora után home, sweet home. Csont üres az épület, csak a mi kocsink áll előtte. A főépületben üldögél a négyfős személyzet, az istenhátamögötti épületben pedig mi ketten. És kész. Közel-távol sehol senki. Az utolsó éjszaka végre olyan, mint amilyenekért jöttünk.

From Bükk 2011

Bükki mászka 2/3

2011.12.10; szombat
Jávorkút – Nagy Mező – Három Kő – Bánkút – Csipkéskút – Jávorkút

Reggel az egyik éjszakai bajnok elég elgyötörten ült a társalgó kanapéján.
– B+, még mindig olyan a szám, mintha ma ittam volna! – szólt oda a haverjának.
– Na ezen abszolút nem lepődök meg – somolyogtam, de hangosan csak annyit mondtam, hogy ‘szép napot, vitéz urak’.

Ez a ‘vitéz úr’ megszólítás spontán jött, de utólag azt mondom, lehet, hogy a miliő is tette. A telep első épülete a XX. század elején épült és Gróf Bethlen István vadászrezidenciája volt. A kor jellegzetes stílusában készült, két szint, tornácok, apácarácsok, mindenhol faragott fa, zöldre festve. Aztán később TVK üdülő lett belőle, persze közben többször is bővítették, mi most a régi nevén Brigádház, új nevén Fenyőház épületben voltunk. A valóság inkább az utóbbihoz áll közel: dacára, hogy ez az épület már a szocializmusban épült, stílusban illesztették a többi épülethez, így ezt is belengi némi méltóság.

From Bükk 2011

A hol sáros, hol jeges talajon a nemrégen látott keringőlépések gyakorlása. Már tudom, honnan került bele a mozdulat az emberiség mozgástárába.

A túrázás egyik alapszabálya: ha belemész egy völgybe és egy idő után bármerre is nézel, hegyek vesznek körül, akkor két dolgot tehetsz: vagy letelepedsz helyben, vagy beletörődsz, hogy valamelyik hegyet meg kell másznod.

From Bükk 2011
From Bükk 2011

A fényképezőgéppel bajok lesznek. Akkumulátor csak egy van hozzá (12e/darab, nem olyan dolog, amit csak hipp-hopp vásárolunk), a töltőt természetesen otthon felejtettem (eszemben volt, de szórakozottan az egyébként teljesen hasonló mobiltelefon-töltőt raktam el helyette, persze feleslegesen, mert térerő, az nincs), ráadásul a szalagavató után nem is töltöttem fel. Pedig ott a videókamera is dolgozott vagy 40 percet. Kész szerencse, hogy a dslr kamerákból kialakított videókamerák esetében manuálisan kell tekergetni az obit, nincs zoom motor. Mondjuk, cserébe jól belekattog a tekerés a felvételbe. (Nem én cöcögök, ha esetleg eddig azt gondolta volna valaki.)

Azt lehetett tudni, hogy eső talán lesz. De pont a Három Kőnél szakadt a nyakunkba valami, ami biztosan nem volt sem eső, sem hó, leginkább darált jéghez hasonlított. A metsző erős szél meg gondoskodott róla, hogy olyan porcikáink is megismerkedjenek vele, melyek esetében még csak szándékunk sem volt hasonlóra. Ez a trágya idő elég sokáig eltartott, aztán lentebb már szolidult, átváltott esőbe. Sajnálatosan pont ez volt az a rész, ahol szinte percenként kellett elővenni a térképünket. A térkép azóta két t-vel írja a nevét. Amennyire szar volt, ez nem is baj, az sokkal inkább, hog vasárnap is ez alapján szerettünk volna tájékozódni. Bár a mai nap után ez a mondat már nem teljesen állja meg a helyét. De ne rohanjunk ennyire előre.

From Bükk 2011

Mindenesetre a teflonbevonatú kabátom jól bírja a tré időt. Amikor ezt a bevonatot hangsúlyozom – és tudom, hogy sokszor szoktam – nehogy azt hidd, hogy dícsekedni akarok. Pont ellenkezőleg. Annyira viccesnek találom a tényt, hogy humorforrásként igyekszem ilyen sokszor hivatkozni rá. Gondold el, mi is lehet az értelme a teflonbevonatnak egy outdoor kabáton? A teflon az egy egy érzékeny dolog, az első karistolásra sérül. Mikor kaphattam meg az első karistolást? A vásárlás után kábé két órával. Ellenben remekül bírhatja a hőt. Ha például forró lávát iszok, akkor simán lehet a hátamon rántottát sütni, nem fog ráégni a kabátra.
Egy viszont biztos: a teflonkabát esőben perverz módon nyikorog.

Bánkút előtt ötfős kerékpáros csapat jött szembe.
– Meg tudnátok mondani, melyik a helyes út? – állt meg az első.
– Hová mentek?
– Bánkútra.
– Na, oda biztosan nem ez.
– Hogyhogy?
– Mert mi is oda megyünk, és ugye épp az előbb találkoztunk szembe.
– Huh.
Aztán rövid időn belül kiderült, hogy az ötből egy úgy tudta, hogy Bánkútra mennek, egy úgy, hogy Felsőtárkányba, egy meg úgy, hogy Szentlélekre. Valójában meg Szilvásvárad felé mentek.

Csípkéskút után, alkonyi félhomályban.
– A bokádra nagyon figyelj! – intettem Nejt, amikor a rossz látási viszonyok között rohantunk lefelé.
– Miért, ha kimegy akkor nem viszel haza?
– Dehogyisnem. Pont ezért figyelj!
Néhány ugrás.
– Meg arra is figyelj, hogy seggre se essél. Egyből belegyógyulsz ebbe a masszív sárba.
– Miért, te figyelsz rá?
– Nekem nem kell, nekem a gatyám is teflon borítású.
(Nem hülyéskedek, tényleg.)

Beléptünk a szobába. Gyors körbenézés. Bakancs alig látszik ki a sárból, ellenben a sár felnyomult a nadrágok belső felén egészen combtőig. Hmm, akkor mielőtt bármit is csinálnánk, vetkőzés derékig. Mentem Nej után a fürdőszobába, ledobni a nadrágot.
– Te, miért a radiátorra tetted? – kiáltottam ki utána.
– Hogy biztosan megszáradjon.
– Ne hülyéskedj már, mindjárt bedurrantom a radiátorokat.
– Kibírja.
– Akkor is, miért kockáztatsz? Hatalmas tér van a földön, leteríted a radiátor elé és megszárad ott is.
– Te oda raktad?
– Oda, persze. Pedig az enyém teflonborítású!
– Huh, ez nagyon kemény érv volt.

From Bükk 2011

Hevenyészett íróasztal a sarokban. Törölközők az előtér hideg padlóján: egyik a földön, rajta a másik, azon a lábam. Nem tudom, melyik járt rosszabbul.

– A zöldsapkás képem nem kerülhet ki a blogra! – kiabált ki Nej a fürdőszobából.
– Oké, semmibe sem kerül fotósoppal átszineznem rózsaszínre!

– Mennyit mentünk ma? – kérdezte Nej.
– Hát, ez gyakorlatilag gyenge táv lett volna – hümmögtem – de a sok jelkeresgélés és eltévedés miatt olyan közepes táv lett belőle.
– Én mindenesetre elfáradtam.
– Várjál csak. Reggel belehúztunk, hogy legyen időtartalékunk. 12.10-re voltunk a Három Kőnél, ami nagyon jó teljesítmény. Utána leadtunk egy órát, amíg elértünk Bánkútig, de nem úgy, hogy andalogtunk, hanem úgy, hogy erős tempóban jártunk be rossz útvonalakat. Aztán Bánkútnál az első rossz indulással elvesztettük a maradék félóra előnyünket, a második rossz indulással összehoztunk 20 perc hátrányt, végül ezt hoztuk ki egy nagy rohanással nullára. Akárhogy is nézem, végigrohantuk a napot. Akkor maradjunk abban, hogy közepes táv, erős tempóban. (Utólag nagyjából lemértem térképen, olyan 16-17 km lehetett.)

Éjjel nézegettem ki az ablakon. Szélvihar rángatta a zsalukat, szakadt az esővel kevert dara. A meteorológiát képtelen voltam befogni a mobiltelefonomon, bezzeg a céges emailek jöttek gond nélkül. Kurva szelektív adatkapcsolat.
Aztán beindult egy autóriasztó az ablak alatt. A csapat valószínűleg megint fent szittyózik, tehát ez a riasztó egész éjszaka szólni fog. Szerencsére megtaláltam a zsalu akasztóját és bezártam. Így már nem is hallani. Csak alig.
Még egy éjszakai sport: a napközben felengedett legyek vadászata. Vagy négy figyelt megint a hálószobában. Komolyan, sok mindent elcsesztem pakoláskor, de a legmerészebb álmomban sem jutott volna eszembe, hogy december 11-én a téli Bükkbe csomagoljak egy légyirtó sprayt is.

Végül a nap és az írás végén jöjjön az a hőbörgés, mely egész nap feszült bennem. De mielőtt bármit is mondanék, tudni kell, hogy hasonlóan, mint amikor a Balatont ekéztem és előtte 14 évig volt része mindennapjaimnak a tó, hasonlóképpen a Bükkel is speciális viszonyom van. Itt születtem, a szélén, Egerben. 14 éves koromig ott is éltem, utána költöztem be egy kazincbarcikai kollégiumba. Azaz a bükk északi szélére. Meg se tudom számolni, hányszor utaztam át rajta, autóval, busszal, kismotorral(!). Kora gyerekkorom óta ez volt az első számú túrahelyszínem. Hol nagyszülőkkel, hol csak suttyó gyerekként magunk vonatoztunk ki valahová és mentünk az erdőbe. Még nem voltam 10 éves, amikor az unokaöcsémmel és a jóval fiatalabb öcsémmel nemhogy lenyomtunk egy felnőttnek is durva túrát (Nagyvisnyó, dédesi vár, Bánkút, Istállóskó, Szilvásvárad) de utána még haza is stoppoltunk Egerbe. (Valószínűleg nem volt már pénzünk vonatjegyre.) Mind az iskola, mind a város a Bükkben rendezett akadályversenyeket. Rendszeresen le voltam adva nyaranként Keselyőbércre, az úttörőtáborba. Jártam ki alkalmi munkásként tűzpásztát vágni. A családdal tipikus program volt, hogy vasárnap kocsiba pattantunk, felmentünk egy eldugott tisztásra, felállítottunk egy sátrat, a női szakasz kaját csinált, a férfiemberek fociztak, járták az erdőt, lesték a csermelyeket. Telente rengeteget jártunk ki a Hereg-rétre szánkózni. Az ifjúkori eszmélésemmel egy időben alakult ki bennem, hogy _a hegy_, az a Bükk. A többit lehet hasonlítgatni, de ez, és csak ez az igazi. Amikor egy romantikus regényben a lovag bevetette magát a hegy vad szirtjei közé, nekem mindig a Felsőtárkány utáni sziklák jutottak eszembe. Amikor Nej először látogatott Egerbe, a Bükkbe vittem ki, megmutatni, milyen gyönyörű helyen lakunk. Szüleim háza közel 30 éve a Bükk lábánál áll, Almártól nem messze. Soroljam még? A Bükk nekem kicsit olyan, mint egy nagyon közeli rokon, aki lehet, nem mindig barátságos, lehet, nem mindig kedves, de mivel közeli rokon, fel sem merül, hogy nem szeretjük.
Viszont pont az ilyen rokonnál van az is, hogy ha az ember látja, hogy valami nem a jó irányba megy, akkor beszól. Mert akit ennyire a belső köreinkből szeretünk, azért vállaljuk a veszekedést is.

Na, ami kiverte a biztosítékot, az az, hogy én túra során ennyiszer még soha nem tévedtem el, mint ma. Egy viszonylag feszített túrán közel két órát adtunk le azon, hogy túrajelzéseket keresgéltünk. És nem a mézeskalácsnyomó készlet elemeit (kék csillag, zöld sajtreszelő, sárga angyalka), hanem nagy, izmos jelzésű utakat, mint a zöld csík és az országos kék.

From Bükk 2011

Már az elején, a Nagy Mezőnél ízelítőt kaptunk. Mentünk az úton, a térkép szerint hamarosan a zöld jelzésű túraút lefordul balra. Messziről látszik is, hogy lesz valami. És tényleg. Valami tábla, a tábla tartóoszlopán zöld jel is, meg bükki kék is. Az utóbbi meglepetés, a térképünkön nincs is rajta, de nem véletlenül. Egyfelől, mert a mai nap megmutatta, hogy ez egy gyatra térkép, másfelől a térkép rajzolója nem tudott mit kezdeni a jellel. Ez ugyanis – az országos kékhez hasonlóan – egy kék csík, csak nem fekve, hanem átlósan. Végül úgy döntött, hogy ahol odafért az útvonalra, hogy ‘bükki kék’, oda kiírta betűvel, ahová nem, oda nem. Ez persze itt nem érdekelt volna, de a zöld jelzés határozottan eltűnt. Egy zöld nyíl fel volt fesve az aszfaltra, de azt jó érzékkel a bringásoknak küldött üzenetnek vettük. Mentünk arra, amerre saccoltam, gondolván egyszer csak lesz jel. (Hányszor játszottuk ezt el ma, istenem.) Hát, lett. Egy oszlop a mezőn leszúrva, az egyik tábla azt mutatta, hogy a bükki kék megy egyenesen, egy másik tábla meg azt mutatta, hogy _jobbra_. Én addigra már beletörődtem, hogy a zöldet lecserélték a bükki kékre, de itt kicsit megtéptem magam. Most akkor merre? Végül felnéztem a hegyekre, besaccoltam, merre kell mennünk, aztán benéztem a két hegy közötti hágót, abban biztos voltam, hogy földút lesz arrafelé, átmegyünk, aztán meglátjuk mi van a túloldalon. Mentünk, mentünk, le se szarva, hogy van-e jel, vagy nincs – aztán egyszer, öreg fákon feltűnt egy-egy halvány zöld csík. Tehát megtaláltuk. Dafke. A Nemzeti Park (NP) ellenére.

Itthon utánajártam, mert makacs típus vagyok.

  • A zöld jelzés elszabotálása természetesen alattomos dolog. Különösen súlyosbító tényező az, hogy mindez egy nagy tisztáson (ugye, Nagy Mező) történt, ahol külösen nagy szopás, ha a tisztás közepén nem látszik, hogy a túloldalon hol fog folytatódni a keresett túraút az erdőben.
  • A két irányba mutató bükki kék akár jó is lehetne. Itt ugyanis egy kör alakú tanösvény van, tehát akár mehetne az út egyszerre előre is és jobbra is. Ami miatt viszont mégsem mehet, az az, hogy az otthoni, jobb térkép szerint a tanösvény _balra_ van az úttól. Azaz vagy szándékos dezinformáció, vagy valaki eltekergette az oszlopot. Ez utóbbi ellen persze lehetett volna védekezni, odatéve egy táblát, miszerint itt kezdődik egy tanösvény emberek, erre, meg arra… de aki elszabotál egy kivezető utat egy nagy tisztásról, az bármi más gaztettre is képes.
From Bükk 2011
From Bükk 2011

Sokáig nem történt más, aztán lejöttünk a Három Kőröl és elindultunk Bánkút felé.

A dezinformálás fontos eleme, hogy valódinak látszó információkat adunk le, melyekről később kiderül, hogy átvágások – így amikor a valódi információk jönnek, a delikvens nem tudja, hogy elhigyje, vagy sem? Itt ez úgy nézett ki, hogy mentünk egy jó két méter széles, kényelmes turistaúton. Nem kellett foglalkozni térképolvasással, elég határozottan látszott merre megy az út. Lehetett nézegetni a növényeket, madarakat. Aztán egyszer csak jött oldalt egy keskeny ösvény, rajta a jel. Bakker. Most akkor válthatunk sólyomszem üzemmódba. Be a szűk ösvénybe, ahol megtép a tüskés bozót, járhatunk combig vizes susnyásban, keresgélhetjük az eldugott jelzéseket, mert azok nélkül innen ki nem jutunk, jobb esetben még kullancsot is kaphatunk a sűrűn és közel összehajló ágaktól. De a pofátlanság nem ez – hanem az, hogy miután a fenti mutatványok egyikét, vagy mindegyikét végigszopatták a turistával, visszavezetik az utat a széles és kényelmes túraútra. Csak hogy tudd, ki az úr az erdőben.
Az elsőt szó nélkül beszoptuk. Meg se fordult a fejemben, hogy az országoss kékkel ilyet játszanak. Ha le kell menni, akkor lemegyünk. Annyira egyértelmű volt, hogy a térképet sem néztem meg. Nem sokkal később, amikor kimásztunk a sáros ösvényről ugyanarra a köves, azaz jól járható és egyáltalán nem sáros túraútra, amelyről az előbb zavartak le, némileg csikorgattam a fogam.
Majd mielőtt észhez térhettem volna, újból eljátszották a trükköt. Itt azt szoptam be, hogy tudtam, a közelben tényleg le kell menni egyszer és azt hittem, ez már az. Nyilván hamar kiderült a tévedés, de akkor már rövidebb volt az ösvény.
A harmadik volt a legcifrább. Itt már nem ugrottam be, de az NP és a térkép szövetkeztek.

 
From Segédlet

Az adott helyen a bal oldali térkép alapján mentünk. Ez egy kifejezetten a Bükk Fennsíkról készült, nagyfelbontású térkép. (33-as sorszámú.) A jobb oldali nem volt nálunk, az egy teljes Bükk térkép, ebből kifolyólag nehezen kezelhető és nem olyan részletes. Viszont pontos. (29-es sorszámú.) Mindkettőt kábé két évvel ezelőtt vettem, de ez szinte mindegy, hiszen a térképekről nem derül ki sem az, hogy mikor nyomták, sem az, hogy mikori állapotot ábrázolnak. (Hogy ezeket miért nem lehet ráírni?) Mi a kék jelzésen jöttünk az alsó piros gömbtől a felső piros gömbig és láthatod, hogy egyszer csak – a bal térkép alapján – nem stimmel a világ. A kék ugyanis a valóságban a széles túraútról lemegy a susnyásba, mint ahogy ezt a jobb oldali térkép mutatja is. Itt látható, hogy a kék később rövid időre becsatlakozik a piros X-be, aztán visszajön a széles túraútra és megy tovább, mintha mi sem történt volna. Nekünk a bal oldali térkép alapján kellett eldöntenünk, hogy maradunk a széles úton, vagy susnyás. Mivel korábban vágták át kétszer is a fejünket, most maradtam a széles úton. Csakhogy közben megjött jobb oldalon a piros X – és nem ott volt, ahol a térkép mutatta. Illetve, ha ott lett volna, akkor balról már meg kellett volna érkeznie a sárga X földútjának, de nyoma sem volt. Dühösen rugdostam a köveket. A térkép egyértelműen szar, vissza kell mennünk a jelzéshez. Mi van, ha most tényleg elment a kék másfelé?
A francokat. Visszamentünk. Aztán bele a majdnem derékig érő, csuromvizes fűbe. Majd miután áthámoztuk magunkat rajta, akkor jöttünk rá, hogy ismét megszopattak.
Tekintve, hogy a jobb oldali térkép a jó, logikus, hogy a bal oldali egy korábbi állapotot mutat. Vedd észre, hogy mi a két különbség: egyrészt az átalakítás után máshonnan startol a piros X, másrészt meg lezavarták a turistákat egy jó nagydarab szakaszon a derékig érő fűbe a sétaút helyett. Direkt. Azaz ezért az átalakításért plusz munkát végeztek és felvállalták, hogy majd új térképet kell nyomtatniuk.

From Segédlet

Azt, hogy Bánkút környékének túraútjait mennyire volt célszerű ennyire megbonyolítani, nem akarom bolygatni. Elfogadom, hogy mindegyik útnak más a hangulata, ráadásul ide sokan járnak fel a környező nagyvárosokból (Miskolc, Eger, Kazincbarcika) csavarogni, kapjanak egy olyan rendszert, ahol mindent bejárhatnak. De ha már ennyire bonyolult a terep, akkor azok a jelölések meg táblák legyenek már rendben! Sőt, akár túratérkép-táblát sem tartanék szentségtörésnek a fennsík forgalmasabb pontjain. De a bánkúti Fehér Sas panziótól eltekintve sehol sem láttam ilyet, semerre. Négynyelvű tábla, 10-15 mondattal a Bükkről, középen autóstérképpel, volt egy csomó helyen. Ha ezeknek csak a felére odatettek volna egy hevenyészett túraútvonal térképet is, máris kezelhető lenne a túraútvonalak bonyolultsága. De nem. Pedig nem hiszem el, hogy komoly pénzbe került volna.
Például belefutottunk egy olyan útjelző táblába, hogy Bánkút egyenesen 1,6 km, illetve Bánkút jobbra (derékszög) szintén 1,6 km. Na, ilyen helyen szoktak kirakni egy kis térképet nálunk nagyságrendekkel kulturáltabb országok (Szlovákia, Csehország), hogy lássa az a barom, mi is a helyzet. Bár odakint térképből is megnézheti, mert az is használható. (Jut eszembe, látott már valaki laminált, azaz vízálló magyar térképet? Mert például, pont ezen a szakaszon a használhatatlan térképünk még azzal is megfejelte a mutatványt, hogy szarrá ázott az esőben.)

Nem sokkal később jött az újabb rejtvény. Y elágazás, mind a két út egyforma széles. Jelzés a _bal_ oldali elágazástól _balra_ álló fán, miszerint a helyes út _jobbra_ van. Csakhogy a jelzéstől mind a két út jobbra van. Lehet úgy értelmezni, hogy jobbra, tehát a jobb oldali lesz a jó, de lehet úgy értelmezni, hogy megnézem, merre mutat, az meg a bal oldali. Útjelző tábla, az nincs. Elindultunk balra, az legalább lejtett. 300 méter után festett jel nem volt, tanya viszont annál inkább. Visszasétáltunk. Elindultunk a jobb oldalin. Felmásztunk egy dombra, de festett jelzés sehol sem volt. Majd csak a tető után lefelé, ott találtunk egyet, jó 3-400 méterre. Mi ez, ha nem szándékos kibaszás? Az elágazásba beteszünk egy félreérthető táblát és ugyan lenne lehetőségünk rá, hogy a helyes útra 10 méter után tegyünk még egy jelet, de nem teszünk. Nemhogy 10 méterre, de még látóhatáron belülre sem.

Aztán megérkeztünk Bánkútra. Szomorúan láttam, hogy az időtartalékból a Három Kő – Bánkút szakasz elvett egy órát. Annyira még nem voltam ideges (legalábbis az időbeosztás miatt), várt ránk még egy óra út, sötétedésig volt másfél óra, a feladat megoldható. Ha jók a jelzések és jó a térkép. Aha.

Na nézzük, mi a következő útvonal. Egyszerű, félre sem érthető. A térkép szerint a piros jelzésen kell menni, végig Jávorkútig. Csipkéskútig kísér minket a sárga jelzés is, aztán elmegy Ómassa felé. A parkolóban hatalmas útjelző tábla, a szélrózsa minden irányába legalább két tábla. Elindultam balról, hoppá, itt is van: piros Miskolcra, sárga kereszt Ómassára. Ugyan a kereszt nem ugyanaz, mint a csík, de ezen kívül minden stimmelt: Miskolc is, Ómassa is, a piros csík is, meg a sárga szín is. Márpedig a mai tapasztalatok alapján láttunk már ennél nagyobb eltéréseket is, arról meg végképp nem is beszélve, hogy minket abszolút nem érdekelt Ómassa. Nekünk bőven elég volt a piros Miskolc felé. Leereszkedtünk egy meredek lejtőn vagy 80 méter szintet, aztán egy kicsit felfelé… és az összes vészjelzőm egyre erősebben berregett. Bánkút, Csipkéskút, Jávorkút, Lillafüred és Miskolc gyakorlatilag ugyanazon a földrajzi szélességvonalon vannak, azaz Bánkúttól csontra kelet felé kellett mennünk, a mi utunk pedig már túl régóta ment erősen észak-kelet felé. Aztán egyszer csak eltűnt a sárga is. Oké, hogy nem érdekel, de azért ne tűnjön el. Végül kiértünk egy főútra. Abból látszott, hogy főút, mert egy hapi reklámtáblát szerelt az út szélén. Na itt mondtam azt, hogy leszarom a térképet, leszarom a jelzéseket, de ez az út az, ahol a dédesi vár felől be szoktam érkezni és az kurvára rossz irány. Alapos tanulmányozás, majd döbbenet: Bánkútról két irányba is indul ki piros túraút, ráadásul mindkettő hasonló irányba. Ami még durvább, az az, hogy mindkettőnek van egy sárga párja… és most kapaszkodj meg: mind a két sárga Ómassába visz. De ez még nem minden. A két pirost tudod hogyan különböztetik meg az útjelző táblán? Piros csík (Miskolc) az egyik, piros csík (Lillafüred) a másik. Miközben tudjuk, hogy mind a két település tökéletesen ugyanabba az irányba van Bánkúttól, sőt, Lillafüred hivatalos neve Miskolc-Lillafüred. Csak éppen az a piros, amelyiken mi indultunk el, végül elvezet ugyan Miskolcra, de előtte elcsámborog északra, megkerüli a fél világot, majd egy nagy ívben érkezik be a célba, közben persze nem érinti a köztes helyszíneket, így például Jávorkutat sem. A másik piros meg, az, amelyikre azt írták, hogy Lillafüred, az meg nyílegyenesen megy. Az már egyik agyhalottnak sem jutott eszébe, hogy valami használható információval jelezzék a különbséget, ha már az út színe, a jelzés alakja és az úticél is tök azonosra sikerült: például a nyílegyenes piroshoz odaírhatták volna, hogy Jávorkúton keresztül, a másikra meg, hogy Murmanszkon keresztül.
Hozzáteszem, ha a turista _igen_ alapos, észlelheti, hogy hiba van a mátrixban. Azaz amikor megtalálta a jónak hangzó kombinációt, akkor még nem pihen meg, hanem szorgalmasan végignézi az összes táblát, merre mennek még utak innen. Ekkor akadhat rá, hogy neki tkp. két irány is teljesen jó, azaz itt valami nem stimmel. Minden olyan felületes turista, aki már az első jó irányba elmegy, az meg úgy járt.

Tehát visszarohantunk a kaptatón, a térkép cafatjai és az útjelző tábla alapján tisztáztuk, mi a helyzet. A félóra pluszunkat elbuktuk, de még mindig időben voltunk. Bár a kockázatot azért érzékeltem, hiszen a reggeli indulásnál már benéztem annak az útnak a kijáratába, amelyiken érkeznünk kell és a legelső megállapításom az volt, hogy nincs út. De még ösvény sem. Az tekintendő túraútnak, amit a jelzés mutat, más nem különböztette meg az avartól. Ha ezt beszopjuk éjszakára, akkor lehet nálunk bármilyen profi Petzl fejlámpa, az életben nem találunk haza.

Szerencsére a tábla határozottan mutatott utat, és ahová mutatott, az is határozott út volt: ez a túrautak között minimum négysávosnak számíthatott, volt vagy négy méter széles, mellette mindkét oldalon hat-nyolc méter irtással, nyílegyenesen fel egy durva hegy tetejére. Intettem Nejnek, hogy futás. Szólni nem tudtam, mert levegőt nem kaptunk, ugyanis előtte rohantunk fel egy bazi nagy kaptatón. Útközben süketnéma jelekkel jeleztük egymásnak, hogy egy darab piros/sárga jelzést sem láttunk, de megnyugtattam, hogy hány olyan eset volt már eddig, hogy basztak jelzést festeni az út elejére? Biztos most is csak ez van.
Fent a földút beletorkollt egy műútba, de jelzés, itt sem volt. Na, ekkor adtam fel. Nej elindult balra, hátha talál valamit, én pedig nekiálltam biztonsági útvonalat tervezni. Abból indultam ki, hogy többet ebben a szájbanyomott nemzeti parkban túraútvonalra nem lépünk. Vannak aszfaltozott utak, most is ilyenen álltam. A szállásunkhoz is vezetett műút. Tehát a feladat eleje és a vége ismert. Be kell saccolni, hogy melyik úton lehetünk, onnan térkép alapján (tudom, de a műutakat remélhetőleg csak jól mutatja) szigorúan aszfaltozott úton elsétálunk a szállásig. Lehet, hogy gyalogolnunk kell még 30 kilométert, de ez fejlámpával megoldható. Ha ezzel szemben ilyen túraútvonalakon, ahol nappal sem igazodunk el, nemhogy éjszaka, szóval ilyen helyen borul ránk a sötétség, akkor elvesztünk.
Aztán miközben ezt tervezgettem, hirtelen rájöttem, hol rontottuk el. A térkép szerint a széles út kiindulási pontjáról indult egy ösvény is, olyan 25 foknyi eltéréssel. A tábla ugyan a széles út felé mutatott, de nem lett volna szabad hinnem neki, hanem tovább kellett volna fordulnom még jobbra, észrevennem a festett jeleket és aszerint továbbmenni. Mi viszont a nagy rohanásban hittünk a táblának. A helyzet szerencsére annyira nem volt rossz, kábé 100-150 métert kell mennünk műúton és már az eredeti túraútvonalunkon is vagyunk. Kérdés, akarunk-e? Odaértünk, számoltunk. Van 40 percünk és 3 kilométer távunk. Ami biztos, hogy ez már a jó út. Ami bizonytalan, az az, hogy milyen az útvonal, rendesek-e a jelölések. (Vajon?) Elméletileg meg lehet csinálni. Végül úgy döntöttünk, hazardírozunk. Nagy tempóban indultunk neki az útnak. Aztán rögtön az első kilométeren belül meg is kaptuk az első pofont. A túraútvonal belefutott oldalról egy földútba és persze nem volt kirakva, hogy balra vagy jobbra folytatódik-e. Nej elment jobbra, én balra, eltávolodtunk a látási határig, de sehol sem volt jelzés. Végül elővakartam a térkép maradványait, abból kisilabizáltam, hogy az én oldalam nyert, integettem Nejnek, hogy jöjjön, aztán futottunk tovább. Kábé száz méterre meg is lett a jelzés.
– Ha lesz még pár ilyen, akkor elvesztünk.
Akadt. Széles földúton caplattunk a bokáig érő sárban, aztán egyszer csak megint le lettünk zavarva az útról a bizonytalanba. Bakker. Széles, biztonságos út vs. szűk ösvények birodalma. De itt már nem voltunk olyan állapotban, hogy variáljunk, mindent arra tettünk fel, hogy a jel jó helyre vezet. Csakhogy a jel egyszer megszűnt. Felvitt egy kisebb domb tetejére az erdőben, és kész. Semmelyik irányba nem vezetett tovább semmilyen ösvény és még csak jelzést sem láttunk semerre. Mászkáltam egy kicsit fel-alá, majd az avar vastagságából próbáltam következtetni, merre jártak emberek. Azt ugyanis lehetett érezni, ha szűz területre tévedtem. Végül ilyen kinlódással eljutottunk egy ösvényféleséghez, aztán meg is lett a jelölés. Innentől jött az a rész, amelyre emlékeztem, alig látható ösvényen rohanva, szerencsére még látható jelzések mellett értünk ki a szállásunkhoz vezető műútra. 16.04-kor. Húsz perccel később már éjfekete sötét volt, de ekkor már az étteremben ültem és barna sört ittam.

Lehetett volna ez az egész jelzésmizéria, útmizéria, térképmizéria szimplán véletlenek összjátéka? Miért is ne. Sőt, miből gondolom, hogy én nem hibáztam? Nos, az utóbbiban meglehetősen biztos vagyok. Persze, lehettem volna ravaszabb. Lehettem volna extrém módon alapos. De ezek mind utólagos vélemények, ott, az adott – és ártatlannak tűnő – szituációkban mindig a leginkább racionális döntést hoztam. Az, hogy egy térkép szar, vagy sem, az mindig csak a terepen derül ki. Ha mindehhez a turistajelzések rendszere is csapnivaló, akkor mondjuk sokkal nehezebben, de ilyenkor viszont sokkal hamarabb vonja le a turista a következtetést, hogy az _egész_ szar, úgy ahogy van.
Én mindenesetre nem tudom elfojtani énemnek azt a gonosz alkotóelemét, amelyik azt suttogja, hogy a Nemzeti Park pont ezt akarja. Szándékosan.
Már a múltkori túrán is belinkeltem egy szöveget a weblapjukról. Megteszem most is.

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság csodálatos természeti területeit évente többezer turista keresi föl. A gyalogos (’bakancsos’) turizmus vonzza azonban a legnagyobb számú és a terepen a leginkább ellenőrizhetetlenül mozgó emberi jelenlétet is.
Mivel ez a kontrollálatlanul mozgó embertömeg igen komoly zavaró tényező a védett természeti területek állatfajai élete és élőhelyei tekintetében, a növényfajok esetében pedig kifejezetten károsító szereppel bír a taposási és növénygyűjtési közvetlen károk vonatkozásában, továbbá az erózió gyorsításában is kimutathatóan megjelenik, a védett és fokozottan védett területek (és fajok) megóvása érdekében a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény rendelkezik azok gyalogos látogatásának szabályairól is.

Ki az, akinek ez után a szöveg után nem lesz egyből lelkiismeretfurdalása, hogy túrázni szeretett volna a Bükkben? Hiszen az egészet el lehetett volna intézni annyival, hogy “Természetvédelmi okokból a következő szabályozást vezettük be:”. De nem, itt aprólékosan ki kellett részletezni, mennyi környezeti katasztrófát képes okozni a turista, már pusztán azzal is, hogy van. Nehéz a szöveg alapján nem azt érezni, hogy a Nemzeti Park számára a turizmus csak bajok forrása. Aztán jön egy-sok bosszantó úttervezési, útjelölési hiba, és az egyszeri turista hajlamos továbbgondolni a gondolatot. Lehet, hogy a Nemzeti Park nem is igazán korlátozni akar, hanem inkább kitiltani mindent, ami zavarhatja a paradicsomi állapotokat? Csak hát, kitiltani nem lehet a turistákat. De a kedvüket elvenni, azt viszont igen. Menjenek máshová, ahol szeretik őket – de a Bükki Nemzeti Park, az nem lesz ilyen hely.

Mit hozott a Mikulás?

Ma délután vásároltam egy ülőgarnitúrát a hitelkártyámmal, egy amerikai bútoráruházban, 300e forintért. Ügyes, nem? Szerencsére meg tudtam győzni a banki ügyfélszolgálatot, hogy jelenleg Magyarországon tartózkodom, ahonnan ez elég nagy bravúr lett volna. Törölték a tranzakciót, és ugyanazzal a mozdulattal a hitelkártyámat is. Új már csak karácsony után lesz, szóval úgy tűnik, idén megússzuk a nagy költekezést.

Bükki mászka 1/3

2011.12.09; péntek

Hosszú napok óta az első olyan reggel, amikor valami halvány életjeleket észlelek magamon. Lehet, hogy mégis túlélem a torokgyulladást?
Mindenesetre félő, hogy megjön a Nápoly szindróma: félig gyógyultan elmenni kalandozni, aztán hazaérkezni sokkal betegebben. De a szállás már le van foglalva, egyébként is ránk is férne már egy kicsit valami más, mint a büdös Pest, szóval hajrá, belevágtunk.

Azért látszik, hogy nem voltam teljesen magamnál. Kényelmesen pakolhattam össze mindent, erre mind a sört, mind a pálinkát otthon felejtettem. Beraktam viszont két-két mobiltöltőt és usb mobil sticket is – pedig térerő, az nincs. Ez gáz, mert úgy emlékeztem, hogy szlovák oldalról azért van, és akkor a Kindle DX még használható lenne, de az sincs. Semmi.
A sört még talán tudnám is magyarázni a betegséggel, de azt már jóval nehezebben, hogy oké, de akkor mézes teának valót, coldrexnek valót miért nem? Mert se teafű, se méz, se citrom, se coldrex, se vízforraló. Egyedül ásványvíz, de amellett meg elég keserves lesz blogolni, ezt már most megjósolhatom. Ja, és hátizsákot is elfelejtettem berakni. Nej viszont nem, így ő hozza az összes kaját.

Tehát, irány a Bükk. A szállást már kipróbáltuk egyszer, igaz, akkor nem jött be túlzottan, de azért csak jó helyen van, és a sátornál összehasonlíthatatlanul kényelmesebb. Szóval megint foglaltunk. Azért történtek változások, nem kellett foglalót fizetnem, éppen szabad volt az egyik apartman (mely sokkal nívósabb volt a múltkori szobánál), szóval már októberben jól indult a szervezés.

From Bükk 2011

Megérkeztünk. Kerestem a recepciót, de élet egyedül a konyhában volt. Bementem.
Egy fiatal legénnyel – Szemesemálljól Kornél – futottam össze. (Ismered azt az arcot, amelyre ráragadt a selyma bazsalygás: biztos lehetsz benne, hogy mindenből, amibe belekezd, tréfa, vagy ugratás lesz.)
– A recepciót keresem.
– Ez az – somolygott.
– Ez?
– Ez.
Aztán kijött egy idősebb bácsika, és megerősítette, hogy tényleg ez a recepció. Letisztáztunk mindent, becuccoltunk, visszasétáltunk enni egy kis friss szarvaspörköltet, persze pálinka hozzá, meg barna sör. Nem rossz teljesítmény, ahhoz képest, hogy már egy hete csak mézesteán és édeskekszen élek.

Aztán hatalmas nagy punnyadás. Hoztunk magunkkal olvasnivalót – és maximálisan kiélveztük, hogy offline-ban vagyunk.

From Bükk 2011

Hatalmas a fürdőszoba, habár a tér nagy része kihasználhatatlan, a tetőlecsapás miatt. De ettől még van, és a hatalmas térben elanyátlanodva árválkodik a klotyi. Ha létezik antiklausztrofóbia, akkor itt biztosan megtalálható.

Melegtől feléledő legyek. Az egyiket az én – saját! – kezemmel csaptam agyon, a másikat a kispárnámmal találtam el, amikor a lámpabúrán grasszált.

A szállás viszont tényleg jó. Nem a panzió főépületében kaptunk szobát, hanem az istenhátamögötti telep istenhátamögötti épületében egy tágas apartmant. A kazánt nem sokkal korábban indították be, az áporodott szag alapján már jó régen nem lakott az épületben senki. Mondtam is Nejnek, hogy tutira miénk az egész épület, használhatjuk nyugodtan a nagy, közös konyhát a földszinten, a felfutó lépcsők melletti tágas társalgót az emeleten, egyáltalán, a szobaajtót sem kell becsuknunk, miénk a kégli, hiszen ilyen trágya időben ki más akarna pont ebben az épületben tölteni egy hétvégét? Istenhátamögötti telep, istenhátamögötti sarka.
Nos, mint kiderült egy 30 fős társaság úgy döntött, hogy pont ez az épületet szemeli ki pont ezen a hétvégén egy nagy hepajra. Mi négy óra körül értünk oda, este 11-ig hittük, hogy megfogtuk az isten lábát. Utána jöttünk rá, hogy büdös.
Már a megérkezésük is durva volt este 11 körül, egy csomóan a mi ajtónkat rángatták, mert ők is azt hitték, hogy övék az egész épület. Kinyitnia csak az elsőnek sikerült, mert utána addig tekertem a kulcsot, amíg bírta a zár. Kábé a tizedik próbálkozó elordította magát a folyósón:
– Na, most kezdődnek majd a problémák!
Furán figyeltem. Azt hittem, ez az én végszavam, közvetlenül mielőtt kirohanok az ajtón a fejszével.
Aztán valahogy csend lett, felmentek a központi épületbe.
Olyan éjféltájban indult be az igazi műsor, amikor az első sebesültek visszajöttek lefeküdni. A főépület kábé 500 méterre volt, ez pont akkora táv a hideg Bükkben, hogy még a merev részegek is kijózanodjanak annyira, hogy azt higyjék, fér még beléjük. Ahhoz már kevés volt a táv, hogy az ajtóikat is eltalálják, így volt megint némi behatolási kísérlet. Aztán néhányan kiültek egy sörrel a társalgóba, mások bent maradtak a szobájukban – és beszélgettek. A folyosón, meg rajtunk keresztül.

És az egészben az a legszarabb, hogy nem tehettem semmit. Ha ők közösen akarták leereszteni a gőzt és ezért kivettek a világ végén egy panziót, akkor ők megtettek mindent, amit emberileg tehettek. Nem panelházban csaptak ordenáré bulit, nem kertvárosban, hanem egy istenhátamögötti telep istenhátamögötti épületében. Hogy én pont akkor akartam félrevonulni a világtól és pont ide, hát az szopás. De tenni tényleg nem lehet semmit. Nem lehet úgy kiengedni a gőzt, hogy figyeljünk arra, ne sértsük meg a másik álmát. Illetve lehet, csak az már nem gőzkieresztés. Miközben az én hangulatomat már az is pont eléggé lerontotta, hogy itt voltak és ennyien: 30 ember mászkálása, dobogása, egyszerű beszéde is pont elég zsúfoltságérzetet ad egy ilyen faragott faházban, különösen, ha az ember csendes magányra számít. Szóval a végén csak legyintettem: így jártam. És a fejemre húztam a takarót. Ez egy feloldhatatlan helyzet.

Ahogy lehiggadtam, beugrott a bosszú. Mikor horkolok én kegyetlenül? Ha be vagyok rúgva, vagy ha meg vagyok fázva. Hát, akkor kellemes éjszakát, jó szomszédok. Ha bejön a hang, akkor ki is megy.

Elalvás előtt még megcsörrent a telefonom, jelezve, hogy emailt kaptam. Döbbenten meredtem rá. Emailt? Amikor térerő sincs? Nos, az éjjeliszekrény egyik sarkán – csak ott – óránként pár másodpercre volt térerő. Pont ezt használta ki egy szpem és áttört.

Ismét a civilizációban

Ma délután csorogtunk hazafelé a Bükkből, ahol még csak térerő sem volt. A kocsiban nézegettem az rss bejegyzéseket.

A FT bloggere elmarasztalja Cameront. Nem, nem azért mert nemet mondott és ezzel egy nagyon kritikus pillanatban feküdt keresztbe az EU átalakítási folyamatában – hanem azért, mert a ‘nem’ válasszal egy platformra került Orbán Viktorral, és ez bízony kínos nekik.
Ezek már Piszkos Fred-i mélységek.

Brüsszeli agyhalottunk meg befenyegette az országot, hogy ha tényleg igaz a kiretusálás az MTV1 híradóból, akkor ickát rajzol a parlament elé. Azóta haza is repült és meg is vette a krétát.
Nem lennék most az imperialisták helyében.

Egy viszont mindenképpen biztos: jobb volt a Bükk-fennsíkon, térerő nélkül.