Még mindig áthallások

Tényleg nem tehetek róla, de mostanában csak ilyen kényszeredetten röhögős áthallások jutnak eszembe. Például nézzük csak ezt.
 

 
Ugye van a szólóénekes, aki mögött ott áll/ül a masszív kórus és éneklik, amit ő is. Férfiasan, keményen. Aztán egy idő után a szólóénekes szöveget vált, rátér a buzi bárra – a kórus pedig a lendület tehetetlenségével, megszokva azt, hogy nem a saját agyát használja, hanem mindenestől beáll az énekes mögé, énekli a buzi báros szöveget is. Amikor a kínos részhez érnek, ugyan ijedten összenéznek, de aztán erőt vesznek magukon, jó lesz ez, a főnök biztosan csak félreérthetően fogalmazott, és határozottan nyomják újból a refrént. De nem, a főnöknek nem fogalmazási problémái voltak, a főnök teljesen komolyan gondolta.
Aztán heppiend, a támogató tömeg elfordul a szólóénekestől. Persze ez is csak kitalált történet.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *