Kell egy hely

Ez egy ócska padlás, ez is csak olyan, mint a százezer másik,
Iszonyú piszok van és semmi sem látszik!
Jajj!
Ez a padlás jó padlás!
Ócska és elhagyatott!
Ez az égbolt mégis más!
Ványadt kis csillagok!
Soha ne ítélj a látszatból!
Ó, ó!
Ó, még ne adjuk fel, kell egy hely!

– Padlás, nyitány –

Mivel a meteorológia is támogatni látszott, ma azt terveztem, hogy kalimpálok egy kicsit a Dunán. Kiindulva a tegnapi napból meg voltam róla győződve, hogy szép, napos idő lesz déltájban.
Hát, nem.
Ködös, nyirkos, ehhez képest meglepően szeles, szóval kifejezetten trágya idő volt egész nap. Még a gumicsizmát sem szedtem elő a fészerből. Megnéztem a taszklistámat, kiválaszottam azt, amihez a leginkább kedvem volt – értsd alatta, hogy lehet whisky és szivar mellett végezni – majd felcuccoltam a padlásra. Csak ebédelni jöttem le.

Azt kell mondjam, hogy legalább döntetlenre sikerült kihoznom a napot. Jól éreztem magam odafent, haladtam is a munkámmal, sőt, egy régóta tartó holtponton is sikerült átlendülnöm.

Most, így a nap vége felé, miután zártam és már csak üldögélek itt fent, elgondolkodtam, miért is érzem magam olyan ismerősen kellemesen ezen a padláson? Oké, egyszer már írtam, hogy van bennem valami vonzódás az ilyen egyszerű helyekhez. De kell itt lennie még valami másnak is.

Aztán megtaláltam.

Megint a bakonyi ház, annak is az alsó szintje. Az volt az én birodalmam. Ott volt a hatalmas dolgozószobám (kb 30m2), mellette a vendégszoba, melyet sokszor használtam, ha éjszakába nyúlt a munka és lusta voltam felmenni az emeletre. A szobák nagyok voltak, a ház is – de pénzünk ahhoz már nem volt, hogy berendezzük.

Megpróbálom leírni a környezetet.

Az alsó szint nem volt teljes értékű, a két méteres belmagassággal inkább csak szuterénnek számított. Az egész szintet, beleértve a bejárati ajtó utáni ‘szélfogót’ – mely csak nevében fogta a szelet, valójában egy térben volt a lépcsővel és a dolgozószobával – parketta borította. Ugyaninnen nyílt a kazánház ajtaja is, emiatt az egész szint állandóan hideg volt és rettenetesen poros. Na? Hát milyen is a padlás? Abban az időszakban, amikor feljárok, hideg és poros.
De még nincs vége. Nem beszéltem a bútorokról. A sarokban állt a hifiállvány. Néhány papundekli dobozt egymásra raktam és leterítettem egy aranyszínű sötétítő függönnyel. A szoba közepén egy dohányzóasztal állt és négy fotel. Mind a négyet a volt barátnőm anyjától kunyeráltam el, közvetlenül, mielőtt kilomtalanította volna. Úgy is néztek ki, de ülni lehetett bennük. Mármint az én súlyommal nem mindegyikben, de ezt még le tudtam kezelni.
A fal mellett két íróasztal állt. Nej gyerekkori íróasztala és az én gyerekkori íróasztalom. Testvérek között is 20-25 éves darabok voltak akkor. Ezeken dolgoztam. Ezeken vertem be életem első 50-60000 soros programjait. Itt készült az a program, melyet akkor horribilis összegért, 75e forintért sikerült eladnom. Az összeg nagyságára jellemző, hogy egy év múlva 60e forintért adtuk el a kocsinkat, hogy tudjunk télire tüzelőt venni.
A teljesen sivár helyiség falait könyvek borították, a lépcső alatt dobozok, háztartási eszközök (seprő, felmosórongy, vödör) és műanyag gyerekmotorok gondoskodtak arról, hogy teljes legyen a raktárhangulat.
Mindezek ellenére imádtam itt lenni. Ha lejöttem, megszűnt számomra a külvilág, másik bolygóra kerültek a sivalkodó, kezelhetetlen gyerekek. Hol belevetettem magamat az aktuális kódolásba, hol leemeltem egy könyvet a polcról, feltettem egy lemezt és önfeledten olvastam. Igaz, hogy ez volt a lakás leghidegebb pontja, de ez sem zavart. Még akkor sem, amikor költségtakarékossági okokból a keményebb téli időben Nej a két poronttyal leköltözött két-három hétre a nagyszülőkhöz, én pedig nem fűtöttem. Itt szoktam hozzá a 14-15 fokos időkhöz.

Na, ezt látom most viszont a padláson. Erre az időszakra emlékeztet a környezet. Por, papírdobozok, mindenfelé. 11-12 fok. Kiselejtezett székek, billegő kempingasztal. Madzagon belógó hatvanas égő. De van nálam számítógép, van nálam könyv, van fent inni- és füstölnivaló. Jól érzem magam… és emlékezem.

Még mindig az alkalomhoz illő könyvek

Nem tehetek róla, de még egy Pratchett könyv jutott eszembe a hétköznapjainkról, így azt is elmesélem.
A varázslók egyetemén (Láthatatlan Egyetem) a világot teremtő nyolc varázsige egy könyvbe van bezárva, mely könyv gyakorlatilag megközelíthetetlen. Az a hír járja, hogy aki ezt a nyolc varázsigét felolvassa, a világ ura lesz. Vagy elpusztítja a világot.
Az egyik középszerű varázsló (a filmben Tim Curry játszotta, zseniálisan) úgy dönt, hogy e varázsigék segítségével fogja leigázni a világot. Hatalomtechnikában nagyon profi, szép lassan elteszi láb alól a hierarchiában előtte álló varázslókat, sőt, nem kevés szerencsével a fővarázslót is elintézi. Ő lesz a Láthatatlan Egyetem arkrektora.
A varázsigék észlelik a problémát, az egyik ravaszul megszökik, úgy, hogy belebújik egy tehetségtelen varázsló fejébe, majd úgy intézi, hogy az messzire távolodjon el a várostól.
Az arkrektor úgy dönt, hogy neki így is jó, akkor felolvassa a hét varázsigét. De itt csúnyán elszámolja magát, kiderül, hogy messze nem akkora spíler, mint azt gondolta magáról. Nem bír felnőni a feladathoz, nem bírja a fejében tartani a varázsigéket, elborul az agya – a világ pedig elindul a pusztulás felé. Ekkor jelenik meg a tehetségtelen varázsló, felolvassa a nyolcadik varázsigét, az arkrektor feje felrobban, a nyolc varázsige a levegőben egyesül, a pusztulás megáll, sőt, minden visszarendeződik a korábbi állapotba.
De hát, mint tudjuk, ez is mese.