Kanapó Magyarországon

Van ez a Terry Pratchett regény, a Hogfather. Aki nem ismeri, annak röviden összefoglalnám. A Korongvilágon – mely határozottan nem a Föld, olyan lények élnek rajta, akik a Földön maximum a legendákban szerepelnek, ennek ellenére Pratchett ügyesen használja ki az áthallásokat, hol keserűen kritizálja, hol sziporkázóan figurázza ki a földi viszonyokat – szóval itt élnek olyan lények, akik antropomorfológiai megtestesülések. Olyan lények, akik pusztán csak azért léteznek, mert az emberek hisznek bennük. Ilyen a kaszás Halál és ilyen a Hogfather (Kanapó) is, aki a földi Télapó megfelelője. (Mármint az amerikai tipusú Télapóé, aki joviálisan kövér, az elfekkel együtt csomagolja az ajándékokat, aztán Karácsonykor vidám ho-ho-hó kiáltások közben szállítja ki azokat.) Értelemszerűen ha megszűnik a hit ezekben a lényekben, akkor megszűnnek ők is.
Egy tehetséges bérgyilkos azt a feladatot kapta, hogy nyírja ki az öreg Kanapót. Ez sikerült is neki. Csakhogy. Az emberek hite még megmaradt benne – és ez a hit becsatornázatlanul kóválygott a levegőben. A bérgyilkosnak napkeltéig el kellett tűntetnie ezt a hitet, a jók pedig mindent elkövettek, hogy ne sikerüljön neki. Igenám, de amíg ezek küzdöttek, a hirtelen felszabaduló hitmennyiség céltalanul kóválygott a levegőben, kereste a megtestesülési lehetőséget. Valaki elmesélte, hogy az apja hitt a Ragyamanóban, aki kis zsákban hordta a ragyát és véletlenszerűen szórta rá az emberekre. Erre pling, meg is testesült egy Ragyamanó. Egy másik ember elmesélte, hogy szerinte a zoknik párjai úgy tűnnek el, hogy a Zoknifaló eszi meg azokat. Pling, meg is jelent egy Zoknifaló állatka a mosodában.

Nos, pontosan ezt érzem ma a magyar közéletben. Hitek, vágyak, reménykedések keveregnek a levegőben, egyre nagyobb mennyiségben, de nem tudnak testet ölteni.

Már most szólok, hogy a bal, illetve jobb kifejezéseket pusztán csak rövidítésként használom az azok a zsidó buzi liberális kommunisták és az azok a kriptofasiszta rákositanítványok kifejezések helyett. A klasszikus politológiai oldalmeghatározás, az nem működik nálunk. Miért is pont ez működne?

A bal oldalon óriási űr van, az MSZP ugyan még létezik, de mindenki már csak arra vár, hogy mikor tűnnek el a bús fenébe és szabadítják fel azt a mezőt a sakktáblán, amelyen most állnak. A jobb oldalon eleinte masszív blokk volt, de ma már egyre inkább érződik, hogy hígulnak, fogy bennük a hit. Van még ugye egy szélsőséges pártunk, és egy balfék halványzöld pártunk, melyek ugyan elfoglalták a mezőjüket, de ők maximum parasztok a sakktáblán. És ennyi. Az átlagemberek, a hideg polgárháborútól, a kardcsörtetéstől megcsömörlők hite, vágyai csak úgy keveregnek, de hiányzik az az entitás, amelyik ezeket csatornázni tudná. És eközben pling, sorra pattanak elő a kényszer szülte megtestesülések: újra emberkedik a JESZ, állítólag látták Mécs Imrét egy sátornál aláírást gyűjteni, zászlót bontott a DK, párttá akarja felszívni magát a 4K és lehet, hogy ringbeszáll a Milla is. A Zoknifalók és a Ragyamanók.

Most örüljek?

Ma szántam rá magamat a baleset óta először, hogy végigtekerek a szokásos körutamon. Nem tetszett. A tüdőm majd kiköptem, sorra kellett kapcsolnom a megszokottnál gyengébb fokozatokat, a térdem megfájdult – nem is mentem végig, a háromnegyedénél hazakanyarodtam. Hát, így állunk. Egy hónap kihagyás… és ennyire kidurrantam. Innen lesz szép feljönni.

Aztán ahogy toltam befelé a bringát, feltűnt, mennyire szitál a hátsó kerék. Hmm. Próba. Ez bizony simán hozzáérhetett a fékpofákhoz. Akkor mégsem én lettem béna? Azért eltoltam a kerékpárt a szervízbe. Pacák nézegette, majd közölte, hogy eltört a hátsó tengely. Majd megmutatta, hol szakadt ki a külső is. Ebben az a jó, hogy a kamrában úgyis a plafonig van felstócolva a rengeteg pénz, most már legalább tudom mire költeni.

Emberek jőnek és beszélgetnek a kert végi földúton

Mostanában sokat üldögélek a teraszon, akaratlanul is hallom, miket beszélnek az erre sétálgatók.

(***)

Fiatal pár. Megállnak, benéznek.
– Na látod, itt szívesen laknék! – mondja a lány a fiúnak.
Stimmel, hölgyem. Én is.

(***)

– Állítsa meg! Állítsa meg! Ebből baj lesz! Jaj, jaj, nagy baj lesz! – kiabál kétségbeesetten egy nő. Már ugrok is a székből, kapom fel a sarokból a botot. A múltkori eset óta tudom, hogy a kutyák, ha elvesztik a kontrollt, nem viccelnek. A kerítésen kinézve aztán bizarr látvány tárul a szemem elé. Egy öreg nő kétségbeesetten rángat egy borjú méretű kutyát, rövid pórázon, közben pedig magából kikelve óbégat. A kutya nem akar menni, ő fel akarja venni a harcot egy másik borjú méretű kutyával, aki teljesen szabadon rohangál körülötte. A nő vonszolja ugyan a kutyát, de ezzel csak fokozza a bajt, mert így a kutya nem tud védekezni. Cserébe viszont befeszít, alig lehet húzni. A bizarr trupp mögött sántikál bottal jó messze egy másik öregasszony, harsányan kurjongatva a kutyájának: – Azonnal idejössz! Ül! Nem hallod, ül! Persze a kutya tojik az egészre, élvezi, hogy támadhatja a másik kutyát, élvezi, hogy az nem tud védekezni, élvezi, hogy még az ember is retteg tőle. Élvezi, hogy a sántikáló mamóka lassabb, mint a kutyáját ráncigáló mamóka, így a gazdája, azaz a felügyelet gyakorlatilag egyre távolodik tőle.
Mindkét öregasszonyt ismerem, rendszeresen szoktak itt kutyát sétáltatni, az egyikkel köszöngető viszonyban is vagyok. Szoktam látni a kutyákat is, szelíd jószágok. Aztán egyszer megvadulnak, a törékeny öregasszonyok meg csak pislognak, ahogy vízisíznek a porban a kutya után.

(***)

– Nézdd már, de aranyos kiscica! – hallok egy tipikus idős női hangot.
– Aranyosnak aranyos, de nem kövér ez egy kicsit? – másik nénikehang.
– Kövér? – kacag fel a másik – De aranyom, ennek kölykei lesznek!

Hoppá – ütöm fel a fejemet – Milyen macskáról is beszélgetnek?
Valahogy nem ez az a mondat, melyet az ember szívesen hall a kert végéből.

– Biztos vagy benne, hogy vemhes? – csodálkozik a hang.
– Biztos. Ha csak kövér lenne, akkor nem lenne ennyire határozottan gömbölyű a hasa.
– Dehát még olyan picike!
– Hát, korán kezdtük, mi cicus?

Alig vártam, hogy elmenjenek. Szörnyű gyanúm támadt. Végül távolodott a csoszogás, odasiettem a kerítéshez. Sztracsat Ella művésznő nézett fapofával a távozó kedves nénikék után.
– Te is, fiam, Brutus? – szegeztem neki a kérdést, de nem válaszolt. Ennek a fele sem tréfa.

Dóra délután jött haza, becsomagoltattam vele a macskát, irány az orvos. Igen, tervben volt a macska ivartalanítása, de előtte meg akartuk várni, hogy biztosan nálunk ragad-e. Erre vemhes lesz itt nekünk, 3 hónaposan. Igaz, Hópihét nem véletlenül hívjuk Pedofilnak, Gizit is csak az mentette meg, hogy tél volt és nem volt kedve kimenni a hidegbe.
Orvos. Tapogatja. Hümmög. Végül kinyögi: – Úgy látszik, tényleg vemhes.
A lányommal mindketten ledöbbentünk. Én majdnem annyira, mintha Dórára mondta volna. Aztán megegyeztünk. Már így is sok a macska, nem szeretnénk szaporulatot. A vemhességet – hála a röntgenszemű mamókának – hamar észrevettük, az ivartalanítás során megszakítható.
Ma este jött vissza Sztracsi a műtétből, pár órával ezelőtt kezdett ébredezni. Itt fekszik mellettem egy régi fiókból kialakított betegágyban, időnként összehányja, időnként kicserélem alatta a rongyokat. Néha erőt vesz magán, kimászik a fiókból, hátsó lábaival fekve tolja magát előre, ha nekimegy egy fotellábnak, kikerülni már nincs ereje, koppan és megáll. Ilyenkor odamegyek, megfogom a grabancánál és visszarakom a fiókba. Hjaj, te megesett macska, tényleg korán kezdted.