Érdekesek vagyunk

Az önérzetes szemétbedobó

Tegnap reggel a kilazult kerítésléceket szerelgettem a postaláda mellett, amikor megjelent egy hajléktalannak öltözött szórólap-bedobáló.
– Ember, ide ne dobjon be semmit, mert úgyis megy egyből a kukába! – szóltam rá, bántó él nélkül.
A fazon ennek ellenére felkapta a vizet.
– Nekem ne mondja meg, mit dobjak be és mit ne! Engem azért fizetnek, hogy ezeket a papírokat bedobjam!
– Na, most megy el a büdös picsába! – emeltem fel nyomatékosan a fúrót.
Elhátrált, de még onnan is hőbörgött.
– Akkor is be fogom dobni! Írja ki, ha nem kéri, akkor majd nem.
– Aha – fordultam vissza a kerítéshez.
Nyilván később bedobta.

Az olasz szakács és a szolgálatkész pincér

Ma pont előttem zárták be félórára a leletkiadó ablakot az SzTK-ban, így ráértem sétálni egyet. Nagyjából ebédidő volt, így beültem egy kerthelyiségbe enni valamit. Pincér jött, vele együtt az étlap is. Választottam.
– Egy pikáns csirkemell lesz, grillezett burgonyával.
– Elnézést, hanyas is a sorszáma? – kezdte bogarászni a pincér az étlapot – Tudja, a szakácsunk csak olaszul beszél.
Erre egy kicsit felszaladt a szemöldököm. Azért csak a 18ker szélén vagyunk, errefelé az ilyesmi nem szokás. De nem bántam.
Pincér el, hamarosan visszajött egy sörrel. Amíg vártam, nézegettem a környezetet. Zárt kerthelyiség, a konyha pedig – mivel grill ételekről van szó – kint, az asztalok között. A szakács sürgött-forgott. Egyszer el kellett mennie valamiért, menetközben barátságosan odaszólt hozzám.
– Egy perc és elkészül a sült!
Majd ő hozta ki az ételt, utána pár perccel pedig odajött, kedvesen megérdeklődni, hogy ízlik.
Magyarul.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *