Fényképek. Sok.

A hét elején letisztázódott a múltkori kirándulás számlája. A fényképezőgép reménytelenül meghalt, béke poraira. Szerettem, jól is teljesített… viszont azt is látni kell, hogy elég öregecske volt már (közel 6 éves), elrepült felette az idő. Ha az ember dslr gépekben gondolkodik, akkor úgyis az a stratégia, hogy az alapgépet időnként cseréljük, az objektívfarm meg marad. Hát, ha nem is így terveztem, de épp ideje volt már egy vázcserének. Az objektív szerencsére túlélte a kalandot és sikerült a polárszűrőt is visszaimádkoznom az élők világába. (Esetleg akit érdekel, az alagsori mágus, aki kezelésbe vette a cuccot, elárult egy-két hasznos trükköt. Például ha beázik egy elektronikus eszköz, akkor ne törekedjünk arra, hogy minél hamarabb kiszárítsuk. Ha vizes, hát vizes. Egészen addig, amíg nem tudjuk _rendesen_ kiszárítani, inkább tartsuk vizesen. Azaz vegyük ki belőle az akksit, amilyen gyorsan csak tudjuk, aztán vágjuk be az egészet egy nylonzacskóba, majd már kulturált körülmények között _szedjük szét annyira, amennyire csak lehet_. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy miközben a pacák beszélt, szórakozottan forrasztgatta lefelé a csatlakozókat az objektív darabjairól. Még egy érdekesség. Én lazán dobtam egy hátast, amikor a pacák megmutatta, hogy a Nikon objektívekben a fókuszmotor a négyszögjelet egy négycentis magnószalagról veszi, mely nemes egyszerűséggel palmatex-szel van felragasztva az obi belső felére. Emiatt van egy olyan – ránézésre idióta – szabály is, hogy Nikon objektíveket nem tárolunk mobiltelefon mellett, mert a nagyfrekvenciás jel tönkrevágja a magnófelvételt.)

Na, száz szónak is egy a vége, tegnap vettem egy Nikon D3100 alapgépet, aztán egész éjjel a gépkönyvet olvasgattam, meg a tekerentyűket tekergettem, ma pedig sétáltam egy nagyot a mellettünk lévő erdőben. Ideális idő volt: az erdő felvette az őszi ünneplő ruháját, a napocska is kisütött, remek fényviszonyokat teremtve. Már most szólok, az alábbi képeken semmit nem trükköztem: sem fotóboltot nem használtam, sem a váz mindenféle képmanipuláló trükkjeit. A semleges beállításoktól csak egy helyen tértem el, a fehéregyensúlyt naposra állítottam, lévén ezerrel sütött a nap. A fények _tényleg_ így néztek ki. A giccsadót ne nekem küldd, hanem a természetnek.

Ez még nem a séta, ezt a fát a teraszon ülve kaptam el.

From Öszi erdö 2011

Piros, zöld, kék.

From Öszi erdö 2011
From Öszi erdö 2011

Aztán kezdődik az erdő.

From Öszi erdö 2011

Padok. Nagyon visszafogtam magamat, mert tudom, hogy az erdei padok a gyengéim. De azért két kép így is bekerült a válogatásba.

From Öszi erdö 2011
From Öszi erdö 2011

A laposan sütő nap többször is eljátszotta azt a trükköt, hogy csak bizonyos fákat emelt ki a környezetükből. Minden zöldben, sötétzöldben álldogált, köztük pedig néhány fa borostyánszínben tündökölt.

From Öszi erdö 2011

Egy érdekesség, amikor az aljnövényzet kapta a reflektorfényt.

From Öszi erdö 2011

Ez pedig csak szép.

From Öszi erdö 2011

Sőt, még a nem annyira lombos erdőnek is megvolt a hangulata.

From Öszi erdö 2011

Azt már megszoktam, hogy emberformájú barmok ide hordják ki a szemetet, de ez a – valószínűleg teljesen kimerült és már nem regenerálható – ioncserélő oszlop, a kiszóródott gyantával, azért még meglepett.

From Öszi erdö 2011

Kutyaiskola.

From Öszi erdö 2011

És az a bizonyos Cséry-telep.

From Öszi erdö 2011
From Öszi erdö 2011

Vissza az erdőbe.

From Öszi erdö 2011

Az egyik kedvenc szakaszom. Hosszú ösvény, kétoldalt vigyázzban álló fasorral. Középen bónusz kerékpárosok.

From Öszi erdö 2011

Csak úgy, erdő.

From Öszi erdö 2011

Súlypont-emelkedés.

From Öszi erdö 2011

Távolban egy tornapálya-állomás.

From Öszi erdö 2011

Tudom, vandálok voltak. De akkor sem bírtam megállni vigyorgás nélkül. Nézdd csak meg, mi is a feladat? Egyik kezünkkel takarjuk el a szemünket, majd vakon közelítsük meg az állomást. Istenem, túl gyorsan jött.

From Öszi erdö 2011
From Öszi erdö 2011

Ez viszont egy véletlen találkozás volt. Elindultam egy ösvényen, amelyen még sohasem jártam – és bejutottam az FKF telepére. Már csak a kontraszt kedvéért is ideteszem a fényképet.

From Öszi erdö 2011

Nem is időztem ott sokat, visszasétáltam a zöldbe. Az erdőnek ebbe a részébe a közeli lakótelepről járnak ki a sporik, ez érződik is a hozzáálláson. Míg a másik oldalon, a kertvároshoz közel, természetes az, hogy köszöngetünk egymásnak, sőt, vadidegen emberekkel leállunk beszélgetni pár percre, ezen az oldalon már attól is meglepődnek, ha ráköszönök valakire.

From Öszi erdö 2011

– Ti mindannyian különbözőek vagytok!
– Én nem.
Azaz egy egyéniség.

From Öszi erdö 2011

Ideális fotótéma, télen is, nyáron is.

From Öszi erdö 2011

Mintha mintázatok lennének egy jeges ablakon.

From Öszi erdö 2011

Ez az a rész, amelyet nemrégen tarrá vágtak. Hát, elég sokára lesz még ebből olyan erdő, amilyen itt korábban volt.

From Öszi erdö 2011

Borbolyák. Talán a mieink is így néznének ki, ha egy csatornajavításnál nem szedték volna ki az összeset.

From Öszi erdö 2011

Ezek viszont már a mi cserszömörcéink. Az egyetlen sikertörténet a kertészkedésemben. Nagyon jól érzik magukat a környéken.

From Öszi erdö 2011

És mivel is lehetne zárni egy őszi írást? Ősz, elmúlás. Szomorúság.

From Öszi erdö 2011

Link:
A teljes album.

Mű és alkotó

Még én is elkövetem sokszor a hibát, pedig már évek óta próbálom tudatosan elkeríteni egymástól a két dolgot. Attól ugyanis, hogy egy szerző olyan dolgokat ír, melyekre azt mondom, nahát, pont ezt akartam én is mondani, attól még nem biztos, hogy az illető mindig ilyesmiket fog mondani. Egyáltalán nem biztos, hogy más témákban egyezni fogunk, sőt, az is lehet, hogy a következő írásában, ugyanezzel a témával kapcsolatban elveti a sulykot és erre már azt mondom, hogy ember, ez most sok lett.
Ez az egész szemléleti kérdés: nem az embert kell szeretni, aki alkot, hanem az alkotást. Az más dolog, hogy emberből vagyunk és bennünk van a kényszer, hogy valahogy viszonyoljunk az alkotóhoz is.

Mondok egy markáns példát. A 80-as években megszállott Csurka rajongó voltam. Nem túlzok, szép lassan levadászgattam az antikváriumokban mindent tőle. Nem volt kevés, gyakorlatilag egy teljes polc. Amikor alakult az MDF, még mondtam is a barátaimnak, hogy na, ez egy szimpatikus párt, ilyen emberekkel, mint Csurka, akik tökéletesen látják a világot és képesek pontosan értelmezni is. Aztán a kilencvenes évek vége felé nem győztem kihajigálni a könyveit. Még az antikváriumok is finnyásan utasították vissza. Szerencsére időben megjött az eszem és 4-5 novelláskötet megmaradt. Nem mondom, hogy a díszhelyre kerültek, jelenleg egy eldugott könyvespolc alsó sorában vannak, de vannak. A novellák ugyanis _jók_.

ps.
Tudtad, hogy az egyikben megírta a jövőbeli saját magát is? Egy kiöregedett és begyepesedett fazonról szól, aki valamikor a vízügyi atyaisten volt az országban, talán miniszteri rangban is, és nem bírja megemészteni, hogy elveszítette egykori hatalmát, mindenféle összeesküvés-elméleteket gyárt, a nagy visszatérést tervezgeti, miközben az aggkori szenilitásban már a testét sem tudja kontrollálni és csak csorog-csorog a nyála, amint iróasztalánál ülve bambán nézi a falat.

Kérdőív

Még a nyáron kaptam egy kérdőívet a Központi Statisztikai Hivataltól, mert ugye nemrég alapítottam egy céget. A kísérőlevélben leírták, mit tudnak rólam (mindent) – aztán a mellékelt kérdőíven megkérdezték ugyanezeket az adatokat.
– Ób@zmeg! – morogtam. De legalább ennyivel is kevesebb a munkanélküli.
Írták, hogy 15 nap, vagy küldik a spanyol inkvizíciót, de félrelöktem a paksamétát. Van nekem ezer más dolgom.
Nem mintha most nem lenne, de két nagyobb lélegzetű feladat között kerestem, hogy mivel tudnék kikapcsolódni. Aha, űrlapkitöltés! Üde, felemelő szórakozás.

Na, nézzük csak, mik is pontosan a kérdések? Aha! Itt van egy, amit eddig nem tudtak: mennyi bevételre számítok a következő évben? Kedves, sunyi kérdés. A válasz is hasonló: úgy tevezem, hogy egy éven belül éhenhalok.
Aztán a következő (a kiemelés eredeti):

A szervezet vállalkozói tevékenységéhez kapcsolódóan rendelkezik-e mezőgazdasági haszonállattal (szarvasmarha, sertés, juh, ló, tyúkféle, liba, kacsa, pulyka, házinyúl), illetve a megalakulásától számítva egy éven belül szándékozik-e tartani?

Igen. Csendestárs vagyok néhány marhában az államigazgatáson belül. Azért tudva, hogy pontosan tudják, hogy a főtevékenységem információ-technológiai szaktanácsadás – és ezt kedvesen meg is írták a kísérőlevélben – némileg fura a kérdés. Meg az utána következő tíz. (Oké, tudom, nem lehet egyénre szabott kérdőíveket küldeni… de akkor is bizarr.)
Oldal alján újabb kérdés: mennyi időmet vette el a kérdőív kitöltése? Izé, ebbe most beleszámít, hogy közben játszottam a Sztracsat Ella nevű kismacskával? (Azaz próbáltam elhajtani a billentyűzetről.)

From MiVanVelem

Szívesen máskor is.

Aztán az email elküldésekor a Google még megkérdezte, akarom-e felvenni a címzettet a chat partnereim közé? Úgy elképzeltem… aztán lemondtam róla. Nem vagyok túl jó a házinyulakban.

Blogban gondolkodni

Kicsit olyan, mint fényképben gondolkodni. Ha valakit egyszer elkapott a gépszíj és eljutott odáig, hogy szép lassan összerakott magának egy komoly fényképező felszerelést, akkor már nem tudja ugyanúgy nézni a világot. Már a nézésével komponál, automatikusan saccol záridőt, vagy rekeszt, kinek mi a kedvenc prioritása. És ha éppen van is nála fényképezőgép, akkor nem fél használni.
Ugyanez van a bloggal is. Aki rákapott egyszer az írásra, az már mindent blogban fogalmaz. Ahogy megtörténik vele, vagy körülötte valami, már komponál. Írja fejben a szöveget. Nem mindig tudja rögzíteni, persze, meg hát az ember memóriája véges, ezekből a fogalmazásokból a legtöbbször ugyanúgy nem lesz semmi, mint a szemmel komponált fényképekből.
De a látásmód azonos.

Mocsár

Csak arról jutott eszembe, mert mostanában éppen ilyesmiben tapicskálok. Amikor hirtelen egy csomó problémát kell megoldani, amikor egy csomó olyan dolgot kell elvégezni, melyhez előzetes végiggondolás szükséges – és amikor már kezd túlcsordulni az ember feje, akkor szinte naponta esnek be újak… ismerős? Természetesen ki lehet mászni belőle, priorizálni kell, időbeosztás, aztán ütni-vágni a nyavalyásokat. Csakhogy. Hiába osztod be az idődet a régi rutin szerint, hogy aszongya, ide kell egy ajánlat, az annyi, mint két óra… az ajánlat nem fog elkészülni ennyi idő alatt. Elkezded írni, aztán elmélázol és csak egy félóra múlva kapod össze magad, hogy izé, hol is jártam? Persze ilyenkor az ember ideges lesz, a francba, pont amikor szűk az idő, pont akkor nem haladok. És utána már az idegeskedés miatt sem halad.
Pedig kár érte. Ilyenkor ugyanis az agy nem hülyeségből kalandozik el, hanem elkezd elemezni egy másik problémát. Nem valószínű, hogy meg is oldja… de amikor ahhoz a másik feladathoz érkezel, hirtelen azt tapasztalod, hogy nézdmár, ennek pofonegyszerű a megoldása, miért is nem gondoltam már rá korábban? Nos, pont ez történt az elmélázásnál: gondoltál rá korábban.

Népszámlálás

A számlálóbiztosok október végéig már csak azokhoz csöngetnek be, akiktől nem érkezett kitöltött kérdőív elektronikusan vagy papíron – közölte Virágh Eszter, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) népszámlálási szóvivője szerdán az MTI-vel.
link

Izé… nem arról volt szó, hogy ez a kérdőív anonim?

Kimarad

Az egyik kommentben elejtettem, hogy vadul dolgozok egy regényen. A napokban futottam át, és találtam egy részt, melyet egészen biztosan ki fogok belőle törölni. Amikor írtam (félévvel ezelőtt), akkor még viccesnek tűnt, ma már nem. Másfelől meg nem is illik a történetbe.
Persze megírt, szerkesztett szöveget csak úgy nem dobunk ki, újrahasznosítva blogbejegyzésnek még jó lesz.

Kandi kamerás forgatás volt a lakótelepen. Két dublőrt beöltöztettek, kimaszkoltak: az egyiket Orbán Viktornak, a másikat Schmitt Pálnak. Ketten becsöngettek Péterékhez, a kamera meg biztos távolból vette a műsort.

Nyílt az ajtó. Péter lépett ki, kissé pislogva a napsütésben.
Ránézett az alacsonyabb figurára. Majd a magasabbra. Lassan visszanézett a kicsire. A csendet vágni lehetett.
– Sajnálom, nem vásárolunk kertitörpét – fordult a magasabbhoz és becsukta az ajtót.

A rendező a térdét csapkodta a röhögéstől.
– Szenzációs! – harsogta.
– Ha előre megbeszéltük volna, sem lehetett volna jobb – tromfolt rá vigyorogva a hangosító.
– Na, csöngessünk be megint, mondjuk meg a pacáknak, mi is volt ez!

Becsöngettek. Újból nyílt az ajtó. Péter állt ott, vízipisztollyal. Kérdezés nélkül lőtt.

Takarítás

Budapesten több mint harmincéves hidegrekord dőlt meg kedd hajnalban: Pestszentlőrinc külterületén mínusz 3 fokot mértek. Az eddigi fővárosi rekordot szintén a XVIII. kerületben rögzítették: 1970-ben mínusz 2 Celsius-fok volt.

Hát, ez az. Csak ledobáltuk a kajakokat, hogy majd kipucolom belőlük a dzsuvát… aztán reggelre mindig belefagy.

Én még fürödtem a Dunában. És te?

Hétvégén, egész pontosan vasárnap, gemenci túra volt betervezve. Nem, nem gyalogtúra az erdőben, hanem kajaktúra. Szintén az erdőben.
A megoldás a vízállás. A helyi ember szerint 515-ös vízállásnál már egész jól kajakozható az erdő.

From Segédlet

Az érsekcsanádi kikötőből indultunk, átkevertünk a Dunán, be a túloldali, Rezéti-ágba, azon el, el a sziget mellett, egészen a dél-nyugati tavakig. Ott egy csatornán be, majd feleveztünk a Malomtelelő-tóig, aztán indult a rakkenroll. A térképen ugyanis kisvasútvonal fel van tüntetve (fekete vonal), de vízi út, az nincs. Magas vízszint ellenben volt, így beeveztünk az erdőbe, ösvényeken, vízzel teli árkokon feleveztünk a Decsi Nagy-Holt-Duna tóig. (Az a hurka alakú tó.) Ezen végigmentünk, a túloldalon volt egy jó százméter hosszú csatorna, azon elmentünk a vasútvonalig, ott átemeltünk, végül a Rezéti-ágon vissza, aztán Érsekcsanád.

Attila be is jelölte a google térképen.

From Segédlet

Nagy vonalakban ennyi. Jöjjenek a részletek.

Reggel kilencre volt megbeszélve az indulás. Érsekcsanád Pestről jó 160 kilométer, elég korán volt az ébresztő. De mindenki időben ott volt, és nem sokkal kilenc után már a kajakokban billegtünk.
– Jártál már errefelé? – kérdezte Attila.
– Kajakkal még nem. Csak gépfegyverrel.
(Szekszárdon voltam katona. Amikor kitört a háború, Fadd-Dombori környékén bohóckodtunk. A lőterünk meg Baján volt. A tájon kívül volt még egy közös pont: a víz. Akkoriban ugyanis egy locsolókocsis zászlóaljnál szolgáltam.)

A Dunán simán átkeltünk. Néha ficergett a kajak egy-egy alattomos örvénytől, de nem volt gond. A Rezéti-ág abszolút csendben fogadott. Sajnos a sor végén mentem, így le is maradtam az élményről: a sziget bal oldalán, egy gázlónál két szarvas úszott át az élenjárók előtt.

Nem sokkal később kaptunk egy kis ízelítőt abból, mi vár ránk. Attila egy ‘nehogymár végig ilyen unalmas úton menjünk’ felkiáltással bevágott a fák közé, mindenki más meg követte.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

A második képet érdemes nagyban is megnézni, látszanak a víz alatt a mezei virágok, hangaszálak.
Itt tekeregtünk egy kicsit, élvezettel szlalomoztunk a fák között, aztán visszaeveztünk a holtágba.
Nem sokkal később elértük a tavakat, beosontunk és mindenki lecövekelt egy-egy fánál. Ebéd.

From MiVanVelem

Itt ért utól minket egy kettes kenu, benne egy férfi és egy nő.
– Már elkéstünk – szólt át köszönés után a hapsi – valószínűleg utánatok már elbújtak a szarvasok.
– Á, egyébként sem volt sok – legyintettem – Csak kettőt láttunk átúszni a gázlónál.
– Aha – mondta, és egy kicsit vörösebb lett a feje. De lehet, hogy csak a nap kapta meg hirtelen.

Nej egyik kezével a fába kapaszkodott, a másik szabadon maradt. Én egyik kezemmel a kajakjába kapaszkodtam, a másik nekem is szabadon maradt, így tulajdonképpen a két szabad kézzel mindent meg tudtunk oldani. Elértem a hátsó nagy tárolót, és ha Nej az én kajakomat is megfogta, akkor mindkét kézzel turkálhattam a csomagtartóban, nyithattam, zárhattam a zsákokat.
Itt ért az első baleset. A Laser hátsó rekeszének ez a vacak bepattintós gumis fedele van, egyszerűen képtelen voltam rendesen bepattintani. Két kézzel gyüszmékeltem, csapdostam, feszítgettem – végül beugrott. A bal hüvelykujjam meg ki. Pokolian fájt, nem is tudtam, hogyan fogok tudni továbbevezni… aztán megtaláltam a megoldást. A víz jéghideg volt, így csak be kellett mártanom időnként az ujjamat és lejegeltem. Azért vannak előnyei a kései kajakozásnak is.

Közben a kenusok már jöttek is visszafelé. Vagy amatőrök voltak, vagy félszegek. Vagy csak normálisak.

A Malomtelelő-tónál kiszálltunk. Úgyse hiszed el, miért. Megnéztük az erdei kisvasút állomását. Hangulatos egy állomás, remek rönképítményekkel, játszótérrel. És hagyományos vályús-pottyantós budival.
Nejtől turisták megkérdezték, mikor jön a legközelebbi vonat. Nem jutott eszébe az adekvát válasz, pedig milyen jól hangzott volna már, hogy ‘Sajnos nem tudom, én hajóval jöttem’.

Innen kezdett igazán bizarr lenni az út. Először áteveztünk a híd fölött.

From MiVanVelem

Ahogy a filmben is mondják, a híd túl messze van. Vagy túl alacsonyan. Utána sötét erdők követtek világos, vadvirágos réteket. Mindegyiken áteveztünk.
Az egyik réten Norbi megállt.
– Nézzétek már, itt úszik egy egér! Vajon csak úszkál, vagy az életéért küzd?
– Nem tűnik túl őszintének a mosolya – véleményeztem közelebb hajolva.
– Akkor kimentem.
– Hagyjad, szemmel láthatóan jól tud úszni, majd megoldja – javasolta Krisztina.
– Lehet, hogy tényleg csak az olimpiára gyúr.
Az egér közben kiúszott a kajakok közül. Norbi követte, próbálta felszedni az evezőlapáttal, de nem sikerült. Végül az egér unta meg.
– Hát, ez visszafordult – sóhajtott Norbi.
– Valószínűleg csak megkerülte a bólyát.

Aztán beszűkült az ösvény, sűrűsödött, először csak frankfurti leves lett belőle, végül már spagetti. Majd egy kanyarban elfogyott a patak, a fahulladék eltorlaszolta a folyást.
– Bezzeg a rábai csapatnál mindig van motorosfűrész! – jegyezte meg Attila.
Akárhogy is néztük, itt bizony át kellett emelni a kajakokat az akadály felett.

From MiVanVelem

Pontosabban mellett, mert ez már volt akkora dzsuva, hogy hosszabb legyen, mint a kajak.

Aztán ezt játszottuk végestelen végig. Vagy hetvenkettő akadály volt előttünk. A legtöbbjének elég volt csak nagy sebességgel nekimenni, aztán a kajakok átsiklottak az ágak, gerendák felett. Ezek igazából még csak akadállyá sem álltak össze, csak éppen nem látszott a víz a fatörmeléktől. Volt néhány, ahol fel kellett robbantani az erődöt. Én a sor végén haladtam, ha messziről hallottam, hogy törnek az ágak, már tudtam, hogy az élcsapat bontja az aktuális akadályt. És persze volt egy csomó, ahol semmilyen trükk sem számított, ki kellett szállni és cipelni az erdőben a kajakokat. Mit mondjak, reggel egészen biztosan nem számítottam arra, hogy napközben kullancsokra kell figyelnem miközben erdei csapásokon kajakokat fogok cipelni, ügyesen kerülgetve a szarvas- illetve vaddisznóürüléket.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Aztán megérkeztünk minden akadályok ősanyjához. Attila és Norbi kiszálltak, megnézni, hogy milyen hosszan terül el az összeállt fatörmelék. Ami biztos volt, hogy vissza már nem fordulunk: pár száz méterre voltunk a Decsi-tótól, visszafelé meg egy csomó megerőszakolt gát várt volna ránk.
Amíg keresték az utat, fényképezgettem egy keveset. Előreosontam, aztán vissza… csak éppen az ment ki a fejemből, hogy a napszemüvegemet nem akasztottam be a spricó kéményébe, hanem hanyagul csak ledobtam magam elé. Nyilván leesett, nyilván elsodorta a víz, nyilván nem találtam meg. Ha valaki arra jár és lát egy szarvast Bloc Stoat XL polárlencsés napszemüvegben, akkor adja át neki az üdvözletem. Az biztos, hogy nekem ez volt az utolsó drága napszemüvegem, az én kalandozós túráimra bőven elég az ezerforintos eldobható kategória is.
A szarvasokkal egyébként nem hülyéskedtem. Miközben vártuk a felderítő csapatot, közvetlenül az orrunk előtt vágott át az uszadékfák között egy szépen megtermett bika.

Végül visszaértek a fiúk, jó hírt hoztak: ha ezen átrágjuk magunkat, akkor valószínűleg több akadály már nem lesz. (Mondjuk, Attila már az elsőnél is ezt mondta.) Nos, átrágtuk. Itt már egészen profi módon szálltunk ki, húztuk fel a magas és meredek partra a kajakokat, cipeltük át, engedtük le és szálltunk bele vissza. (Norbi az elején becsúszott kajakostól, úgy tűnt, hogy élvezte, de azért többször nem próbálta ki.)

Az akadály után még jött egy pad. Ezen mindenki megpróbált lendületből átsiklani, végül mindenki fennakadt. Még én is, aki a lendület m*v-jéből helyből elég tetemes m-mel rendelkezem. Sajnos ugyanez az m vonatkozik a súrlódásra is, dehát a fizika már csak ilyen szenyó. Attila kiszállt és mindenkit átrángatott. A túloldalon a kajakok egy kicsit begyorsultak, Nejé egy kicsit oldalra is, a leányzó még ügyesen megtámaszkodott, így végül nem borult, de vagy harminc liter víz befolyt a kajakba. Ez úgy kertlocsoláskor nem sok, de benne ülni, nem olyan jó. A legelső nyugis helyen kapott szivacsot, merincset, aztán kialmozott maga alól.
Még belefutottunk egy meglehetősen hosszú akadályba, de ekkor oldalt már feltűnt a tó, így nem foglalkoztunk a faágakkal, áthúztuk a kajakokat egy réten és a tónál voltunk. Megcsináltuk.
Ahogy Attila fogalmazott, a lottó ötösnek nagyobb az esélye, mint hogy olyan emberrel találkozzunk, aki már átjött ezen a szakaszon kajakkal. Nej, ahogy ücsörgött a csuronvizes nadrágjában, valószínűleg abban a pillanatban inkább a lottóötöst választotta volna.

A tó már nagy volt. Szokatlanul nagy. Nem lógott be semmi oldalról, nem kellett rágyorsítani, hogy átcsússzunk a fatörzsek felett, békésen, kényelmesen eveztünk a gyönyörű napsütésben.

From MiVanVelem

Sulyommező a tavon.

A tó végén volt egy kis gubanc, mire megtaláltuk a feltöltő csatornát, de aztán meglett ez is. Habár most azt írtam, hogy feltöltő csatorna, ott és akkor ez valahogy nem realizálódott bennem. Legalábbis sokáig nem, és ennek később csúnya következményei lettek.
A Dunának ugyanis, magas vízállásnál, erős sodrása van. Emiatt erős a sodrása a Rezéti-ágnak is. A kisvasút töltése alatt pedig van egy lyuk – kajaknak kicsi, víznek viszont éppen elég – ahol szép tempóban dől be a víz a csatornába és azon keresztül a Decsi-tóba. Na, mi viszont mi pont ezen a csatornán evickéltünk fölfelé. Elég volt egy helyen elbambulnom, aztán a sodrás nekivitt egy ferdén benyúló faágnak, akartam egy nagyot húzni, hogy kikerüljem, de a lapát tolla beleakadt az ág villájába, próbáltam ugyan kiakasztani, de a sodrás meg vitte alattam a kajakot – és már be is fordultam a vízbe.
Azt szokták mondani, hogy a víz alatt nem szabad pánikolni. A kajakos magától kicsúszik a kajakból, nálam pedig, az eddigi tapasztalataim szerint, még a hullámköténnyel sincs gond, mert a súlyomtól kiakad. Most nem ez történt. Lógtam fejjel a víz alatt, a hullámkötény nem engedett, nekem pedig az jutott az eszembe, hogy pont így szoktak kajakosok ártatlan helyzetben megfulladni: szerencsétlenkednek a kibújással, közben meg az erős sodrású víz beviszi a kajakot egy uszadékfa kupac alá, aztán a kajakos beszorul. Szerencsére amíg az agyam ezen sportolt, a kezem automatikusan megkereste a spricó hurkát és feltépte. Csakhogy ekkor már nem volt meg a borulás lendülete, így messze nem csúsztam ki magamtól, úgy kellett féregmozgással kikászálódnom. Jó nagy levegőt vettem, amikor végre kikerült a fejem a víz fölé.
Persze ekkor még mindig igen nagy szarban voltam. A víz sodort lefelé, próbáltam kajakostól a part felé úszni, de a sodrással szemben esélyem sem volt. Hatalmas szerencsémre a lábam egyszer beleakadt egy sziklába, és ehhez a ponthoz úgy ragaszkodtam, mint öregasszony a nyugdíjához. Megálltam, megfogtam a kajakot… és álltam. Se előre, se hátra. Szaporákat pislogtam előre, vajon észrevette-e valaki, hogy baj van. (Szinte végig én mentem leghátul.) Szerencsére Attila látta, hogy valami nem stimmel, visszajött. Megfogta a kajakot, én pedig elrúgtam magam a sziklától és egy vetődéssel elértem egy gyökeret. Kihúztam magamat, majd a gyökereken, centiről centire felhúzódzkodtam a sáros, csúszos és legfőképpen meredek parton. Közben Attila került bajba, a két kajakkal már nem tudott felfelé jönni, vitte lefelé a sodrás. Leszaladtam pár métert, ő is kijött oldalra pár métert, végül be tudtam nyúlni a kajak orráért. Kihúztam, felrángattam, kipumpáltam, kitörölgettem. Mármint a kajakot. Attila segített a visszaszálláskor (ez sem volt piskóta abban a sodrásban, a kapaszkodó gyökerem az első pár másodpercben elszakadt), aztán mentünk tovább. Persze, ijedt voltam, meg csuromvizes, de már túl voltam a nehezén.

Nej pár méterrel feljebb várakozott, egy gyökérbe kapaszkodva. (Minket nem látott.) Nem is csodálom, hogy nem mert egyedül továbbmenni, a sodrás ugyanolyan gyors volt, előtte pedig néhány faág elég bonyolult pályát rakott össze: éles folyosó jobbra, utána hegyes kanyar balra. Elindult, aztán a kajak orra beleakadt egy villába, ettől hátracsúszott, így a kajak háta is beleakadt egy másik villába. Kész. A kajak beleágyazódott az uszadékba. Sőt, nemcsak belegyazódott, de annyi plusz felületet is adott, hogy az egész komplexum elindult lefelé. A parthoz közel, jobboldalon elcsörtettem mellette (itt azért jól jött, hogy a Kodiak egy tank és nincs grönlandi módra felhúzva az orra), így le tudtam nyomni az első beakadt ágvillát, Attila ugyanezt megtette hátul, így Nej kiszabadult. Mindhárman áthámoztuk magunkat az úszó erődön és már csak pár tíz méterre voltunk a töltéstől. A kiszállás nem volt túl egyszerű, Nej egyik lába beakadt egy gyökér alá, a másik lábával meg pont ezen a gyökéren állt. Az escher-i szituációt végül valahogyan sikerült megoldania, de nem volt kisimult az arca, amikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt.

A többi már rutinmunka volt. Átcipeltük a kajakokat a jó ötven méterre lévő beszállóhelyig. Mit mondjak, volt hangulata: megfogtuk a dögöket, mentünk az erdei ösvényen, kereszteztük az erdei vasút útját, néztünk jobbra, néztünk balra, vonat nem jön, mehetünk. Úgy belegondolok, hogyan pisloghattak volna ránk a turisták, ha éppen jön egy vonat, mi meg sétáltatjuk a kajakokat az erdei ösvényen.

Beszálltunk és kábé egy óra evezés után kikötöttünk a kocsik mellett. Én próbáltam nyomni néhány erősebb szakaszt, hadd melegedjen a vizes aláöltözetem. Ez nagyjából sikerült is, kellemes meglepetésemre nem fáztam különösképpen. (Száraz ruhát nem vittem, elméletileg arról volt szó, hogy csak evezünk egy békéset a Rezéti-ágban.)
Kocsi, pakolás. Na, ez már szar volt. A nap lement, a hűvösben bizony kellemetlen volt a vizes cucc. Gyorsan ittam is egy sört, oldandó a stresszt.
Ahogy szedtem szét a cuccokat, két meglepetés is ért. Az egyik, hogy a múltkori mobiltartó tok jól vizsgázott. Igen, kapott még egy esélyt. Habár a borulás után a napi tárolóban megint állt a víz, a tok kívülről tocsogott, de belülről csontszáraz volt. Ergo a múltkor én voltam a balfék. A másik meglepetés sokkal kellemetlenebb volt: a fényképezőgép zsákjában állt a víz. Pont beszéltük is Attilával indulás előtt, hogy ez a fajta vízálló zsák nem tökéletes, harmatszerű pára mindig van benne – de itt nem harmat volt, hanem rengeteg víz. Az SD kártya túlélte, a fényképezőgép jelenleg szétszedve szárad, de túl sok esély nincs a gyógyulására. Hétfő este tesztelésképpen összeraktam, se kép, se hang. Oké, hogy 6 éves D40 váz, lassan úgyis cserélni kellett volna – de egy-két év még bőven benne volt. Sokkal nagyobbat ütött, hogy a 18-135-ös objektív fókuszmotorja is beragadt. Ha nem javítható értelmes áron, akkor napokig fogok zokogni a padláson.

Aztán a hazaút. Nej vezetett, de egy óra után kijött rajta a fáradtság. Cseréltünk. A többi autós valószínűleg nagyon nem érthette a helyzetet, hogy az addig poroszkáló kajakos autó miért kezdte vadul visszaelőzgetni őket. Kilencre érkeztünk haza, vettem egy forró zuhanyt, aztán pakolásztunk, este 11 körül jutottunk oda, hogy mehettünk aludni. A lakás tele van sáros, vizes cuccokkal, de ezeket majd apránként feldolgozzuk.

És akkor végül néhány fénykép, ömlesztve:

From MiVanVelem

Befelé a sötét erdőbe

From MiVanVelem

Fényképezik a fényképészt

From MiVanVelem

Sóhajok hídja

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Éppen nincs sehol egy farakás sem

From MiVanVelem

Evezés a réten

From MiVanVelem

Tanácstalanság a kijáratnál

 

Soha nem tudhatod, mitől hízol

Ezt idős mamókák szokták a kisgyerekeknek mondogatni, de van, amikor más, mondhatni súlyos értelmet kap a szólás.

Kábé másfél évvel ezelőtt ugrott ki egy orvosi vizsgálaton, hogy magas a vércukrom. Akkor azt mondta a doki, hogy vagy lefogyok, vagy elkezdek szedni rá valami gyógyszert. De ha a gyógyszer mellett döntök, akkor azt már életem végéig szednem kell.
Naná, hogy az első variációt választottam.
Szépen el is indult a súlyom lefelé. Hogy konkrét legyek, 115 kilóról lementem 106-ra (cukor 6 alá), és mivel életmódváltás volt mögötte, meg szándékosan lassú tempót választottam, így esélyem is volt rá, hogy megmarad.
Egészen két héttel ezelőttig.
Hétfő reggel állok rá a mérlegre: 107,5. Hmm, nem öröm, semmiképpen sem az, de azért nem is kell miatta a Dunába ugrani. Mondjuk úgy, hogy figyelmeztetés. Kedd reggel, mérleg: 108,5. Na, ez már kiverte a biztosítékot. Ellenpróba, mérekezés a földszinti mérlegen, ugyanannyi. Két nap alatt 2,5 kiló súlygyarapodás, az nem normális. Végigjátszottam fejben, mi történt az utóbbi időben. Hétvégén szezonzáró. Óvatosan ettem, óvatosan ittam. Hétközben meg a szokásos rutin. Akkor mi a fene van? Szerda reggel. Már félve néztem a mérlegre, és jogosan: 109,6. Szédülten bóklásztam be a hálószobába. Három nap alatt 3,5 kiló hízást még a testépítők sem tudnak produkálni. Most mi az isten haragját csináljak? A kaján nem nagyon tudok fogni, intenzíven mozogni a baleset miatt nem tudok, marad a séta. Jártam is egy nagyot a városban. Az elkövetkező napokban a súlyom megállt a 109,5 körüli magasságon. Hétvégén régi cimborákkal bográcsozás, kaja, pia. Hétfőn már eleve féltem, de nem történt semmi. Ugyanúgy 109,5. Aztán kedden is ráálltam és ekkor jött a gyomorszájas: 110,5. Betámolyogtam a szobába, fellapoztam a noteszemet. (Másfél éve írom a vércukrot, a vérnyomást meg a súlyt.) Utoljára 2010 novemberében jártam ezen a magasságon. Közel egy év súlynyeresége ment el egy hét alatt. Úgy, hogy gyakorlatilag semmit nem változtattam az életformámon: kaja ugyanaz, anyagcsere változatlan, mondjuk intenzív mozgás helyett csak lanyha mozgás, de ilyen kéthetes periódus volt már sokszor és soha nem kaptam ekkora büntetést.
Akkor mi a fészkes fene lehet ez?
Nem mondanám, hogy nem viselt meg. Az életkedvem teljesen elment. Elveszett egy év. Úgy, hogy fogalmam sincs, mitől indultam így be és mi fogja megállítani. Mi van, ha meg se tudom állítani és hozzá kell szoknom egy durva gyarapodáshoz?
Szerda. Maradt a 110,5. Újból fellapoztam a noteszemet és nézegettem, hogyan is alakultak az értékek. Ekkor szúrtam ki, hogy tulajdonképpen pár nappal azután vadultak be a kilogrammok, miután volt az a szerencsétlen bringás karambolom. Mi is történt nem sokkal utána? Voltam kórházban, felírtak egy fájdalomcsillapító port én pedig elkezdtem szedni. Még néztem is, hogy ezek nem szarral gurigáznak, igen durva mellékhatásai vannak a gyógyszernek. Szerencsére egyik sem jelentkezett, a mellkasi fájdalom pedig csitult. Viszont a súlyom azóta nő, igen durván.
Ellenteszt. Szerda este már nem vettem be. Csütörtök reggel, mérleg: 107,8. Ilyen nincs. Ezt csinálja utánam valaki: alvás közben fogyni majdnem 3 kilót! A gyógyszert nyilván elrekkentettem. Persze, most rosszabb. A bordám újra fáj, csütörtök este megint nagyon vacakul aludtam. Péntek reggel újabb mérés: 106,5. Welcome. Újra a megszokott súlytartományban. A fájdalommal meg nem kell foglalkozni, még két hét, és elmúlik magától.

Újságolvasási egyszeregy

  1. Ha a cím végén kérdőjel van, azt a cikket nem olvassuk el.
  2. Ha a cím túlságosan blikkfangos, azt az írást nem olvassuk el.
  3. Ha a cikkben szerepel számnév olyan formában, hogy félXX (félmillió, félezer, stb), akkor azt a cikket nem olvassuk el.
  4. Ha a cikkben szerepel az ‘akár’ szócska, húzunk egy strigulát. A harmadik vonal után otthagyjuk a cikket.

Bizonyos jelek

Dóra éppen most ad tejet a teraszon egy kismacskának. Annyira mondjuk nem kismacska, nagyjából akkora, mint Géza lenne, szóval valószínűleg egy sarzsból származnak. Előérzeteim vannak.

A macska egyébként reggel esett be hozzánk, de szószerint. A napernyőn mászkált és nem vette észre, hogy arra a részre tévedt, ahol felfeslett a varrás. Átesett rajta, de a karmaival még megkapaszkodott. Éppen odasétáltam a teraszajtóhoz, kikukucskálni, milyen idő van, amikor megláttam, hogy egy macska lóg előttem a levegőben. Egy ijedt macska.
Végül elengedte, repült vagy 2,5 métert, de nem szaladt el, hanem odanyomta az orrát az ajtó üvegéhez.

From MiVanVelem
From MiVanVelem
From MiVanVelem

Tessék megfigyelni a területvédő felállást: az egyik fekete démon a kertkaput védi, a másik a teraszbejáratot.

From MiVanVelem

A macska státuszában nem vagyok biztos, a lakásba még csak bedugta az orrát és nem nagyon jött beljebb. Lehet, hogy elmegy, lehet, hogy külsős macska lesz belőle. Meglátjuk.

Törmelék

  • Ezek a peremfeltételek rohadt fehérmájúak. Először lefektetni kell őket, utána meg kielégíteni.

  • Egy érv az evolúció ellen: ha csak a szép nők szaporodnának, Anglia már rég kihalt volna.

  • Igazából akkor derül ki, hány egyensúlyozó zseni él a családban, amikor kezd megtelni a kuka.

Érdekesek vagyunk

Az önérzetes szemétbedobó

Tegnap reggel a kilazult kerítésléceket szerelgettem a postaláda mellett, amikor megjelent egy hajléktalannak öltözött szórólap-bedobáló.
– Ember, ide ne dobjon be semmit, mert úgyis megy egyből a kukába! – szóltam rá, bántó él nélkül.
A fazon ennek ellenére felkapta a vizet.
– Nekem ne mondja meg, mit dobjak be és mit ne! Engem azért fizetnek, hogy ezeket a papírokat bedobjam!
– Na, most megy el a büdös picsába! – emeltem fel nyomatékosan a fúrót.
Elhátrált, de még onnan is hőbörgött.
– Akkor is be fogom dobni! Írja ki, ha nem kéri, akkor majd nem.
– Aha – fordultam vissza a kerítéshez.
Nyilván később bedobta.

Az olasz szakács és a szolgálatkész pincér

Ma pont előttem zárták be félórára a leletkiadó ablakot az SzTK-ban, így ráértem sétálni egyet. Nagyjából ebédidő volt, így beültem egy kerthelyiségbe enni valamit. Pincér jött, vele együtt az étlap is. Választottam.
– Egy pikáns csirkemell lesz, grillezett burgonyával.
– Elnézést, hanyas is a sorszáma? – kezdte bogarászni a pincér az étlapot – Tudja, a szakácsunk csak olaszul beszél.
Erre egy kicsit felszaladt a szemöldököm. Azért csak a 18ker szélén vagyunk, errefelé az ilyesmi nem szokás. De nem bántam.
Pincér el, hamarosan visszajött egy sörrel. Amíg vártam, nézegettem a környezetet. Zárt kerthelyiség, a konyha pedig – mivel grill ételekről van szó – kint, az asztalok között. A szakács sürgött-forgott. Egyszer el kellett mennie valamiért, menetközben barátságosan odaszólt hozzám.
– Egy perc és elkészül a sült!
Majd ő hozta ki az ételt, utána pár perccel pedig odajött, kedvesen megérdeklődni, hogy ízlik.
Magyarul.

Magyarázat

Azt hiszem, kell néhány sor az előző írás értelmezéséhez. :)
Már régóta a fejemben van egy nyolc novellából álló kötet. Ezek teljesen különálló írások, egy közös van bennük, hogy különböző – olykor groteszk – szempontból mutatják be az emberiséget, azon belül is mindegyik novella egy-egy gondolatkört. Ismerve a naptáramat, ebből két-három éven belül nem lesz semmi. Így nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy kedvcsinálónak közöljem az egyik novella bevezetését. Mire ebből könyv lesz, úgysem emlékszik már rá senki.

Jerzy

Cyryl, a világhírű filozófus karalábé a veteményesben élt. Itt született, itt tanulta meg, hogyan kell fotoszintetizálni, itt írta első zsengéit. Tanítói hamar felfedezték különös tehetségét: képes volt a mindenki által megszokott eseményeket teljesen más szemmel látni, bátran feltételezett, majd kitartóan vizsgálta felül, próbálta igazolni feltételezéseit. Már kamaszkorában nagy sikert aratott a forradalmi hangvételű “Vajon minden veteményeskertben ugyanolyan növények élnek?” című esszéjével. Habár sokan sci-fi kategóriába sorolták az általa fantáziált élőlényeket, de Cyryl nem adta fel. A tanulmányát nem sokkal később követte a “Mi a célunk a világban és ez milyen összefüggésben van azzal a fura, mozgó lénnyel, aki vizet ad nekünk?” című értekezés, mely szintén hatalmas felfordulást, mondhatni pánikot keltett a veteményesben. Több filozófus is vitába szállt vele, mondván, hogy víz máshonnan is jön és egyáltalán nem biztos, hogy a kétlábúnak olyan fontos szerepe van a világmindenségben. Cyryl egy bravúros pamflettel csinált bohócot a támadóiból, bebizonyítva, hogy a víz forrása egyáltalán nem lényeges, sokkal fontosabb, hogy a túlvilág valahogy a kétlábúakon keresztül érhető el, így ők sokkal meghatározóbbak számukra, mint a véletlen vízforrás.
Cyryl jelenleg az eddigi legforradalmibb gondolatát készült kifejteni. Egyre erősebbé vált benne ugyanis az a meggyőződés, hogy a túlvilág nem létezik, és ezzel párhuzamosan felsejlett benne a gyanú, hogy az az anyag, amivel a kétlábúak trágyázzák a talajt, valamilyen módon kapcsolatban áll a korábban eltávozott, sokak által elpusztultnak vélt növényekkel – azaz a túlvilág helyett sokkal inkább valami körforgás jellemzi a világmindenséget. Teljes egészében még nem merte elővezetni a feltételezését, de halványan sejtetni engedte, hogy élete nagy felfedezésének küszöbén jár.
Akár így, akár úgy, az írásai mindenkit megérintettek. Hamarosan az egész kertészetben tisztelték, később pedig elérte a világhír is.

Jacek és Karol, a szimpatikus fiatal marharépa pár közvetlenül Cyryl mellett éldegélt. Határozottan büszkék voltak, hogy a nagy filozófus szomszédságában laknak. Jó barátságot ápoltak egymással, Cyryl is kedvelte a nyitott gondolkodású, értelmes házaspárt.
– Ahoj, Cyryl!
– Ahoj, Jacek! Hogy’smint?
– Köszönöm, remekül! Az egyik hajszálgyökeremmel találtam egy kis nitrogént és ma majdnem egy centit nőttem!
– Ez igazán remek hír!
– Az, bizony. De úgy látom, a te leveleid is zöldebbek lettek ma egy kicsivel.
– Hát, igyekszik az ember – udvariaskodott Cyryl.
– És hogy haladsz az új tanulmányoddal?
– Nehezen, de haladok.
– Biztos nagyot fog ütni – vigyorgott Jacek.
– Azt lefogadom. Egészen vad gondolataim vannak, csak még nem tudom bizonyítani. Belegondoltál már például, hogy honnan került az a nitrogén a földbe?
– Odarakta a Mindenható. Ezt mindenki tudja.
– Nana – somolygott Cyryl – Nana.
– De jó neked, hogy olyan okos vagy – sóhajtott Karol – Átlátni egy ilyen bonyolult világot, új összefüggéseket észrevenni… igazán izgalmas lehet.
– Azért mi sem élünk rosszul – simogatta meg lágyan a leveleivel Jacek Karol arcát – Megvan mindenünk, hamarosan már magokban is gondolkozhatunk.
– Óh, te – pirult fülig Karol.

Kékharisnya másodéves bölcsész volt. Nem az a fajta, aki csak azért ment bölcsésznek, mert semmi ötlete sem volt, mit kezdjen magával – ő vadul szerette a bölcsészetet. Akarom mondani, a Bölcsészetet. Elsős korában végigrágta a teljes filozófiatörténetet. Minden időpazarlástól lelkiismeret-furdalása támadt, még evés közben is olvasott. A filozófusokat istenítette.
– Bárcsak találkozhatnák egy élő mesterrel is – ábrándozott el néhanapján – Mellette élnék, lesném minden gondolatát. Tanúja lehetnék, hogyan születnek a nagy eszmék! Én lennék mindene, hű társa, szerelme – nekem pedig ő lenne az egész világ!
Az egyetemi oktatókat lenézte, a diákokat szintúgy. – Hülye biflamajmok – gondolta – Semmi eredetiség sincs bennük, csak visszakérődzik az agyonrágott eszméket.
Mivel hamar kivégezte a hivatalos filozófiákat, elkezdett foglakozni a perifériára sodródott, kevesek által ismert gondolatvilágokkal. Szorgalmasan eljárt péntek éjjelente az illegális filozófusok külvárosi romkocsmákban tartott gyűléseire, de makacsul visszatérő tagja volt az Anonim Filozófusok szeánszainak is. Itt ajánlották neki először Cyryl munkáit. Kékharisnyát egyből lenyűgözték Cyryl merész eszmefuttatásai, pengeéles logikája. Határozottan felvillanyozta, amikor kiderült, hogy kortárs filozófusról van szó. Bevetette a teljes kapcsolati hálóját, rosszarcú egzisztencialistákat vesztegett meg, elvadult, sötét helyeken faggatott ki elvadult, sötét neoplatonistákat… de végül megszerezte a kertészet címét, ahol Cyryl alkotott.
Másnap már kora reggel az út szélén stoppolt, délben pedig belépett a kapun. Dobogó szívvel nézett szét a krumpliföldön, tekintete beleütközött a kukoricamező falába, visszavándorolt a paradicsomtövekre, aztán megállapodott a konyhanövények veteményesén. Ott! Ott vannak a karalábék is!
Lassú léptekkel megközelítette az ágyást. A zöldségek hallgattak.
– Cyryl? – kérdezte bátortalanul.
– Igen, én vagyok – válaszolta az egyik karalábé.
– Cyryl! – kapta kezét a szája elé a lány – Istenem! Cyryl!
A karalábé zavartan nézett rá.
– Miben segíthetek? – kérdezte udvariasan.
– El se hiszem – próbálta összeszedni magát Kékharisnya – Cyryl, a nagy filozófus itt van előttem és beszél hozzám!
Cyryl elmosolyodott. Nem volt hiú, de jól esett neki az aposztrofálás.
– Nyugodjon meg, kislány. Ugyanolyan karalábé vagyok, mint mindenki más. Foglaljon helyet és mondja el, miért keresett meg.
Kékharisnya leült a borozdába. Először még lámpalázasan, később már egyre határozottabban mesélte el, mennyire odavan a filozófiáért, hogy átrágta magát az összes filozófus munkáin, hogy mennyire elege van a poros eszmefuttatásokból, mennyire vágyik új, friss gondolatokra és mennyire magával ragadták Cyryl munkái. Cyryl kicsit fészkelődve hallgatta. Időnként próbált közbe-közbeszólni, de Kékharisnyát magával ragadta a lendülete. Miközben beszélt, egyre jobban beleélte magát a képzeletvilágába, összemosódott előtte a valóság az ábrándjaival. A fantáziájában már korábban is úgy képzelte, hogy ő és Cyryl rajonganak egymásért és ez a kép annyira elvakította, hogy valóságnak érezte. Észre sem vette, mikor váltott át tegeződésbe, később pedig már csak az én kis cuki filozófusomnak nevezte Cyrylt. Végül hirtelen mozdulattal előrehajolt és megragadta Cyrylt, hogy megcsókolja.
Cyryl a beszéd során egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Aztán amikor a lány megragadta és hozzádugta a száját, hirtelen megvilágosodott: az emberek megeszik a növényeket!!!
– Segítség! Segítség! – kiáltotta.
– Ne ordíts! Szeress! – tüzelt a lány.
– Zöldségek! Segítsetek!!
– Nem érted, hogy szeretlek!? – tépte ki a földből Cyrylt a lány.
– Jaj! Jaj! Segítség!!
– Te piszok dög! – kapta fel a vizet Kékharisnya – Hát nem szeretsz?
– Segítség!!
– Ha nem leszel az enyém, akkor ne legyél másé sem! – kiáltotta a lány, majd kirántotta Karolt és keresztüldöfte vele Cyrylt.
Jacek artikulálatlanul felsikoltott. Kiugrott a földből és gyökerein csámpázva vadul megtámadta Kékharisnyát. A lány meglepetésében hátrahőkölt, elvesztette az egyensúlyát és hanyattdőlt. Szorult helyzetében a nők legvégső fegyveréhez nyúlt, széttette a lábát. Jacek szeme előtt összefolyt minden, nem érzett, nem látott semmit, csak rohant előre, bosszút akart állni. Odaért, döfött… és belecsusszant Kékharisnyába. Hamar észrevette, hogy nem ért célt, próbált kihátrálni, hogy újra támadjon, de a lány nem engedte el. Jacek kicsusszant pár centit, de a lány utánaaraszolt. Heves harcukkal feltúrták a veteményest, csak úgy repdestek körülöttük a petrezselymek, zellerek és póréhagymák. A kerítés mellett Cyryl haldoklott: – Tehát ennyi. Hamarosan választ kapok a kérdéseimre – suttogta elhalóan. Karol már korábban elvesztette az eszméletét. Végül a veteményesben is véget ért a küzdelem, Jacek elfáradt, elernyedt.

Így született meg kilenc hónap múlva Jerzy, aki formailag ember volt ugyan, de lélekben marharépa.

Kajakos szezonzáró, evezés nélkül

From MiVanVelem

Mindez úgy, hogy a szezonnak egyre inkább nincs vége, hiszen amilyen jó az idő, folyamatosan tervezgetjük az újabb túrákat. De már évek óta hagyományosan ekkor zárjuk az idényt, és hagyományosan a Tisza-tónál. (Bár minden évben merülnek fel alternatívák, de valahogy mindig a Tisza-tó nyer.)

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Jelenleg egy faházban írom ezeket a sorokat… és zokogok. Minden adott ahhoz, hogy tökéletes legyen az élmény: az idő koranyári napsütés, a tó vízszintje kellemesen magas, a társaság pedig számos és jó hangulatú. Csak éppen nem merek kajakba ülni. A gyógyszerek és a fájdalomcsillapító hatására a fájdalmaim jelentősen csökkentek ugyan, de még van néhány mozdulat, melyek váratlanul belémhasítanak. Meg fogalmam sincs arról, hogy lehet-e már terhelni a sérült izmokat. Szóval lejönni lejöttem, kajakot is hoztam… de nem én megyek vele. Inkább ülök a faházban és a körmömet reszelgetem.

A lejövetel abszolút rendben volt. Összepakoltam a bőröndömet, olyan Lidi bácsisan, jó nehéz is lett.

Batyujában sör, pálinka,
Úgy ment a Lidi bácsi a vásárba, csuhajja.

Más kérdés, hogy néhány apróságot (pl. valamilyen cipő) otthon felejtettem, dehát minden nem lehet tökéletes. Időben indultunk, időben érkeztünk. A magam részéről szeretem a buli előtti hangulatot és szeretem látni ahogy a tétova semmiből egyszerre csak hangzavar, áttekinthetetlen kavarodás lesz.
Ebben hiba nem is volt, először csak a tűz égett, aztán lassan gyülekeztek mind az emberek, mind a gonosz italok, az idő telt, a fáradtabbak elszállingóztak, maradt egy kitartó mag, végül ők is elfáradtak. Szolíd, kellemes este volt. Hajnal kettőkor értem be a faházba, felhúztam a mobilomat reggel hétre, gondoltam, azért csak szolidarítok a többiekkel, még ha a túrát ki is hagyom. Nos, nem jött össze, úgy átaludtam a kütyü csipogását, hogy az azóta is sértődötten gubbaszt a sarokban. Hozzáteszem, ez azért sem kis teljesítmény, mert a jó időre való tekintettel tele van a kemping, fiatalokból álló társaság pusztítja velünk párhuzamosan keményen az alkoholt. (Szokatlan is, máskor ilyenkor már közel-távol nem szokott errefelé élet mocorogni.) Mindenesetre kitartóan nyomják, ugyanaz az asztal akkor is éledt, amikor lefeküdtem, meg akkor is, amikor végül fél tíz körül felkeltem.
Nos, a szolidaritás ugyan nem jött össze, de az első elfogadható éjszakám igen. Napok óta ma tudtam végre úgy aludni, hogy bármely pozícióba forgolódhattam, nem fájt annyira, hogy felébredjek. A hálózsák mondjuk kellett, a takaró, amit adtak, még vicc kategóriában sem indulhatott.

Utána felemás nap. Reggeliztem egy bőségeset, egy sör is elfért mellette, majd előszedtem a netbookot és egész nap dolgozgattam.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Illetve délben sétáltam egyet a parton, megkerestem a korábban neten begyűjtött szálláshelyeket (az Albatrosz kikötő egészen igéretes), majd ebédeltem egyet egy partmenti kocsmában. Csapolt barna sör, és… tzatzikis lángos. Amikor megláttam, egyből a fejemre csaptam: hogy nem jutott ez még másnak eszébe? A tzatziki tejszínes/joghurtos, fokhagymás mártás, tökéletesen harmonizál a lángos ízvilágával.

A faházban esélyem sem volt megmaradni, őszi nap ide, vagy oda, azért csak befűtötte annyira, hogy az oxigén sípolva menekült ki a réseken. Felcuccoltam a netbookkal, és elsétáltam a kocsma teraszára. Szivar, sör, editálás. Jó kombináció. Aztán pár óra múlva elfogyott a szufla az akksiból, de szerencsére ekkor már a napból is, így visszavonultam a faházba, ott folytattam. Hamarosan megjöttek a sportemberek is, zuhany, tollászkodás, aztán esti főzőcske. A szakács jó érzékkel besztrájkolt, miszerint csak szabadban hajlandó főzni, így a tegnapi tűzrakó hely ismét kapott egy adag jókedvet.

Szombaton belevágtam egy bátor kisérletbe. Reggel sem vettem be fájdalomcsillapítót, meg este sem. Ugyanígy hanyagoltam a Fastumot is. Kíváncsi voltam, tudnék-e vasárnap már evezni. (A Tisza-tó legszebb részét célozták be, én pedig már az első túra kihagyása miatt is vonyítottam.) Maradjunk abban, hogy vasárnap már hajnalban ébren voltam és igencsak szívtam a fogamat a fájdalomtól. Bekentem magamat, még integettem az indulóknak, aztán visszadőltem bóbiskolni egy kicsit.
A napocska 11 körül köszönt be a faházba, vettem a jelzést, összepakoltam és a tegnapi felszereléssel kiültem megint a kocsmába. Sör helyett hosszú kávékat toltam, na meg persze egy churchillt.
A tulaj meg az egyik melós nekiállt átrendezni a teraszt.
– Mi ez a kurva büdös? – kérdezte a srác, a terasz hátsó részén.
Mindketten nekiálltak szaglászni.
– Mintha égne valami…
Nem kínoztam őket.
– Uraim, nem a szivaromról beszélnek?
Nagy nevetés.
– Hát, ezt jól megtiszteltük – vigyorgott a tulaj.
Aztán lendületből elzavarták a kisegítő melóst zuhanyozni, mert ő is büdös volt. Vettem a célzást, elvonultam a terasz távoli részére. Végülis, tényleg ebédidő van.

Megjegyzés: nagyon ötletes szivarhamutartójuk van. Egy 7 decis Jagermeister üveget hosszában kettévágtak, a szár részen pont elfér a szivar, a hamutartó meg bőven elég nagy a szivar hamujához.

Fél egy körül hirtelen ugrottam egyet ülve, beüzemelték mögöttem a hifit. Olyan hangerővel, hogy a szabadstrandon is hallják. Eddig is jó kedvem volt, innentől még jobb lett. Mögöttem Vörös István hergelte a közönséget (őt is szeretem), én pedig lábammal verve a taktust, szivarcsutkával a számban tördeltem a word doksit.

Végül essen pár szó arról, mi mindent kaptam itt, a Tisza parton.

  • Nagyon sok részvétnyilvánító, kedves szót.
  • Jó hangulatú beszélgetéseket este a tűz mellett.
  • Természetesen megvettem a kocsmában a hamutartót.
  • Végül a fénypont: kaptam egy Pepin nevű Habanero-t. Nem, ez nem egy szivar. Ez a legerősebb, természetes növekedésű chili. A kapszaicin mutatók (Scoville skála) alapján kábé százszor(!) erősebb, mint a legerősebb magyar hegyes-csípős paprika és olyan egyhatoda a könnygáz erősségének – mindemellett nagyon egyedi, fűszeres zamata van. Már ha a lesokkolt ízlelőbimbók képesek még megérezni. Béka sporttárs nevelte, több hónap áldozatos munkájával, magról. Itt van a kezemben egy bokor. Akár az egész XVIII. kerületet ki tudnám irtani vele.
From MiVanVelem