Lengyel-Tátra #4/5

2011.09.13; kedd
Gáspár-csúcs, Swinica

Szint: 500 m. (De milyen 500!)
Időtartam: 4,5 óra.

Tudom, unalmas, de hát ilyesmik történnek. Pokoli éjszakám volt, többször ébredtem arra a kemény, szúrós, savfelmarásos fájdalomra a torkomban, pedig ravaszul mind a párnát, mind a takarót a fejem alá gyűrtem, miközben a lepedővel takaróztam. Reggel nem is mertem sokat enni, pár szem pogácsa, meg egy sör.

Indulás előtt adtam egy esélyt az órámnak. Meteorológiai adataim voltak, a faház tengerszint feletti magasságát még megnéztem otthon, szépen beállítottam mindent.

Ma egyébként sem lehetett szuttyogni: a felvonó 8.30-kor indul, de 7.30-kor már emberes sor várható a pénztárnál. Hat órás ébresztő után 7.10-kor már fent voltunk, ami nagyon jó részidő. És pozíció is, kábé 50 ember volt csak előttünk. (Ez elméletileg egy kabin, de felfelé nem tömörítették a népeket, a második kabinba szálltunk csak be.)
Előtte volt egy kis kedélyborzolás a pénztárnál, pont az orrunk előtt csukták be mindkettőt, aztán kinyitották, de csak a másikat, végül csak meglett a jegyünk, de ekkor már kezdett bedurranni az agyam. Szerencsére a kabinban Midnight Oil szólt (imádom), azon belül is a Beds Are Burning, mely egy kegyetlenül jó, dinamizáló zene, pont illik egy ilyen túra elé. Kiszálláskor rakta össze Nej a mozaikokat: tábla szerint a retúrjegyes egy óra negyven percet maradhat fent, a jegyen meg az állt, hogy 10.40-ig érvényes. Ez azért odaütött, nagyon nem olcsó a jegy, akkor most ellőttünk egy kedvezményes lemenő jegyet, miközben délután meg vehetünk egy teljesárút. Pedig a Midnight Oil annyira megnyugtatott már.

From Zakopane 2011

Verőfényes napsütésben léptünk ki a Gáspár-csúcs végállomás ajtaján. Eh, fenébe a kavarásokkal, egész napra szikrázó napsütést igértek, mi pedig itt vagyunk fent, közel kétezer méter magasan a gerincen, háromnegyed kilenckor, és egy csomó csúcs várja, hogy felfedezzük.

Mint kiderült, a kabinból pont elkaptam az utolsó napra tervezett túránk útvonalát:

From Zakopane 2011

És itt van a tegnapi is:

From Zakopane 2011

Gyors pillantás az órára. Szerinte 4200 méter magasan vagyunk. Ja. 1960. Krumpli.

From Zakopane 2011

A legelső csúcs, a Beskid kis híján rögtön vízválasztóvá vált. Nej még felszenvedte magát, de már igencsak remegett a lába. Sokáig győzködtem és a mai napig sem tudom, hogy végül az hatott-e, hogy bénának neveztem, vagy az, hogy felcsillantottam előtte, milyen élményekről marad le.
Innen egész szépen haladtunk. Mutattam a Liliowe-nál, két évvel ezelőtt hol adtam fel, a ködben, esőben és szélben. Aztán jött egy nagyobb vad, a Skrajna Turnia. Ide azért már húzós volt a mászás. De ez igazi mélyütés utána ért minket, amikor hirtelen fölénk magasodott a Swinica. Olvastam róla már sokat, persze, de valahogy sosem az jött le, hogy mekkora cseszett magas ez a csúcs. Márpedig az. A Skrajnáig feltekertünk 150 métert, viszonylag szolíd terepen, aztán jött a Swinica, egy kétszáz méter magas, meredek szikla. (A korábbi írásban raktam be egy netről leszedett képet, az természetesen _nem_ a Swinicát ábrázolja. Ja, és a Skrajna Turnia kép is inkább a Beskid.)
Érdemes megnézni a wikiloc-on a Gáspár-csúcs (Kasprowy Wierch) és a Swinica közötti részt a szinttérképen, remekül látszik a Skrajna kaptatója és utána a meredeken égbeszökő Swinica.

– Te, hol lehet erre felmenni? – kérdeztem Nejtől, miután az első döbbenettől szóhoz jutottunk.
– Nem tudom, és egyre inkább úgy érzem, hogy nem is érdekel.
– Nézd csak ott!
– Mit?
– Azt a pici piros pöttyöt, úgy félúton! Az valószínűleg egy turista.
– Jézusom.
– Az lesz az, mert ott van még följebb egy csomó másik pötty is.
– Ide akarsz engem felvinni?
– Hát, eredetileg a Zawrat lett volna a cél, de ha most azt mondod, hogy te itt megállsz, akkor nem fogok tiltakozni.

Hupp. Már le is ült.

– Jó utat, hegymászó!

Egy kicsit méregettem a hegyet, aztán búcsút intettem Nejnek (puszi nem lesz?!) és nekivágtam.
Hát, Árpád, egy élmény volt. A turistaút egy ideig még kivehető volt, ahogy másztam felfelé, de aztán látszott, hogy az építőknek tele lett a tökük a hegyoldallal. A jeleket még csak felfestegették itt-ott, de azt, hogyan jutsz el odáig, rád bízták. És ez még az istenes szakasz volt. Mint korábban is jeleztem, hajlamos vagyok a környék összes levegőjét beszívni (miközben ez is kevés), na, ezt itt rendesen elő is adtam. Gyűrtem a távot, de közben vörös volt a fejem és hörögtem.

Aztán egy idő után eljött az én terepem. Nej ezt csak úgy hívja, hogy a láncoskurvaanyját, de ebben az elnevezésben érződik némi szubjektív hozzállás. Magyarul utálja ezt a terepet, mint eb a Szaharát.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Először csak a neccesebb átkötéseknél van ugyanis lánc, aztán megjelenik a ferde hegyoldalakon, végül a túraút készítői rájönnek, hogy milyen praktikus dolog is ez, egyszerűen befúrják, becsavarják és már kész is, nem kell köveket cipelni, sziklákat vésni. A folyamatot a Swinicán gyönyörűen lehetett követni, először csak néhány kósza lánc színezte az utat (ezeket nem is használtam), aztán később már csak lánc volt, út nem. Én itt érzem elememben magamat. Ha lépcsőszerűen kell felmenni a sziklákon, akkor pár méter szint után már levegőért kapkodok. De ha lánc van, akkor elkapom és már szaladok is fel a falon.

Netről leszedett képek, mert mindenhol azért én sem fényképeztem:

From MiVanVelem

Tessék észrevenni a túraútvonal piros jelzését a sziklafalon.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Nos, a vége az lett, hogy a láncos szakaszokon sorra beelőztem azokat, akik szánakozva pislantottak rám, amint félreállva levegőért kapkodtam korábban, így gyakorlatilag egyszerre érkeztem fel az ismerősökkel.
Az egyik helyen (két fényképpel feljebb) történt némi baleset. A láncnál nagyon sokan jöttek fentről, én meg nem győztem kivárni lent és elindultam felfelé a lánc mellett a sziklán. Elég sokáig fel is jutottam, ott megkapaszkodtam egy vékony peremben, egy hasonló vékony peremen álltam – és vártam, hogy lemenjenek a láncon a fentről jövők. Azt is kiszasszeroltam, hogy ha lementek, akkor egyszerűen csak elrúgom magam a sziklától, a levegőben elkapom a láncot és behúzom magamat a mászós felületre. Ja. Lement az utolsó ember, rúgtam volna el magamat… és jött velem a szikla is. Kiderült, hogy az a lemez, amit én a hegy szerves részének véltem, egyáltalán nem volt az. Egy gyors testcsellel visszasímultam a falhoz, a szikla lenyugodott, én pedig lemásztam. Ekkor néztem szét, alattunk volt vagy többszáz méter mélység.
Innentől már olyan nagy dolgok nem voltak. Nej valószínűleg többször is végignézte volna élete filmjét, amilyen kitett és amilyen magas láncos szakaszokon óvatoskodtunk át, de én imádom az ilyesmit.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Odafent fotóhegyek… és akármilyen fura is, de ülőhely-keresés. Szép időben hétköznap is nagy a tömeg, annyian voltunk a csúcson, hogy igencsak oda kellett figyelni, hogy forgolódás közben ne lökjük le egymást. Végül kimásztam a szélére – oda azért kevesebb jelentkező volt – és végre kényelembe tudtam helyezni magamat. Megebédeltem és fülembe csengett Nej tegnapi megjegyzése: Milyen kevesen ebédelhetnek ilyen festői környezetben!
Alaposan megnéztem a Zawratot. Terveim között szerepelt, hogy bekukucskálok a Sasok Útjára, de innen, fentről nem volt annyira vonzó a terep. Ahhoz most le kellene másznom a Swinicáról, aztán hazafelé vissza fel, utána meg megint le… ennyit nem ért meg nekem az a meglehetősen kietlen szikla.
Befejeztem az ebédet, ejtőztem egy kicsit, majd felálltam, hogy elindulok lefelé. Na, ekkor ütött be a mennykő. Rámtört valami ordenáré hasmenés. Körbenéztem. Nyilván a csúcson nem, de még amerre a szem ellátott (márpedig elhiheted, 2301 méterről elég sokáig lát el a szem), ott sem láttam sehol erdőt. Mindenhol csak kövek, meg kövek, meg egy csomó ember, akik a legváratlanabb helyzetekben köszönnek rád egy dobrét. A legközelebbi klotyi a Gáspár-csúcsnál, de az valamivel több, mint két óra, nem is beszélve a hegyről való lemászásról. De nincs más hátra, mint előre. Olyan tempóban rohantam neki a láncoknak, hogy alig győztek félreugrani a kevésbé motivált turisták. Ahol túl sok volt a felfelé igyekvő, ott leszaladtam a lánc melletti sziklafalon. Most jött jól, hogy nem igazán túrabakancsom van, sokkal inkább hegymászóbakancsom: simán el lehet vele rohangászni ferde sziklákon is, megcsúszás nélkül. Valami olyan gyorsan értem le, hogy az egészből csak egy álomszerű kép maradt.
De ez is kevés volt. Amikor oda értem, ahol Nej lassan hozzákövült a sziklához, éreztem, hogy 50 percet már nem bírok ki. Igazából ötöt sem. Futtában odadobtam neki a fényképezőgépet és a hátizsákot, majd leszaladtam a sárga felkiáltójellel különösen veszélyesnek jelölt fekete turistaútra. Úgy gondolkodtam, hogy ezen eleve kevesen járnak, a veszély most a legkevesebb, ami érdekel, az ösvény pedig nem messze elkanyarodik egy olyan helyre, ahová nem látnak be.
Vesztemre pont ekkor indult neki egy bátortalan pár ugyanennek az útnak. Én ott pattogtam a sarkon, egyre izgatottabban, a pár meg lassan, komótosan segítgetve egymást, időnként orrkifújással, időnként egymás bátorítgatásával (- Meg tudod csinálni, Marta. – Tudom, Gustav.) küzdött azon, hogy megtegye az első métereket. Végül hagytam a fenébe a veszélyes ösvényt, még vadabb ötletem támadt. A Skrajna felé volt egy tízméteres szikla, mely a völgy felé nézett. Amiben biztos voltam, hogy a szikla völgy felöli oldalán nincsen ember, de talán még zerge sem. Felszaladtam, gyorsan kimásztam a sziklán, átugráltam a hasadékokon egy olyanhoz, ahová már biztosan nem lát be senki (hacsak a Murowaniectől távcsővel, de az meg is érdemli), végül sziklákba kapaszkodva sikerült megoldanom a helyzetet. Rövid időn belül megint fülembe csengett Nej némileg kicsavart megszólalása: Milyen kevesen vécézhetnek ilyen festői környezetben!

Egy biztos, most két napig inkább nem eszek semmit. Borzalmasan elegen van már ebből a táplálkozás bizniszből.

A továbbiakban túl sok minden már nem történt. Visszamentem Nejhez, felcuccoltam, ő is, aztán elindultunk hazafelé. Attól eltekintve, hogy elmondhatatlan herótom volt minden emelkedőtől, Nej pedig állandóan sikítozott, hogy túl gyorsan megyek (még bennem volt a lefelé jövő lendület), másról nem tudok beszámolni. Egy apró afférunk volt a Beskidnél, amikor választani lehetett aközött, hogy fellépdelünk a tetejére a sziklákon, vagy egy kitettebb ösvényen elmegyünk a csúcs mellett. Szó nélkül elindultam az ösvényen, Nejnek viszont megmerevedett a lába.
– Most miért állsz? – néztem vissza a túloldalról.
– Mély. Keskeny.
– A francokat. Sima ösvény. Ne foglalkozz vele, hogy hol van.
Elindult. Apró léptekkel. Pánikban.
– Várjál, segítek.
Visszamentem, megfogtam a kezét. Aztán elkezdtem húzni, ahogy határozottan elindultam. A végén már igencsak kapkodta a levegőt.
– Látod, ha megígértem, akkor segítek. Áthozlak akkor is, ha elesel, és a földön fekve kell áthúzzalak.
– Tudtam, hogy olyan vagy. Nem is mertem elesni.
– Na látod.

Délután kettő körül értünk vissza a Gáspár-csúcshoz, ittam egy sört, Nej egy Fantát, aztán a biztonság kedvéért megkérdeztem a pénztárban, hogy jó-e még ez a jegy. Persze – mondta a hapi, majd visszalökte és a következő vevővel foglalkozott.
– Figyelj, próbáljuk ki! – javasolta Nej.
Odasétáltunk a beléptető masinához, bedugtuk a jegyet, az meg elfogadta. Bent voltunk a kabinban. Ott, akkor nem értettem, de azóta van egy sejtésem: a két óra intervallum az lehet, amíg _nem_ lehet visszajönni egy retúrjeggyel. Utána már bármikor. Értelme ugyan nem sok van, de még ez illeszkedik a legjobban a valóság szövetéhez. Kicsit problémás persze az is, hogy a lényegi információk mindenhol lengyelül voltak kiírva.

Kuznicétől még egy lélekölő hosszú séta lefelé, aztán meglepően korán már itthon. Sör, zuhany, bolt, sör, blog… szóval a szokásos. Az étteremnek még a környékét is elkerültük.

This entry was posted in Utazás.

7 thoughts on “Lengyel-Tátra #4/5

  1. Húúú, ez nagyon király hely.
    Jól láttam a fényképeken, hogy a láncos helyeken sem voltatok kirögzítve? Volt egy két érdekes szakasz. Ha kicsúszik a kezedből a lánc akkor pufff?

    Nagyon jó kis túra lehetett.

    A fosás meg mindig akkor és ott tör rá az emberre, ahol és amikor nagyon nem kellene. :-)

  2. Köszi a dicséretet. A jó időjárásnak épp ideje is volt, mert eddig szinte csak rossz időt fogtunk ki a Tátrában, olyannyira, hogy már komolyan foglalkoztam a megcsalásával.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *