Lengyel-Tátra #3/5

2011.09.12; hétfő
Murowaniec turistaház, Fekete-tó (Gasieniowicy)

Távolság: 13 km.
Szint: 800 m.
Időtartam: 6 óra

Ma reggel már nem égett a gyomrom. Valószínűleg a tegnapi szépszámú sör is besegített. Ha az egészségről van szó, nem rettenek vissza semmitől.

A meteorológia mára felhős, borongós időt jósolt, így a Murowaniec túrát vettük elő a készletből. Ehhez képest reggel úgy sütött a nap, hogy kis híján elfolytunk a kövek között. Hamar le is került egy réteg híján az összes ruha. Nyolc óra körül értünk Kuznicére. A pénztár előtt már ekkor hosszú sor állt. Feljegyeztem. Ha a gerincre akarunk menni, még ennél is korábban kell jönnünk.
Rácsatlakoztunk a sárga ösvényre. (Csak szólok, hátha esetleg valaki félreérti: nem, az ösvény nem volt sárga, csak a fákra festett jelzés. Köszönöm.) Tudni kell, hogy alapvetően két út van, a sárga nagyon sokáig csak téblábol egy völgyben, szintemelkedés alig, aztán észbekap és veszettül elkezd emelkedni a hegy tetejéhez. A konkurrens útvonal, a kék ösvény (igen, ugye tudod) ezzel szemben jómunkásemberként rögtön emelkedik, így nem is lesz igazán meredek, míg felér a hegy tetejére. Ebből következően felfelé célszerű a sárgát, lefelé pedig a kéket használni.
Mit mondjak? Amikor tekertünk fel a piszok meredek sárgán, isten napsugara veszettül sütött ránk (voltak apácák is), én pedig komolyan elgondolkodtam, hogy talán jobb lett volna mára tenni a gerinctúrát.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Mentünk, mentünk felfelé. Aztán szuszogó pihenő.
– Te, mi is lesz ennek a tetején? – érdeklődött Nej.
– Inflexiós pont.

From Zakopane 2011

Durva. Kilenckor már találkoztunk lefelé jövőkkel. Amikor felvonó csak 8.30-tól van, tehát a csókák valamikor hajnalban mentek fel, és most jönnek le. Jönnek? Van, aki fut.

From Zakopane 2011

Egy pontról be lehetett látni a teljes völgyet, látszott a túloldalon a konkurrens kék út is.
– Ez egy kicsit a Grand Canyonra emlékeztet – fordultam Nejhez.
– Szép lehetett – bólintott – Jut eszembe, miért mondtad azt a múltkor, hogy mi már sohasem jutunk ki Amerikába?
– Miért? Mennyi esélyünk van? Még hat évig kell küzdenünk, hónapról hónapra a törlesztőrészletünkkel. Remény sincs sem arra, hogy az ország sorsa jobbra fordul, sem arra, hogy a miénk. Felejtsük el.
– De arra még emlékszel, hogy beígértél nekem egy kirándulást az Öt-tónál?
– Kérésed parancs. Itt van a völgy fél nap járásra, akár indulhatunk is.
– Nem, nem arra gondoltam!
– Ja, akkor tessék pontosan fogalmazni. Az Öt-tó itt van, az amerikai tavakat viszont Nagy-tavaknak hívják.

Egy hosszú, meredek kaptató után bevártam Nejt. A lihegését már messziről lehetett hallani. Végül megérkezett. Akkorákat harapott a levegőből, hogy alig maradt másnak a környéken.
– Úgy látom, mégsem olyan nagy a tüdőd, mint ahogy gondoltam – vetettem oda társalkodó hangnemben.
– Vigyázz, mert seggbeszúrlak a túrabotommal!
– Melyikkel, a korundos végűvel?
– Azzal!

From Zakopane 2011

Fél tizenegy körül értünk fel a Murowaniec turistaházhoz. Bementem sört venni… és mire kijöttem, valaki leverte a világítást. Egy sűrű, sötét felhő – a fene tudja honnan jött, pár perccel korábban még sehol sem volt – betakarta a Sasok Útját, a Swinicát és a Gáspár-csúcsot. Azaz gyakorlatilag körbe az összes nagy hegyet. Majd pár perccel később a nap is eltűnt, és késő délutánig nem is láttuk.
Úgy látszik, a meteorológia csak most ébredt fel és gyorsan korrigálta az időjárást az előrejelzésükhöz.

Sör, narancslé, műzlicsoki – és már mentünk is tovább a Fekete-tóhoz. (Ezekkel vigyázni kell, rengeteg Fekete-tó van a Tátrában.)
Ahogy felvettük a zsákokat, félhangosan felkiáltottam:
– Akkor irány a Zawrat!
Erre Nej elkezdett röhögni.
– Mit röhögsz, te szerencsétlen – csaptam a fejemhez – Valami respektet akartam kicsiholni az érzéketlen tömegből, erre elrontod.

From Zakopane 2011

Jó félóra alatt fent voltunk a tónál. Leültünk, nézegettük. Szép volt. Még úgy is, hogy a felhősapka teljesen betakarta körben a Sasok Útját.
– Megnézzük akkor a Fagyott-tavat? – érdeklődtem.
– Ez volt az a picike a térképen?
– Igen.
– Hát, tudod, az ilyen kicsikre én már nem gerjedek. Egyébként hol lehet?
– Ott – mutattam a Zawrat felé – Kábé 180 méter szint.
– Akkor ezt meg is dumáltuk.
Lecuccoltunk egy sziklához, kényelmesen megebédeltünk.
– Azért piszkosul mázlisták vagyunk – jegyezte meg két harapás közben Nej.
– Mert?
– Hány ember mondhatja el magáról, hogy ilyen gyönyörű környezetben ebédel?

From Zakopane 2011

Ebéd után visszaindultunk. A dombról lefelé rámutattam egy anyukára, aki hátán cipelte a fiát.
– Látod, így utaznak a főnökök. Nosza, vegyél fel te is a hátadra!
– Meghülyültél? Teljesen kilapítanál. Meg egyébként is, nem vagy már gyerek!
– Nem? Hát nem te szoktad mondogatni, hogy még nem nőtt be a fejem lágya?
– Ja, persze, de…
– Szóval mondtad. Akkor tessék leguggolni!

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Murowaniecnél ittam még egy sört, megettük a maradék szendvicset, majd hazaindultunk. Az elágazás után a kéken. Az útról nincs mit írnom, végig közepesen lejtett.

From Zakopane 2011

– Te, észrevetted, hogy az előbb megelőztünk egy párt? – kérdeztem Nejtől az út vége felé.
– Nem mondod?
– De. Igaz, a nő csípőficamos volt.
– Naa!
– Tényleg. De akkor is, kijött a versenypályára, mi pedig leelőztük. Ez a lényeg.

Kuznicénél még végignéztük Awit Szubert archív tátrai képeit, lesétáltunk a Golgotát túl szószerint vevő feszület mellett és már itthon is voltunk. Félóra ejtőzés, majd elindultunk a jól megérdemelt kolbászunkhoz.
Leültünk, én pedig az étlappal a kezemben bementem rendelni. Úgy terveztük, hogy először eszünk egy céklalevest, majd Nej egy spenóttal töltött tésztát, én pedig – egy életem, egy halálom – egy csülköt. A céklaleves kicsit necces volt az étlapon, kicsit megnyomták a ceruzát: lehetett kapni 13 meg 23 zlotyért (900/1600 forint). Az olcsóbbat választottuk. Leadtam a rendelést, kiderült, hogy csülök nincs, kértem helyette a tegnapi kolbászt, fizettem. Egy idő után megjelent a pincér csajszi a kerthelyiségben és kihozott egy petrence kaját. Eleve három adag evőeszközzel. El sem tudta képzelni, hogy ennél kevesebb ember rendelt ennyi ételt. És ekkor még nem is volt ott a tálcán a spenótos tészta, csak a kolbász, és… két nagy tányér étel. Kiderült, hogy a céklalevest önmagában nem adják, hanem adnak két hatalmas méretű fasírtrudat, melyet belesütöttek valami tésztába és emellé járt egy-egy bögre forró céklaleves. Csak ezzel a kajával degeszre tudtuk volna enni magunkat – és akkor ott volt még a kolbászom. Nej nem kapta meg a tésztáját.
– Fogsz reklamálni, hogy nem kaptál tésztát? – néztem át a kajahalom fölött az asztal túloldalára.
– Isten ments.
Éppen befejeztük a levest, amikor megjelent a pincér leányzó és egy malomkeréken kihozott egy hatalmas tál spenóttal töltött tésztát. Nej felnyögött.
Gargantuai zabálás volt. Végül megettem a kolbászt, de a hozzáadott kísérő ételekből már jóval több megmaradt, mint tegnap. Nej a spenótos tésztának körülbelül 40%-át ette meg, de ekkor már a fülén csorgott ki a fehér massza. Én pedig nem győztem hálálkodni, hogy nem volt csülök, mert akkor ott haltam volna meg.
Kis híján így is. Még elszenvedtük magunkat a boltba.
– Látod, így kell boltba menni! – hívtam föl Nej figyelmét.
– Hogyan?
– Hogy majd kipukkadsz. Hogy hányinger tör rád, ha csak kajára gondolsz. Ilyenkor biztosan nem veszel meg semmi hülyeséget.
– Miért, most mit is akarunk venni?
– Például sört…

Hazafelé az egyik magánháznál voltak kirakva fényképek dunajeci tutajozásról.
– Gyere, nézzük meg, hogyan is néz ki – invitáltam közelebb Nejt – Aha, szóval ilyen hosszanti darabokból áll a tutaj, keresztben vannak a padok, itt pedig evez a gorál és közben szórakoztatja a közönséget.
– Birka lesz? – vetette közbe Nej.
Mindkettőnkből egyszerre robbant ki a röhögés.
– Basszus, most képzeld el, hogy ott van az az ingatag tutaj, a gorál meg érzelmesen átöleli a birkát, majd mögékerül…
– Basszus, hogyan fogunk így tutajozni holnapután? Meglátom a gorált és beszédülök a röhögéstől a folyóba!

Hazaértünk, ledobtuk az összes felesleges ruhát, majd nagy nyögések között kiterültünk az ágyban. Jó egy óra eltelt, mire nekiálltam feldolgozni a napi élményadagot. Először a képeket másoltam fel a netbookra.
– Nézd már, ezen a képen egészen slank vagy! – hívtam oda Nejt.
– Hadd nézzem.
Nézés, elkedvetlenedés. Hoppá, baj van.
– Oké, ahogy nézem, van a képen némi optikai csalódás…
– Mire gondolsz? – Nej hangja vágott, mint a penge.
– Hát tudod, alapvetően minden fénykép valahol optikai csalódás, hiszen a három dimenziót kell belezsúfolnia két..
– Gyáva – szögezte le.

This entry was posted in Utazás.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *