Majdnem Csóványos

Tudom, vörös is vagy, büdös is vagy, de ha már a gyerekeknek megígértem?

Szóval múltkor úgy fejeztük be, hogy a Király-rét környékét máskor fedezzük fel. Ez a máskor érkezett el ma.
Terv: Kismarosból erdei vonattal fel Király-rétig, onnan pedig nagy nekibuzdulásokkal egészen Csóványosig. A vonat olyan 250-300 méter magasságon áll meg, a Csóványos 930 méter, azaz ha itt nem töri fel Nej sarkát az új bakancs, akkor sehol sem.

From MiVanVelem

A vonaton mögöttünk fiatal család, papa, mama, kisgyerek.
– Sanyi bátya nem jön velünk? – kérdezte a kicsi.
– Nem, Sanyi bátya lent megvár minket.
– Mit fog csinálni?
– Valamit csak kitalál.
Oldalra néztem. Éppen ott volt mellettünk az állomáson Csibi kocsmája. Pontosabban Csibi ordas kocsmája. Ahhoz képest, hogy a vasútállomáson főleg gyerekek tartózkodtak, a kocsma tele volt masszív alkeszokkal. Sanyi bátya biztos meg fogja oldani a helyzetet.
A vonat felzakatolt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Tömegek leszálltak, fényképezgettek, gatyakorcot rángattak. Nekiindultunk mi is. Fölfelé nem a népszerű piros jelzést választottuk, hanem a mézeskalács-gyártó szett elemeit: kék kör, kék kereszt, kék iksz. Rögtön soványmalacvágta tempóban kezdtük, mert ugyanarra jött egy kisebb kompánia, köztük két kismama is babakocsival, és a hozzátartozó gyerekzsivajjal. Elhúztunk mellettük, aztán bementem a halastóhoz fényképezni, ekkor visszaelőztek, később megint elhúztunk mellettük.

From MiVanVelem

Azt hittük, ezzel minden rendben lesz, de tévedtünk. Feltűnt egy újabb kihívó: egy fiatal pár, két kutyával. Mindkét kutyán csengő. A létező legrosszabb kombináció: valahonnan pont mögénk fordultak ki és nagyjából ugyanabban a tempóban haladtak, mint mi. Folyamatosan csilingelve. Pont mögöttünk.
Találtunk egy újabb tavat, mondtam is Nejnek, hogy ezt nézzük meg jó alaposan, addig a kutyások messzire jutnak, a babakocsisokat meg legfeljebb újra megelőzzük.

From MiVanVelem

Az elképzelés jó volt, a kerékcseréről még a babakocsis csapat elé jöttünk vissza, a kutyások meg már nem látszottak. Elégedetten veregettem meg a vállamat. A következő kanyarig. A kutyás pár úgy döntött, hogy szerelvényt könnyít, meg előszedik a fotós felszerelést, szóval elszuttyognak egy kicsit a zsákjaikkal. Én lassítottam, amennyire tudtam, de így is visszaelőztük őket. Aztán innentől nagyon sokáig ez is maradt a felállás.
Ráadásul nem akármilyen terep jött. Egy idő után kijutottunk egy piszok hosszú, gyakorlatilag a távoli horizontba vesző útra, mely végig emelkedett, hol nagyon durván, hol csak közepesen. Mindezt szórt árnyékkal, tűző napon. Nekiiramodtam. Nej próbálta tartani a tempót. Hozzáteszem, amióta rendszeresen fut, több nagyságrendet javult az állóképessége. De vagy az út volt túl meredek, vagy a napsütés volt erős, vagy a közös hátizsák volt nehéz (ő vitte, naná, ő akart erőnlétre gyúrni), a lényeg, hogy le-lemaradozott. Viszont ha időnként bevártam – mert bevártam, hiszen a közös kirándulásaink egyik mozgatórugója pont az, hogy hétköznapokon kábé félóránk van egymásra, a kiránduláson meg egész nap együtt vagyunk – akkor már fel is hangzott mögöttünk a csengettyűszó. Az összes elégtételem az maradt, hogy a hosszú úton végig felzabáltam a szedertermést. Ha bárki kizárólag csak szedermeghajtással tudna felmenni egy emelkedőn, akkor erre az útra ne menjen, mert az összes stratégiai készletet megsemmisítettem.

From MiVanVelem

Egy idő után újra erdőbe értünk. Itt volt némi tájékozódási zavar: egyfelől meg kellett találnunk egy leágazást, másfelől a térkép szerint volt itt valahol egy forrás. Szükség az lett volna rá, mert már itt látszott, hogy ilyen melegben, ilyen meredek terepen a vízünk az borzasztó kevés lesz. A kutyás pár itt előzött le bennünket, a továbbiakban fogalmam sincs, merre mentek, szerencsére már nem találkoztunk. Mi először félreértettünk egy jelzést, elindultunk egy nagyon hangulatos, kellemesen lejtő úton, de aztán gyanút fogtunk és visszamentünk egy eszméletlen meredek, borzasztóan kemény, ellenben a megfelelő turistajelzéssel ellátott ösvényre. Na, ez volt olyan meredek, hogy időnként csak a gyökerekbe kapaszkodva tudtunk előrehaladni. Innentől akár a térképet is félrerakhattuk volna, mert a szabály annyira egyszerűsödött, hogy amennyiben volt felfelé vezető út, mindig azon kellett menni. Többször is előfordult, hogy úgy éreztük, abszolút fent vagyunk egy hegy tetején, innen már fizikailag is képtelenség még feljebb menni – aztán előbújt egy újabb ösvény, a fák közül kibukkant egy újabb csúcs és már megint vonszoltuk a nyelvünket a porban.

From MiVanVelem

Egy valamit viszont el kell ismerjek ezzel az úttal kapcsolatban: határozottan őszinte volt. Mit értek ez alatt? Tegyük fel, látod a térképen, hogy ott vagy mondjuk 500 méter magasságon, a cél meg mondjuk 800-on. Ez ugye 300 méter szint. De csak az őszinte útvonalon. Az ugyanis nekiiramodik és felfut a célig. A bizonytalan és összevissza kamuzó útvonal viszont elindul felfelé, majd meggondolja magát, lemegy vagy száz métert, aztán összakapja magát és elindul felfelé, majd ezt játssza végig. A 300 méter szint helyett mentél 500 métert, miközben tudod, hogy visszafelé megint lesz 200 méter emelkedőd.
Egy örökkévalóság után kiértünk a főútvonalra. Azaz különböző alsóbb jelzésű útvonalakról a kék/piros csíkra. Innen már csak egy kilométer távra és 120 méter szintre volt a Csóványos. Csak éppen az út kezdett el úgy hazudni, mint a vízfolyás. Lementünk egy meredek szakaszon 50 méter szintet. Nem tetszett. Nem azért szenvedtünk ekkor már órák óta, hogy elpazaroljuk a szintünket. Rövid emelkedő után újabb meredek lejtő jött. És ekkor, a Szabó sziklán láttuk meg a csóványosi kilátótornyot.

From MiVanVelem

Egy másik hegy tetején. Néztük, hogy először akkor most még lefelé kellene mennünk, majd ott felkapaszkodnunk jó 200 métert, miközben onnan, ahol vagyunk, már most is eléggé jó a kilátás… és azt monduk a Csóványosnak, hogy kapja be.
A döntéshez hozzájárult a saját balf@szságom is. A túrabakancsomhoz vastag zokni kell, reggel ki is kaptam egyet – és nem vettem észre, hogy a zokni egyik darabjának a sarka gyk. nullára volt kopva. Meredek emelkedőkön az ember sarka feszül neki leginkább a bakancsnak és itt már túl voltunk annyi emelkedőn, hogy dacára az előzetes védekezésül felragasztott sebtapasznak, a rossz zokninál durván feltörte a lábamat a bakancs. Ezt értsd úgy, hogy normál terepen nem volt semmi bajom, meredek emelkedőn viszont a farkasokkal együtt vonyítottam az ég felé.
Szóval stop. Kábé 800 méter lett volna hátra a Csóványosig, 200 méter szinttel… és feladtuk. Leültünk, kifújtuk magunkat és visszafordultunk. Utólag azt mondom, nagyon jó döntés volt. Kellemes tempóban értünk vissza a Király-rétig és éppen elértük az utolsó vonatot lefelé.
De még nem járunk ott.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Történt ugyanis egy durva árulás. Tudni kell, hogy a Börzsönynek ez a szakasza eszméletlenül bonyolult. Itt megy át a két főútvonal (piros/kék csíkok) és szinte az összes alsóbbrendű útvonalak (kék/piros körök, keresztek, ikszek). Elsőre ki is néztem egy optimális útvonalat, de annyi turistautat kellett volna váltogatnunk, hogy végül elbizonytalanodtam. Mivel ekkor a piros csíkon voltunk és a rengeteg kavarás után megint a piros csíkon kellett volna lemennünk, úgy döntöttem, nem variálok. Habár a térképen látszott, hogy a piros csík tesz egy tök felesleges kitérőt, de ennyit beáldozhatunk a biztonság oltárán.
Ja. A piros csík azzal kezdte a kavarást, hogy felhajtott egy brutálisan levegőelszívó kaptatón. Amikor már jártányi erőnk sem volt. Amikor már nem számítottunk emelkedőre. (Ha ugyanott megyünk le, ahol feljöttünk, végig csak lefelé kellett volna mennünk.) Amikor már szószerint nyüszítve tudtam csak felfelé menni, mert pont ott feszült be a sarkam a bakancshoz, ahol már feltörte a sok felfelé menet.
Vidám szakasz volt. Végig az dobolt a fejemben, hogy mindezt ráadásul a semmiért tesszük meg. Mert felmegyünk ugyan, vezessen akárhová is az út, de utána brutális lefelémenet jön.
A kapaszkodó közepén bevártam Nejt. Egy életem, egy halálom, de most megiszom az összes vizemet. Nem érdekel, mi lesz utána, de innen víz nélkül egy lépést sem.
Bármennyire is meglepő, de innen, ebből a hendikeppből, a piros ösvény ki tudta hozni magát nyerőnek. Ugyanis az emelkedő tetején közölte, hogy tulajdonképppen most fent vagyunk a Nagy Hideg-hegy csúcsán. Ahol volt egy buszmegálló, de sokkal lényegesebb, hogy volt egy turistaház is. Büfével. Vécével. Az előző nekem jelentett katarzist, az utóbbi Nejnek. Amikor a sörömmel üldögéltem az árnyékban, Nej pedig a slanya után a jeges teájával, az élet már nem is tűnt olyan reménytelennek.
Különösen úgy, hogy innen már tényleg egy métert sem kellett mennünk felfelé. (Ha puhányok lettünk volna, akkor üldögélünk odafent egy háromnegyedórát, majd a négyórás busszal lemegyünk Király-rétre, ahol éppen elérjük a 16.38-as vonatot. Meg sem fordult a fejünkben ilyen megalkuvó megoldás.)
Na, ez a lefelé út tipikus spagetti western volt. A tábla szerint másfél óra. Nekünk két és fél óránkba került – miközben emocionálisan sokkal többnek tűnt. Hosszú, egyenes út. Mit hosszú, kib@szott hosszú. Tök egyenes út, a villanyoszlopokból meg látod, hogy hol lehet a vége. Nem a horizonton. Hanem azon is jóval túl.
Egy pozitív és egy negatív jelenség határozta meg a lefelé menetet. (Sőt, amennyire bonyolult világban élünk a pozitív hozadék erősítette a negatívot.) A pozitív a rengeteg szederbokor volt az út mentén – a negatív a töménytelen apró légy.
– Nálad vannak legyek? – kiáltottam hátra Nejnek.
– Nincsenek.
– Adjak?
– Isten ments! Ne tudd meg, mennyi munkámba került, hogy mind átmenjen hozzád!
– Aha.
– Valószínűleg az van, hogy a te sörös kigőzölésed jobban tetszik nekik, mint az én teásom.
– Értem. Szóval szerinted én vagyok a büdösebb.
Bevártam. Egyeztettünk valamit.
– Hé, nálam hagytál egy legyet!
– A francba. Pont a kedvencemet!
– Lehet!
– Jenő!! Jenő!! Meg tudsz nekem bocsájtani?
Ekkor még azt hittük, vicces a helyzet. De aztán elfajultak a dolgok.
Egyrész a szeder nagyon bejött. Akkora, de akkora bokrok voltak, hogy ihaj. Ha nem ettünk meg lefelé fél kiló szedret fejenként, akkor egy szemet sem. Volt egy nagyon szuper bokor, ahol csak az zavart, hogy valaki a túloldalról is szedte a gyümölcsöt. Gondoltam, elsütöm a klasszikus viccet (Hé,te, ki vagy, hogy nyáron is bundában szeded a szedret?), de időközben megláttam, hogy egy fiatal srác – kosárral a kezében – igyekezett kiegészíteni a zsebpénzét.
Szóval a szeder nagy áldás volt, de ugyanakkora átok is, mert ahogy piszkáltuk a bokrokat, úgy rebbent fel belőlük az élősködő had is. Milliónyi apró légy pihent a leveleken, akik észlelték, hogy itt van két, meglehetősen izzadó humán lény (só is, meg víz is), próbáljunk velük közelebbi kapcsolatba kerülni.
A többi már rémálom volt. Felhőként vettek körül minket az apró legyek. Csapkodtam magam körül, legyeztem. Kipróbáltam, mit csinálnának, ha hagynám őket. Erre egy idióta belerepült a szemembe. Befújtam magam szúnyog/kullancsriasztóval. Le se szarták. Végül már folyamatos karkörzésekkel, illetve sapkacsapkodásokkal haladtam. Borzasztóan lehangoló volt, hogy a távvezetékek alapján ekkor még igen messze voltunk a civilizációtól. Ekkor el is szakadtam Nejtől, annyira zavartak ezek a repkedő szarok, hogy semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy vissza a civilizációba, ahol sok az ember és ezek a legyek eloszlanak az emberek között.
Egy örökkévalóság után beértünk a faluba. Egy fiatal pár jött velem szemben.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen.
– Jó napot kívánok! – köszöntek vissza.
Én viszont átadtam nekik legalább egy kiló legyet.
Pár száz méter után eltűntek a legyeim. Bevártam Nejt. Ő is felszabadult.
Innentől már tényleg csak az elsődleges problémáinkra kellett koncentrálnunk. Én sörre voltam szomjas, Nejnek klotyi kellett. Sör hamarabb lett. Bár a sör kifejezés enyhén túlzó, mert valami német sörpótlékot adtak cefet drágán, de voltam annyira szomjas, hogy ne zavarjon. Azután átmentünk egy étterembe, ahol volt minden. Sör is, capuccino is, na meg vécé is. A klotyin döbbentem rá, hogy le volt húzva a sliccem. Még amikor felfelé mentünk, akkor álltam ki egy slanyára. És elfelejtettem rendezni a konfigurációt. Az egész túrát úgy csináltam végig, hogy bátran toltam magam előtt az elefántot. Úgy látszik, errefelé az ilyesmi hétköznapi dolog. Tényleg kíváncsi lennék, hogyan is telnek ezen a vidéken a hétköznapok.

A vonat lefelé pontosan indult – és pontosan is érkezett. Beszaladtunk Csibihez, egy ásványvízért meg egy dobozos sörért.
Nej egyből kicsavarta az ásványvíz nyakát. Én csak zsebrevágtam a sört.
– Az én kéjes sikkantásomat csak a kocsiban fogod hallani – jegyeztem meg.
– Azaz büfögni fogsz?
Elindultunk. Nej a fejéhez kapott.
– A francba, elfelejtettem átcserélni a bakancsomat a váltócipőre.
Majd helyesbített:
– Tekintsd úgy, mint szamaritáriánus cselekedetet, hogy nem vettem le a bakancsomat.
– Dehát egyszerűen csak elfelejtetted…

A továbbiakról túl sok mondanivalóm nincs. Igyekeztem társalogni, hogy a fáradt sofőr ne boruljon rá a kormányra, aztán ennyi. Hazaértünk. Jól kifáradtunk. Jó túra volt.

This entry was posted in Utazás.

2 thoughts on “Majdnem Csóványos

  1. Ezzel azért óvatosan. A szedret megeszed tíz perc alatt, a legyek meg órákon keresztül maradnak. És van annyi légy, amelyre még a legjámborabb ember is azt mondja, hogy ez már sok.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *