Tévedések víg játéka

Ha már úgyis ilyen múltbarévedős hangulatom van, jöjjön néhány emlékezetes félreértés.

Az elsőt már kommentben említettem, de legyen együtt a többivel. Ha jól emlékszem, a Közép-európai Hobo Blues I-ben hangzott el a következő részlet:

Amikor a hobók útjára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

Mondanom sem kell, totálisan félrehallottam.

Amikor a hobó kutyára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

És borzasztóan nem értettem, mi abban a pláne, hogy az énekes már akkor rálépett egy kutyára, amikor én még kisgyerek voltam? De akkoriban kezdtem felfedezni önállóan a világot, gondoltam, ez is valami olyasmi, amit a felnőttek valamilyen általam ismeretlen okból időnként megtesznek.
 

 
(Ennyire nem vagyok kretén, ne a lemezfelvétel alapján gondold, hogy félrehallottam. Ezeket a zenéket agyonmásolt, isten háta mögött rögzített koncertfelvételeken ismertük meg.)

A következő félreértés okozója a kazettamásolgatás volt. Akkoriban ugyanis csak ez a sokszorosítási technika létezett, a bakelit lemezt nehéz lett volna házilag újrapréselni.

Illetve nem, és ez egy újabb apró félreértés. A gyerekkoromban ugyanis még kazettás magnó sem létezett. Én még echte szalagos magnóval kezdtem. Orosz szalagos magnó, akkora, mint egy ágyneműtartó. Csak a kapcsológombjai akkorák voltak, hogy ma a japánok számítógépet építenének bele, nem is egyet. Én még tekercseltem a Magyar Rádiótól nagy tételben megvett, kiselejtezett, többszáz méter hosszú szalagokat kisorsókra. Na, ennek a dögnek volt az a neve, hogy Pekopa. Így is maradt meg az emlékeinkben, pedig pár évvel később már tanultunk oroszul és ki tudtuk silabizálni, hogy ez tulajdonképpen Rekord. De ekkor már nem változtattuk meg a nevét.

Vissza a kazettákhoz. Sikerült megszereznem egy havertól a Sex Pistols Nagy Rockandroll Svindli című lemezét. Jó zene, jó zene, de a legütősebb az utolsó két szám volt a kazettán. Évekkel később meg is vettem cédén és döbbenten vettem észre, hogy ez a két szám nincsen rajta. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire kezembe akadt (izé, letöltődött) egy Bowntown Rats lemez és felordítottam, hogy itt vannak! (Gondolom, volt egy kis hely a kazetta végén és a haver még odamásolt valamit.) Így esett, hogy nálam a Sex Pistols két legjobb számát Sir Bob Geldoff játszotta. (Vájtfülű érdeklődőknek: “Someone’s Looking At You”, illetve “Diamond Smiles”.)
 

 

 
A Sex Pistols-szal egyébként sem volt szerencsém. Ugyanis én speciel tőlük hallottam elöször a My Way-t és meg voltam róla győződve, hogy saját számuk. (Ahogy Sid Vicious előadja, nem is igazán lehet elfelejteni.)
 

 
Na most ezek után képzeld el, amikor a bakonyi házban egy meleg nyári napon bejöttem a kerti munkából, leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, éppen a 3 tenor énekelt, majd kis idő után rázendítettek egy Sex Pistols nótára. Nyilván egyből keresni kezdtem a lakásban a kandi kamerát.
 

 
Egy másik zenével meg magamból csináltam hülyét. Úgy adódott, hogy a Rhapsody in Blue-t sem az eredeti előadótól hallottam először, hanem Rick Wakemantől. Nagyon megtetszett, és egy társaságban, amikor valaki felrakta a lemezt, lelkesen magyaráztam mindenkinek, hogy én ezt ismerem, ez egy csodajó Wakeman szám. És akkor sem vettem észre magamat, amikor udvarias hallgatásokba ütköztem.

Végül ott vannak a gyorsan korrigált félreértések, melyekben pont az volt a szép, hogy a félreértett verzió némileg jobban, de legalábbis izgalmasabban hangzott. Ilyenből rengeteg volt, álljon itt csak kettő.

Ott volt például az a fárasztó dal a lencsi lányról:

Amikor este lett
az ici pici lányka félt,

Na, ez nyilván a következő verzióban volt népszerűbb:

Amikor este lett
az ici pici lány kefélt,

 

 
Másodiknak pedig említsük meg a Prognózistól a “Mi lesz veled, ha elszabadulnak a nőhegyek” változatot.
 

 

This entry was posted in Sztori.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *