Írtam már itt a blogon, gondolom, nem nagy újság, viszont a sztori szempontjából lényeges: 1996-ban, amikor felköltöztünk Budapestre, én egy kukkot nem tudtam angolul. Ez nem is lett volna olyan nagy baj, ha az állásinterjún nem hazudom be szemrebbenés nélkül, hogy tudok. Szerencsére senki nem ellenőrizte le – és a cég sem károsult, mert a hat év alatt, melyet ott töltöttem, egyszer sem kellett a szakszöveg-olvasásnál bonyolultabb mutatványra vállalkoznom. Az meg még ment.
Csakhogy ennek két következménye is lett.
Egyfelől – bármennyire is szerettem volna – nem mertem elmenni a cég által rendezett angol nyelvtanfolyamokra. Mert oké, hogy az írott szöveget valahogy kisilabizálom, de hatalmas égés lett volna, ha rögtön az elején a you-t jou-nak ejtem. Pölö.
A másik, hogy – már csak a presztizs miatt is – a felhasználók felé nem mutathattam, hogy ennyire fű vagyok. Mit mondjak, voltak kutyaszorítók. Az egyik ilyen az volt, amikor 1997-ben bevezettük az Exchange 4.0 verziót, melyhez akkoriban még Exchange kliens program dukált, illetve egy MAPI alkalmazás, a Schedule+. (Meg egy másik MAPI alkalmazás, egy sakkprogram.) Az én feladatom volt a felhasználók kioktatása. Ezzel sem volt gond, írtam egy manuált, elterjesztettem. De végig ott volt bennem a félelem, hogy mi van, ha szóban kérdeznek valamit? Hogy a bánatba kell kiejteni ezt az idióta schedule szót? Ha arra gondolsz, hogy google translator, akkor közlöm, hogy akkoriban még internet sem nagyon volt. 37-en használtunk egy lopott betárcsázós accountot, de azzal sem mentem sokra, mert tartalom sem igazán volt még. A német műveltségemmel adódott, hogy a schedule az egyszerűen sedule, de éreztem, hogy ingoványos a terület. Végül szereztem egy igazán nagy Országh szótárat, ahonnan kibogarásztam, hogy az angoloknál sem egyértelmű a helyzet: az amerikaiak szkedzsöl-nek mondják, az angolok sjegyul-nak. Hát, nem örültem, mert mind a kettő hülyén hangzott egy angolul nem tudó ember szájából, de ez van.
A félelmem be is jött, hamarosan megállítottak a folyosón.
– Te, Józsi, segítsél már!
– Igen?
– Van itten ez a határidős program, de fogalmam sincs, hogyan kell a nevét kiejteni. Te biztosan tudod.
Nagy levegő.
– Természetesen, Gábor(1). Pusztán az a kérdés, melyik nyelvterület szerint szeretnéd kiejteni.
– Tessék?
– Amerikában úgy mondják, hogy szkedzsöl. Az angolok úgy mondják, hogy sjegyul. Te pedig úgy mondod, amelyik jobban tetszik.
– Aha! Akkor sjegyul, mert az amerikaiak bugrisok.
– Tedd azt.

Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy egy friss kedvenc blogomon olvastam egy írást. Amelyből kiderült, hogy a kifejezés eredete a latin schedula szó – melyből nem mellékesen a magyar cédula kifejezés is ered. Ha én ezt akkor tudom, sokkal frappánsabban is kivághattam volna magamat a szituációból.

ps.
Aztán amikor 2002-ben leépítették a cégnél az informatikát, az volt az első, hogy a végkielégítésből egész nyáron intenzív angol tanfolyamokra jártam. De ez már egy másik történet.

(1)
Ilyen sztoriknak se szeri, se száma. Valahogy vonzottam ezeket. Amikor például cégtáblát festettem az arácsi vasútállomás restijében, lefelé a buszon olvastam le a dobozról, hogyan is kell festeni a trináttal. Odalent, amikor a körém sereglő alkeszek figyelték a munkát és kérdezgették, mit miért csinálok, a világ legtermészetesebb hangján magyaráztam el, hogyan működik ez a festék. A faszik meg hümmögtek és motyogtak, hogy igen, ez aztán a profi, látszik, hogy nem ez az első munkája.
De hasonló volt első félév végén a szervetlen vizsgám is. Előtte este vágtam földhöz a kölcsönkért jegyzetet.
– Az isten nyomorult fülét! Hát mi a bánatos lóalkatrész már az, hogy vörösvérlúgsó meg sárgavérlúgsó!? (2)
Zsolt, akivel együtt tanultunk, vigyorogva világosított fel.
– Pepe, az a kálium-hexaciano-ferrát, meg a ferrit.
– Ja!? De akkor miért nem azt írják?
(Az anyagokat ismertem, sűrűn használt indikátorok voltak.)
Aztán a vizsga. Moha bá nagyon hangulatember volt… és éppen jó hangulatban találtam. (Előttem vizsgázott Judit, aki még az öregnél is alacsonyabb, ellenben sokkal dekoratívabb leányzó volt és mint ilyen, helyből feldobta a prof napját.) Engem is jókedvűen kérdezgetett. Én meg válaszolgattam, ahogy tudtam. Aztán jött a keresztkérdés:
– Fel tudja írni a vörösvérlúgsó képletét?
– Természetesen – bólintottam és már írtam is.
A tanár az összes 150 centijével felpattant és sugárzó arccal fordult a hallgatóság felé:
– Látják! És tudja! Csak tudja és tudja!
Még leírtam a külső elektronhéj szerkezetét és akkora ötöst vésett be, hogy alig fért el az indexben.
Ja, és Zsoltot kirúgta.

(2) Nem pont ezeket a kifejezéseket használtam.