CD, DVD

Az egész apropója ennek a teljes hétvégés nagytakarításnak az, hogy kerestem valami régi anyagot. Rögtön az elején szembesültem vele, hogy ez nagyjából tű a szénakazalban erősségú mutatvány. Egy ideig még gyártottam katalógusokat (WhereIsIt), de aztán ezek is elmaradtak. Mint ahogy a költözés utáni rendrakás is. Kábé 1500 lemez 12 táskában. Csak az üres tokok hét IKEA dobozt töltenek meg. És akkor még nem beszéltem az egyedi csomagolású cuccokról.

***********

Félelmetes, mennyire nyomon követhetőek a változások, apróságokon keresztül. Ma már röhejes, de akkoriban lementettem az MS hotfixeket. Egyrészt nem volt belőlük sok, másrészt meg nem volt mindig internet. Windows Update? A cédé mindig kéznél volt.
Azt viszont jó látni, hogy a régi vírusmintákat sorra kapkodja el az MSE.

***********

Hogy miért egész hétvége? Mert nem csak a lemezeket válogatom szét, hanem fel is másolom a tartalmukat egy hordozható vinyóra. Szerencsére nem kell mindent, ahogy saccolom, 100-200 GB körül lesz a vége. Megjegyzem, ennek 95%-a ránézésre szemét. De ha a maradék 5%-ból lesz szükségem valamire – mint ahogy a napokban pont így jártam – akkor már megéri beáldozni egy kisebb méretű lemezt.

**********

Annak örülök, hogy pont jókor időzítettem a rendrakást. Az ilyen nagyléptékű átszervezéskor rendszeres probléma a várható növekedés bekalkulálása. Na, az itt most nincs. A lakásba se cédé, se dvd nem teszi be a lábát, már elég régóta. (A hardvereszközökhöz még mellékelnek néha, de a tartalmuk megy fel a NAS-ra, a hordozó meg a kukába.) Szóval, akár leltárt is tudok csinálni. Az látszik, hogy a technológia halála váratlanul ért. A polcomon ott figyel vagy 60 üres DVD lemez, legalább ennyi nyers CD, aztán dobozokban +R DVD-k, nagy kapacitású DVD-k, meg újraírható változatok mindenféléből. Elméletileg használhatók lennének, de ma már az usb drive is elavultnak számít, nemhogy a DVD lemez. (Nemrég majdnem vettem egy 16 GB pendrive-ot, aztán végül vettem helyette egy ezressel drágábban egy 320 GB mobilvinyót.) Egyedül az újraírható CD-knek van keletje, köszönhetően a Chevrolet gyár fafejű, sárbaragadt mérnökeinek: a 4 évvel ezelőtt vásárolt autómba nemhogy USB csatlakozót nem lehetett rendelni, de mp3 lejátszásra képes fejegységet sem. (Nyilván utólag rakhattam volna bele bármit, de én szeretem a kormányról vezérlést.)
Az is látszik, hogy tárolóeszközből is túlterveztem a rendszert. Van egy olyan táskám, amelyikben vagy 200 üres CD tartó tasak lakik. Ezek már üresen is maradnak. A hét ládányi üres CD tok, a mindenféle fűzős CD tartók meg majd mennek a padlásra. Örülni fognak a dédunokák.

**********

Gondolom, senkit sem lep meg, hogy akkoriban a youtube sem létezett. A vicces videók mindenféle vicces válogatás oldalakon nyüzsögtek (pl funpic), illetve vicces kollégák, haverok küldözgették azokat, töméntelen körlevélben. Majd minden régi cédémen van egy video alkönyvtár, oda raktam félre a tényleg említésre méltókat.
Ezek közül álljon itt végül egy újabb gyöngyszem: Steve Ballmer próbálja eladni az 1.0 Windows-t. (Ami – megjegyzem – némileg fura, mert úgy tudom, hogy ez a verzió nem került ki a kereskedelembe. De a felvételen határozottan az 1.0 szerepel.)
 

Teljes szívfogyatkozás

Esküszöm, ez az utolsó. De ezt a felvételt nincs szívem nem megosztani.

Anno az egyik egyetemi napon találta ki az egyik leányzó, hogy alakítsanak Dirty Kids and Washing Machine néven egy zenekart, ahol a srácok a szinpadon nyomják a punk’nrollt, a lányok meg mögöttük egyszerű forgótárcsás mosógépben mosnak, centrifugával centrifugálnak. Abból ugyan nem lett semmi, de az ötlet úgy látszik tovalebegett és máshol megvalósították.

Bonnie Tyler slágerét gondolom sokan ismerjük. De ilyen feldolgozásban… nem annyira.
Három krapek adja elő.
Konyhai gépeken.
Kilógó pucér seggel.
 

Varjú

Ma egész nap régi cédéket, dévédéket rendezgettem, másoltam fel egy hordozható vinyóra. (Amíg még be tudja olvasni az eszköz.) Az egyik lemez eldugott könyvtárában találtam egy ezeréves animációt: Kondor Lajos dobta össze egy Másfél számra. Legvisszafogottabban is csak azt tudom mondani, hogy zseniális.
Szerencsére fent van a Youtube-on is.
 

Még mindig a szakma szépségei

Napjaim nagy része – immár évek óta – úgy telik, hogy folyamatosan készülök. Még ha éppen nincs is valami nagyon fontos, nagyon sürgős, teljes embert igénylő munka, akkor is úgy kell csinálni, mint ha lenne: kitalálni valamit, megtervezni, rátanulni a fehér foltokra, neadjisten cikket, könyvet írni róluk. Tulajdonképpen az egész egy nagy készülődés: egyszer valaki – vélhetően egy ügyfél – majd kérdezni fog valamit és nekem úgy kell rá válaszolnom, mintha az magától értetődő lenne. Mert az ügyfél ezért – is – fizet. A nyugalomért. Hogy kérdezhet és válaszolnak neki.

*******

Képzeld el a következőt. Odamész az egyébként lelkiismeretes haverodhoz és kérdezel tőle valamit. A haver a kérdés után kezét-lábát eldobja a fotelban és üveges szemekkel nézi a plafont. Aztán nyolc óra múlva kitisztul a tekintete, feláll és mosolyogva, de határozottan közli a választ: Nem.
Vajon mennyire hiteles a válasz? Tényleg lelkiismeretes a haver és 8 órán keresztül füstölt az agya, végigjárt minden lehetőséget, beleképzelte magát az elektronok helyébe, lejátszotta az összes forgatókönyvet, mire eljutott ahhoz a végletekig leegyszerűsített válaszhoz, hogy: Nem? Vagy szunyókált egy jó nagyot, aztán legyintett az egészre, hogy: Nem? Mert abból úgysem lesz baj?

********

Ma valahogy így telt a napom. Délelőtt kaptam egy kérdést emailben. Késő este válaszoltam: Nem. Igaz, nem a plafont néztem közben, hanem túrtam a netet, tesztelgettem meg spekuláltam… de ez távolról ugyanúgy nem látszik.
Közben azért bőven volt alkalmam elgondolkodni: a sámánok, táltosok nem is voltak olyan nagyon hülyék. Amíg elszívták azt a füvet vagy vicces gombát, addig legalább jól érezték magukat, aztán odatettek egy kis műsort, majd csak utána közölték, hogy: Nem. És az ügyfél elégedett volt, mert látta, hogy a vajákos tisztességesen megdolgozott a válaszért.

Karikaturistának lenni

Ne nevess ki, ezelőtt tíz évvel komolyan gondolkodtam azon, hogy rajzolásból fogok megélni. Magyarországon ez reménytelen lett volna, nálam ezerszer tehetségesebb versenyzők is csak kinlódtak: nincs hazai piac. Viszont van net és itt van a nagyvilág. Miért ragadnék bele egy ilyen reménytelen közegbe, mint a hazai? Ráadásul akkoriban meglehetősen tájékozott voltam a karikatúravilág dolgaiban. Láttam, milyen a színvonal: megugorható. Voltak is tűzközeli ismerőseim, akikkel meglehetős rendszerességgel levelezgettem. Szóval nem volt ez annyira reménytelen, mint ahogy most visszagondolok rá.
Nagy szerencsémre mégis az informatika mellett döntöttem. Ebből biztosabban meg lehet élni, a karikatúra meg megy hobbinak. Most gondold el, fordítva milyen hülyén nézne ki.

A hosszú bevezető után lássuk, hogyan is jött elő ez a téma. A drawn belinkelt egy oldalt, melyet én most továbblinkelek: James Sturm kimerítően ecseteli a vívódásait, hogyan szedte össze a bátorságát, hogy karikatúrát adjon be a New Yorkerhez, egyáltalán, milyen motivációból rajzolt előtte hónapokon keresztül napi egy newyorker stílusú rajzot, hogyan került be a szentélybe, hogyan mérettetett meg és mi lett a végső döntése. Tanulságos.

Hiszti

Amikor a külső világ és a belső világ összhangban van.

Odakint tombol a gazdasági hiszti. Nemcsak az amatőrök, hanem a profik között is. Nem csak én mondom, hanem Joachim Goldberg is. Valamennyi ok van rá, de annyi nincs, amekkora mozgások vannak. Túlreagálás. Hiszti.

Idebent pedig az immunsejtjeim csinálják ugyanezt. Megjelenik némi ártalmatlan parlagfű-pollen a levegőben, bejut az orromba és az immunsejtek egyből behisztiznek. Lehet, hogy van valamennyi okuk rá. De annyi biztosan nincs, ahogy lekezelik a helyzetet: percekig tartó tüsszögésrohamok, orrfolyás, könnyezés, szemviszketés. Túlreagálás. Hiszti.

Összhang.

Dömsöd előtt, alatt, fölött. Meg között.

Nehogymár tök feleslegen derítsem fel, hol van kajakos beszállóhely a Tassi zsilip környékén.
Nej bakancsa immár be lett járatva, visszatérhettünk a nyáron értelemszerűen adódó vízi aktivitásokhoz.

Fura egy átalakulás ez. Nej már korábban is rájött, hogy akkor tudunk a legtöbbet együtt lenni, ha jön velem, akárhová is mászok fel. Alkalmazkodott is szépen, és mostanában eljutottunk oda, hogy néha már nekem nincs kedvem kimozdulni a lakásból, de ő erőlteti, hogy menjünk. Persze igaza van, ahogy elindulunk, már én is élvezem… de ha csak rajtam múlna, nem biztos, hogy mennénk. A jó nyalóka visszanyal… és élvezi.

Szóval, hajnali hétkor ébresztő, Még ránéztem a tegnap éjjel elindított windows update-ekre, mindegyik behalt, de le vannak tojva. (Tuti, hogy a dotnet négy frissítés, ahogy néztem, ötből négyszer behal.) Aztán erős reggeli, pakolás, csomagtartó a kocsira, kajak a csomagtartóra, majd irány a csónakház, ahol feldobtuk a másik kajakot is, végül lekocogtunk a zsiliphez.

Érdekes tapasztalat, hogy a tetőre rakott kajakok nagyjából ugyanolyan vadítóan hatnak az autóstársakra, mint a hátsó ablakra kiragasztott T betű. Úgy érzékelik, hogy – habár most rendesen megyek – de bármilyen zűrösebb forgalmi helyzetnél valószínűleg már kihívásokkal küzdenék, így jobb, ha minél előbb leelőznek. Nem ritkán megkockáztatva, hogy ezzel ők idézik elő a zűrösebb forgalmi helyzetet.

Na most ez a beszállóhely nem csak azért jó, mert jó helyen van, hanem azért is, mert ilyen sóderos, hosszan sekély, eldugott partot keresek már évek óta. Ha bent ülök a kajakban, körbeevezem a világot, először keresztbe, aztán hosszába, utána meg még felmegyek a Niagarán. De kiszállni, meg beszállni félelmetesen nem tudok. Mi az RSD-n kupálódtunk ki, annak is a felső részén, az pedig gyakorlatilag egy szennyvízcsatorna. Márpedig úgy nem lehet gyakorolni, hogy a beborulás ki van zárva. Stégről remekül megy, de vízből… semmi. Egyszer próbáltam meg egy eldugott tengeri öbölben. Ott megfogadtam, hogy addig innét el nem megyek, amíg nem megy tökéletesen. Kábé a tizedik borulás után tíz sebből vérzett a lábam, a sós víz pedig nem kegyelmezett. Gyorsan odébbálltunk, mielőtt a cápák ránktaláltak volna.
Ennek több, mint egy éve, azóta már szépen összeszoktam a kajakkal. A beszállás immár nem probléma, kicsit letámasztom a lapátot és már bent is vagyok. De a kiszállás… az durva. Az a legrosszabb, amikor beléd ivódik egy mozdulat, aztán később meg már nem használhatod. A kettes kajakból virgoncan pattogtunk ki – de az 68 centi széles volt. A mostani kajak viszont 59 – és ennyi elég is ahhoz, hogy ugyanazzal a mozdulattal próbálkozva ötből négyszer beborulok.
Nej fogadkozott, hogy mutat egy tuti módszert. Beült. Aztán kidugta először az egyik lábát, aztán a másikat… majd beborult a vízbe.
– Ezt már ismerem – fanyalogtam – nekem ez sokkal egyszerűbben is megy.
De legalább meg tudtam neki mutatni, hogyan lehet gyorsan kiborítani a vizet a kajakból.
Becsületére legyen mondva, többször nem borult ki. Láttam is a módszert: lábak kidobva kétoldalra, evezőlapát letámaszt (ez maradt ki az előbb), popsi feltol a hátsó deckre, feláll.
Kipróbáltam. Beül. Lábak… beszorultak. Aki a génjeimet tervezte, még csak nem is hallott olyasmiről, hogy rugalmasság, meg hajlékonyság. Ellenben kötött izmot, azt pakolt fel rendesen. Hátranyomtam magam. A jobb lábamat végül kigyüszmékeltem, de az utolsó pár centinél már a lábujaimmal sétáltam fel a beülő szélén. Aztán jött volna a másik. De nem jött. Az végképp beszorult. Megpróbáltam így kiszállni. Beborultam.
– Ez se rossz – kommentálta a Kedves.
Aztán egyszer sikerült. De ekkor már a hátammal felfeküdtem a hátsó deckre, ami nagyon jó előkészítő lépés az eszkimó fordulóhoz, de a Kodiak magas pereme miatt elmondhatatlan fájdalommal járt.
– Hát, nem ez lesz a kedvenc módszerem – csóváltam a fejemet. Végül megpróbáltam összekombinálni a két nem működő metódust. Az egyik lábamat – miután felfedeztem a lábujjsétáltatós technikát – viszonylag simán ki tudtam tenni. Letámasztottam a lapátot, magam alá húztam a benti lábamat, kirúgtam magam és a kinti lábamon egyensúlyozva, fél lábon felálltam. Háromból háromszor sikerült, így a gyakorlatot teljesítettnek nyilvánítottam. Mehettünk evezni.

From MiVanVelem

Először a zsilipet néztük meg. Egyszer majd, ha nagyok leszünk, úgyis körbeevezzük a Csepel-szigetet, ahhoz viszont ismerni kell az ilyen körülményes műtárgyakat. Némileg lelombozó volt a bejáratnál a ‘Csónakoknak életveszélyes!’ tábla. Ha egy stabil csónakhoz így viszonyulnak, akkor hogyan megyünk mi itt át kajakkal? De ez legyen a jövő problémája.

Kicsit csavarogtunk a zsilip környékén. Én eddig is kedveltem az RSD-t, de ez a rész hamar a szívembe lopta magát. A folyó itt gyakorlatilag tóvá szélesedik, van benne egy kis sziget is, kedves üdülőházak sorakoznak a partokon, van szabadstrand, tényleg jó hely. (Az infrastruktúra mondjuk még nem az igazi, a strand mellett ugyan van egy kis bolt, felvilágosult eladó csajszival (Bontsam is egyből a sört? – kérdezte, amint kivettem egyet a hűtőből), de klotyi, az nem nagyon akadt. Volt egy kézmosó nélküli fülke, jó messze, zárhatatlan ajtóval, hááát…)

From MiVanVelem

Elindultunk felfelé. A Google Earth alapján úgy képzeltem, hogy kellemetlen, sivár utunk lesz, mindkét oldalon szántófölddel. Nos, ezek voltak is, de a folyó mindkét oldalán a vízparti házak, a házak növényzete, az apró ligetek, jegenyék eltakarták a látványt. Így, ha nem leskelődtünk sokat, akkor azzal az illúzióval tudtunk haladni a folyón, hogy mind a két oldalon erdők és széles nyaralóövezetek szegélyezik a partokat.

Nem terveztünk nagy utat. Gondoltuk, felevezünk Dömsödig, aztán megnézzük közelről a települést, el is hagyjuk (könnyen beszélek, a falu nem tud mozogni) – és ha minden jól megy, felmegyünk a Körzátonyig. (Mely minden ellenkező híresztelés hatására egy hosszú, keskeny, szilvamag alakú sziget.) Ez 34 kilométer lett volna. Fenntartásaim nyilván voltak. Mindketten régen eveztünk. A nap úgy sütött, hogy kis híján ránk olvadt a polietilén. Nejnek ez egyébként is sok lett volna, soha nem evezett még ennyit egyfolytában. A szél pedig, az a szél, ami eddig mindig fújt a folyó közepén, ma szabadnapot vett ki.
Aztán az lett, ami reálisan várható volt. Dömsödről még kimentünk, de a Somlyósziget már kifogott rajtunk. Nagyjából ott fordultunk meg, ahol a múltkori kiránduláson defektet kaptam.

From MiVanVelem

Egy gyors ebéd a vízen, aztán elindultunk visszafelé. Szerencsére innen már lejtett a pálya, a sodrás velünk volt. (Még ha nem is dobott olyan sokat, de azért csak jobban lobogott a hajam lefelé.) Itt el is váltak az útjaink, én egy kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam, Nej pedig az életéért küzdött. De tudtam, hogy ügyes gyerek, itt még ő sem tud eltévedni, csak megérkezik egyszer.

From MiVanVelem

Na, a megérkezés, az kiábrándítóra sikeredett. Gondoltam, birtokomban van a tuti módszer, besiklok a fürdőzők közé és elegánsan kilépek a kajakból. Aha. Besiklottam. Kiszenvedtem az egyik lábamat. A kajak persze elindult a másik irányba, én pedig félig kilógva próbáltam az evezőlapáttal visszatoszigálni magamat. Ekkor már az összes kisgyerek – na meg a hozzájuk tartozó szülök is – engem néztek. (- Anyu, mit csinál a bácsi? – Nem tudom kislányom. Lehet, hogy ki akar szállni?) Itt jött volna az a mozdulat, hogy a benti lábamat magam alá húzom és elrúgom magamat – csak éppen a benti talpam, ahogy megmozdítottam a négyórás üldögélés után, begörcsölt. Annyira fájt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ekkor kapott el egy adag parlagfű és csak tüsszögtem. Ordítva. Végül egy gyors mozdulattal kisiklattam a kajakot a partra, a sóderen szépen felfeküdt és kiléptem belőle. Lemostam az arcomról a pollent, kihúztam a kajakot és ugyanazzal a lendülettel bementem a boltba sörért. Azért lássák, hogy férfiemberrel van dolguk.

Nej egy kisebb örökkévalósággal később érkezett meg, szerencsére addigra elcsitultak az érkezésem verte hullámok. Felpakoltuk a kajakokat, a leányzó a sörösüveg láttán rögtön levonta a következtetést: ő vezet haza.

Dömsöd felé borzasztóan vacak, egysávosnak is alig nevezhető út visz. Messziről láttuk, hogy jön egy autó szemben.
– Mit csináljak? – tette fel Nej a kérdést a közönségnek.
Padka alig, jelzőoszlopok sűrűn.
– Nézdd csak, ott hiányzik egy oszlop, ha lelassítasz, akkor pont azon a szakaszon találkozunk velük. Lehúzódsz, ők is lehúzódnak és elférünk.
Lehúzódtunk. Ők nem. Azért elfértünk, de szorosan.
– Nem húzódtak le – nézett rám Nej vádlón.
– Ja. De nő vezetett.
Nej arca egy merő kérdőjellé változott.
– Úgy értettem, hogy abban a kocsiban csak nők ültek. Nem volt ott senki, aki el tudta volna nekik mondani a helyes stratégiát.
A kérdőjel immár szikrákat is szórt.
– Izé, jól érzem, hogy ez volt az a magyarázat, mely tisztázta ugyan a helyzetet, de attól az még rosszabb lett? – tettem néhány tapogató lépést.
Ezt már Nej sem bírta vigyorgás nélkül.
– Jól. De már megszoktam.

Aztán hazakocogtunk. Itthon lemértem, gyakorlatilag 25 kilométer volt a túra. Nem sok, de a körülményeket figyelembe véve, nem is kevés. Az tény, hogy mindketten rendesen elfáradtunk, tehát a foglalkozás elérte a célját.

From Segédlet

Még mindig a szakma szépségei

Hah!
Még friss az élmény.
Egy nagyon bonyolult tesztrendszert igyekszem éppen befaragni. Van benne TMG, front/back, periméter, ahogy kell, mindez virtuálisban, aztán persze ezt az egészet be kell illeszteni az itthoni félig valós, félig virtuális hálózatba, ami megint nem egy piskóta. Azon még csak halkan anyáztam, amikor az első TMG a telepítése után eldobta az agyát, a konzol vaskos szkript errorral indult és utána nem is találta meg önmagát. Repair telepítés, de nem jött be. Oké, uninstall. Közben, míg húzta a csíkot, utánanéztem. Az a nyomoronc IE9, az. Jó fiúként ugyanis telepítés előtt felraktam minden frissítést, nyilván jött velük az IE9 is. Viszont azzal meg nem megy a TMG konzol. (Ha lesz időm, kipróbálom, hogy Operával megy-e.) Megoldás: uninstall IE9. Csakhogy ekkor már az uninstall TMG futott. Dehát mit nekem az a plusz óra munka. Végül összeállt. Nem működött. Összezuhanva néztem a hibaüzenetre. Oké, nem egyszerű a rendszer, de alaposan megterveztem, rajzolgattam, végigszámoltam. Ennek működnie kellene. Átfutottam GT könyvének vonatkozó részét, szerinte is. Nézzük a logot. Hát ez meg mit keres itt? Erről a címről, ezen a porton, azon az interfészen coki van. Mi történik itt? Kezdjük az elejéről. Újra megterveztem az egészet. Átszámoltam. Beleképzeltem magam a csomag helyzetébe. Nem stimmelt. Biztos a kurva Windows. Vagy a kurva TMG. Valahol biztosan beleraktak Redmondban valami kavarást, amitől nem úgy működik, ahogy logikus lenne. Nézzük másképpen: oké, tudom, hogy a csomagnak semmi keresnivalója ott, de mi lenne, ha átengednénk? Semmi. Kevesebb hibaüzenet a logban, de még mindig nem működik. Van-e valami webszerver valamelyik közbenső subnetben? Jé, van! Teszt. Oda sem működik. Emberek, mi van itt? Márpedig ha ezt a katyvaszt nem oldom meg záros időn belül, akkor aktiválhatok telefonon, márpedig azt még egy gépnél is utálom, nemhogy ennyinél. Letargia. Huszoniksz év szakmai önbizalma kezdett elszivárogni. Lehet, hogy velem van a baj? Azt hiszem, hogy értek hozzá, miközben a dolgok egészen másképpen működnek? Lehet, hogy mégis inkább kertészkednem kellene egy kolostorban?
Aztán a lassan leereszkedő ködfátyolon keresztül a tudatalattim vadul vészcsengetni kezdett egy IP címnél. Valahogy furcsa alakja volt. Nézzük csak… és igen! Az egyik oktetből kimaradt egy nulla, 100 helyett csak 10 volt beírva. Hogy az a… Balszerencsémre pont létezett is egy ilyen IP cím. Javítottam. Aztán félórás munkával kitakarítottam minden eszement javítási kisérletet. És működik. Mit működik, hasít.

Holnap az egészet be fogom rúgni a sarokba és nagyon elmegyek világgá.

Gyík, két t-vel

Ebéd (diétás zöldsaláta, sült szalonnával) utáni ejtőzős újságolvasásból néztem fel, amikor megláttam a nappali közepén a gyíkot. Óvatosan levetettem a pólómat, felemelkedtem a fotelből és messziről rávetődtem. Hatalmas küzdelem volt. Körben szorítottam a földhöz a póló széleit, miközben a kezeimmel próbáltam centiről centire közelíteni a dudorhoz. Végül sikerült: gyorsan összefogtam a pólót, kisiettem az udvarra, majd nekiálltam kirázni a gyíkot. Nem jött. – Kapaszkodsz, te mocsok? – morogtam és még jobban ráztam a pólót. Most sem jött. Kifordítottam. Semmi gyík. Kívül sem. A francba: a gombsor kidudorodását néztem gyíknak.
De akkor hol van az állat?
Ugyanott, a nappali közepén. Már eleve döglött volt.

Géza

Este a teraszon. Én jegyzetelek, Nej vacsorázik… Géza pedig érdeklődve figyel. Nem engem.

From MiVanVelem

Ezt a képet pedig tegnap ígértem. Ez volt az a nap, amikor Géza úgy érezte, hogy szorosabb ismeretséget szeretne kötni az éjszakai életemmel. Körbenyalogatta a netbookot (gondolom, úgy érezte, túl koszos), beleszagolt a rumba, beledugta az orrát a hamutartóba, végül megbökdöste az egeret is. Én pedig vadul dokumentáltam az utókor számára. (Ja, a fényképezőgépként használt mobilt is lefejelte.)

From MiVanVelem

Hoppá, ez meg kimaradt

Azt még elfelejtettem megemlíteni, hogy este nyolc után, amikor kiültem és éppen bamba tekintettel figyeltem a Visio üzeneteit, pont akkor jelentek meg Evolúciósan Fejletlenék a szokásos esti hepajra. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy néhány tizenhuszonéves majomszerű emlős letelepszik a játszótérre – a kerítésemtől kábé húsz méterre – az egyik főmajom hangos motorbőgetéssel beviharzik egy fekete Puntóval, csutkáig feltekerik a potmétert, ordít az az elviselhetetlenül szar zene(?) mely ordítást csak a faszombazmegezések harsogják túl, az autós kölyök meg néha megmutatja, hogyan lehet driftelgetni a sóderes úton. Ez a momentum nem kis mértékben közrejátszott abban, hogy besétáltam a vizespohárnyi rumért.

Az informatikus… az egy különleges fajta

Az már rögtön az elején látszott, hogy kell itthonra egy tesztszerver. Anélkül nemhogy félkarú óriás, de maximum kéz- és lábnélküli fekete lovag lehetek. A felismerést tett követte, vettem egy HP ML110-es vasat, pár tera vinyót, na meg 16 GB memóriát is hozzá, mert ezek mind jót tesznek a közérzetnek. A pénztárcának kevésbé, de tekintsük úgy, mint egy hosszútávú befektetés.
Rögtön beleszaladtam két pofonba. Az egyik az volt, hogy a gigabites hálókártya csak gigabites. Hiába dugtam bele a 100 mbites switchbe, csak értetlenkedett. Kerestem a paraméterei között a lebutítást, de nem hagyta magát. Ezen még túltettem magam, beledobtam egy plusz hálókártyát, az alaplapit letiltottam (csók ILO), de legalább ment. A nagyobb pofáraesés a RAM-mal történt, a szerverbe ugyanis csak és kizárólag ECC modul tehető. Minden paramétert leellenőriztem a vásárlás előtt, de pont ez fölött elsiklott a figyelmem. Szerencsére Janinak pont ilyen kellett, átvette, én meg mehettem vissza újabb modulokért. A történet szempontjából lényeges, hogy a memóriát nem csak úgy adják, hanem rendelni kell, majd várni egy hetet az érkezésig – azaz ma, amikor végre beszerelhettem, két hét telt el azóta, hogy hálókártyát cseréltem. Hogy addig se unatkozzak, feldobtam rá egy hyperv-t, azon belül egy tartományt meg egy terminálszervert. Sőt, kifigyeltem, hol lehet kapni olcsó gigás switcheket és egy hirtelen mozdulattal lecseréltem a házi hálózatot gigásra. (Igen, hosszútávú befektetés.) Pont egy héttel ezelőtt ki is szedtem a gagyi kártyát, engedélyeztem az alaplapit, muzsikált szépen.
Aztán ma délután beraktam a memóriákat (délelőtt a könyvelővel küzdöttem, na az is megérne egy külön történetet), elmaradt a dudálás, kéjesen megvártam, míg a boot során leellenőrzi az összes nyomorult bitet, majd gyönyörködtem a látványban. Aztán szépen összecsomagoltam a szervert és elrekkentettem, mert innentől úgyis csak távolról fogok rálépni.
Ahogy Móricka elképzeli.
Gondolom a hozzáértő olvasók már fogják a fejüket. Működő hyperv szerveren, melyen életképes tartományvezérlő is duruzsol, tartományi szerverrel, kicserélni az egyetlen hálókártyát, majd visszarakni az újat ugyanarra az IP címre… nos, kalandos vállalkozás. Akkor is az lett volna, ha szépen végiggondolom, mi történt. De ehelyett a klaszikus try and error módszerrel ugrottam neki, és jócskán megcifráztam a rendrakást. Mondhatni, a saját hülyeségem nyomát nagyobb munka volt eltakarítani, mint megszüntetni az eredeti problémát.
Azt ugyanis ismerni kellett volna.
Columbo módjára először elárulom, ki volt a gyilkos. A hyperv virtuális switch-e még a régi hálókártyára volt kötve. Ezt kellett volna átbillenteni az új kártyára és csók, végeztünk. Ehelyett…
A tesztszervert sehogyan sem tudtam elérni hálózatról. Előszedtem a sarokból és megnéztem direktben. Ránézésre minden stimmelt, volt neki fizikai kártyája, meg virtuális kártyája. Ott kezdtem el gyanakodni, hogy mindkettőnek volt IP címe. A fizikai kártyának ráadásul DHCP-s, ami még gyanúsabbá tette a helyzetet. A fizikai kártyán ugyanis kizárólagosan csak a virtuális switch szolgáltatás lehetett volna rajta. Nosza, mindent leszedtem, virtuális switch bekattint, virtuális kártya IP címe beállít… persze, semmi. Ekkor kezdtem jó helyen kotorászni. Hyperv konzol, virtuális hálózat. Jé, a régi kártya. Billentsük át. Csúnya piros, cserébe értelmezhetetlen hibaüzenet. Ráadásul a szerencsétlen rollback-ezni akart volna, de az se sikerült, mert ugye már nem volt meg a régi hálókártya – így megadó sóhajjal a kardjába dőlt. Akkor új virtuális network. Megint hiba. Fejvakarás. Kezdjük tiszta lappal. A virtuális gépeken töröltem a hálókártyákat, töröltem a virtuális hálózatot, restart. Miközben bootolt a gép, a fejemre csaptam. Én kapitális marha! Hát persze, hogy nem tudta magát hozzákötni a fizikai kártyához, amikor én leszedtem róla minden szolgáltatást, aztán ráraktam a virtuális switchet! Abszolút tiszta lap: a fizikai kártyát visszaraktam alapállapotba. (Intermezzo: a Windows néha tényleg őrületbe tud kergetni. Ha valaha volt a gépben egy hálókártya, akkor eltárolja a beállításait. Ha ugyanezt a konfigot ki akarod adni egy másik hálókártyának, akkor sikít egyet, hogy ez már máshoz tartozik! Mondhatod neki, hogy felejtse el, meg is teszi, de annyira besértődik, hogy törli a default gateway beállítást az éles kártyán. Mire erre rájöttem, elrágtam néhány hajszálat. Aztán csoda, hogy kopaszodok.) De minden rossznak vége van egyszer, sikerült ráböngésznem az indexhu-ra. Oké, virtuális hálózat. Mint kés a vajban. (Apropó, próbáltál már hűtőből elővett vajat késsel kenni? Csak úgy eszembe jutott.) A virtuális gépek is kaptak egy-egy kártyát. Na, ott nem jegyezte meg a konfigot a szemét. Pontosabban, megjegyezte, de mégsem azt adta ki, hanem átállt dhcp-re. Láttál már olyan tartományvezérlőt, amelyiknek fix IP-je volt, aztán hirtelen dhcp-s lett? Ronda látvány. Különösen úgy, hogy nem is emlékeztem az IP címére. Szerencsére a DNS NS rekordjából kibogarásztam. Visszaírtam. Újabb sikítás. Felejtsd el. Elfelejtette. DGW-t megint törölte. Visszaírtam. Restart. A szervernél ugyanez.
Este nyolcra felállt a tesztrendszerem. Tudom, másnak ilyenkor más szokott, de nem lehet mindenki kocka.
Az egyedüli probléma az volt, hogy nekem borzasztóan nem ezzel kellett volna foglalkoznom. Hétvégére kell elkészítenem egy tervet, ami még nem is lenne gáz, de szerdán – azaz jézusom, ma – prezentálni azt az ügyfélnél. Érzed a szépségét, nem? Hogyan prezentálsz, ha nincs kész a terv?
Szerencsére itt-ott-amott rengeteget firkálgattam az utóbbi napokban, tulajdonképpen nagy vonalakban fejben már össze is állt az egész, csak meg kellett volna rajzolni, aztán körényomni néhány szlájdot.
Kicuccoltam a teraszra. Főztem egy baromi hosszú kávét, előkerestem egy egész estét betöltő szivart. Kivittem a talicska firkálópapírt. Elhessegettem a macskát a netbookról. Minden együtt állt, hogy egy huszáros rohammal összedobjam a prezit. Elindítottam a Visio-t. Erre közölte, hogy aktiváljam. Itt kezdtem el hangosan dühöngeni. MSDN-ből szoktam telepíteni, eddig soha az életben nem futottam bele olyanba, hogy túlléptem volna az engedélyezett licenszszámot. Most valamiért igen, pedig nem szoktam a kulcsokat osztogatni. Gondoltam, majd beírok egy másik kódot. Nem lehet. Mindig csak a régivel akart aktiváltatni. A szivarom már égett, azzal ugyan be nem megyek a lakásba a másik géphez. Végül bedühödtem – de egész hangosan – és legyaktam a pébe a 2010-es Visio-t a gépről. Aztán felraktam a 2007-est. Amíg húzta a csíkot, besétáltam és töltöttem egy nagy adag kubai rumot. Komolyan mondom, ez volt a nap legjobb húzása. Igaz, hogy már este kilenc volt és sehol sem álltam a sürgős munkával, de a szivar és a rum tökéletesen lenyugtatott. Eljátszadoztam az idióta kismacskával, lefényképeztem, ahogy ismerkedik a netbook egerével (majd ki is rakom, ma már nem), aztán lehiggadva, a feladatra koncentrálva pár óra alatt össze is dobtam az előadást.
Ennek a napnak is vége lett.

Majdnem Csóványos

Tudom, vörös is vagy, büdös is vagy, de ha már a gyerekeknek megígértem?

Szóval múltkor úgy fejeztük be, hogy a Király-rét környékét máskor fedezzük fel. Ez a máskor érkezett el ma.
Terv: Kismarosból erdei vonattal fel Király-rétig, onnan pedig nagy nekibuzdulásokkal egészen Csóványosig. A vonat olyan 250-300 méter magasságon áll meg, a Csóványos 930 méter, azaz ha itt nem töri fel Nej sarkát az új bakancs, akkor sehol sem.

From MiVanVelem

A vonaton mögöttünk fiatal család, papa, mama, kisgyerek.
– Sanyi bátya nem jön velünk? – kérdezte a kicsi.
– Nem, Sanyi bátya lent megvár minket.
– Mit fog csinálni?
– Valamit csak kitalál.
Oldalra néztem. Éppen ott volt mellettünk az állomáson Csibi kocsmája. Pontosabban Csibi ordas kocsmája. Ahhoz képest, hogy a vasútállomáson főleg gyerekek tartózkodtak, a kocsma tele volt masszív alkeszokkal. Sanyi bátya biztos meg fogja oldani a helyzetet.
A vonat felzakatolt, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. Tömegek leszálltak, fényképezgettek, gatyakorcot rángattak. Nekiindultunk mi is. Fölfelé nem a népszerű piros jelzést választottuk, hanem a mézeskalács-gyártó szett elemeit: kék kör, kék kereszt, kék iksz. Rögtön soványmalacvágta tempóban kezdtük, mert ugyanarra jött egy kisebb kompánia, köztük két kismama is babakocsival, és a hozzátartozó gyerekzsivajjal. Elhúztunk mellettük, aztán bementem a halastóhoz fényképezni, ekkor visszaelőztek, később megint elhúztunk mellettük.

From MiVanVelem

Azt hittük, ezzel minden rendben lesz, de tévedtünk. Feltűnt egy újabb kihívó: egy fiatal pár, két kutyával. Mindkét kutyán csengő. A létező legrosszabb kombináció: valahonnan pont mögénk fordultak ki és nagyjából ugyanabban a tempóban haladtak, mint mi. Folyamatosan csilingelve. Pont mögöttünk.
Találtunk egy újabb tavat, mondtam is Nejnek, hogy ezt nézzük meg jó alaposan, addig a kutyások messzire jutnak, a babakocsisokat meg legfeljebb újra megelőzzük.

From MiVanVelem

Az elképzelés jó volt, a kerékcseréről még a babakocsis csapat elé jöttünk vissza, a kutyások meg már nem látszottak. Elégedetten veregettem meg a vállamat. A következő kanyarig. A kutyás pár úgy döntött, hogy szerelvényt könnyít, meg előszedik a fotós felszerelést, szóval elszuttyognak egy kicsit a zsákjaikkal. Én lassítottam, amennyire tudtam, de így is visszaelőztük őket. Aztán innentől nagyon sokáig ez is maradt a felállás.
Ráadásul nem akármilyen terep jött. Egy idő után kijutottunk egy piszok hosszú, gyakorlatilag a távoli horizontba vesző útra, mely végig emelkedett, hol nagyon durván, hol csak közepesen. Mindezt szórt árnyékkal, tűző napon. Nekiiramodtam. Nej próbálta tartani a tempót. Hozzáteszem, amióta rendszeresen fut, több nagyságrendet javult az állóképessége. De vagy az út volt túl meredek, vagy a napsütés volt erős, vagy a közös hátizsák volt nehéz (ő vitte, naná, ő akart erőnlétre gyúrni), a lényeg, hogy le-lemaradozott. Viszont ha időnként bevártam – mert bevártam, hiszen a közös kirándulásaink egyik mozgatórugója pont az, hogy hétköznapokon kábé félóránk van egymásra, a kiránduláson meg egész nap együtt vagyunk – akkor már fel is hangzott mögöttünk a csengettyűszó. Az összes elégtételem az maradt, hogy a hosszú úton végig felzabáltam a szedertermést. Ha bárki kizárólag csak szedermeghajtással tudna felmenni egy emelkedőn, akkor erre az útra ne menjen, mert az összes stratégiai készletet megsemmisítettem.

From MiVanVelem

Egy idő után újra erdőbe értünk. Itt volt némi tájékozódási zavar: egyfelől meg kellett találnunk egy leágazást, másfelől a térkép szerint volt itt valahol egy forrás. Szükség az lett volna rá, mert már itt látszott, hogy ilyen melegben, ilyen meredek terepen a vízünk az borzasztó kevés lesz. A kutyás pár itt előzött le bennünket, a továbbiakban fogalmam sincs, merre mentek, szerencsére már nem találkoztunk. Mi először félreértettünk egy jelzést, elindultunk egy nagyon hangulatos, kellemesen lejtő úton, de aztán gyanút fogtunk és visszamentünk egy eszméletlen meredek, borzasztóan kemény, ellenben a megfelelő turistajelzéssel ellátott ösvényre. Na, ez volt olyan meredek, hogy időnként csak a gyökerekbe kapaszkodva tudtunk előrehaladni. Innentől akár a térképet is félrerakhattuk volna, mert a szabály annyira egyszerűsödött, hogy amennyiben volt felfelé vezető út, mindig azon kellett menni. Többször is előfordult, hogy úgy éreztük, abszolút fent vagyunk egy hegy tetején, innen már fizikailag is képtelenség még feljebb menni – aztán előbújt egy újabb ösvény, a fák közül kibukkant egy újabb csúcs és már megint vonszoltuk a nyelvünket a porban.

From MiVanVelem

Egy valamit viszont el kell ismerjek ezzel az úttal kapcsolatban: határozottan őszinte volt. Mit értek ez alatt? Tegyük fel, látod a térképen, hogy ott vagy mondjuk 500 méter magasságon, a cél meg mondjuk 800-on. Ez ugye 300 méter szint. De csak az őszinte útvonalon. Az ugyanis nekiiramodik és felfut a célig. A bizonytalan és összevissza kamuzó útvonal viszont elindul felfelé, majd meggondolja magát, lemegy vagy száz métert, aztán összakapja magát és elindul felfelé, majd ezt játssza végig. A 300 méter szint helyett mentél 500 métert, miközben tudod, hogy visszafelé megint lesz 200 méter emelkedőd.
Egy örökkévalóság után kiértünk a főútvonalra. Azaz különböző alsóbb jelzésű útvonalakról a kék/piros csíkra. Innen már csak egy kilométer távra és 120 méter szintre volt a Csóványos. Csak éppen az út kezdett el úgy hazudni, mint a vízfolyás. Lementünk egy meredek szakaszon 50 méter szintet. Nem tetszett. Nem azért szenvedtünk ekkor már órák óta, hogy elpazaroljuk a szintünket. Rövid emelkedő után újabb meredek lejtő jött. És ekkor, a Szabó sziklán láttuk meg a csóványosi kilátótornyot.

From MiVanVelem

Egy másik hegy tetején. Néztük, hogy először akkor most még lefelé kellene mennünk, majd ott felkapaszkodnunk jó 200 métert, miközben onnan, ahol vagyunk, már most is eléggé jó a kilátás… és azt monduk a Csóványosnak, hogy kapja be.
A döntéshez hozzájárult a saját balf@szságom is. A túrabakancsomhoz vastag zokni kell, reggel ki is kaptam egyet – és nem vettem észre, hogy a zokni egyik darabjának a sarka gyk. nullára volt kopva. Meredek emelkedőkön az ember sarka feszül neki leginkább a bakancsnak és itt már túl voltunk annyi emelkedőn, hogy dacára az előzetes védekezésül felragasztott sebtapasznak, a rossz zokninál durván feltörte a lábamat a bakancs. Ezt értsd úgy, hogy normál terepen nem volt semmi bajom, meredek emelkedőn viszont a farkasokkal együtt vonyítottam az ég felé.
Szóval stop. Kábé 800 méter lett volna hátra a Csóványosig, 200 méter szinttel… és feladtuk. Leültünk, kifújtuk magunkat és visszafordultunk. Utólag azt mondom, nagyon jó döntés volt. Kellemes tempóban értünk vissza a Király-rétig és éppen elértük az utolsó vonatot lefelé.
De még nem járunk ott.

From MiVanVelem
From MiVanVelem

Történt ugyanis egy durva árulás. Tudni kell, hogy a Börzsönynek ez a szakasza eszméletlenül bonyolult. Itt megy át a két főútvonal (piros/kék csíkok) és szinte az összes alsóbbrendű útvonalak (kék/piros körök, keresztek, ikszek). Elsőre ki is néztem egy optimális útvonalat, de annyi turistautat kellett volna váltogatnunk, hogy végül elbizonytalanodtam. Mivel ekkor a piros csíkon voltunk és a rengeteg kavarás után megint a piros csíkon kellett volna lemennünk, úgy döntöttem, nem variálok. Habár a térképen látszott, hogy a piros csík tesz egy tök felesleges kitérőt, de ennyit beáldozhatunk a biztonság oltárán.
Ja. A piros csík azzal kezdte a kavarást, hogy felhajtott egy brutálisan levegőelszívó kaptatón. Amikor már jártányi erőnk sem volt. Amikor már nem számítottunk emelkedőre. (Ha ugyanott megyünk le, ahol feljöttünk, végig csak lefelé kellett volna mennünk.) Amikor már szószerint nyüszítve tudtam csak felfelé menni, mert pont ott feszült be a sarkam a bakancshoz, ahol már feltörte a sok felfelé menet.
Vidám szakasz volt. Végig az dobolt a fejemben, hogy mindezt ráadásul a semmiért tesszük meg. Mert felmegyünk ugyan, vezessen akárhová is az út, de utána brutális lefelémenet jön.
A kapaszkodó közepén bevártam Nejt. Egy életem, egy halálom, de most megiszom az összes vizemet. Nem érdekel, mi lesz utána, de innen víz nélkül egy lépést sem.
Bármennyire is meglepő, de innen, ebből a hendikeppből, a piros ösvény ki tudta hozni magát nyerőnek. Ugyanis az emelkedő tetején közölte, hogy tulajdonképppen most fent vagyunk a Nagy Hideg-hegy csúcsán. Ahol volt egy buszmegálló, de sokkal lényegesebb, hogy volt egy turistaház is. Büfével. Vécével. Az előző nekem jelentett katarzist, az utóbbi Nejnek. Amikor a sörömmel üldögéltem az árnyékban, Nej pedig a slanya után a jeges teájával, az élet már nem is tűnt olyan reménytelennek.
Különösen úgy, hogy innen már tényleg egy métert sem kellett mennünk felfelé. (Ha puhányok lettünk volna, akkor üldögélünk odafent egy háromnegyedórát, majd a négyórás busszal lemegyünk Király-rétre, ahol éppen elérjük a 16.38-as vonatot. Meg sem fordult a fejünkben ilyen megalkuvó megoldás.)
Na, ez a lefelé út tipikus spagetti western volt. A tábla szerint másfél óra. Nekünk két és fél óránkba került – miközben emocionálisan sokkal többnek tűnt. Hosszú, egyenes út. Mit hosszú, kib@szott hosszú. Tök egyenes út, a villanyoszlopokból meg látod, hogy hol lehet a vége. Nem a horizonton. Hanem azon is jóval túl.
Egy pozitív és egy negatív jelenség határozta meg a lefelé menetet. (Sőt, amennyire bonyolult világban élünk a pozitív hozadék erősítette a negatívot.) A pozitív a rengeteg szederbokor volt az út mentén – a negatív a töménytelen apró légy.
– Nálad vannak legyek? – kiáltottam hátra Nejnek.
– Nincsenek.
– Adjak?
– Isten ments! Ne tudd meg, mennyi munkámba került, hogy mind átmenjen hozzád!
– Aha.
– Valószínűleg az van, hogy a te sörös kigőzölésed jobban tetszik nekik, mint az én teásom.
– Értem. Szóval szerinted én vagyok a büdösebb.
Bevártam. Egyeztettünk valamit.
– Hé, nálam hagytál egy legyet!
– A francba. Pont a kedvencemet!
– Lehet!
– Jenő!! Jenő!! Meg tudsz nekem bocsájtani?
Ekkor még azt hittük, vicces a helyzet. De aztán elfajultak a dolgok.
Egyrész a szeder nagyon bejött. Akkora, de akkora bokrok voltak, hogy ihaj. Ha nem ettünk meg lefelé fél kiló szedret fejenként, akkor egy szemet sem. Volt egy nagyon szuper bokor, ahol csak az zavart, hogy valaki a túloldalról is szedte a gyümölcsöt. Gondoltam, elsütöm a klasszikus viccet (Hé,te, ki vagy, hogy nyáron is bundában szeded a szedret?), de időközben megláttam, hogy egy fiatal srác – kosárral a kezében – igyekezett kiegészíteni a zsebpénzét.
Szóval a szeder nagy áldás volt, de ugyanakkora átok is, mert ahogy piszkáltuk a bokrokat, úgy rebbent fel belőlük az élősködő had is. Milliónyi apró légy pihent a leveleken, akik észlelték, hogy itt van két, meglehetősen izzadó humán lény (só is, meg víz is), próbáljunk velük közelebbi kapcsolatba kerülni.
A többi már rémálom volt. Felhőként vettek körül minket az apró legyek. Csapkodtam magam körül, legyeztem. Kipróbáltam, mit csinálnának, ha hagynám őket. Erre egy idióta belerepült a szemembe. Befújtam magam szúnyog/kullancsriasztóval. Le se szarták. Végül már folyamatos karkörzésekkel, illetve sapkacsapkodásokkal haladtam. Borzasztóan lehangoló volt, hogy a távvezetékek alapján ekkor még igen messze voltunk a civilizációtól. Ekkor el is szakadtam Nejtől, annyira zavartak ezek a repkedő szarok, hogy semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy vissza a civilizációba, ahol sok az ember és ezek a legyek eloszlanak az emberek között.
Egy örökkévalóság után beértünk a faluba. Egy fiatal pár jött velem szemben.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen.
– Jó napot kívánok! – köszöntek vissza.
Én viszont átadtam nekik legalább egy kiló legyet.
Pár száz méter után eltűntek a legyeim. Bevártam Nejt. Ő is felszabadult.
Innentől már tényleg csak az elsődleges problémáinkra kellett koncentrálnunk. Én sörre voltam szomjas, Nejnek klotyi kellett. Sör hamarabb lett. Bár a sör kifejezés enyhén túlzó, mert valami német sörpótlékot adtak cefet drágán, de voltam annyira szomjas, hogy ne zavarjon. Azután átmentünk egy étterembe, ahol volt minden. Sör is, capuccino is, na meg vécé is. A klotyin döbbentem rá, hogy le volt húzva a sliccem. Még amikor felfelé mentünk, akkor álltam ki egy slanyára. És elfelejtettem rendezni a konfigurációt. Az egész túrát úgy csináltam végig, hogy bátran toltam magam előtt az elefántot. Úgy látszik, errefelé az ilyesmi hétköznapi dolog. Tényleg kíváncsi lennék, hogyan is telnek ezen a vidéken a hétköznapok.

A vonat lefelé pontosan indult – és pontosan is érkezett. Beszaladtunk Csibihez, egy ásványvízért meg egy dobozos sörért.
Nej egyből kicsavarta az ásványvíz nyakát. Én csak zsebrevágtam a sört.
– Az én kéjes sikkantásomat csak a kocsiban fogod hallani – jegyeztem meg.
– Azaz büfögni fogsz?
Elindultunk. Nej a fejéhez kapott.
– A francba, elfelejtettem átcserélni a bakancsomat a váltócipőre.
Majd helyesbített:
– Tekintsd úgy, mint szamaritáriánus cselekedetet, hogy nem vettem le a bakancsomat.
– Dehát egyszerűen csak elfelejtetted…

A továbbiakról túl sok mondanivalóm nincs. Igyekeztem társalogni, hogy a fáradt sofőr ne boruljon rá a kormányra, aztán ennyi. Hazaértünk. Jól kifáradtunk. Jó túra volt.

Sötét fenyegetés

Kábé egy hete a Google valamiért a lovam levágott fejét dobta éjszaka az ágyamba egy nagy fekete keretbe rajzolt fehér felkiáltójellel fogad, ha belépek a Calendar alkalmazásba.

From Segédlet

Még csak elképzelésem sincs, mi lehet a jelenség mögött. A fizetős account-omat szeptember végén kell megújítani, a tárhelyem 8%-át használom és tudomásom szerint semmilyen illegális tevékenységet nem végzek. A figyelmeztetés böngészőfüggetlen, a Chrome és az Opera egyaránt hozza. Se a Google Helpben, se a neten nem találtam nemhogy használható, de egyáltalán semmilyen infót sem. Rejtély.
Lehet, hogy egyszer csak megjelennek és kérni fognak valamit?

Tévedések víg játéka

Ha már úgyis ilyen múltbarévedős hangulatom van, jöjjön néhány emlékezetes félreértés.

Az elsőt már kommentben említettem, de legyen együtt a többivel. Ha jól emlékszem, a Közép-európai Hobo Blues I-ben hangzott el a következő részlet:

Amikor a hobók útjára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

Mondanom sem kell, totálisan félrehallottam.

Amikor a hobó kutyára léptem,
Ti még kissrácok voltatok.

És borzasztóan nem értettem, mi abban a pláne, hogy az énekes már akkor rálépett egy kutyára, amikor én még kisgyerek voltam? De akkoriban kezdtem felfedezni önállóan a világot, gondoltam, ez is valami olyasmi, amit a felnőttek valamilyen általam ismeretlen okból időnként megtesznek.
 

 
(Ennyire nem vagyok kretén, ne a lemezfelvétel alapján gondold, hogy félrehallottam. Ezeket a zenéket agyonmásolt, isten háta mögött rögzített koncertfelvételeken ismertük meg.)

A következő félreértés okozója a kazettamásolgatás volt. Akkoriban ugyanis csak ez a sokszorosítási technika létezett, a bakelit lemezt nehéz lett volna házilag újrapréselni.

Illetve nem, és ez egy újabb apró félreértés. A gyerekkoromban ugyanis még kazettás magnó sem létezett. Én még echte szalagos magnóval kezdtem. Orosz szalagos magnó, akkora, mint egy ágyneműtartó. Csak a kapcsológombjai akkorák voltak, hogy ma a japánok számítógépet építenének bele, nem is egyet. Én még tekercseltem a Magyar Rádiótól nagy tételben megvett, kiselejtezett, többszáz méter hosszú szalagokat kisorsókra. Na, ennek a dögnek volt az a neve, hogy Pekopa. Így is maradt meg az emlékeinkben, pedig pár évvel később már tanultunk oroszul és ki tudtuk silabizálni, hogy ez tulajdonképpen Rekord. De ekkor már nem változtattuk meg a nevét.

Vissza a kazettákhoz. Sikerült megszereznem egy havertól a Sex Pistols Nagy Rockandroll Svindli című lemezét. Jó zene, jó zene, de a legütősebb az utolsó két szám volt a kazettán. Évekkel később meg is vettem cédén és döbbenten vettem észre, hogy ez a két szám nincsen rajta. Sok-sok évnek kellett eltelnie, mire kezembe akadt (izé, letöltődött) egy Bowntown Rats lemez és felordítottam, hogy itt vannak! (Gondolom, volt egy kis hely a kazetta végén és a haver még odamásolt valamit.) Így esett, hogy nálam a Sex Pistols két legjobb számát Sir Bob Geldoff játszotta. (Vájtfülű érdeklődőknek: “Someone’s Looking At You”, illetve “Diamond Smiles”.)
 

 

 
A Sex Pistols-szal egyébként sem volt szerencsém. Ugyanis én speciel tőlük hallottam elöször a My Way-t és meg voltam róla győződve, hogy saját számuk. (Ahogy Sid Vicious előadja, nem is igazán lehet elfelejteni.)
 

 
Na most ezek után képzeld el, amikor a bakonyi házban egy meleg nyári napon bejöttem a kerti munkából, leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, éppen a 3 tenor énekelt, majd kis idő után rázendítettek egy Sex Pistols nótára. Nyilván egyből keresni kezdtem a lakásban a kandi kamerát.
 

 
Egy másik zenével meg magamból csináltam hülyét. Úgy adódott, hogy a Rhapsody in Blue-t sem az eredeti előadótól hallottam először, hanem Rick Wakemantől. Nagyon megtetszett, és egy társaságban, amikor valaki felrakta a lemezt, lelkesen magyaráztam mindenkinek, hogy én ezt ismerem, ez egy csodajó Wakeman szám. És akkor sem vettem észre magamat, amikor udvarias hallgatásokba ütköztem.

Végül ott vannak a gyorsan korrigált félreértések, melyekben pont az volt a szép, hogy a félreértett verzió némileg jobban, de legalábbis izgalmasabban hangzott. Ilyenből rengeteg volt, álljon itt csak kettő.

Ott volt például az a fárasztó dal a lencsi lányról:

Amikor este lett
az ici pici lányka félt,

Na, ez nyilván a következő verzióban volt népszerűbb:

Amikor este lett
az ici pici lány kefélt,

 

 
Másodiknak pedig említsük meg a Prognózistól a “Mi lesz veled, ha elszabadulnak a nőhegyek” változatot.