1988 nyara

Valamikor régen írtam egy közös túráról az Akkor-Még-Nem-Nejjel. Utána volt némi nézeteltérés közöttünk, ugyanis ő némileg máshogyan emlékezett a történtekre. Nem a sztorikkal, meg a hangulattal volt a baj, hanem az időbeliséggel.
– De nem is ekkor voltunk ott!
– Dehogyisnem, hidd el, jól emlékszem.
– De nem lehetett, mert ott abban a sátorban voltunk, azt viszont csak később vettük meg.
– Ne mondd már, ott sóvárogtunk a büfé előtt, nem volt pénzünk, azért mentünk váratlanul át egy másik kempingbe.
– Igen, de nem akkor.
És így tovább. A vita eldönthetetlennek tűnt.

Egészen addig, amíg a napokban egy nagy iratrendezés közben meg nem találtam a 88-as füzetemet. Nem nevezném naplónak, mert szinte semmilyen napló jellege nincs. Sokkal inkább arról volt szó, hogy papír vagy notesz vagy apró füzet mindig van nálam és amint van egy kis szabadidőm, használom is. Ebbe a füzetbe például – a fene sem tudja, milyen apropóból – de feljegyeztem az összes kocsmának a nevét (dátummal együtt), ahová a Kedvessel betértünk. Egész nyáron. Emellett pedig a füzet tele volt rajzokkal, melyekkel a kalandokat illusztráltam. Plusz voltak benne programozási algoritmusok és bridzs licitrendszeri elemek. Ugyanis miközben kocsmáztunk a Drágával, ilyenekre oktattam. Nincs elveszett idő.
A füzet segítségével viszont nem volt nehéz rekonstruálnom a nyarat. Ültem, lapoztam… és egyfolytában vigyorogtam, ahogy jöttek az emlékek. Kár lenne ezeket veszni hagyni.

Előzmények

Gabival eleve furán jöttünk össze. Én akkor egy másik lányt hajtottam, de nem lett a dologból semmi. Pedig sokat igérően indult, de valami akkora bunkó voltam, hogy azt még így utólag sem értem. Ahogy ez kútba esett, akkor egy másik lánnyal kezdtünk összegerjedni.
Tavaszi szünet, nagy hazautazás a koliból. Az utolsó hétvégén kevesen maradtunk, mert mindenki elutazott. Viszont az egyik évfolyam nagy bulit rendezett, mert két prominensüknek is akkor volt a születésnapja. Az egyiket ismertem, a másikat nem igazán. (Látni láttam, de nem nagyon beszélgettünk.)
– Te, Attila, vegyünk nekik valami egzotikumot – javasoltam Gyökér barátomnak.
– Mire gondolsz?
– Találkoztál már valaha is az életedben kék itallal? – kérdeztem vissza.
Attila jelentős alkoholista múltra tekinthetett vissza, de még ő is a fejét csóválta.
– Tényleg nem.
– Na, akkor vegyünk valami kéket – javasoltam.
Nyakunkba vettük a várost, míg végül az egyik delikát boltban találtunk egy üveg Blue Curacao likőrt.
Elégedetten mentünk a buliba. Én különösen, mert ott volt az a lány is, akivel terveim voltak. Beszélgetések, szolíd kortyolgatások, tánc. Felkértem lassúzni a lányt, eljött. Tébláboltunk a parketten, összebújtunk, de valahogy nem volt az igazi. Aztán vettem egy nagy levegőt és előjöttem a farbával. Mármint beszédben. Némi csend követte a vallomást, majd kaptam egy nagyon finom, disztingvált elutasítást.
Nekem ennyi elég is volt a buliból. Azon a héten kétszer lettem elhajtva és ez még az én – akkori – vaddisznó lelkületemnek is sok volt. Bementem a szobánkba, de ott meg éppen az egyik pár használta ki, hogy jelenleg mindenki a buliban van. Mondjuk úgy, hogy szemmel láthatóan zavartam őket. Visszasétáltam, nyakon ragadtam egy üveg bort és leültem egy eldugott sarokba. A buli ment a maga útján, egyre többen kaptak halálos sebeket, néha odajött valaki, hogy mit búslakodok itt a sarokban, de elég volt egy morgás és békén hagytak. Néha elmentem kicserélni a borosüveget, aztán visszaültem. Valamikor hajnalban odaevickélt az egyik ünnepelt, az, akit nem nagyon ismertem.
– Hát te mit búslakodsz itt?
– Hrrrrrrrr!
– Megismételnéd? Nem értettem tisztán! – szédült bele a mellettem lévő székbe.
– Hrrrrrrrr! Mmphmmmmph!
– Aha – vigyorgott – Be vagyunk baszva?
Közel sem voltam hozzá. De láttam, hogy ilyen egyszerűen nem szabadulok tőle. Beszélgetni kezdtünk.
Amikor kelt fel a nap, már a lépcsőfordulóban smároltunk. Ő volt Gabi.

Eltelt két hónap. Elvoltunk. Nem mondanám, hogy fergetegesen, ugyanis mind a ketten elkövettük azt a hibát, hogy kozmetikázni akartuk magunkat, nem úgy viselkedtünk, amilyenek voltunk. Pont közéesett egy VEN (Veszprémi Egyetemi Napok, egy egész hetes fergeteges buli), az segített elfedni a problémákat. Utána meg jött a ZH időszak, majd közeledett a vizsgaidőszak. Addigra teljesen rászoktunk az együtt tanulásra, nagyon jól ment. Az egyik éjszaka, tanulás közben, nekiálltunk terveket szőni. Bennem általában – mindig – mozgott a mehetnék, összeraktunk egy jó kis csavargási tervet, stoppal, vadkempinggel, neki az országnak.
Igenám, de még a vizsgaidőszak előtt volt egy kellemetlen beszélgetésünk. A Kedves megkérdezte, hogy mi a szándékom ezzel a kapcsolattal. Mennyire gondolom, hogy ennek van értelme. Nyilván ő is érezte, hogy valami nem stimmel. Előtte már én is ezen tipródtam, így őszintén közöltem vele, hogy nem sok jövőt látok benne. Valószínűleg nem erre a válaszra számított, mert megszólalni sem bírt, csak feldúltan elrohant.
Kész, vége. Kicsi kollégiumban laktunk, pillanatok alatt elterjedt a hír, hogy szakítottunk.

Teltek a napok. Jött a vizsgaidőszak, mindenkinek megvolt a maga baja. Csakhogy én furcsa dolgokat vettem észre magamon. Nem ez volt az első szakításom, rúgtak ki párszor, megtettem én is… de ilyet még sohasem éreztem. Hiányzott. Kezdtem lassan ráébredni, hogy valószínűleg mégsem volt igazam, amikor azt mondtam, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője. Pár nap után már biztos voltam benne, hogy elböktem. De hogyan lehet ezt egyenesbe rakni?
Pofátlanul.
Átsétáltam a szobájukba és megkérdeztem tőle – miközben a barátnői körében beszélgettek – hogy hogy ityeg a fityeg. Ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor sündisznóként szúrtak volna át a lándzsák. Ezt eljátszottam néhányszor a következő napokban. Érdeklődtem a vizsgái felől. A harmadik alkalommal már válaszolt is. A sokadik alkalommal felvetettem, hogy – mindenféle hátsó gondolat nélkül – mi lenne, ha együtt tanulnánk? Az olyan jól ment. Onnantól együtt éjszakáztunk, persze szigorúan tanulás céljából. Hamarosan jó idő lett, így lejártunk a Balcsira tanulni. (Autóstop, Arács szabadstrand.) A barátnői teljesen szét voltak zilálva. Nem értették, hogy mi van. Gabi sem. Nekem akkoriban volt a születésnapom. Vett egy üveg bort és leültünk beszélgetni. Nem hagytam szóhoz jutni. Végigsztoriztam az estét. (Szerencsére jó beszélőkét örököltem, ha akarom, akkor lelőni sem lehet.) Nem mondom, hogy kellemes beszélgetés volt, de nem lett kínos és még nevetgéltünk is. Végül megegyeztünk, hogy pusztán csak azért, mert már nincs köztünk fiú-lány kapcsolat, még nem kellene kidobni a terveinket, így a vizsgaidőszak után csakazértis elmegyünk a megbeszélt csavargásra.

Első túra

Gabi pesti barátnője igérte, hogy szerez nekünk kölcsönbe egy sátrat. Így azzal kezdtünk, hogy felutaztunk Pestre. Gabi egyik barátja éppen haverja üres albérletében dekkolt, nála aludtunk. Délután sétáltunk egy hatalmasat (a barát valahol a VI. kerületben lakott, a barátnő meg – a sátorral – valahol a Szilágyi Erzsébet fasorban). Jó séta volt, végignevettük az utat. Mire visszaértünk, a barát szerzett valahonnan sört. Gabi elment zuhanyozni, én meg leültem a sráccal a konyhában sörözni.
– Hallom szakítottatok – tért a lényegre.
– Ja, igen, persze.
– Hát igen, nehéz ügy.
– ?
– Ne érts félre, Gabi jól néz ki. De időnként furcsán viselkedik.
– Mire gondolsz?
– Hát, néha olyan infantilis.
Nagyra tágult a szemem. Én soha nem tapasztaltam ilyet.
– Komolytalan, na. Egy egyetemistának az ő korában már több komolyságot kellene tanúsítania. Gabi viszont hajlamos elnevetgélni a komoly dolgokat is. Olyan gyerekes.
Miközben mondta, nekem egyre jobban kezdett csillogni a szemem. Addig is úgy éreztem, hogy lesz ebből a kapcsolatból valami, de ha egy régi barát, aki nálam jobban ismeri a leányzót, ezeket a tulajdonságokat emeli ki, akkor egész biztosan ő az a nő, aki nekem kell.
Gabi kijött a fürdőszobából, kiült a konyhába, más irányba ment a beszélgetés. De bennem megerősödött az elhatározás, hogy az első adandó alkalommal dűlőre kell vinni a viszonyunkat.

Ez az alkalom Dabas határában következett be. Odáig vitt az első stop. Pont volt az út mellett egy ótvar kocsma, beültünk egy sörre. Ott, abban a füstös és mocskos késdobálóban vetettem fel az ötletet, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk?
Nem válaszolt egyből. Ráadásul a következő stoppunk elég szerencsétlenre sikerült. Gabi keresztanyja – gyakorlatilag a második anyja – állt meg. Én nem mentem a közelbe, de az öreglány igencsak kiakadt, hogy Gabi egy ilyen torzonborz alakkal járja stoppal az országot. Nem is vettek fel, igaz a kispolákba be sem fértünk volna.
Aztán ahogy mentünk egyre délebbre, úgy engedett fel. A mai napig imámba foglalom azt a pacákot, aki Kecskemétig vitt bennünket és közben végig Simon and Garfunkelt hallgatott. Ekkor fogtam meg a kezét és ekkor nem lökte el. Mármint Gabi.
Szegeden gyorsan felállítottuk a sátrat és bementünk a városba. A Hágiban ültünk le vacsorázni. Kellemes, meleg este volt, a kerthelyiségben pont ideális volt a hangulat – és csak itt bólintott rá a leányzó az ötletemre.
Innentől megint együtt voltunk.
A következő napon becsavarogtuk a várost. Kéz a kézben. És mindketten vadul infantilisek voltunk.

A következő állomás Mártély volt. 1986-ban már voltam ott EFOTT-on, emlékeztem, hogy kellemes a hely. Tényleg az volt. Rajtunk kívül csak ötmillió szúnyog élt a környéken, mondhatni, teljesen egyedül voltunk. Nagyokat fürödtünk, időnként elsétáltunk a kocsmába egy fröccsre. (Ezt pontosan tudom a feljegyzéseimből.)

Innen egy vad átkötéssel Pécs jött. Nem volt egyszerű menet. Szeged és Pécs között csak sokadrangú utak vezettek. Kimentünk a város szélébe, de egyszerűen nemhogy stop, de autó sem volt. Visszamentünk, vasútállomás. Ott felvilágosítottak, hogy a két megyeszékhely között nincs közvetlen járat, fel kell utaznunk Pestre és ott átszállni. Na, ezt azért mégse. Visszamentünk a város szélére. Végül délután négykor mosolygott ránk a szerencse, felvett egy hapi, aki Komlóra ment.
– Jó lesz?
– Hajjaj!
Már sötétedett, amikor Komlóra értünk. Buszpályaudvar, még volt esti busz Pécsre. Késő éjszaka kezdtük kérdezgetni a járókelőket, hogy merre van a városban felsőoktatási kollégium. Megint szerencsénk volt, mondtak egyet, valahol fent a hegyen. Megkerestük. A portás rendes volt, adott szobát. Olyan este tízkor cuccoltunk le, teljesen fáradtan.
De másnap már új nap jött. Egyikünk sem volt soha Pécsen (na jó, én egyszer már vadásztam ott illegális jósnőre), bejártuk a várost. Múzeumok, képtárak. Bementünk egy Picasso kiállításra, ahol a mester kifejezetten buja rajzaiból mutattak be vagy háromszázat. Én pedig mindegyiken elmagyaráztam a különböző szimbólumokat. A Kedvest a végén földönfekve húztam ki a kijáraton. A Vasarelly képtárban már megadóan tűrte a műelemzéseket. Ott mégsem volt annyi bika meg fallikus szimbólum.
Este már nem a koleszban aludtunk, hanem kibuszoztunk Orfűre. A kempingben vertük fel a sátrat.
Bár több napot terveztünk a környékre, de itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy teljesen legatyásodtunk. A sátrat praktikusan a büfé mellett állítottuk fel és csak utána döbbentünk rá, mekkora marhák voltunk. Nézhettük, ahogy mások esznek, isznak – miközben mi azt a három kiflit rágcsáltuk, melyet a maradék összes pénzünkön vettünk.

Nem is maradtunk sokáig. Másnap beutaztunk Pécsre, majd stoppal irány Pest. Az előjelek nem voltak túl jók, a város szélén kilométerhosszan bakák stoppoltak. Márpedig őket mindig hamarább vették fel az autósok. De itt is szerencsénk volt, kifogtunk egy kamionost, aki utálta a katonákat. Ráadásul Pestre ment.

Innen, az eredeti terv szerint mindenki ment volna haza a szüleihez, de felvetettem Gabinak, hogy jöjjön el velem Egerbe. Szép város, szívesen megmutatnám neki. Rábólintott. Csak hát, a szülők. Megvigasztaltam, hogy semmi gond. Apámmal lehet, hogy találkozni sem fog az első köszönés után, egyedül anyámmal vigyázzon, mert ledumálja a fülét a fejéről. Sikerült is beleraknom az ideget a vonaton. Kénytelen voltam később oldani a hangulatot.
– Utaztál már ezen a vonalon?
– Még nem.
– Huhú. akkora dolgot fogsz látni Gyöngyös körül, hogy a szemed-szád kettéáll!
– Mit?
– Nem mondom meg, majd csak ott.
Ezzel sikeresen más irányba is tereltem a kiváncsiságát.
Aztán Vámosgyörk után rejtélyesen odahívtam az ablakhoz.
– Na, mit látsz?
– Izé, semmit.
– Ne mondj már ilyeneket. Nézz szét jobban!
– Alföld. A távolban hegyek. Meg ott füstöl valami böhöm nagy gyár.
– Meleg, meleg. Na, mi az a gyár?
– A franc se tudja.
Hatásszünet.
– Hát egy Heller-Forgó rendszerű hőerőmű!
– Mi van?
– Hát neked már meg se dobban a szíved egy Heller-Forgó rendszerű erőműtől?
Itt láttam rajta először a teljes ledöbbenést. Tudta, hogy nem vagyok normális, de ekkora kreténséget soha nem tételezett fel rólam. Azóta persze már sokszor láttam ezt a tekintetet.
– Azt akarod mondani, hogy egy szaros hőerőművel hitegettél eddig?
– Nem szaros. Heller-Forgó. Nem rémlik, mennyit tanultuk az elvét hőgéptanból?
– Akkor már inkább az anyád, ha választanom lehet.

Megérkeztünk. A szülők örültek, mint mindig, de érezni lehetett némi ledöbbenést is. Én addig ugyanis távol tartottam a családtól a nőügyeimet (az én harcom), most szembesültek először azzal, hogy a fiuk hazahozott egy példányt. Számomra is meglepő módon anyám némileg zavartan elvonult a konyhába, apám viszont úgy, ahogy nézte a tévét, klottnadrágban és trikóban kirongyolt és körbesertepertélt minket.
– Hogy utaztatok? Jól sikerült a kirándulás? Fáradtak vagytok? Ennétek valamit? Jaj, de ostoba vagyok, megkínálhatlak benneteket valamivel?
– Egy sört kérnék – szűrtem ki a sok kérdésből a legfontosabbat.
– Gabika, te mit iszol?
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Egészen biztos?
– Egészen.
– De komolyan, nem kell szégyenlősködnöd.
– Ja, akkor pálinka van?
Mindenkinek egyből fülig ért a szája.
– Persze, hogy van. Már hozom is – sietett be vigyorogva a szobába apám.

Kellemes napokat töltöttünk a családi fészekben, aztán kikisértem Gabit a buszmegállóba. Hazautazott.

Második túra

Erről most túl sokat nem írnék, megtettem korábban. Gabi barátnője Kisarban lakott és oda szervezett egy sátras hepajt. Most legyen elég egy rajz, abból a bizonyos füzetből.

From Segédlet

A sztorit nem írom le még egyszer, a linken el lehet olvasni.

Harmadik túra

Ezt az előző csavargás során terveztük meg. Az elv hasonló volt, gyaloglás, autóstop, sátor és az ország azon területe, mely mindkettőnk számára ismeretlen volt.
A találkozó nálunk volt. Közben én csinosítgattam a szobámat – telefestettem a falakat karikatúrákkal meg portrékkal, a fél szobát beborítottam egy nagy pókhálóval, drótokból és fekete szigetelőszalagból gyártottam egy monstre pókot, felcipeltem egy öreg hűtőszekrényt, szóval tényleg hangulatosan berendezkedtem. Gabi még éppen elcsípte a végét, befogtam őt is takarítani.

Nagy terveink voltak. Be akartuk portyázni az országot a Kőszeg-Szekszárd – Békéscsaba vonal mögött. Azzal kezdtük, hogy elvonatoztunk Kőszegre. Felnyomtuk a sátrat, megnéztük a várost. Másnap elsétáltunk Szombathelyig. A térkép alapján úgy saccoltam, hogy kellemes erdei utakon fogunk haladni – ehelyett tök egyenes országúton mentünk, a tűző napon. Húsz kilométert. Eleinte még csak-csak voltak falvak, be tudtunk lépni egy fröccsre, de a végén elfogyott minden: a falvak is, meg a vizünk is. Szerencsére volt nálunk citrom, azt nyalogattuk kilométerszám.

From Segédlet

Szombathelynél megjelent felettünk egy viharfelhő. Ekkor adtuk fel, az utolsó pár kilométeren már stoppal utaztunk.
Pont akkor szakadt le az ég, amikor a sátrat állítottuk a kempingben. Utána már nem is vacakoltunk, a legvadabb felhőszakadásban sétáltunk el a kempingbüfébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettünk volna cafatokra ázva.
Másnap újabb séta következett. Elgyalogoltunk a jáki templomig. A nap persze ezerrel sütött, de nem ez volt a legnagyobb baj. Gabi cipője megadta magát. Először feltörte a lábát, de úgy, hogy járni alig bírt, utána pedig elszakadt. Ezzel lőttek is a gyalogtúrás terveknek. Visszabuszoztunk Szombathelyre, kicsit sétálgattunk a városban, majd átterveztük az útvonalat. Kihagytuk az Őrséget, Zala megyét… és egy hirtelen elhatározással elvonatoztunk Pécsre, onnan meg busszal Orfűre. Másodjára már csak jó lesz.
Nem lett jó. A kemping drága volt, a tóból lekerített medencét javítgatták, nem lehetett fürödnii. Ettől még felvertük a sátrat. Másnap elindultunk túrázni. Az első utunk Abaligetre vezetett és annyira megtetszett a hely, hogy nem is vacakoltunk, visszarohantunk Orfűre, lebontottuk a sátrat, visszakértük a pénzt és átköltöztünk Abaligetre.
Az itteni élményeket nem részletezem, megtettem már korábban. (De vedd figyelembe, hogy ez az eredeti verzió, bizony ebben a sztoriban még keveredik a két túra anyaga.)

Nagyon kellemes napokat töltöttünk Abaligeten, még a horror élményekkel együtt is. Az eredeti terv szerint mentünk volna tovább délnek, Siklós, Villány felé, de Gabi lába már teljesen tropa volt. Ehelyett vonatra szálltunk és átruccantunk Szekszárdra.
Ez az ötlet sem jött be. Megmutattam Gabinak a várost (valamikor ott katonáskodtam), a séta után nagyon jól esett ücsörögni a hűvös Szász pincében. De a korábbi tuti szállásom (egészségügyi szakközépiskola kollégium) nem üzemelt, és ötletem sem volt, hol alszunk. A város közepén csak nem verjük fel a sátrat. Végül úgy döntöttünk, hogy a vonaton hajtjuk álomra a fejünket. Az egyértelműen látszott, hogy az eredeti túrát nem tudjuk végigvinni. Feladtuk. Szekszárdon felültünk egy késő délutáni vonatra, Pesten még elcsíptük az utolsó debreceni járatot, hajnalban már Hajdúszoboszlón voltunk Gabiéknál. (Abszolút nem foglalkoztunk vele, milyen egzisztenciák utaztak rajtunk kívül a fekete vonaton. Mi is néztünk ki valahogy, mi is büdösek voltunk, ráadásul hullafáradtak is. Végigaludtuk az utat.)
És eljött az a pillanat, amikor a nyalóka visszanyalt. Én lettem bemutatva Gabi családjának. Szerencsére az öreggel nem kellett sokat barkochbázni, egyből hozta a pálinkásüveget. Ekkor kezdődött egy hosszú sorozat. Éveken keresztül az volt a program, hogy kiültünk éjjel a nyári konyhába, ahol az apja pálinka és cigaretta mellett nyomta a kissé hihetetlen sztorikat. Én élveztem. (Mint írtam is korábban, ha öreg emberrel beszélgetsz, nem az a lényeg, hogy igaz-e a sztori, hanem az, hogy jó legyen.)

Ezzel vége is lett a nyárnak. A túra elhagyott végét már a következő évben tettük meg egy baráti párral (Szeged – Mártély – Gyula – Hajdúszoboszló – Vekeri-tó EFOTT), de ez már egy másik történet.

3 thoughts on “1988 nyara

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *